Nógrád Megyei Hírlap, 1998. május (9. évfolyam, 102-125. szám)
1998-05-30-31–06-01 / 126. szám
A NÓGRÁD MEGYEI HÍRLAP MELLÉKLETE _________ 1998. MÁJUS 30-31.8 Ki adványböngésző - Konferencia Balassagyarmaton - Emlékezés Manga Jánosra „Salgótarján a huszadik században” Megjelent a Nógrád megyei múzeumok évkönyve 1996-1997- es összevont huszonegyedik száma Salgótarjánban, Kapros Márta és Szvircsek Ferenc szerkesztésében. Az évkönyv jelen száma különösen számot tarthat a helytörténet, a múltbeli történelmi folyamatok iránt érdeklődők figyelmére. Mondhatni, alapvető jelentőségű kiadványról van szó, amely egyúttal - főként elemző igényű tanulmányai révén - a jövő számára is sok tanulságot hordoz. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy Nógrádban sajnálatos módon hiányoznak alapvető bibliográfiák, topográfiák, sőt több fontos korábbi mű hasonmás kiadása, csak örülhetünk annak az utóbbi időben tapasztalt helyi kutatói törekvésnek, amely egyelőre résztanulmányokban - következetesen - tárja az érdeklődők elé legújabb eredményeit, megteremtve ezzel egy jövőbeni összefoglalás alapjait. A mostani évkönyv mintegy kétharmadát azok a tanulmányok teszik ki, amelyek a „Salgótarján a 20. században” címmel 1997. október 16-17-én a megyeszékhelyen rendezett település- és társadalomtörténeti konferenciára készültek. Ezt a szakmai tanácskozást Salgótarján várossá nyilvánításának 75. évfordulója alkalmából hívta össze a Magyar Történelmi Társulat Nógrád megyei csoportja és a Nógrádi Történeti Múzeum. Az ott elhangzottak, illetve az évkönyvben olvasható tanulmányok (szerkesztett változatok) azon kívül, hogy a helyi önismeret elmélyítését segíthetik, a további kutatás számára is megkerülhetetlenek. Mind a várossal, mind pedig a kutatói szemhatárt tovább tágító és bizonyos összehasonlításra is alkalmat kínáló tanulmányok (utóbbiak közül a miskolci Dobrossy István, Veres László, illetve a besztercebányai Milan Soka, Dezier Tóth említendő) a település- és társadalomtörténet egy-egy fontos szegmensét emelik be a tovább folytatandó kutatásba. A NÓOKÁI) MEGYEI MÚZEUMOK ÉVKÖNYVE 19% 1997 Mindezzel többnyire olyan új összefüggésekre is fölhívják a figyelmet, amelyek korábban és gyakran ma is rejtve maradnak az „aktualizálások” jegyében íródott és bizony nem is mindig kellő szakmai megalapozottságú kiadványok szerzői és olvasói számára. Nem is szólva a napi publicisztikai hevületé megközelítésekről. Természetesen rendkívül összetett kérdésről van szó, amelyet csak komoly kutatói fölkészültséggel érdemes megközelíteni. Ez derül ki Horváth István „Mentalitás és mítosz Jelenségek és összefüggések Salgótarján 20. századi társadalmi életéből” című bevezető tanulmányából is. Rendkívül izgalmas, ahogyan a szerző összeveti Salgótarján alakulását a magyar városfejlődéssel, vizsgálja a várost és lakóit, a három demográfiai robbanást és következményeit, majd a közösségi életterek és formák felbomlását, az egyéni értékrendet meghatározó motívumokat. A jelenre utalva jegyzi meg: „Napjaink nagy feladatának tartom, hogy a lassan terjedő társadalmi méretű szorongást megállítsuk Salgótarjánban. Úgy tűnik - talán éppen a múlt hiteles megismerésének hiánya az egyik ok -, hogy a településen élők között, különösképpen a véleményformáló értelmiségi körökben, fokozódik az önbizalomhiány, erősödik a tétovázás.” Ezen általános igényű alapvetést követik a településtörténet külön-külön is lényeges részterületeivel foglalkozó tanulmányok. Szvircsek Ferenc a szénbányászat és az urbanizáció kapcsolatát vizsgálja, Cs. Sebestyén Kálmán a civil társadalom néhány elemének változásaival foglalkozik, K. Peák Ildikó az ideológia, politika és képzőművészet összefüggéseiről ír az 1950-től 1980-ig terjedő időszakban, Bódi Györgyné a kezdetektől 1945-ig tekinti át a salgótarjáni nyomdákat, sajtót és könyvkiadást. Külön érdemes fölhívni a figyelmet a városi lét sajátos szférájához tartozó színházi életre, ami - és ez ugyancsak salgótarjáni specialitás - úgy létezett, illetve létezik, hogy a városnak soha nem is volt, most sincs és belátható időn belül nem is lesz önálló színháza sem társulatilag, sem az épületet tekintve. Csongrády Béla Salgótarján színházi életéről szóló tanulmányát éppen ezért érdemes olvasni, a szerzőnek pedig érdemes lenne folytatni ez irányú kutatásait. A továbbiakban Balogh Zoltán a társasági élet színtereit, a kaszinók, vendéglők, kocsmák világát vizsgálja a századelőtől 1945-ig, Szomszéd András a bányatársulati iskolák történetét tekinti át 1871 és 1946 között, a közelmúltban elhunyt Dupák Gábor pedig a Magyar Kommunista Párt salgótarjáni iratait tekinti át, adatokat és forrásokat szolgáltatva Salgótarján 1945-1948 közötti történetéhez. Az évkönyv további részében Manga János (1906-1977) etnográfusra emlékeznek a tanulmányok szerzői. A balassagyarmati Palóc Múzeum 1996- ban kiállítással és konferenciával emlékezett a jeles folkloristára születésének évfordulója alkalmából. Az évkönyvben e tanácskozás előadásait adják közre a szerkesztők, részint az elhangzás szerint, részint a közlésre átdolgozott változatban. Tátrai Zsuzsanna, Fügedi Márta, Gyivicsán Anna, Tari Lujza, Bakó Ferenc, Kapros Márta és Paládi-Kovács Attila tanulmányai olvashatók itt Manga Jánosról, akinek Nógrád megyei tevékenysége szervesen illeszkedik tudományos életművébe. Végül Kupa László Pulszky Ferenc emlékezete című tanulmánya zárja a gazdag tartalmú legfrissebb évkönyvet. (bte) Tájképek, csendéletek - Gondozónő festőecsettel Munkahely, otthon és galéria Középen az alkotó egyik „aktuális” művével a nógrádme- gyeri idősek között fotó: gyurlán tibor Mindig is szeretett rajzolni, de a három fia, munkája mellett kevéske ideje jutott arra, hogy legalább önmaga előtt próbára tegye a tehetségét. Az évek múlása aztán segített a dolgon: a fiúk felcseperedtek, így a munkahelyi és az otthoni teendői között egyre több időt tudott szánni az erősödő belső késztetés parancsának. A krétarajzok után - bátyja biztatására - az olajfestéssel is megpróbálkozott, s az eredmény a folytatásra voksolt. A Nógrádmegyeren élő Maczák Tiborné, az idősek otthonának gondozónője ez év tavaszán először állította ki képeit az otthon helyiségeiben. Ezzel, ha úgy tetszik, másodszor és másként is bemutatkozik: az idősek, kollégák, falubeliek még többet tudhatnak meg belső világáról, szemléletéről, érdeklődéséről. Tájképekkel kezdte, falurészletek, csendéletek megörökítésével folytatta, s mostanában életképekben adja vissza azt, amit lát, ami megkapó, mert végtelenül emberi. Az idősek, a sokat megéltek mozdulataiban kifejeződő magára maradottságról, s a magányoldó sze- retetadás pillanatairól egyaránt „beszélnek” ecsetvonásai. Nagycsaládban született, hatan voltak testvérek. Édesapja szívesen írogatott, bátyja - s egyben közvetlen szomszédja — szintén fest. A közelség pedig külön jó arra, hogy egymás képeinek - a családtagokon kívül - ők ketten legyenek az első szemlélői. (mj) Filmjegyzet: „Különösen veszélyes - Gyilkos donor” Nem mindegy: élve vagy halva Vannak olyan testvérpárok, akik még filmkészítés közben sem tudnak elszakadni egymástól. Sőt! A közös munka nemhogy rontaná, de inkább javítja is a kapcsolatukat. Gondoljunk csak a cannes-i kedvencekre, a többszörös díjnyertes és a közönség és a kritikusok körében is népszerű testvérekre: Joel és Ethan Coenre (Arizonai ördögfióka, Barton Fink, Fargo stb.) Vagy mondjuk itt vannak a Wayans tesók is: Damon, Marlon, Keenan, Ivory és népes családjuk további tagjai már jó néhány alkalommal. Most a família legidősebb és legtevékenyebb tagja, Keenan Ivory Wayans a többiek nélkül áll a kamerák elé. A „Különösen veszélyes” című akciófilmben bemutatja sokoldalúságát: a főszerep mellett ő vállalja a forgatókönyvírói és a produceri feladatokat is. James Dunnra (Keenan Ivory), az amerikai hadsereg volt őrnagyára igencsak rájár a rúd. Az exkatona börtönben ül és szép csendesen várja, hogy rákerüljön a sor a gázkamra előtt. A felettese lelö- vése miatt halálra ítélt Dunnt azonban a siralomházban meglátogatja Casey tábornok (a rutinos öreg: Jón Voight), hogy egy nehezen visszautasítható ajánlattal lepje meg. A lényegre törő beszélgetés után Dunn kap az alkalmon és mesterlövészként csatlakozik a tábornok kormány által finanszírozott, de félig-meddig illegális különítményéhez. A fekete főhős feladata viszonylag egyszerű: precíz lövéssel leteríteni egy biotechnológiával visszaélő milliomos üzletembert. Az akció azonban balul sül el, hiszen Dunn az iparmágnás helyett a First Ladyt találja el. A gyilkosnak menekülnie kell, a nagy rohanásban azonban nagyon kevés ideje jut arra, hogy kiderítse, vajon miért húzták csőbe és egyáltalán sikerül-e élve kikecmeregnie az ügyből. Az akciófilm május 28-tól látható a balassagyarmati Madách moziban. * Igen, először kezdtük a Kórház a város szélénnel, majd folytattuk a Klinikával, aztán szépen sorban, egymás után jött a Vészhelyzet, a Chicago Hope és a többi, életmentős, fehérköpenyes sorozat. Ez nem is csoda, hiszen a filmgyártók tudják: míg a való életben orvoshoz csak némi fogcsikorgatás után merészkedünk el, addig a fotel védelmében ücsörögve akár hosszú órákon keresztül is elnézegetjük e történeteket. Barbet Schroeder rendező - megirigyelve Robin Cook összeírt millióit-, sem akart lemaradni az új szórakoztatási hullámról, ezért Andy Garda és Michael Keaton főszereplésével elkészítette a maga orvosi krimivariációját: a „Gyilkos donor” című filmet. Frank Connor (Garda) rendőr. Peter McCabe (Keaton) gyilkos. Egymáshoz fűződő viszonyuk a legkevésbé sem számít mindennapinak, de még csak a megszokott a „zsaru üldözi a bűnözőt” kategóriába sem sorolható be - legalábbis a kezdetekben. Connomak ugyanis - szó szerint értelmezve - életbe vágó fontosságú McCabe léte. A rendőr kisfia ugyanis gyógyíthatatlan beteg és sürgős csontvelő-átültetésre van szüksége. Hosszas keresgélés, kutatás után aztán kiderül, hogy az egyedüli, szóba jöhető donor nem más, mint McCabe, a többszörös, magas intelligenciájú gyilkos. A kisgyerek megmentése érdekében az elítéltet elszállítják a kórházba, hogy végrehajtsák a műtétet, McCabe azonban a helyzetet kihasználva nem teketóriázik sokat, hanem megszökik a rendőrség elől. Ekkor természetesen üldözés kezdődik, amelyhez Frank Connor is csatlakozik. Az ő számára azonban egyáltalán nem mindegy, hogy a szökevény élve vagy esetleg holtan kerül a zsaruk kezei közé! A lendületes krimit május 28-tól vetítik a salgótarjáni Apollóban. Szilágyi Gábor A francia akadémia két új tagot választott a „halhatatlanok” sorába Már nem üres a tengerkutató széke A francia akadémia tagjai új tagot emeltek a „halhatatlanok” sorába az időközben elhunyt művészettörténész René Huyghe és a tengerkutató Jacques-Yves Cousteau kapitány „székébe”. A két új tag: a 87 éves Georges Vedel, az alkotmánybíróság volt tagja, a francia alkotmány- és közjog egyik legkiemelkedőbb szaktekintélye. A másik új „halhatatlan” az 51 éves Erik Orsenna író, dramaturg, a néhai Francois Mitterrand elnök egykori „négere”, beszédírója, majd Roland Dumas külügy- minisztersége idején Afrika- és Maghreb-szakértő. Vedel megválasztása már az első fordulóban megtörtént, miután az érvényes 25 voksból 19-et kapott az akadémikusoktól, öt tartózkodás mellett. Sokkalta „szorosabb” volt Orsenna megválasztása: ő csak a harmadik fordulóban kapta meg a minimálisan szükséges többséget vetélytársaival szemben. A napokban lezajlott szavazás után csupán két akadémiai szék maradt üresen: Maurice Schumanné és Francois Furet- é. Az utóbbi hely betöltésére június közepére írták ki a szavazást, míg Schumann utódjának megválasztása egyelőre teljesen nyitott kérdés. Utólagos „orvosi” vizsgálat alá vetették Janus Pannonius műveit Vallanak az elégiák és epigrammák? Janus Pannonius tüdőbajban halt meg - állítja egy horvát szakértő, aki „megvizsgálta” a humanista költő műveit, és az abban foglaltak alapján mondott véleményt a horvátországi területen született és elhunyt Ivan Cesmicki halálának vélhető okairól a zágrábi Orvosi Hírek című lap legutóbbi számában. A magyar irodalomban és történelemben Csezmicei Jánosként (1434-1472) ismert Janus Pannonius valahol a mai Horvátország északi részén született, a Duna és a Dráva összefolyásához közel. Néhány kutató úgy véli, hogy neve a Csázma (Cazma) melletti Cesmice településhez köthető. A fiatal Csezmicei 13 éves korától Ferrarában, majd Padovában tanult és csak 1458-ban tért vissza a magyar királyság területére, pécsi püspök lett, majd 1469-ben szlavón bánná nevezték ki. Belekeveredett a Mátyás király elleni sikertelen összeesküvésbe és Olaszország felé menekültében érte a halál a mai Horvátország területén - állítja Vladimir Du- gacki zágrábi kutató. Dugacki arra hívta fel a figyelmet, hogy Janus Pannonius olyan elégiákat és epigrammákat is hátrahagyott, amelyekben pontosan leírja egészségi állapotát, és biztos támpontokat adhat egy jó orvos számára betegsége megállapításához. A kutató szerint a „De se febri- citante ad Blasium militem” című munkájában a költő arról panaszkodik, hogy magas lázzal küszködött, ugyanakkor időnként a hideg rázta, emellett étvágytalanság és hányinger kínozta, ágyán csak álmatlanul forgolódott, minden testrészében fájdalmat érzett, különösen a mellkasában, általános levertséget érzett, állandóan fogyott, és úgy vélte, hogy közeledik halála órája. Hat évvel később ugyanilyen szimptómákat írt le, amikor részt vett a király hadjáratában. „Conqueritur de aegrotati- onibus suis” című elégiájában már arról a sejtéséről ír, hogy valószínűleg tüdőbaj kínozza. Álmatlanságáról, gyomorpanaszairól, levertségéről szóló megállapításai valószínűsítik azt is, hogy maláriában is megbetegedett. Hitt az asztrológiának, és úgy vélte, hogy a csillagok állása befolyásolja az egészség és a betegségek alakulását. „Invehitur in Lunam quod in- terlunio matrem amiserit” című elégiájában a Holdat okolta édesanyja haláláért és más földi bajokért. Zágráb környékén halt meg, majd hamvait később Pécsre szállították- emlékeztetett cikkében Vladimir Dugacki.