Nógrád Megyei Hírlap, 1998. október (9. évfolyam, 230-255. szám)

1998-10-31-11-01 / 255. szám

1998. október 31., szombat Látóhatár 7. oldal Három kérdés a nyolcvan éve kitört őszirózsás forradalomról Kié a forradalom? 1918. november 1-jén Buda­pest népe örömmel vette tu­domásul: Magyarországon forradalmi változás vette kez­detét, hiszen a király, TV. Ká­roly, teljesítette a közakaratot és Károlyi Mihály grófot ne­vezte ki az ország miniszter- elnökévé. A régi rezsim ro­mokban hevert. Az ujjongást azonban sok kín és keserv kö­vette. Az akkor történtek egy sor, a magyar valóságból fa­kadó, megoldatlan kérdést ve­tettek fel, amelyek közül a hogyan tovább és kivel alap­vető volt. Ha erre, valamint fentebbi kérdésre megköze­lítő, és vázlatos választ aka­runk adni - már pedig ez a szándékunk -, akkor néhány konkrét tényt figyelembe kell vennünk. Elsősorban a katonai hely­zet az, ami nem kerülhető meg. Tudnunk kell, hogy a központi hatalmak katonai ereje lényegében nem szenve­dett vereséget a fő, keleti fron­ton. A katonai összeomlás po­litikai-nemzetközi okok jelen­léte miatt következett be, amelyben perdöntő szerepet játszott az amerikai csapatok harctéri jelenléte, éppen úgy, mint az Oroszországban tör­tént események. Mindezekből számunkra az következik, hogy a frontokról hazaáramló katonaság a pilla­natnyi helyzet alakulásában fontos szerepet játszott: nagy részük hazaérkezés után meg­tartotta fegyverét; munkába állásuk egyáltalán nem lát- szódott. Elegük volt az öldök­lésből, lényegében békére vágytak. Mindezeket a szán­dékokat dúsította, hogy a ka­tonák többsége a magyar fal­vak népéből került ki, akik között a saját tulajdonú földre épülő egzisztencia megterem­tése — lásd az akkori orosz példát - nagy népszerűségnek örvendett. Röviden szólva is elmondható: nem tekinthető véletlennek, csak ösztönös­nek, hogy a hazaözönlő kato­naság a változást, jelen eset­ben a forradalmi megoldást támogatta Magyarországon. A városi ipari munkások elégedetlensége is nőttön- nőtt. A munkanélküliség nö­vekedése, a csökkenő bérek, a pénz romlása, az áru- és első­sorban az élelmiszerhiány az elégedetlenségüket növelte. Az okok együttesen a politikai típusú szervezkedések, sztráj­kok megjelenésében is testet öltöttek. (1918. nyarán a Ganz-Mávagból kiinduló or­szágos sztrájk példa erre.) A forradalom időszakában a ko­rábbiakban az országot irá­nyító erő lebénult, a közvetlen politikai életben is változás következett be. A helyzetet meghatározó politikai erők új eredőjét a demokratikusan gondolkodó személyiségek csoportja képezte. E kör - a magyar politikai hagyomá­nyok szerint - többrétegű volt. A legnagyobb erőt a szociál­demokraták képezték. Tevé­kenységük alapját az adta, hogy a magyar társadalom igen széles körét átitatta a megvalósítható szocializmus álomképe. Úgy vélték, hogy az írásban is rögzített ideák megvalósíthatóak. A megol­dás gyakorlatában mutatko­zott közöttük a különbség. Garami Ernő, Peidl Gyula úgy vélte, hogy előbb a polgári demokráciát kell kiépíteni, csak ezután következhetnek az álmot megvalósító tettek. Kunfi Zsigmond, Böhm Vilmos- a legjelesebb centristák - a békés, a cselekedni kész erők közötti egyezkedő megoldást keresték. A radikális csoport - Szántó Béla, Vágó Béla, Po­gány József, Hamburger Jenő- a társadalmi feszültségek gyors, azonnali feloldását te­kintette feladatának. Jászi Oszkár szűk körű, ér­telmiségieket tömörítő - radi­kálisnak nevezhető - polgári csoportja hajlott szocialista megoldás felé, de akaratát bá­zis híján nehezen érvényesí­tette. A 48-as kormánypárt a libe­rális megoldás lehetőségét ke­reste. Törekvéseik fő vonulatát a XIX. század végi magyar vi­szonyok fejlesztése - de csak részbeni gyökeres megváltoz­tatása - képezte. Mindezt a belső - magyar - szándékot az akkori nemzetközi helyzet nem segítette. Általában leszögez­hető, hogy a kor uralkodó erői­nek az volt a szándéka, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiát lesöpörjék a politikai porond­ról. Ezen a törekvésen túl ki­váltképp érzékelhető volt a magyarellenesség. A győzte­sek akaratának érvényesülése viszont megosztotta a kialakult európai egyensúlyt: a nagy kontinens nyugati és keleti fel­ének kettéválása ekkor vette kezdetét. A feltett kérdésre a válasz: a magyar társadalom, a magyar politikai élet a változtatás igen­lése mellett, a demokratikus út irányában mozdult el, vagyis az akkor történtek, a magyar viszonyok megváltoztatására, a modernebb Magyarország megteremtésére irányultak, annak ellenére, hogy a világ­ban végbemenő változások e törekvéseket kevéssé segítet­ték. Mindezek miatt az akkori forradalom a miénk. Milyen politikus volt Károlyi Mihály? Tagadhatatlan, hogy Károlyi Mihály gróf a korszak megha­tározó politikai személyisé­gévé vált, és a forradalom ide­jén óriási népszerűsége volt. Tény az is, hogy a kétségkívül ellentmondásos életút és pá­lyakép, mindezek különböző irányultságú - érdekű - meg­ítélésében további ellentmon­dásokat hozott létre. A két világháború közötti időszakban elsősorban negatív hangsúlyok voltak erőteljeseb­bek Károlyi irányában. Ä hűt­lenség, a hazaárulás vádja a kor irodalmi anyagában állan­dósult jelző lett. Az akkori közvélemény formálói sze­mére vetették, hogy „nagyrészt a bolsevizmussal rokonszen­vező elemek vették körül”, „romlásba döntötte az orszá­got, amikor a szocialista kom­munista kormánynak átadta a hatalmat”. Még az általános választójogként indított politi­kai küzdelemben vitt törekvé­seit is kedvezőtlenül ítélte meg az utókor. Századunk 70-es, 80-as éve­iben megpróbálták a reálisabb politikusi arcéit felvázolni. Az anyag - a miniszterelnök, köz- társasági elnök személyisége - sok tekintetben ellenállt a tö­rekvésnek. Az 1990-es évek - rendszerváltás utáni időszak - sem volt Károlyival kíméletes. A korábbi jelzőkből táplálkozó hangulatot új elemként, az ak­kori köztársasági eszme elíté­lése színezte. Vezető politiku­saink egy része úgy vélte ez „rosszul sikerült köztársaság”, amely „alkalmatlan volt a foly­tatásra”, továbbá „a Magyar Köztársaság - a Károlyi-kor­szak - nem bírt gyökeret verni” hazánkban. Az I. világháborút követő időszak drámai eseményei az okok, és következmények - e röviden idézett megállapítá­sokból is - úgy tűnik összemo­sódtak. Károlyi lett az a bűn­bak, akivel - szokásaink sze­rint mindig keresünk ilyent - a más forrásból eredező nemzeti tragédiát azonosították. Felfo­gásomhoz az a kortársunk áll közel, aki akként vélekedik: „a talpig becsületes, de politikai­lag gyámoltalan, valójában di­lettáns Károlyi nem volt ered­ményes sem az állam kiépítése, sem társadalmi bázisának megkeresése szempontjából”. Életútja, tapasztalatai „nem tet­ték alkalmassá, hogy egy átlát- hatatlanul zavaros és veszélyes helyzetben céljaiban szilárd, taktikájában rugalmas politikát alakítson ki”. (Ormos Mária Magyarország a két világhá­ború korában, 1998. 49.p.) A korabeli népszerűségtől mai kortársak véleményét is magába foglaló, és a történeti megítélésig átívelő pályakép ellentmondásosságával együtt nyugvó helyzetbe kerülhet napjainkban. Feltéve, ha köz- gondolkodásunkban a jelen­lévő reális elemek erősödnek fel. Ez eredményezheti, hogy Károlyi Mihály gróf - politikai szerepének és tevékenységé­nek hiteles, mérlegelő elvégzé­sét követően -, a magyar nem­zeti történeti panteonban az őt megillető helyen marad tartó­san. Volt-e Nógrádban vezetője és bázisa? 1918. november 1-jén érkezett meg Balassagyarmatra, Nóg- rád megye akkori székváro­sába, a pesti forradalom híre. Ez a helyzet újkori forradalma­ink esetében tipikusnak mond­ható. Az sem tért el az orszá­gos jellemzőktől, hogy vezető elitje a különböző politikai erőkhöz sorolható jogász ér­telmiségből verbuválódott: Ba­lassagyarmaton dr. Somló Jó­zsef szociáldemokrata, Salgó­tarjánban dr. Mikovinyi Jenő polgári felfogású ügyvéd lett a vezéregyéniség. Az események tovább alaku­lásában azonban több eltérés is mutatkozott az országos hely­zethez képest. A falvak népe erőteljesen hallatta hangját, és így ez a közeg a helyi esemé­nyek meghatározó erejévé lett. A nagyobb településeken sok, a kis- és a nagyiparban dol­gozó munkásember támogató- lag értett egyet a forradalom célkitűzéseivel. Megszaporo­dott a politikai pártok száma. Az Országos Földműves Párt helyi szervezetei az úri birto­kosok érdekeit képviselte. A Köztársasági Párt a kisiparo­sok és az értelmiség szolgála­tában állt. A Radikális Pártba a vármegyei vezetők és hivatal­nokok tömörültek. Mindeze­ken túl meghatározó erőt jelen­tett a Szociáldemokrata Párt helyi csoportja elsősorban Ba­lassagyarmaton, Salgótarján­ban és Szécsényben. Tagjaik az iparosok, az értelmiségiek - tanítók, orvosok, jogászok, mérnökök - soraiból tevődtek ki. A lakosság más részében is erős volt a szociáldemokraták iránti lojalitás. Ezért is termé­szetes, hogy 1919. február 26- án az e párthoz tartozó Saly Endre lett a megye kormány­biztosa a kissé konzervatív Rá- kóczy István után. A megye vezető politikai erői megegyeztek a magyar függetlenség helyreállításában, a háború- és Habsburg-ellenes- ségben. Közöttük népszerű volt a köztársaság eszméje és célkitűzése. A települések mindennapi életét irányító he- I lyi nemzeti tanácsok nagy ön­állósággal látták el feladatai­kat, egymással is alig voltak munkakapcsolatban. Az élel­miszer-ellátás megszervezése, a szén és tűzifa beszerzése, a hadiözvegyek, árvák, a rászo­rultak segélyezése alkotta fő feladataikat. Nógrádban speciális fel­adatként jelentkezett: az északi szomszédságunkban - a cseh­szlovák hatókörű - új állam­mal kialakítandó kapcsolat fi­gyelemmel kisérése. A különböző diplomáciai tár- ! gyalásokba megyei vezetőt nem j vontak be. Azonban széles kör- j ben tudott volt, hogy az 1918. j december 6-án Bartha Albert honvédelmi miniszter és Milan Hodza szlovák politikus aláírta a demarkációs vonalról szóló megállapodást. Eszerint az a Pozsony - Léva - Losonc - Kassa felett többé kevésbé kö­vette az etnikai állapotot. Ezt azonban a cseh Kramer minisz­terelnök nem fogadta el. Benes külügyminiszter és köre folya­matosan „gyártotta” az új ál­lamhatárra vonatkozó elképze­léseket. December 19-én Cseh­szlovákia déli határaként a Duna és az Ipoly folyót jelölte meg, 1919, február 5-én már úgy vélte a külügyminiszter, hogy Vácot - a salgótarjáni szénmedencét - Miskolcot az újonnan megala­kult állam fogja bekebelezni. A hadsereg szétzilált álla­pota megkövetelte a helyi erőktől, hogy önerőből szer­vezzék meg katonai védelmü­ket. Ezt a feladatot - amely egyúttal a haza megvédését is jelentette - példaszerűen látták j el Balassagyarmaton és Salgó­tarjánban is. Nógrád lakosságának túl­nyomó része a forradalom - a társadalmi haladás - mellé állt 1918. novemberében. Az ak­kor történt botlások és hősi tét- ; tek történelmünk ápolandó és j nem elfelejtendő eseményei j közé tartoznak. Dr. Horváth István „Európa leggazdagabb csavargója” 165 éve született Alfred Nobel Makovecz-kiállítás Triesztben - Napjaink egyik vezető építőművésze Aki modernizálja a hagyományt Makovecz Imre életművéből nyílt nagyszabású retrospek­tív kiállítás a közelmúltban Triesztben a közép-kelet-eu- rópai művészeteknek szen­telt kulturális fesztivál, a „Trieste Contemporanea” idei - immár negyedik - rendezvénysorozatának ré­szeként. A Gillo Dorfles olasz mű­kritikus gondozta kiállítás már átadott vagy készülőben lévő épületeken, tervrajzo­kon, maketteken és népmű­vészeti tárgyakon keresztül idézi fel az organikus építé­szet művelőjének munkás­ságát a „Studio Tommaseo” kiállítóteremben. A megnyi­tón személyesen is jélen volt a hatvanhárom éves építész. A kiállítás kurátora napja­ink egyik vezető építőművé­szének nevezte Makoveczet, azok közé sorolva, „akik ké­pesek voltak összekapcsolni a legmodernebb komputer- technika használatát az ősi néprajzi és kulturális ha­gyományokból táplálkozó kisipari, majdhogynem ma­nuális építészet emlékeivel”. Jurij Ljubimov világhírű orosz rendező kérelmezte a magyar állampolgárságot Hazáját senki nem veheti el 165 éve, 1833. október 21-én született Alfred Nobel svéd feltaláló, akiről az általa alapított Nobel-díjak révén is minden évben megemlé­kezik a világ. Nobel családja Angliából szárma­zott, nagyapja, Immanuel Nobi- lius katonaorvos 1775-ben változ­tatta nevét Nobelre. Édesapja nyug­talan természetű, kutató elme volt - rendszeres képzésben sohasem ré­szesült, fantasztikus ötleteire épülő vállalkozásai sorra tönkrementek. A család az adósságok elől Alfred ki­lencéves korában Oroszországba menekült, ahol apja kohókat alapí­tott és robbanószerekkel kísérlete­zett. Aknái a krími háborúban „si­kerrel” vizsgáztak, de a vállalkozás a konjunktúra elmúltával tönkre­ment és a család visszaköltözött Svédországba. Alfred Nobelt a robbanóanya­gok, főként a nemrégen felfedezett nitroglicerin foglalkoztatták, és kül­földi tanulmányútjai után az 1860- as évek elején Stockholm közelében nitrogliceringyárat alapított. A ve­szélyes üzem azonban 1864-ben a levegőbe röpült, az áldozatok között ott volt Emil-Oscar nevű öccse és egy fizikus barátja is. A szerencsét­lenség nemcsak érzelmileg viselte meg: a hatóságok ettől kezdve csak egy hajón, egyedül engedték dol­gozni. Nobel most már a nitroglice­rin „megszelídítésén” fáradozott, eredménnyel: 1867-ben szabadal­maztatta a dinamitot, a nitroglicerin és a kovasav biztonságos, könnyen kezelhető vegyületét. A találmány szépen jövedelmezett: nemcsak a hadiipar, de a bányák, az építkezé­sek is rengeteg dinamitot igényel­tek. Nobel napról napra, sőt óráról órára gazdagabb lett, nyolc ország­ban, a többi között Magyarorszá­gon, Pozsonyban is volt gyára. Korának leggazdagabb emberét vélhetőleg egy elsietett nekrológ késztette számvetésre önmagával: 1888-ban testvére helyett őt búcsúz­tatták el a lapok, a dinamit feltaláló­ját keselyűnek nevezve, aki a halá­lon gazdagodott meg. Nobel ezután jutott arra az elhatározásra, hogy vagyonát a világbéke és a tudomány haladására fordítja: az eredmény a mára Nobel-díj néven ismert kitün­tetés lett. Nobel azt tervezte, hogy élete alkonyán hazatér Svédor­szágba, de a sors közbeszólt: 63 éves korában, 1896. december 10- én éjjel két órakor San Remó-i villá­jában agyvérzés következtében meghalt. 1895. november 27-én kelt, híres végrendelete így rendel­kezik: „...A tőke, amelyet hagyaté­kom gondnokai biztos értékpapí­rokba fektetnek, alapot képez, s en­nek kamatát évente díjak formájá­ban kell kiosztani azok között, akik az előző év folyamán az emberiség­nek a legnagyobb szolgálatot tet­ték.” A Nobel-díjnak nevezett emlék­érmet és a vele járó csekket Nobel halálának évfordulóján, december 10-én adják át Stockholmban, il­letve a Nobel-békedíj kitüntetettjei­nek Oslóban. Maga Nobel - csa­ládja vándoréletének következtében - nem végzett rendszeres iskolát, de korántsem volt képzetlen: kiváló gyakorlati érzékkel és alapos mű­veltséggel rendelkezett, érdeklődött a természettudományok iránt, több nyelven beszélt és írt kiválóan. Kü­lönös egyéniség, magányos, vissza­húzódó természetű volt: soha nem alapított családot, egyetlen érzelmi kapcsolata egy virágáruslányhoz fűzte. A kitüntetések hidegen hagy­ták, rendszeresen áthágta a társasági szabályokat. A különc milliomos magát „Európa leggazdagabb csa­vargójának” nevezte: állandóan úton volt, mivel vállalkozásainak könyvelését ő vezette, és minden gyárában rendelkezésére állott egy laboratórium, ahová bevehette ma­gát. Csak a kutatás érdekelte, s labo­ratóriumában sokszor az evésről, ivásról is megfeledkezett. Politikai nézeteit tekintve, a közhiedelemtől eltérően, nem volt sem radikális, sem békeharcos, vagyonát mégis a béke ügyét szolgálókra hagyta. V. T. A világ színművészeiének egyik legkiemelkedőbb alakja, Jurij Ljubimov megkapta a magyar- országi letelepedési engedélyt és kérelmezte a magyar állam- polgárságot. Megemlítette, hogy Göncz Árpád köztársasági elnök gratu­lált neki 80. születésnapja alkal­mából, méltatva hozzájárulását a magyar kultúrához. Ljubimov a világ sok országá­ban élt és tevékenykedett. - Aján­lották nekem, hogy legyek angol, német állampolgár - mondta Lju­bimov -, de ehhez politikai mene­dékjogot kellett volna kémem, amit nem akartam megtenni. Lju- bimovot a ’80-as évek derekán megfosztották állampolgárságától. A művész szerint soha nem kérte az orosz hatóságoktól, hogy adják vissza állampolgárságát, de re­ménykedett abban, hogy felülvizs­gálják az állampolgárságuktól tör­vénytelenül megfosztott kivándor­lókkal kapcsolatos politikát. Ehe­lyett azonban megkapta a szokásos írást. Mindennek ellenére a művész nem tart haragot. Hálás azért, hogy nyolcvanéves jubileuma al­kalmából gratulált az orosz el­nök, azért, hogy megkapta az orosz állami díjat és az érdem­rendet a hazának tett szolgálatai­ért. Néhány évvel ezelőtt Ljubi­mov családjával együtt Jeruzsá­lemben telepedett le, és megkapta az izraeli állampolgárságot is. Ugyancsak izraeli állampolgár a felesége, a magyar újságíró és fi­lológus, Koncz Katalin, illetve a fia. Mivel mindketten magyar ál lampolgárok is, a művész család- egyesítés címén kérelmezte a magyar állampolgárságot is. Lju­bimov szerint a művész világpol­gár és annak tartja magát is.- Itt (Oroszországban) szület­tem azonban, és senki sem tudja elvenni tőlem hazámat: sem a jobboldaliak, sem a baloldaliak, sem a vörösök, sem a barnák így Ljubimov. Ami pedig színhá­zát, a Tagankát illeti; Ljubimov nem is gondol arra, hogy megvál­jék tőle, mi több, az általa létre­hozott társulat 35-ik évadnyitóját követően tele van tervekkel.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom