Nógrád Megyei Hírlap, 1998. február (9. évfolyam, 27-50. szám)
1998-02-07-08 / 32. szám
2. oldal Megyei Körkép 1998. február 7., szombat Isten az akaratához sorskörülményt ad, de merszet nem biztos Hatodik tusa az élet A , csapat olimpiai bajnoki cím után és zsinórban nyert világbajnokságok közben mondta édesanyja: Nekünk meggyőződésünk, hogy az öttusa nem maga az élet. Az élet a hatodik tusa és Bandinak az a jó, ha családi körben civil ember lehet. A hatodik tusája, az élet még hátravan, azt még meg kell harcolnia. Az idézett mondatok elhangzását követő esztendők azonban Balczó Andrásnak edzésekkel, versenyekkel teltek. Talán már akkor érezte küldetését, s tudhatta, hogy minél nagyobb legendává nőnek eredményei, annál inkább hitele lesz annak, amit mond. Mert arra az emberre, aki három év múlva válogatott kerettag lesz, aki képes arra, hogy miután csapatban olimpiai bajnoki címet nyer, öt évvel később elkezdjen egy olyan világbajnoki menetelést, melyet senki sem tud már túlszárnyalni, s ezt egy újabb olimpiai, de már egyéni arannyal fejelje meg, arra bármit mond is, oda kell figyelni. Érsekvadkerti látogatásán a bajnokot, aki tizenegy gyermek édesapjaként azért jött, hogy Isten ajándékáról, a gyermekekről beszéljen, ekképp fogadta a katolikus iskola igazgatója:- Mi Balczó Andrást, a bajnokot, a hiteles embert azért hívtuk, hogy szavaiból hitet merítsünk. Isten hozta közénk. Az átlag negyvenes korosztályból álló hallgatóság tekintetéből tudni lehetett, hogy a gyermekkor első, igazi példaképével, egy élő legendával való találkozás intim pillanatainak részesei. Balczó próbálta ennek a súlyát csökkenteni: ha valakit feldicsémek, az olyan, mint mikor a maratoni futónak telerakják a hátizsákját. Lehet, hogy aranyból van az, amit beleraktak a zsákba, a teher azonban ettől nem lesz köny- nyebb.- Egy sorsot kaptam, mint bárki más. Egy bőrünk van, azt kaptuk kihordásra. Sokféle mondandóm nincs. Én csak azt tudom elmondani, hogyan látom a világunkat, mit látok bajnak, s jó lelkiismerettel mit látok alkalmas terápiának. Tanulságként pedig életének fontosabb állomásait - mint egy eseményekben ugyancsak roppant gazdag filmet - pergette végig. A hatvan évvel ezelőtti kondorosi születéstől a nyíregyházi diákéveken át a csepeli sportklubig, az édesapja halálát követő gondolatokig, a saját családjában megtapasztalt boldogságig sokféle dologról beszélt.- Amit az Isten akar, ahhoz sorskörülményt teremt, de a merszet nem biztos, hogy adja hozzá. Amihez nincs belső hajlandóságunk, azt nem kell elkezdeni. A józan ész nem a legfelsőbb lény. Vannak téves meggyőződéseink. Ezeket mindaddig követni kell, míg igazabb meggyőződésre nem jutunk. Olyan ez, mint mikor egy viharos éjszakán az erőben bolyongunk. A villámlás fényében látunk valami támpontot, s elindulunk felé, de újra a sötétben megyünk. A következő villámlásnál azonban még pontosabban látjuk, hogy merrefelé is kell mennünk. Úgy érzem, hogy mutatók vagyunk egy óra számlapján. A lényeg viszont belül, a szerkezetben van. Az ember boldogsága nem attól függ, hogy céljait megvalósítja-e vagy sem. Ezt nehéz felismerni mindaddig, amíg bele nem ütközünk valami nagy-nagy ürességbe. Tizenhat évesen elképzeltem, hogy világbajnok leszek, s ha ezt elérem, akkor már bármi rossz jöhet az életemben, nekem semmi sem árthat, én boldog vagyok. Ezzel szemben, mikor 1969-ben zsinórban az ötödik világbajnokságomat is megnyertem, úgy éreztem, nincs már miért hajtanom. Nagyobb eredményt értem el az öttusában, mint bárki azelőtt, de ettől még nem lettem boldog. Elfogyott az akaraterőm, s anélkül én nem tudtam versenyezni. Éltem az élsportolók mindennapi életét, s egyre nőtt az üresség bennem. Édesapám evangélikus pap volt. Vallásosan neveltek, versenyeim eredményéért, a győzelemért azonban sohasem mertem imádkozni. Attól tartottam, hogy talán olyan számlát nyújt be nekem ennek fejében az Isten, amit én sohasem tudok kifizetni. Ma már tudom, hogy nem a cél a fontos, hanem az út, amin oda eljutunk, s az eszközök, melyeket közben igénybe veszünk. A cél már a halál. Néhány évvel azután, hogy abbahagytam a versenyzést, egy templomi szertartáson hirtelen úgy éreztem, hogy a nevem be van írva az élet könyvébe. Ekkor lettem partizánból egy reguláris hadsereg katonája. Mikor 1983. szeptember 13- án a lovardába menet a buszon elolvastam egy öttusáról szóló írást a Népsportban, hirtelen rádöbbentem, hogy nekem már máshol lenne a helyem. Mintha azt mondta volna az Úr: Bandi! Szolgaságaid évei kiteltek, szabad vagy! Vettem egy de- mizson tokaji bort a lovászoknak, szétosztottam a lovaglófelszerelésem és otthagytam magam mögött mindent. Azóta szellemi szabadfoglalkozású vagyok. Öttusa? Tíz évig álltam a szövetségi edzői szoba bejáratánál, kezemben tartva az egyes sorszámot. Időközben megszereztem a vívóedzői, s az öttusa-szakedzői képesítést, belovaglóként ott maradtam a sportág közelében, de senki sem hívott be azon az ajtón. Megkérhettem volna bárkit az akkori legnagyobb pártvezetők közül, hogy legyen valamelyik gyermekem keresztapja. Boldogan vállalták volna. Számta• • • lan módja lett volna annak, hogy tőkét kovácsoljak az eredményeimből, de ehhez semmi kedvem nem volt, mert nem ez volt a küldetésem. Ha másként alakulnak a dolgok, akkor most szponzorok után rohangálok és nehezen motiválható gyermekeket próbálnék emberfeletti munkára fogni. Két gyermekem sportol a tizenegyből. Az egyik tájfutó, a másik párbajtőröző. Feleségem, Császár Mónika válogatott tornász volt, a müncheni olimpia negyedik helyezettje. Gyermekeinkre nem erőltetjük a sportot. Nincsenek is könnyű helyzetben, hisz odamegy hozzájuk egy felnőtt, megsimogatja a fejüket, s leendő világbajnokságokat kér számon rajtuk óhatatlanul is. S mi van akkor, ha - mondjuk - négyet megnyernek? Akkor majd azt kapják meg, hogy a család degenerálódik? Két gyermekünk egyetemista, kettő még itthon van, a többi általános és középiskolás. Nem aggódunk értük, mert az nem segít. Viszont bátorítjuk őket, foglalkozunk velük, s tudatosítjuk bennük, hogy nem kell görcsöljenek a céljaik elérése miatt. S ami fontos, hogy együtt imádkozunk. Balczó András, közeledve hatvanadik születésnapjához úgy érzi, az érsekvadkertihez hasonló találkozókkal teljesíti be igazán a küldetését. (Hamarosan Romhányban és Balassagyarmaton is viszontláthatjuk őt.) A mozgást még ma is szereti, igaz, hogy némi kocogástól többre alig van lehetősége, ugyanis még mindig építkezik. Büszkén újságolja, hogy eddig már tizenhárom ajtót készített, s persze ágyakat, melyeket évről évre nőnek ki a gyermekei. Ami azonban változatlanul a legfontosabb, hogy abban a bizonyos hatodik tusájában, az életben nincs egyedül. Tarnóczi László Balczó András Az olimpiai bajnok (balra) a vadkerti iskolaigazgatóval Mádai Péter rekorder: huszonkétszer nyert szellemi vetélkedőt Két évtized után újra „itthon” Mikor kosárlabdázott legutoljára? - kérdeztem Mádai Pétertől, aki bár második ciklus óta országgyűlési képviselő, mint kiváló kvízjátékos ismert elsősorban a közvélemény előtt a televízió képernyőjéről.-Hát igen, ezzel is a tarjáni madáchos múltunkra akarsz emlékeztetni - mondta és elárulta, hogy manapság nemigen kosarazik, viszont ha teheti vízilabdázik az ajkai öregfiúkkal.- Mikor kerültél el Salgótarjánból és mikor jártál itt ezt megelőzően?- faggattam tovább közös emlékeink nyomán.- Éppen negyven esztendővel ezelőtt érettségiztem itt, majd ’64-től ’71-ig dolgoztam a bányánál. Akkor mentem Ajkára, ahol azóta is élek. Utoljára ’78- ban voltam itt s bizony alaposan összeszorult a torkom, amikor a számomra teljesen ismeretlen úton, a volt bányai művelődési ház és az egykori fiúkollégium előtt behajtottunk a városközpontba.- Mikor indultál legutóbb tévévetélkedőn?- Amikor a „Mindent vagy semmit?”-ben az autót nyertem. ’94-ben volt.- És mikor tűntél fel a képernyőn legelőször?- 1967-ben, amikor a „Tizenkét szék”-et megnyertem. De indultam az „Elmebaj”-ban, a „Szó-zene-kép”-ben, az „Irodalmi klub”-ban is. Ha jól tudom 22 győztes adás van a hátam mögött. Ezzel akár a Gui- ness Rekordok Könyvébe is bekerülhetnék.- Ezek után bármennyire sablonos, azt is meg kell kérdeznem, hogy tervezed-e még a tévényilvánosság előtti vetélkedést?- A válasz viszont nem lesz sablonos, mert ez több dologtól is függ. Először is attól, hogy fog-e még az agyam. Úgy vélem e téren nincs különösebb probléma. A másik feltétel, hogy rá tudok-e hangolódni egy játékra, van-e még bennem tűz, egészséges küzdőszellem. Talán igen. S az sem mellékes, hogy milyen lesz az a játék, kedvemre való-e. Ez majd elválik. Egyébként is csak a májusi választások után gondolhatok ilyesmire.-Arról már szóltál, hogy a kondíciódat a sporttal tartod rendben és - no persze az aktív politizáláson kívül - mit teszel a szellemi frissességed karbantartása kedvéért?- Köszönöm a kérdést, mert így elmondhatom, hogy Ajkán két éve vezetek szabadegyetemet nyugdíjasoknak történelemből, irodalomból. Októberben kezdődött a „Nyelvében él a nemzet” című sorozatom. Eddig Csokonairól, Vörösmarty- ról, Adyról beszéltem. Most következik Petőfi (idejövet Budapestig a vonaton is forgattam a kötetét, válogattam költeményei között), majd József Attila, Illyés Gyula és egy erdélyi költő. A verseket a város középiskolásai tolmácsolják. Egy- egy előadáson több mint kétszáz hallgató van jelen. Ez számomra azért is nagyon fontos, mert minden zakómon ott viselem Ajka jelvényét is.- S legközelebb mikor látunk Tarjánban?- Az idén - örömömre - többször is megfordulok itt, ahol szintén szerettem élni. Nyáron tartjuk negyvenéves érettségi találkozónkat. Sajnos alaposan szétszóródtunk, sőt meg is fogyatkoztunk, mert a tizennyolcból már hatan meghaltak. Nagyon várom az alkalmat, hiszen utoljára harminc éve találkoztunk ... Csongrády Béla Ismert arc a televízióból fotó: rigó Tibor Eseménydús évkezdet a hegymászó- és barlangászklubnál Mindig van új (veszély) a föld alatt- Ágasvárra mentünk, Lukács Attilával együtt, hogy felmérjük és előkészítsük a terepet egy barlangmentési gyakorlathoz, amely ugyancsak beletartozik egyesületünk, a Sziklaorom Hegymászó- és Barlangászklub profiljába - kezdte a sztorikból kifogyhatatlan Buda László.- Ha már ott voltunk, kiszélesítettük, rendbe és hordágy számára átjárhatóvá tettük a főbb járatokat, majd egy kicsit tovább vizsgálódtunk a tavaly felfedezett új részen, amely alján egy föld alatti vízesésnek kell lennie. A hangját már akkor is hallottuk, most szerettünk volna eljutni hozzá. Valaki bentmaradt-És mi volt az akadálya? Egyáltalán, a hideg téli időjárás alkalmas a barlangá- szásra ?- Télen-nyáron csaknem azonos hőmérséklet, úgy 5 fok van ezekben a barlangokban. A vízeséshez kisebb bontás után egy még újabb hasadékon át, körülbelül 50 méterrel közelebb kerültünk, de becslésünk szerint még mindig úgy 5 méter törmelék választ el tőle. Ezt csak a több naposra tervezett márciusi országos barláh- gásztábor keretében tudjuk eltávolítani, amikor is láncot alkotva adogatjuk ki az útban lévő törmeléket a - szűkössége miatt - Présháznak elkeresztelt járatból.- Volt-e már rá eset, amikor kellett a klub segítsége?- Párszor már igen. Egyszer például Mátrakeresztesről telefonáltak, hogy valaki bentmaradt, eltűnt a fent említett Csörgőbarlangban. Mi találtuk meg és hoztuk ki. Hegyimentésben is részt vettünk, Dédes- tapolcsány közelében, a Bükkben egy kisfiú esett a sziklák közé, szerencsére pont ott gyakoroltunk, érte mentünk és az egri kórházba szállítottuk. Bárkivel lehet baj — A profik mennyire vannak veszélyben egy-egy felfedezőül alkalmával?-Közülünk is érhet bárkit balszerencse, erre jó példa a minap megtörtént eset. A Bükk legnagyobb, és 1968 óta állandóan kutatott barlangjai közül a Lillafüred környéki Szamentunál tartott négy egyesület 3 napos közös barlangásztábort. A 30 résztvevőből négyen voltunk tarjá- niak. Az összejövetel célja az volt, hogy alpinista hegymászóeszközökkel gyakoroljunk az ország egyik legnagyobb- függőleges - kiterjedésű föld alatti termében.- A mélybeli falmászás közben mi salgótarjániak, egy rést fedeztünk fel, amelyből egy kisebb terembe, onnan egy újabb járatba lehetett eljutni. Felfedezésünk hatására most kérünk engedélyt a további kutatásokra, mivel gyanítható, akad még meglepetés ott.-Ami pedig a veszélyeket illeti, itt történt majdnem tragédia, „üzemi” baleset. Mint már említettem a legnagyobb termek itt találhatóak, de csak az ország legkeservesebb „ku- szodáján” át lehet eljutni hozzájuk. Mintegy 200 métert kell megtenni kúszva egy vállmagasságnyi és ugyanakkora szé- lességnyi résen, mely egy sekély vizű patakocska medre is egyben. Aki keres, az talál- Tizenegyen csúsztunk- másztunk, a hegymászószerelést magunk után húzva, többször is a pár nap alatt, de az egyik alkalommal kifelé jövet a sorban utolsó kislány lábfeje olyan szerencsétlenül akadt be és szorult meg, hogy nem tudott mozdulni. Húzni nem lehetett - például kötéllel - mert a lábfeje úgy rögzült, mint egy hajó horgonya. Szerencsére volt a táborban egy olyan pesti barlangász, aki már vagy harmincszor járt itt és ismert egy kerülő járatot, melyen a szerencsétlenül járt lány háta mögé lehetett kerülni. Ezen, az Ágyúcsőnek keresztelt, még az előbbinél is szűkebb résen furakodott vissza úgy, hogy csak előrenyújtott kézzel húzta és lábával tolta magát előre. így szabadította ki a már 3 órája félig vízben fekvő és kihűléssel fenyegetett társunk lábfejét.- Nemhiába vezetett az út a következő hét végén a Ba- konyba, a barlangmentők országos találkozójára!?- Igen, itt is a mentés módozatait gyakoroltuk, és már szinte fölösleges is mondanom, hogy mire lettünk figyelmesek.- Fölfedeztek valamit?-Aki (mániákusan) keres, az talál ott is, ahol más már átkutatott mindent. Az ágasvárihoz hasonló vízeséses üregrendszert tártunk föl, de csak részben ... - satis -
