Nógrád Megyei Hírlap, 1998. július (9. évfolyam, 152-178. szám)
1998-07-01 / 152. szám
Aki két arab férj mellett sem tudta megszokni a muszlim életformát (IV.) Méregcsepp a házasság poharában Márta számára ez a tengerparti ház sokat számított. Büszke volt, hogy személyes varázsával, anyaságával tudott hatni a francia konzulra, aki nagyvonalúan személyesen csak neki ajándékozta a házat. Azt a tengerparti házat, amelyre itthon is mindig nosztalgiával emlékezik. S amely odakint majdnem bajba sodorta. Márta számos alkalommal haza látogatott Balassagyarmatra a nagyobb lányához. Látogatásaira magával hozta Kenzát, a kisebbet is. Időközben a férje, Kader abban a városban vásárolt egy lakást, ahol a szülei is laktak. Természetesen megtartották teljes berendezésével együtt a tengerparti házat is, a nyári időszakra.- Arról én nem tudtam, hogy abba a tengerparti házba barátok, ismerősök is lejártak szórakozni - meséli Márta. - Fiatalemberek, idősödő urak. S ezek az esetenkénti kiruccanások bizton nem folytak le hölgytársaság nélkül. De azt hiszem, hogy egy okos asszony ezt nem is kívánhatja. Vannak békák, amiket le kell nyelni. Ez vélem is így volt. A férfiak ilyenek. Az asszony úgy tud visszavágni, hogy ő nem ilyen. Algériában azt tartják, hogy „az én tyúkom nem tojhat kakukktojást a fészekbe”. Viszont a férfi meg azt csinál, amit akar. Tehát időnként kiruccantak a fiúk a tengerpartra.- Egy alkalommal, az egyik hét végét követő napon ■a férjem megjegyezte - fűzi tovább a történetet Márta -, hogy valaki beköltözött ebbe a tengerparti lakásba. Ugyanis kapott egy telefont, hogy valaki ott lakik. Mondtam neki, hogy ez nagyon érdekes, de hogyan lehetséges. Kader egy darabig nem válaszolt, majd karon fogta Mártát és azt mondta, hogy menjenek el együtt és nézzék meg.- Mielőtt elindultunk, a férjem betette a vadászpuskáját az autóba - emlékezik Márta. - Már akkor éreztem, hogy ez nagy hiba volt. Közvetlenül a ház előtt álltak meg az autóval. Az előszoba a járdáról nyílt. Kader becsöngeiett a saját lakásába, pontosabban a felesége lakásába. Erre kijött egy hölgy, aki mosolygós csevegéssel érdeklődött, hogy mit is akarunk.-A férjem szó nélkül elkapta és úgy megverte, hogy na. Kapott, ami ráfért - idézi fel Márta a történteket. A hölgynek kijött az anyja, Kader őt is megverte. A két nőt valósággal kirugdosta, kiverte a házból.- A hölgy természetesen elrohant a rendőrségre, s nem azt mondta, hogy a férjem kiverte őket a lakásból, hanem azt állította, hogy én tettem - folytatja Márti a történetet. - Feljelentett, hogy agyba- főbe vertem őt a puskatussal. Persze, hogy volt rajtuk külsé- relmi nyom bőven, de azt nem én okoztam. Amíg az igazság kiderült, időbe telt. Mártának bíróság előtt kellett felelnie olyan dologért, amit nem követett el. Nagyon kemény helyzet alakult ki, hiszen egy állítás állt szemben egy tagadással. Be kellett mennie a rendőrségre, ahol kihallgatták. Nem inzul- tálták, nem kételkedtek az általa elmondottakban, de bíróság elé állították. A nyílt tárgyaláson az egész város ott volt. Nagy sztori volt, hogy Kader ékszerész külföldi felesége a vádlott. Szemben egy honival! Márta sóhajtva emlékezik a tárgyalás után történtekre. Mivel otflaktam, utazás- > kor mindig egy oda-visszá érvényes vízummal láttak el. Ezen ügy miatt nem tudtam hazajönni. Mártának akkor halt meg a nagyapja, s egy-két hét eltéréssel a nagynénje. Szeretett volna mindkét temetésen itthon lenni. Az eset miatt azonban az algériai hatóság nem adott engedélyt a hazatérésre.- Megalázó volt, hogy nem jöhettem haza - mondja Márta. - Nagyon keményen bántak velem, a külföldivel. Magyarországon másképpen viselkednek a külföldiekkel. Kedvesen, előzékenyen, ha bűnözők, akkor is. Ha én csak egy magyar turista vagyok, be is csuktak volna. Itthon vajon miért pátyolgatjuk annyira a külföldieket? Márta 1988 karácsonyára hazajött Balassagyarmatra. Szerencsétlen volt az ünnep, mert az édesanyja elesett, s eltörött a keresztcsontja. S a csont hetven éven felül már nem forr össze. Itthon töltötte az újévet is, majd csak vissza kellett neki mennie Algériába.- Valamit megérezhetett már a férjem - mondja -, hogy valami nincs rendben, mert az utolsó néhány évben már nem engedte el velem a gyereket. Azt ugyanis jól tudta, hogy amíg a gyerek ott van vele, én is vele leszek. A részükről tapasztalt rengeteg betartás, megaláztatás azonban már alaposan kikezdte az egykori nagy szerelmet. Márta édesanyjának állapota húsvétra súlyosbodott, fekvő beteg lett. A súlyos beteg asszony maga is gondos ápolásra szorult, ámde neki kellett volna gondoskodni a nagyobbik unokájáról. Férfi testvére táviratokban sürgette, hogy jöjjön haza, mert kritikus a helyzet. Abban egyeztek meg, ha Mártira szükség van, ő hazajön. Ezek a táviratok azonban furcsa módon eltűntek. Egyet sem kapott meg. Nem tudhatta, mire érkezik haza.- Amikor május vége felé hazaérkeztem, az anyámat ágyban fekve, nagyon elesett állapotban találtam. A kérdőre vont testvére közölte, hogy egy sor táviratot elküldött. S amikor utána érdeklődött, megtudta, hogy mindegyik táviratot kézbesítették. Tisztává vált előtte a kép. Kader^ sikkasztotta el a táviratokat.- Ez volt az utolsó csepp a pohárban - csattan még most is Márta hangja -, hogy amikor az anyámnak szüksége lett volna rám, akkor nem tudtam itt lenni. A férjem cselekedetét aljasnak ítéltem. Eldöntötte, hogy végleg itthon marad.- Általában az volt a gyakorlat, hazaérkezésemkor küldtem egy táviratot, hogy szerencsésen megérkeztem. Most nem küldtem. Amikor Kader telefonált, hogy mi történ, miért nem kapott táviratot, közöltem, azért nem kaptad meg, mert nem küldtem. A testvérem viszont nekem sok táviratot küldött, én miért nem kaptam meg? Mosakodott, s arra kért, hogy mielőbb térjek vissza. Én azonban már döntöttem, vége. Kenzát azonban még vissza kellett szereznie Mártának! (Befejező rész a július 8-i női oldalon) Pádár András „A magam örömére csinálom, s ha másnak is tetszik, miért ne?” Kerámiába álmodja a népviseletet Bátonyterenyén, az Őzike óvodában 1974 óta dolgozik óvónőként Hadusovszky Rudolfné. Messziről került ide: Szegeden született, tanyán laktak. Édesapjára nem is emlékszik: munka- szolgálatra vitték, amikor ő két-három éves lehetett. Kézügyessége már korán megmutatkozott: szerette az állatokat, a virágokat és papír híján a homokba rajzolta őket. Ha nyugdíjba megy, több ideje lesz a művészetekre- Azt hiszem, ezt a tulajdonságomat édesanyámtól örököltem — tűnődik Hadusovszky Rudolfné, Giziké. - Ahogy visszaemlékszem, rendkívüli kézügyességű volt: régen nagy divat volt a falra festeni, amit ő nagyon szeretett és tudott is csinálni. Aztán megismerkedett a nevelőapámmal, aki ott teljesített szolgálatot a határon, és kilencéves voltam, amikor Jánosaknára költöztünk. De nemcsak ez játszott szerepet költözésünkben, hanem az is, hogy akkoriban alakultak a tsz-ek: édesanyám nem akart belépni, földünket, lovainkat elvették, így aztán nem is nagyon maradt más választásunk. Jánosaknán két évig laktunk, utána költöztünk Nagybátonyba.- Tudatosan készült óvónőnek?-Nem, dehogyis: képző- művészeti gimnáziumba jelentkeztem, festőművész szakra, de nem vettek fel. Volt egy másik lehetőség is, mehettem volna Herendre porcelánfestőnek, de oda meg a nevelőapám nem engedett: bár nem volt édesapám, nagyon féltett. Még 18 éves sem voltam, amikor férjhez mentem, nemsokára megszületett a fiam is. A gimnáziumot levelezőn végeztem, közben megszületett a lányom. Amikor hároméves lett, adódott a lehetőség: képesítés nélkül felvettek volna az iskolába vagy az óvodába. Az utóbbit választottam, nem is bántam meg: nagyon szeretem a gyerekeket, és itt „kiélhettem”, ami bennem van. Mindegyik csoportszoba magán viseli a kezem nyomát. Aztán elvégeztem Kecskeméten az óvónőképzőt, és itt ragadtam.- Hogyan kezdett el kerámiákat készíteni?- Mindent az óvoda vezetőinek köszönhetek: Domon- kosné Livid és Refréné Hajnika hívott ide keramikusművészeket, többek között Kun Évát és Antal Andrást. Akit érdekelt ez a fajta művészet, eljöhetett, tanulhatott tőlük. Sok fogást lestünk el, megmutatták, hogyan lehet elkészíteni a tárgyakat korongozás nélkül. Korongozni ugyanis nem tudok, idő hiányában nem volt alkalmam megtanulni. Megtanultam viszont azt, hogyan kell kigyúrni, nyújtani az agyagot, hogy ne maradjon benne buborék, mert akkor az égetésnél szétporlad. így derült ki, hogy mocorog bennem valami. Az óvoda kemencét, korongozót vásárolt, én pedig elkezdtem dolgozgatni. Tíz évig jártam a művelődési házba a Radios István vezette szakkörbe, a mai napig sajnálom, hogy feloszlott. Először képzőművészeti albumokból másoltam: nagyon szerettem Kis-Róz Ilona, Kovács Margit alkotásait. Aztán elkészítettem első önálló kerámiáimat, két népvisele- tes babát. Ez az irányzat a mai napig megmaradt, a nógrádi népviseleteket próbálom visszaadni kerámiáimon. Persze időnként elkalandozom, készítettem század eleji viseleteket, vagy megmintáztam az öreg nénét és őzikéjét. Időnként megrendelésre is dolgozom, most például Mátyás királyt és feleségét kérték tőlem Hollókőről. Nagyon szeretem csinálni, olyan jó játék ez az egész.- Nagyon nagy segítséget kapok Hajnikától, a mostani vezető óvónőtől: biztat, bátorságot önt belém, őszinte vélernényt mond munkáimról. Az óvoda vásárolja az anyagot, én a munkámat adom. De azért „bejön” a befektetés, amikor megvásárolják a munkáimat, a kiadás megtérül az óvodának. Zsűrizett alkotásaim vannak, tavaly volt az első önálló kiállításom itt, az Ady Endre Művelődési Központban. De voltak már munkáim Szolnokon, Csepelen, Salgótarjánban, jelenleg a helyi művelődési házban láthatók.- Munka, család mellett mikor van ideje erre?- Főleg esténként, éjszakába nyúlóan. 19 éve meghalt a férjem, fiam megnősült, lányom férjhez ment, egyedül élek: Szeretnék továbbra is kerámiákat készíteni, talán majd, ha nyugdíjas leszek, több időm jut rá. A magam örömére csinálom, és ha másnak is tetszik, miért ne? Egy időben készítettem tűzzománcokat is, de ez inkább csak olyan kiruccanás. Megmaradt a festés szeretete is, túlnyomó részben csendéleteket szeretek festeni, de kevés az időm.- Milyen tervei vannak?- Nincsenek nagy ' vágyaim, örülök, hogy a Csók Galériában is láthatták munkáimat: egy fotós révén ajánlottak be a galériába, egy ideig ott voltak a munkáim. Én ezt nagy dolognak tartom, még akkor is, ha csak 1-2 hónap volt. De mivel én nem vagyok keramikus, „nincs nevem”, el kellett őket hoznom. Az viszont sokszor eszembe jut, hogy jó lenne olyan keramikushoz elmenni, akitől lehet tanulni. Hegedűs Még mindig a pékséget szereti a legjobban - Azon fáradoznak, hogy a gyermekeiknek jobb legyen, megtalálják a boldogulásukat Nem neki találták ki a tétlenséget- Tizenkilenc éves koromban a hatvani kenyérgyár igazgatója engem bízott meg az üzem vezetésével, ahol 101 kolléga dolgozott. Később Pásztón, a Palóctájnál üzemvezető-helyettesként tevékenykedtem - mondja Mezoné Tűzkő Ilona.- Muszáj volt a szakmunkás- képzőt elvégeznem, mert nem volt pénzünk, három testvérem volt otthon - folytatja élettörténetét. - Munka mellett szereztem technikusi oklevelet. Húsz év után, amikor férjemmel együtt dolgoztam, saját pékségünkben Szurdokpüspökiben, akkor jött elő lisztérzékenységem, ami fulladással és viszketéssel jár. Pályát kellett módosítanom. Szurdokpüspökiben a Hangulat presszó tulajdonosa és vezetője lettem, tagja vagyok a Pásztó és Vidéke Ipartestületnek. Férjével, aki szintén pék, Gyöngyösön találkoztak. Élső közös vállalkozásuk is a saját erőből létrehozott szurdokpüspöki pékségükhöz kötődik. Mivel férjét leszázalékolták, bezárták péküzemüket. A nyugdíjas férj segít a Hangulat presszóban. A talpraesett, kezdeményezésektől sem ódzkodó üzletasz- szony a pékség, a presszó mellett foglalkozott még palackozott italok árusításával is.- Mindenbe belevágok, amiből pénzt lehet szerezni. Ennek határát az orvosi tanács szabta meg. Ezért megszüntettem a paMezőné Tűzkő Ilona lackos italokat árusító boltunkat.- Volt-e máig is rossz ízű kellemetlensége?-Nem. Lehet, hogy mindig szerencsém volt. Alkalmazkodni tudok az emberekhez.- Milyennek látja féifi vendégeit? Megsértették-e valaha?-Nem olyanok járnak ide, akik kizárólag inni akarnak, hanem beszélgetni jönnek, mert jó a társaság, nincs köztük alkoholista. A törzsvendégek mellett mások is szívesen visszajönnek.-Mi volt a legnagyobb bánata, illetve öröme?-A férjem és az én szüleim elhalálozása megviselt bennünket. Örömünk a gyerekeink. Fér, jemnek első házasságából két fia van, az egyik vállalkozó, a másik alkalmazottként dolgozik egy pékségben. Közös kislányaink közül a nagyobbik a salgótarjáni Gábor Dénes Informatikai Főiskolába jár, a kisebbik pedig építőipari szakközépiskolában tanul. Jövőre érettségizik. Amikor ide jelentkezett, tervező akart lenni. Időközben megváltozott az elképzelése, most az idegenvezetéssel kacérkodik. A Nógrád Megyei Hírlappal is kapcsolatban van. Mint manöken lépett fel egyik rendezvényükön. Egyik kollégájuk cikkírásra is ösztönözte. Ä pásztói tévé pedig felkérte szereplésre. A főnökasszony tevékenyen részt vett a közéletben, pénzzel és más módon segíti az iskolát, az óvodát és a sportkört. Gyermeknapra játékokkal kedveskedett az ünnepeiteknek. Tizenegy évig volt a szülői munkaközösség tagja.- Vállalkozóként mi bántja a legjobban?- Korábban könnyebb volt. Kevesebb tb-t fizettünk, kisebb volt az adminisztráció. Nem tetszik a turisztikai hozzájárulás kötelező fizetése. Sérelmezem, hogy a leszázalékolt magánosok nem kaphatják meg azt a pénzt, amit másoknak ítélnek oda ebben az esetben.- Hogyan képzeli el a jövőt?-Férjem mondja: maradjak végre nyugton, ne dolgozzak annyit. De nem nekem találták ki a tétlenséget. Vállalkozásunkat nem bővítjük tovább, nagyobbik lányomnak viszont segítünk vállalkozásának kezdésében. Jó lenne, ha a betegség elkerülne bennünket, mert amíg tud dolgozni az ember, addig nincs baj. Azon fáradozunk, hogy gyerekeink megtalálják önmagukat. Venesz Károly
