Nógrád Megyei Hírlap, 1997. november (8. évfolyam, 255-279. szám)

1997-11-14 / 266. szám

1997. november 14., péntek Mozaik 7. oldal Alkonyévek - Nyugdíjasok rovata lapunkban Kovács Józsefné egyidős Salgótarján várossal - Most róla szól az írás Munka és munka látástól vakulásig Hárman ülünk a bérház földszinti lakásának konyhájá­ban. Kovács Józsefné, a lakás tulajdonosa az ágyon fek­szik, az arcára fájdalmas vonásokat vésett már az idő és a sok betegség. Meglepve felelget a kérdésekre, valaho­gyan úgy, mintha maga sem hinné, hogy most róla szól az írás.- 1922. március 28-án szület­tem, összesen két osztályt jár­tam, mert nagyon szegények voltunk - mondja sírásba csukló hangon. Látom az ar­cán a szégyenkezést, pedig neki nincs mit szégyellni. Innen, a Rákóczi úttól nem messze, az egykori Hirsch és Frank gyári kolóniában lak­tak. Négyen voltak testvérek és volt egy féltestvér is a csa­ládban.- Anyuka éjjel-nappal a teknőnél állt, hol az egyik, hol a másik tehetősebb családnál- emlékezik. - Én szintén mindig dolgoztam. Tízéves koromban anyukát műtötték. Itthon maradtunk mi, gyere­kek apuval, aki nagyon iszá­kos ember volt. Először az apa evett-Egyik nap mondom neki, hogy mit eszünk, mert nagyon éhesek vagyunk. Ennivaló nem volt otthon, de bor min­dig. Elhal a hangja, mély leve­gőt vesz és folytatja:- Apám azt mondta, hogy eredj, lányom, hozzál egy szedő szenet, s majd főzünk hagymás zsíros haluskát, azu­tán eszel. Elmentem én a Pap­tagba, oda, ahol most a ben­zinkút van. Féltem nagyon a többiektől, mert még kislány voltam. Amikor hazaértem, megvolt egyszerre a reggeli, ebéd és vacsora. Ilyen életünk volt. A fiatalember, aki Aranka néninél lakik már másfél évti­zede, kávét készít. A beszél­getés fonala így pereg tovább.- A Menház utcába jártam a konyhára a Csíki nénihez, meg a Klárik nénihez. A négy gyerek kapott ebédre négy szedőkanál ételt. Meg egy fél kiló kenyeret. Az ebédet nem mindig haza vittem, hanem, ha apu kapott valamilyen al­kalmi munkát, akkor először neki vittem. Ő evett, s ha ha­gyott nekünk, akkor ettünk, ha nem, akkor nem. Esküvő kölcsönruhában Aranka néni volt a második gyerek a családban, de lány létére ő viselte a gyerekek gondját. Amikor egy idő után hazaengedték a gyarmati kór­házból az édesanyjukat, szo­morúan látták, hogy meggyö­törte a baj. De nagyon örültek a gyerekek. A mama csak né­hány napot tudott pihenni, azután újra sorba szedte az ismerős polgárosodó családo­kat és eljárt mosni és takarí­tani.- Ez volt az életünk, dolog, dolog, örökké - ismételgeti csak úgy maga elé. Ő is látástól vakulásig járt dolgozni a havi tíz pengőért, amit kapott. Ezzel teitek a na­pok, hetek, évek, szórako­zásra nem jutott idő. A párjával sem jártak se­hová, amikor megismerked­tek, mert sem idő, sem pénz nem volt. 1941. május 5-én esküdtek meg. A testvére ka­bátjában, ruhájában, kalapjá­ban házasodott, mert neki nem volt sajátja.- Az egyik családnál szol­gáltam akkor. A szomszéd családnál is cselédeskedett egy lapujtői lány. A fiú annak csapta a szelet, amikor egy­szer csak hozzám jött a leg­ény és átadott nekem egy le­velet. Én meg odaadtam a nagyságámnak. Ő elolvasta és csak annyit mondott, hogy ő az öregebb, s vigyázzak na­gyon magamra. Vigyáztam én, míg házasság nem lett a dologból. Élete párjáról elmondja, hogy szép ember volt és na­gyon szerette. Az acélgyárban dolgozott, megbecsült szak­mája volt, kapákat kovácsolt. Sajnos, betegeskedett, gyo­morfekélye volt, s 1946-ban meg kellett operálni. Elhomályosodik a szeme, amikor arról kezd beszélni, hogy a párja ezt követően el­kezdett inni, s goromba ember lett. Harmincöt évig éltek együtt. Szerény a nyugdíj- Azután már csak a gyerekek maradtak nekem. Lett volna ember, aki összekötötte volna velem az életét, de nekem nem kellett - mondja még most is eltökélten. A gyerekek közül a legki­sebbik meghalt, a többiek tá­vol vannak a családi fészek­től. A legidősebb 57 éves lesz. Ő már 18 évesen megnő­sült, de elromlott a családi élete. Ebből sem tanult, s a következő házassága sem si­került.- Ide jár hozzám időnként, hogy adjak neki ezt, azt, de miből? Nekem csak egy sze-' rény özvegyi nyugdíjam van- mondja panaszosan. Megtudom, hogy a lányá­nak meghalt a férje, s neki nagyon sok baja van most. Számolgatja a változások éveit, de a dátumokat a fiatalember lakó helyesbíti. Elsírja magát, amikor arról kérdezem, hogy támogatják-e a gyerekek. Szótlanul ingatja a fejét, majd visszatér a szava.- Nem várom én azt egyik­től sem. Inkább én adnék ne­kik, ha lenne miből. Boldogságra kevésre emlé­kezik a hetvenöt éves asz- szony. Azt mondja, hogy a gyerekek mellett egyetlen nagy öröme volt az életben, amikor egy tekintélyesebb összeggel megkísértette a sze­rencse. ő ennek sem látta sok hasznát, mert a családra fordí­totta. Fájdalmasan vonja le a következtetést, hogy az egész eddigi élete alig ért valamit. Jó lenne meghalni- Ha nincs itthon ez a kedves fiú - int a figyelmesen hall­gató lakó felé, -akkor ma­gamban töltöm az időt. Sosem voltam szomszédoló ember. Néha televíziót nézek, vagy pedig gondolkodom. Amikor arról érdeklődöm, hogy mi lenne a legnagyobb kívánsága, vágya az életben, megdöbbentő választ ad.- Csak meghalni. Van en­nek az életnek valami ér­telme? A hosszú idő óta a belső vi­lágába menekült asszonyt több betegség is kínozza. Egyetlen ablaka van a világra, a televízió, meg a fiatal lakó, aki jó lakóként segíti, ha rá­szorul. Mielőtt elbúcsúzunk, veszi a cigarettát és rágyújt. Le­szívja a füstöt, majd az ágy fölötti ablak felé fújja. P. A. : S J pl A pedagógus Megyeri Károly egyetért azzal, hogy a fiatalok a nyugdíjasokat is megfiatalítják Lapozgatás egy pálya emlékkönyvében- Három hónapja voltam nyugdíjban, amikor felkértek, hogy kollégám betegsége miatt vállaljam el a matematika és fizika oktatását a balassagyarmati szakmunkásképzőben. Igent mondtam, mert egyetértek azzal a véleménnyel, hogy a fiatalok a nyugdíjasokat is megfiatalítják - mondja többi között a rétsági polgármesteri hivatal dísztermében Me­gyeri Károly, a rétsági általános iskola volt igazgatója, mi­közben a TDK Corporation ügyvezető alelnökére és kollé­gáira várakozunk. Negyvenegy évi munka után lépett be a nyugdíjasok népes táborába. Pedagógusi pályafu­tása alatt tizenöt évig volt igaz­gató, hat évig felügyelőként járta az iskolákat. A jelenlévő Urbán Árpád or­szággyűlési képviselő által ve­zetett, irányított balassagyar­mati általános iskolát is ellen­őrizte annak idején. Nehéz választani-Jó intézmény volt- mondja meggyőződéssel a hangjában. A többi idejét matematika-fi­zika tanárként töltötte. A budapesti és pécsi egye­temi évek után tanári diplomá­val a zsebében a romhányi álta­lános iskolában kezdett, majd hat évi oktatói-nevelői munka után került Rétságra.- Nagyon sok szép emlékem van, ezért nehéz közülük kivá­lasztani a legkedvesebbet - mondja, majd pár pillanatra ab­bahagyja gondolatainak közlé­sét, s így folytatja:- Segítettem a nagyoroszi tiszthelyettesek feleségeinek a gimnáziumi érettségire való felkészülésben.- A balassagyarmati szak­munkásképzővel közreműköd­tem a termelőszövetkezeti el­nökök érettségi vizsgájához szükséges anyagok elsajátítta­tásában, amelyet egy kertészeti kurzus követett ugyancsak érettségivel.- Emlékezetes marad szá­momra a szakácsnőképzés. A végzettség megszerzése után a résztvevők nemcsak jobban ké­szítették a finomabbnál fino­mabb ételeket, hanem több bért is kaptak az áfésztól, aminek akkor Kuris Mihály volt az el­nöke. „Befutott” tanítványok-Mennyire tudta, tudja tanít­ványainak életútját figyelemmel kísérni?- Úgy tudom, legtöbbjük rendes ember lett, megtalálta a helyét az életben. Tavaly a harminc évvel ezelőtt végzettek hívtak osztálytalálkozóra. Volt köztük orvos, katonatiszt, szakmunkás, mérnök... Az ország különböző részein dol­goznak. Egyikük a váci kór­házban orvos, a megyei mate­matikai versenyeken jól sze­replő akkori tanítvány tanári oklevelet szerzett, s ma vállal­kozó. ,4 legjobb tanár”-A további felsorolás helyett térjünk át arra, amiről nem szí­vesen beszélnek mások: a gyengébb képességű tanulók­ról!- Dr. Hetényi Rezső egykori főszolgabíró 20 ezer forinttal olyan alapítványt hozott létre, amelyben kimondta, hogy az ál­tala biztosított pénz kamatait minden évben a tehetséges, de szegény sorsú gyerekek kapják. Határozottan állítom: a gyenge képességű gyerekek szociális helyzetük miatt maradtak le többet, jobbat produkáló társa­iktól.- A szülők szegénységük el­lenére tisztességesen nevelték gyerekeiket. Az utóbbiaknak már sikerült jobb életkörül­ményt teremteni, ami tükröző­dik utódjaik életében is.- Az utcán a köszönésben most sem tudom megelőzni őket. Akkor a szülők is szigo­rúbbak voltak csemetéikkel szemben. Jobban odafigyeltek, ellenőrizték őket. Többet akar­tak adni gyerekeiknek, mint amit ők elértek az életben. Közben megtudom, hogy az előttünk ülő Szatmáriné Lami Nórát és Dósa Lászlónét, Velki Marikát is tanította az igazgató. Tréfásan biztatom őket: most mondják el, amit akkor nem mertek.- Isten őrizz - mondják tilta­kozva, pedig egyöntetűen azt vallják, hogy a legjobb tanár volt. Érdekli Rétság Újra Megyeri Károly felé for­dulva érdeklődöm, mivel tölti szabadidejét.- Az unokákkal - válaszolja határozottan. - Egyébként tős­gyökeres rétsági vagyok, hatan voltunk testvérek. A legidősebb bátyám huszonkilenc éves ko­rában meghalt, a másik autó­szerelő, én és a húgom pedagó­gusok vagyunk, az öcsém pedig erdész. Két lányom is pedagó­gus.- Szerencsére az egészséggel is jóban vagyok, továbbra is ér­dekel a város élete, fejlődése, ezért részt veszek az ezzel kap­csolatos tájékoztatókon. Fele­ségem a bánki polgármesteri hivatalban dolgozik. V. K. „Hordár” vagy „hordágy”?! Avagy egy döntés anatómiája Nagyon gyorsan közeledik a NATO-csatlakozásról - vagy nem csatlakozásról - való nép­szavazás ideje, és mint ilyen­kor lenni szokott, a „vízcsap­ból is NATO folyik”. Érvek és ellenérvek csapnak össze, test­nevelésből felmentettek, a ka­tonaságot levelező tagozaton végzettek mondanak véle­ményt katonapolitikai, szak­mai kérdésekről, így adván va­lóságalapot annak a régi, de máig is élő klasszikus tételnek, miszerint „akinek Isten hiva­talt adott, észt is adott hozzá”. Ellenség: a pénztelenség NATO -egyenruhák, fegyve­rek, melltartó és divatbemutató, konferencia, piknik és légibe­mutató -, csodálattal vegyes alázattal bámulják és dicsérik az amerikai katonákat, miköz­ben a magyar katona naponta küzd egyetlen ellenségképével a pénztelenséggel, az eszközök hiányával, fegyverek hiányá­val, a minimális lőszerkiszabat- tal, az amerikai katonával tör­ténő összehasonlítás negatív vetületével, de mert fegyelme­zett és a politikai időjárás vál­tozásainak kiszolgáltatott, es­küjéhez híven küzd a hétköz­napokkal és várja, hogy őrá is felfigyeljenek, kapjon olyan er­kölcsi és anyagi megbecsülést, fegyvereket, eszközöket, mint a csodálat tárgya, hogy megmu­tathassa, őt is lehet - nem cso­dálni - tisztelni és szeretni. Az állam, az Országgyűlés, a pártok vezetői, a honvédség fő­tisztjei derűlátó módon nyilat­koznak fontos és kevésbé fon­tos dolgokról, de nem tudják megmondani, hogy mennyi NATO-katona és fegyverzet fog Magyarországon állomá­sozni, a 2. Gépesített Hadosz­tály - amely NATO alárendelt­ségbe kerül - hol és milyen fel­adatot fog végrehajtani, mennyi lesz az anyagi hozzájárulás, de ez nem is fontos, a lényeg az, hogy a terepszínű egyenruhák és a pulóver már NATO-kom- patibilis, hogy mi lesz a fegy­verzettel - nos, ennek az eldön­tése még későbbi feladat lesz. Egy lehetőség van A nyilatkozatok egyike szerint a semlegesség háromszor any- nyiba kerülne, mint a NATO- csatlakozás, hogy ezt hogyan és miből számolta ki a nyilatkozó, az rejtély, ugyanis az összeha­sonlításhoz ki kellett volna próbálni a semlegességet. Mindez azonban most már teória, mert, mint Sztálin mon­dotta -nem szívesen hivatko­zom rá, de hát, ami igaz, az igaz - a nagy német offenzíva ide­jén, hogy „Oroszország nagy, de nekünk nincs hová visszavo­nulni”. Ránk ez úgy vonatko­zik, hogy a szövetségi rendszer nagy, Magyarország kicsi, vá­lasztási lehetőségünk pedig most már csak egy van: a csat­lakozás. Katonaszerencse és áldás Fiatal tiszt koromban hallottam a II. világháborút és a hadifog­ságot megjárt idősebb tisztektől egy a számomra teljesen kö­zömbös találós kérdést, amely úgy hangzott, hogy „tudod-e, mit kiabáltak a fogságból haza­engedett magyar katonák a pá­lyaudvaron; a nyugati fogság­ból érkezettek azt, hogy „Hor­dár! Hordár!”, a keleti fogság­ból érkezettek azt, hogy „Flord- ágy! Hordágy!” Hát, azt hi­szem, nagyon nagy politikai bölcsesség szükségeltetik a mindenkori vezetőinknek, ka­tonaszerencse a katonáknak és áldása a magyarok istenének ahhoz, hogy soha többé ne szü­lessen ilyen és hasonló találós kérdés. Egyed Rezső nyugalmazott alezredes Salgótarján Idősek népfőiskolája - Salgótarjánban, a József At- tüa Művelődési Központban nagy érdeklődés kíséri a he­tente megtartott előadásokat. (Helyszíni riportunkat a jövő pénteki nyugdíjasrovatunkban közöljük.) fotó: rigó tibor Az előzőre már csak az öregek emlékezhetnek Meteorológiai fehér holló A Szolnok megyei Kun- szentmártonban és Mező­túron pusztított szélvihar „kiérdemelte” a tornádó nevet. Mint az Országos Meteoro­lógiai Szolgálat illetékesétől, Kalmár György né dr.-tól meg­tudtuk, a keddi természeti je­lenség két szempontból is kü­lönlegességnek számít. Egy­részt, mert hazánkban tornádó évtizedenként átlagosan csak kétszer-háromszor fordul elő. Másrészt, mert szinte kizáró­lag a nyári hónapokban je­lentkezik. A keddi károk alap­ján becsült erőssége elérte a 108-125 km/órás sebességet. A légköri jelenségek között legpusztítóbbnak számító tor­nádó egyébként felhőből le­nyúló, 50-500 méter átmérőjű tölcsér. Hazánkban ebben az év­században az egyik legpusztí­tóbb -emberáldozatot is kö­vetelő - tornádó 1924. június 13-án volt, Bia községet dúlta föl, s Vác felé haladtában elérte az óránkénti 360 kilo­méteres sebességet is.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom