Nógrád Megyei Hírlap, 1998. március (9. évfolyam, 51-76. szám)

1998-03-14-15 / 62. szám

8. oldal 1848 - 1998 1998. március 14., szombat Születés- és ünnepnapi beszélgetés a történettudományok doktorával, R. Várkonyi Ágnessel „Párbeszéd múlt és jelen között” „Ahogy megélt pillanatainkat feltartóztathatatlanul alakítják történelemmé a holnapok, és előrejutva az irdatlan időben egy újabb, eddig nem is álmodott arcait fordítja felénk a múlt”- írja R. Várkonyi Ágnes történész „A tűzvész tanúi” című köte­tének „Az olvasóhoz” címzett bevezetőjében. A salgótarjáni születésű professzor asszony a közelmúltban volt hetvenéves. Ebből az alkalomból szülővárosában egész napos rendezvény keretében köszöntötték.- Milyen érzés, hogy noha alig több mint tízéves koráig élt itt - nem felejtették el Önt?- Rendkívül megtisztelő ez a szép ünnepség. Mélyen meg­hat. Jó találkozni régi ismerő­sökkel és kollégákkal, öröm megismerni a fiatalokat, hallani az üdvözlő beszédek és a tu­dományos előadások szavaiból, hogy mennyi érték, mennyi nagyszerű terv van ebben a vá­rosban. Otthonosan érzem itt magam, jólesik tudni, hogy számon tartanak, mert az ember soha nem szakadhat el onnan, ahol született. Gyönyörű gyermekkorom volt, szüleimnek rengeteget kö­szönhetek, mint történetíró is. Hálás vagyok családomnak, ta­nítóimnak, iskolámnak. Kortár­saim és az akkori felnőttek ele­venen élnek emlékezetemben. Sokszor eszembe van például, amit talán tízéves koromban mondott nekem a város köror­vosa, családunk baráti házior­vosa, amint vérző térdemet ke­zelte: persze hogy fáj, de ez semmi a lélek fájdalmához ké­pest. Mondják, hogy minden a gyerekkorban dől el, talán az is, hogy az 1950-es években több­ször lett volna lehetőségem el­menni Magyarországról, de in­kább maradtam, ’56 októberé­ben sem mentünk el. Van egy évfolyamtársam, aki azóta is Amerikában él és legsikeresebb évtizedében bevallotta: fáj és nem tudja megszokni, hogy senki nincs ott, aki őt kislány- korában ismerte volna.- Ön történész, a 16-18. szá­zad elismert kutatójaként vívott ki magának hazai és nemzetközi hírnevet. Hogyan látja, milyen megbecsülésben van ma részük a humán tudományok művelői­nek?-Ma Magyarországon min­den tudomány súlyos helyzet­ben van. Nem szeretnék dráma­ian fogalmazni, de annak alap­ján, amit én a magyar tudo­mány múltjából, jelenéből és a közelebbi-távolabbi világ tu­dományos fejlődéséből átlátok, úgy ítélem meg, hogy nálunk a tudomány határhelyzetbe jutott, további károsodása visszafor­díthatatlan következményekkel jár. A humán tudományok ugyan sokkal kevésbé költség- igényesek, mint a természettu­dományok, de a szakkönyvek ára itt is elérhetetlenül fölment, a könyvtárak külföldi beszer­zése vegetál, internet, xerox sem ingyenes és érdemi levél­tári kutatás határainkon túl na­gyon sokba kerül. Életkérdés De nemcsak pénzkérdésről van szó. Hiszen soha nem álmodott összegű ösztöndíjakat lehet el­nyerni. Valójában a színvonalas utánpótlás, a tudományos etika, szervezés, elhivatottság és a tu­domány autonóm fejlődését biztosító kérdések sokaságát kellene korszerűen elrendezni. Hiszen a tudomány Magyarországon - amint már előttem többen meg­fogalmazták - életkérdés volt a múltban és az ma még inkább. E nélkül nincs kreatív társada­lom, a megújulás, a nemzetek egyenjogúsága pedig üres frá­zis. Életkérdés, hogy a kultúrá­nak értéke legyen és az általá­nos és nemzeti műveltség mi­nimális színvonalára jusson el a társadalom. De mit várhatunk, amikor a tanár nem tud megélni a fizetéséből, ideje sincs, hogy olvasson, hogy megfelelően képezze magát. A századfordu­lón még tudós gimnáziumi ta­nárokból is választhatott tago­kat az Akadémia. Mit várha­tunk, ha a tévécsatornák tucat­jával öntik a sablonhorrort, vért, erőszakot, a másutt divat­ból kiment szemetet és ugyan­akkor a társadalom nem ismeri saját múltját és a lét valódi ér­tékeit.- Egy történész elsősorban a múltat faggatja. Önben soha nem nem merült fel, hogy ki­fejtse véleményét, gondolatait napjaink aktuális kérdéseiben?-Nem vagyok politikus. A politikai pálya egészen más al­katot, más képzettséget és teljes embert kíván. Nekem az a dol­gom, hogy legjobb tudásom szerint a múltat tárjam fel. A tudomány - ahogy annak idején Eötvös már megfogalmazta - nem lehet a politika szolgája, viszont kötelessége, hogy szu­verén módon jelzéseket adjon. Minden történeti munka magá­ban foglalja azt a kort is, ami­kor keletkezett. Felfogásom szerint is a történetírás párbe­széd a múlt és a jelen között. Úgy gondolom, hogy sok olyan eddig ismeretlen kérdését tár­tam fel a múltnak, ami a jelen­nek is szól, például Rákóczi ál­lamában a vállalkozó nemesek és polgárok csoportját, a közha­talmi jobbágyvédelmet, a pénz­ügyi fegyelem követelményét, a szegénygondozást és a mű­veltség megtartó erejét.- Korábbi müvei között van- e olyan, amelyet a rendszervál­tás hatására másként írna meg?- A történész is korának gyermeke. De a történeti kuta­tásban az az érdekes, hogy újabb és újabb ismeretek kerül­nek elő, új összefüggések tűn­nek ki. A kora újkor történeté­nek vizsgálata a nemzetközi vi­lágban és itthon is az elmúlt év­tizedekben legalább három nagy változáson ment át. Új kérdéskörökre irányult a figye­lem, új vizsgálati módszereket dolgoztak ki és új tudományos iskolák tűntek fel. Van tehát sok minden, amiről ma sokkal többet tudok, mint kezdő törté­nész koromban. Jobb módsze­reket alakítottam ki. De ugyan­akkor több döntő fontosságú fiatalkori felismerésemet az újabb kutatások csak kiegészí­tették vagy alaposabban, részle­tesebben igazolták. Azt viszont nagyon sajnálom, hogy a kö­zépiskolai oktatásban kevéssé érvényesülhet mindez és Ma­gyarország történetéről a Lajtán túl, a nyugati világban már jó­formán alig tudnak.- Ön mindig nagy figyelmet fordított a felnövekvő generá­ció nevelésére, számos könyvét direkt az ifjúságnak címezve je­lentette meg.- Az ifjúság joga és életbe vágó szükséglete is, hogy törté­nelmét önállóan gondolja vé­gig. Ehhez viszont tudásra és készségekre van szüksége. A szerencsés kevesek az egyete­men szerezhetik ezt meg. 1979. óta tanítok az ELTE Btk. Kö­zépkori és Koraújkori Tanszé­kén, sok generáció ment át a kezemen, vannak tanítványaim, akik ma már maguk is kutatók és egyre fényesebb nevek, van tehát elég tapasztalatom. A kö­zépiskolából a diákok repro­duktív gondolkozással kerülnek ki, visszamondják a megtanított sémákat. Ezt kell átalakítani analitikus gondolkozásmóddá. Az egyetemi stúdiumokban megvannak ennek a módszerei. Olvasóimnál is azt szeretném elérni, hogy eljussak a történe­lem megismerésének öröméig. Ezért is kísérletezem külön­böző műfajokkal, legutóbb a történeti esszével. Ezekben az írásokban megpróbálom be­vonni az olvasót a történetku­tató szellemi munkájába. Természet és ember- A történeti ökológiának Ön az egyik úttörője Magyarorszá­gon.- Illő, hogy elmondjam, szü­lővárosomnak igencsak nagy része van abban, hogy történeti ökológiával foglalkozom. Hi­szen ezen a szép tájon gyönyö­rűen egybekapcsolódott a ter­mészet és a történelem. Azt kell tudnunk, hogyan élt együtt az ember a természeti környezeté­vel, miként alakította a tájat és hogyan alakította őt a táj. Ez az új tudomány sokféle szakisme­retet szintetizál, azt vizsgálja, hogyan működött együtt az ember a természettel az évszá­zadok folyamán. Hogyan érvé­nyesítette történeti fejlődésének különböző civilizációs szintjén azt a tapasztalatát, hogy nö­vekvő igényeit csakis a termé­szeti környezetének reproduk­cióját fenntartva elégítheti ki úgy, hogy a maga utódainak jö­vőjét is biztosítsa. A székely fa­lutörvények a 16-18. század­ban már védik erdőségeiket és keményen büntetik, aki szeny- nyezi az élő vizeket. Több esz- szét is írtam az elmúlt években, mintegy vészjelzésként a Kár­pát-medence természetromboló népeinek, többek között pél­dául, hogy Hollandia hogyan bontotta le a merev gátat és ér­vényesítette csúcstechnikával a régi évszázadok vízkezelési gyakorlatát, hogy megmentse partvidéke páratlan élővilágát.- Bár más korokkal foglalko­zik, nyilván van szuverén véle­ménye 1848-ról. Mit jelent az Ön számára március 15-e?- Első emlékeim Petőfi ver­sek, Apám úgy olvasta nekünk kisgyerekeknek, mint a mesé­ket szokás. Azután a kokárdás iskolai ünnepek és a Kőszívű ember fiai. Később a porig bombázott Budapesten a fia­talság, a tavasz, a remény! Öt­ven évvel ezelőtt egyetemista társaimmal néztem végig a Nemzeti Múzeum előtt az orosz intervenció alkalmával zsákmányolt és visszaadott zászlókkal vonuló diktatúra díszmenetét. Később alapos tanulmányaim során ismertem meg, hogyan lehetett a törté­nelmet kisajátítani. Nemcsak nálunk, másutt is. 1951-1983. között a Történettudományi In­tézetben idősebb és kortárs kollégáim közül többen a for­radalom és szabadságharc igaz és valós történetének feltárá­sán dolgoztak. A heves viták, a híres könyveik, szellemi telje­sítményeik részei az én törté­nészi fejlődésemnek is. 1948/49 korszakváltó jelentő­ségével én mint a magyar tör­ténetírás történetével foglal­kozó kutató szembesültem. Naplók, levelek, kéziratok tö­megét kellett áttekintenem, mert a 19. század nagy magyar történetírói mind cselekvői voltak ennek a másfél évnek: Horváth Mihály vallás- és köz- oktatásügyi miniszter lett, Sza- lay László a Honvédelmi Bi­zottmány megbízásából utazott Londonba 1848 decemberében, hogy tájékoztassa a brit kor­mányt. Érzékelhettem, hogy a történelem nagy pillanataiban generációk törekvései összeg­ződnek. Szalay például 1848 decemberében a Rákóczi sza­badságharc történetére hivatko­zott Palmerston angol minisz­terelnöknek a két ország kap­csolatának előzményeiről. Egyéni életsorsokban ismerhet­tem meg a Magyarország pol­gári átalakulásának roppant sú­lyos feladatait és a hatalmas ál­dozatokat. Kevesen tudják, hogy a fiatal Vasvári Pál Zrínyi monográfiája a szabadságharc előtt a cenzúra miatt nem jelen­hetett meg, s a mariselli ütkö­zetben elesett híres márciusi fiatallal meghalt a történetíró is, aki lehetett volna. De azt is ta­pasztalhattam, hogy a polgári forradalom és szabadságharc eszméi és értékei miként éltek és hatottak közvetve az üldözé­sek, az emigráció és fogságok gyötrelmeit túlélő történetírók műveiben. Izgalmas élmény volt az 1960-as években feltár­nom ezeknek az akkorra már elfelejtett, vagy hamis színben feltüntetett történetíróknak, kö­zöttük Nagy Ivánnak, Nógrád szülöttének a munkásságát. Szorongó világ Ennek a pozitivista történet- szemléletnek kelet-európai vo­nulatait kutattam többek között a Néva parti városban is és az ottani hadtörténeti múzeumban különös módon megrendített a Magyarországon 49-ben beve­tett fegyvervasak látványa. Ak­koriban tudjuk, március idusa a megsértett szabadság fájdal­mait tudatosította évről évre. Áthangzottak 1850-ből Arany János „Évnapra” című versének sorai: ........Innep voltál, de s enki meg nem ül... ,/Titkon sóhajtja . . . 1Halomra dőlt ol- táridat. . . !Az ember gyönge: félve néz feléd ...” És hypóz- tuk gyermekeink blúzait, hogy hófehér legyen az ünnepen, de erre a napra az iskolák papír- gyűjtést és rongyszedést kellett hogy elrendeljenek. Ma a történész gondolatait március 15-én átvérzi a hiány. Az akkori ország megújulási képessége, önbizalma, az ér­dekegyesítés lendülete. A tu­dományba vetett bizalma, kul­túrájában az egyetemes és nemzeti éltékek egysége. Most szorong az egész világ. Nemrég valaki azt a kérdést szegezte nekem: átlépve az új évezred küszöbén, vajon lesz még, akit érdekel a régi napok igazi arca? Most azt mondhatom, ha egy város így számon tartja elszár­mazott gyermekét, bíznom kell benne.- Köszönöm a beszélgetést. Csongrády Béla Világos után eltiltották a katedrától A fegyverkovács balladája Néptanító volt és lelkében mindvégig az maradt. A ’48-as honvéd valószínűleg a szabadságharc idején, Klapka seregé­ben ismerkedett meg a kovácsmesterséggel. A megtorlás éve­iben már nem taníthatott, a hatalom eltiltotta a katedrától. De mint kovács, mint méltóságát megtartó ember, Pilliár Lá­zár mindig ott él a nagylóci emberek szívében. A néptanító sírja Nagylócon Minden bizonnyal nem vélet­len, hogy éppen Rigó Ist- vánné, a már másfél évtizede nyugdíjas nagylóci tanítónő kutatta fel Pilliár Lázár emlé­két. Pilliár ugyanis eredeti fog­lalkozását tekintve tanító volt. Tanító, aki az 1848/49-es sza­badságharc idején hadnagy­ként szolgált Klapka György seregében. A világosi fegyver- letételt követően szomorú sors várt a honvédekre. Bujdoklás, megtorlás és a sorsát Pilliár Lázár sem kerülhette el. Hogy honszeretetének „bűnös” esz­méivel ne fertőzhesse meg az ifjúságot, a tanügyi hatóság el­tiltotta a katedrától. Az állástalan néptanító ko­vácsként került Nagylócra. A falu megszerette, befogadta őt. Ahogy tudni lehet, az üllő mellett, munka közben is gyakran beszélt a szabadság- harcról, s Klapka emberi és hadvezéri nagyságáról. Pilliár Lázár szép kort megérve, 1907-ben halt meg. Hozzátar­tozói a sírját néhány éve em­léktáblával jelölték meg. A nagylóci iskola, mint ahogy a falu egésze, az egy­kori tanító emlékét kegyelettel őrzi. A sírt, melyben nyugszik a honismereti szakkörük tagjai Bélák Dezsőné történelemta­nárral és a honvéd hadnagy alakját először a diákság elé emelő Rigó Istvánnéval ápol­ják, gondozzák. Március 15-én, október 6- án, október 23-án és halottak napján is friss virág, koszorú díszíti a sírt, mely Nagylócon a szabadság és a szabadság- harc személyes történelmét je­lenti. Tarnóczi László „Válasszatok ki egy zászlóaljat, s örökre szemetek előtt lebegjen az édes hon” Bereczki, a szabadságharc gerillája A Nógrád megyei Romhány nevezetes szülöttének nevét a gyümölcsfajták kutatása, rend­szerezése tette világhíressé. A szabadságharcos Bereczki Máté alakját azonban kevesek ismerik, s közöttük is kivétel a Budapesten élő dr. Szabó Pál, Bereczki-életrajz kutatója, aki Kunágotán ugyanabba az isko­lába járt, ahová a jeles előd. Sosem felejti a napot, amikor megmutatták neki az „iskolatárs” kunágotai sírját. Meggyőződése, hogy az itt nyugvó olyan szintet ért el a magyar gyümölcsészet- ben, mint Kazinczy a nyelvújí­tásban, vagy Kodály a zenében. Bereczki Máté a 150 évvel ez­előtti, máig ható földinduláskor is úgy élt, amint vallott: a hazáért tenni kell. Amint dr. Szabó Pál kutatási anyagaiból kiderül, a Vasvári Pálhoz fűződő barátsága révén a Pilvax Kávéházban a Ti­zek Társasága fiataljaival, a ké­sőbbi márciusi ifjakkal súlyos po­litikai kérdéseket vitatott meg. Radikális nézeteit jól tükrözi az 1847. december 13-án Rom- hányba, öccsének küldött levele, melyben így fogalmaz: „hát azért teremtett minket az Isten, hogy szüntelen ínséggel és nyomorú­sággal küszködjünk?! Habár a tisztelendő urak nem prédikálják, mi itt Pesten sokat megértettünk Isten szavából. Közeleg már az idő. Ne csüggedjünk, édes öcsém!” Gondolatai szinte előre vetítet­ték népe tavaszát, a ragyogó táv­lat lehetőségeit, a dicsőséges és válságos időszak bekövetkeztét.- A forradalmi események Vasvárit országos politikai-szer­vezési feladatokra szólították fel. Ugyanekkor történt, hogy Vas­vári a gróf Teleki Blanka Leány­nevelő Intézetében megüresedett tanári állás betöltésére Bereczkit ajánlotta, aki ettől fogva nappal tanított, éjjel nemzetőrködött. „Ti nem katonák lesztek, hanem a nemzetnek, saját földeteknek, cselédjeiteknek őrzői” - idéz a tanár-nemzetőrnek ’48 áprilisá­ban a romhányiaknak írt levelé­ből dr. Szabó Pál. Bereczki október végéig foly­tatta a tanítást, miközben a le­ánynevelő intézettel pénzt és fe­hérneműt gyűjtöttek tépésnek...- Majd, amikor Windischgrätz támadásai erősödtek, s a nemzeti­ségieket is egyre sikeresebben lá- zították a forradalom ellen, Kos­suth hívására döntött: beállt a pesti szabadcsapatba. Ma ezt úgy mondanánk: gerilla lett. S nem­csak beállt, hanem a Március 15- e című lapban megjelenő írásai­ban a forradalom mellett buzdí­tott - tudatja életrajzkutatója. „Vezérünk szólt, vész környezi a hazát, vérrel szerzett szabadsága van megtámadva. Siessünk segí­teni”- írta azokban a napokban. - Álneveket használt, (Erdei, Romhányi) a Bagyinszkiról ma­gyarosított Bereczki-nevet 1862- ben vette fel. Felső-Magyarországon sikeres harcokban vett részt, s nem csu­pán példamutatóan harcolt, ha­nem kidolgozta a gerillák pontos harcászati módszerét is. Beveze­tésére azonban már nem volt mód, mert a Szemere-kormány a szabadcsapatok feloszlatásáról intézkedett. A szabadságharcos ekkor „A volt pesti gerillákhoz” intézett felhívásában afelett kese­reg, hogy a hazának már nincs szüksége a szabadcsapatokra. Ezek lelkes harcosai a továbbiak­ban a hadseregben védhették a hont. „Válasszatok ki egy zászló­aljat...Pusztító zivatar közeleg, a szabadság fáját ledönteni...” fi­gyelmeztetett az orosz csapatok közeledésére Bereczki, hazaféltő gondolatával zárva sorait: „Örökre szemetek előtt lebegjen az édes hon. ” (M. J.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom