Nógrád Megyei Hírlap, 1997. november (8. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-15-16 / 267. szám
V A NOGRAD MEGYEI HÍRLAP MELLÉKLETE ■ ......—. .....-.......... 1997. NOVEMBER 15-16.1 Bagi András szobrász, fafaragó kiállítása - „Magam és mások örömére ...” Akinek „térdre kényszerül az anyag” Bagi András szobrász, fafaragó „Palóc tájak” című kiállítását Kő Pál szobrász, érdemes művész, egyetemi tanár nyitotta meg Salgótarjánban, a Balassi Bálint Könyvtár Bóna Kovács Károly Galériájában. A tárlaton mutatták be a kiállító művész. „Magam és mások örömére ...” nevet viselő albumát, amely a szobrász 1985 és 1997 között készített munkáit mutatja be. Bagi András munkásságáért 1991-ben miniszteri dicséretet kapott, több képzőművészeti kiállítás első díjasa. Számos egyesület aktív tagja, egyike a salgótarjáni Balassi Bálint Irodalmi és Képzőművészeti Asztaltársaság alapítóinak. Földi Péter szobrászművész (Jobbra) gratulál az alkotónak- Mi késztet arra egy szobrászt, egy fafaragót, hogy albumot állítson össze az elmúlt évek terméséből? - kérdeztük Bagi Andrástól.- Nagyon sok véletlen, nagyon sok akarat és nagyon sok barát kell ahhoz, hogy egy ilyen album elkészüljön. Nekem sikerült, és ennek nagyon örülök.- Fontosnak tartom, hogy a tájhaza szeretete megjelenjen munkáimban. Mikszáth, Madách, a palóc vidék; ezek is mi vagyunk.- Nekünk - úgy gondolom — ez kell, erre van szükségünk, hiszen itt élünk, s a táj minden porcikája egy kicsit a miénk is.- Tehát egy alkotónak ki kell fejeznie ezt a fajta közelséget?-Természetesen. Ha tudja, akkor mutassa meg azt, hogy mi az a vonal, amit ábrázolni kell. Nem az elődeinknek -hiszen ők tudják-, hanem az unokáinknak azt, hogy itt igenis mindig éltek, s élnek ma is palóc emberek.- Mitől függ az anyag megválasztása?- Ebben szintén vannak véletlen és tudatos dolgok is, leginkább azonban előre elképzelt ötletek vannak. Ebben az esetben természetesen egy bizonyos anyagban és formában gondolkodom.- Számomra nagyon fontos az itthoni táj, a vidék, a nagyszülők, én itt nevelkedtem. Talán tízért is tartom fontosnak az anyagot, mert az ember igazán a természetben ismerheti meg a fát a követ.- Kő Pál azt írta és mondta, hogy egy zsűrizés alkalmával az ragadta őt meg, hogy az ön művészetében térdre kényszerül az anyag. Hol „lép be” a nyers matériába az alkotó, az ember?- Kő Pál kétségkívül nagymester, nemhiába van ott, ahol ma tart. Ő szintén onnan indult, hogy a tanyavilágot és falusi életet ábrázolta, s nagyon sokakat indított el ezen az úton.- Én úgy éltem ezt meg, hogy - mivel nagyon sok mindent a szüleimtől tanultam - láttam, apám miként farag ki egy szekercével egy olyan szerkezetet, amivel évekig kellett dolgozni. Sokszor érzem úgy, hogy tőle nagyon sok mindent örököltem, tanultam.-Én azt gondolom, hogy a munkáiban erősen összefonódik a lokálpatriotizmus, valamint az emberek és a táj ábrázolása. Hogyan egyeztethető ez össze?- Megint Mikszáthot kell említenem és jövő évben újra esedékes Madách-évfordulót. Tudniillik a nagyokra éppen ezért kell figyelni, hiszen az irodalmat és a képzőművészetet nem kell egymástól elválasztani, mindkettő ábrázolás.- A vidék mindig is vidék volt Magyarországon, s nem könnyű a fővárostól kicsit távolabb munkálkodni. A tájhaza szeretete azonban azt hiszem mindenkit tud annyira inspirálni, hogy kiharcolja a maga igazát.- Tehát a vidé kiség hátrány is, előny is, viszont föladni nem szabad?- Igen. Akarni kell, dolgozni kell, hogy föl tudjon mutatni valamit az ember. Lehet, hogy itt kevesebb a galéria, mégis egy-egy tárlat új erővel tölt fel.-Ehhez azonban rengeteg szorgalom és végtelen kitartás kell. Dukay Nagy Ádám Filmjegyzet; Sekélyes sírbolt Igazi pokoljárás Nagy-Britannia nem csupán gyarmatairól, állandóan ködös tájairól, szürke, esős napjairól emlékezetes a világ számára. A brit uralkodónő alattvalói között ugyanis találunk olyanokat - nem keveset -, akik tudásukkal, tehetségükkel hagytak maradandó nyomot az emberiség kultúrájában. A színészek közül például Laurence Olivier vagy a ma élő legnagyobbak: Sean Connery, Anthony Hopkins, Jeremy Irons vagy Gary Oldman; a rendezők részéről pedig Ridley Scott, James Ivory, Neil Jordan. Itt vannak azonban a friss, fiatal tehetségek is: a rendező, Danny Boyle és háziszínésze, Ewan McGregor a Trainspotting című éjfekete humorú filmremekkel már nálunk is bemutatkozott, most első közös alkotásuk, a Sekélyes sírbolt látható. Alex, az újságíró (Ewan McGregor), Juliet, az ápolónő (Kerry Fox) és David, a könyvelő (Christopher Ecc- leston), a háromfős kívülálló kis közösség új lakótársat keres. Hirdetésükre többen is jelentkeznek, de ők a Hugóként bemutatkozó kaotikus egyéniségnek tűnő írót (Keith Allen) választják. Nem sikerül azonban közelebbi ismeretségbe kerülniük az új lakóval, ugyanis nem sokkal a beköltözést követően holtan találják. A váratlan haláleset furcsaságát csupán egyetlen dolog múlja felül: az a kof- femyi mennyiségű készpénz, ami Hugo szobájából kerül elő. David, Juliet és Alex rövid úton megoldják a dupla problémát. A szép kis summát testvéresen elharmadolják, a szerencsétlen író testét feldarabolják, s az erdőben elföldelve eltüntetik az utolsó nyomokat is. Mindenki boldog, az ismét háromszemélyesre apadt lakóközösség tagjai számára minden gond a feledés homályába merül - legalábbis egy darabig. Nem sokkal később azonban felbukkan néhány fickó, akik Hugo társaiként a lenyúlt pénzüket követelik a három fiatalon. Hogy akaratuknak némi érvényt is szerezzenek, egy kis erőszakkal térítik jobb belátásra a triót. De elhibázzák a lépést: s csupán ettől a ponttól kezdődik csak meg az igazi, véres pokoljárás ... A Sekélyes sírbolt nézői november 13-ától izgulhatnak a salgótarjáni Apolló Mozi kamaratermében. Sz. G. Vannak egyfilmes rendezők és vannak egykötetes írók. Vannak egyvonalas buszbérletek és vannak egyváltozós függvények. Mindezeken túl vannak még egyslágeres (vagy annak ismert) zenekarok is, úgy mint: Pilots, Los Lobos, Alan Parsons Project - és persze az Alphaville. A bajok ott kezdődtek, hogy az Alphaville fénykorában nem jött (vagy nem jöhetett) Külső-Közép-Európába, aztán amikor jött volna, a dolog már nem volt annyira aktuális. Arról lenne szó, hogy a kilencvenes évek elején már a kutyát sem érdekelte az újhullámos szintipop, mindenki a maga útját járta, az új nemzedék technot, house-t, miegymást hallgatott, mert azt hitte, hogy az is zene. Tizenhárom éve már, hogy kijött a Forever Young, s tizenhárom éve, hogy igazi, átütő sikert nem tudott elérni a csapat: a zenei szerkesztők két másik kedvence, a Sounds Like A Melody és a Big In Japan ezúttal nem játszik, mert azok még előbb kint voltak a pop-piacon. Tizenhárom éve várják Magyarországon az Alphaville-t, amelyről pedig köztudott, hogy nem szokott koncertezni, csodaszámba megy, ha minden tíz évben egyszer fellépnek. Visszatérés hang nélkül Szóval, a bajok ott kezdődtek, hogy lassan, de biztosan elszállt a köztudatból egy slágerzenekar, s ezzel együtt lassan, de biztosan elszállt az énekes Marian Gold hangja is. Amikor két napja a Petőfi Csarnokban újra a színpadra állt, még az isten tudja, hány ezerwattos erősítés sem tudta elérni, hogy folyamatos és élvezhető produkciót nyújtson Búbánat nyolcvan percben Alpha will különös tekintettel néhány magasabb fekvésű hangra, amit egyszerűen képtelen volt kiizzadni magából. A visszatérő zenekarok örök tragédiája, hogy elfelejtik, hány évet öregedett az énekes, hány éve nem fogott ütőt a kezébe a dobos és egyáltalán: hány éve léptek fel utoljára. Nem láttam és nem hallottam az éppen tavaly befejezett első (!) tűmét, a Peace On Earth-t, de ha ott is így játszotA belépő már csak emlék tak, akkor az bizonyára az első jelentős lépés volt ahhoz, hogy kiírják magukat a rocktörténetből. Pedig mostanában mindent megtesznek azért, hogy átmentsék a csapatot a következő évezredbe: a csütörtöki koncert egyben már az új lemez bemutatója is volt, az új lemezé, amely - a hivatásos kritikusok olvasatában - „zeneileg még igényesebb és kiérleltebb” produkció. Ennek némileg ellentmond egy másik, szintén bennfentes recenzió: ez egyebek mellett „a Németföldről elterjedt techno hangzás átvételéről” ír - némi kétkedéssel a sikert illetően. A kétely alapos. Valami szólt Az legalábbis gyanús, hogy egy ötalbumos zenekarnak (a Forever Young, az Afternoons In Utopia, a The Breathtaking Blue, a Prostitute és a frissen préselt Salvation után) csak egy nem egészen nyolcvanperces koncertre futja, abból is húsz percet az első album dalai visznek el, úgy, hogy a többi csak töltelék. Még gyanúsabb, hogy az énekes egy óra alatt háromszor iszik vizet, kétszer pedig szünetet tart, s kitartó huhogással kell visszacsalni a deszkákra. A gyanú pedig nem más, mint az, hogy a zenekar - önmagához képest is - öreg, s a fellépés inkább hakni, mint komoly koncert. Az Alphaville mindazonáltal igen aktív, már ami az üzletet illeti: a koncerttel együtt már az új albumot is reklámozták a plakátokon, a helyszínen pedig - eszméletlenül magas felárral - meg is lehetett venni. Bár a (Salvation) már nem éppen az örök fiatalságra utal (sokkal inkább a közelgő üdvözülésre), a jelek szerint a tavaly óta már csak kéttagú csapat mégis folytatni óhajtja pályafutását. Ha ehhez jelszót is keresnének, egy régi - eredetileg nem éppen zenei - szállóigét ajánlanék. A banda élt, él és élni fog - bűnrossz angolsággal: Alpha will.-yeHűségben a szűkebb hazához- Szokács László interjúi Szokács László Hűségben a szűkebb hazához című inter- júkötete a már csaknem elfelejtett Palócföld Könyvek sorozatban, a Palócföld szerkesztőségének kiadásában látott napvilágot Salgótarjánban a közelmúltban, a várossá nyilvánítás 75. évfordulójára. A Pál József által szerkesztett kötetet Réti Zoltán grafikái díszítik. A szerzőnek, aki 35 éve újságíró, ez a hatodik könyve. Megjegyzendő, hogy valamennyiben a szűkebb hazájával, Nógráddal, illetve szülővárosa, Salgótarján kiemelkedő alakjaival - előszeretettel a helyi sporttörténet nagyjaival - foglalkozik. De nem csak velük. Jelen kötetében is helyet kapnak azok az interjúk, amelyekben az irodalom, a művészetek művelői szólnak küzdelmes életútjukról, vagy éppen olyan közéleti személyiségek, akik az eltelt évtizedekben tevékenységük, szerepvállalásuk révén beírták nevüket e korszak történelmébe akár munkásságuk nemzetközi dimenzióival, akár 1956 nógrádi mártírjaiként. Szokács László érdeklődése -miként arra Kása Csaba is utal a kötet értő Bevezetőjében - a szűkebb haza horizontjának tágítását is magában foglalja, mert kiterjed a Felvidékre és a „kulturális-történelmi hagyományok mentén eljut Lengyel- országba is”. Ő úgy lokálpatrióta, hogy szerencsére hiányzik belőle a penetráns partikula- rizmus és tájsovinizmus, amely oly gyakran megnehezíti - esetleg lehetetlenné is teszi - a helyi társadalmak önjelölt prókátorai aránytévesztései révén a kisebb-nagyobb régiók, illetve települések magas színvonalú szellemi, kulturális és művészeti életének kialakulását, szerves kapcsolódását az országos folyamatokhoz. Hűségesnek lenni a szűkebb hazához ugyanis nem annyit tesz, hogy „helyi témát” választok - ez önmagában nem erény -, hanem elsősorban az adott táj és emberei küzdelmes múltjának, történelmének, hagyományainak ismeretét, s ennek birtokában, az elmúlt idő kritikai feldolgozásával felelősséget a jelen és a jövő iránt. Egyedül ez a tudás a biztosíték arra, hogy elkerülhető legyen bármilyen aránytévesztés akár a szűkebb haza tájain született teljesítmény lebecsülése, vagy ennek ellenkezőjeként annak nevetséges túlértékelése, azaz a provincializmus. Szokács László interjúgyűjteménye izgalmas olvasmány, mert izgalmasan szól izgalmas - esetenként tragikus - sorsú emberekről, az újságírói tudás nála hírlapírói felelősséggel párosul. Ez manapság sajnálatosan hiánycikké kezd válni, miként kihalóban vannak a magyar újságírásból azok a műfajok is, amelyek valaha naggyá tették azt. Ez a kis kötet, amely tizenegy interjút tartalmaz, jelzi, a szűkülő publikálási leRéti Zoltán: Zenélők (illusztráció a Palócföld Könyvek sorozat legújabb kötetéből) hetőségek ellenére mindig akadnak, akik nem adják föl. Akik megszólalnak Szokács László könyvében: az Ady igézetében élő tanárnő, Vol- csánszky Jánosné Mészáros Erzsébet, László Imre, az SBTC alapító tagja, Keller László, a Zsidó Világkongresszus keleteurópai tagozatának és az Emánuel Alapítványnak az elnöke, Paál István rendező, az 1956-ra emlékező Srancsik József, Tóth Miklós, Ponyi József, továbbá Pataki József festőművész, Veres János szlovákiai magyar író, a Tamowban élő Lippóczy Norbert, s Réti Zoltán festőművész. Ezek az interjúk 1989 és 1997 között a salgótarjáni Palócföld című folyóiratban jelentek meg. (bte)
