Nógrád Megyei Hírlap, 1997. november (8. évfolyam, 255-279. szám)

1997-11-01-02 / 255. szám

■ Megyei Körkép 1997. november 1., szombat A halált nem lehet szenvtelenül fogadni - Az évek múlnak, az érzés marad - „Bennem is meghalt valami” Millió virág és gyertyaláng - Díszben a temetők Egyik ablak mögött új élet sírdogál, a másik épp a halál közeledtét rejti. Lét és nemlét együttes jelenléte a minden­napok törvényszerűsége, a halál köznapiságát mégis ne­héz elfogadni. Érzelmi „edzés”- Legvédtelenebbek a gyerekek a nyomasztó élményekkel szemben, ami érthető, hiszen a szülők többnyire féltve óvják őket a halálélmények közelsé­gétől - vallja Ágoston Judit sal­gótarjáni pedagógus.-Napjainkban azért kis el­mozdulást tapasztalok ezen a téren, éspedig a hobbiállattar­tásnak köszönhetően: kedven­ceik óhatatlan elvesztésével a legkisebbek először éreznek rá az elmúlás szomorúságára. A halállal való első szembe­sülésük kérdéseik özönét indít­hatja el, s ez egyúttal alkalom lehet a hasonló „találkozá­sokra” való tudatos felkészítés indítására. Nyílt, egyenes válaszokkal segíteni kell a dolog természe­tességéről alkotandó felfogásuk alakulását. Pszichiáterek véleménye szerint téves az a felfogás, mi­szerint az elharapózott bűnözés következményei - a sajtóban megjelenő tényfeltáró, már-már nyers hírműsorok tömkelegé - mintegy átsegítik a folyamat nehezén a kiskorút. Ezek ugyanis számára személytele­nek, így az érzelmi „edzés” sze­repét nem tölthetik be, s ez az első családtag halálakor bebi­zonyosodik: a gyerek rendkívül riadttá, rosszabb esetben telje­sen zárkózottá válik. ók is összeroppannak Hogy a felnőtt halálfelfogása érzelemtúlsúlyos, mi sem bizo­nyítja jobban, mint a kórházi boncmesterek - sok esetben tu­datosan kinevelt- érzéketlen­sége az élettelenséggel szem­ben. Dúdolgatva végzik a kí­vülálló szemében iszonytató dolgukat. Futószalagon érkezik hozzájuk a halál, de hozzátarto­zójuk elvesztésekor összerop­pannak, depresszióba esnek, mint bárki más. Szintén téves az az elgondo­lás, hogy aki szakmájául vá­lasztja a temetkezést, annak egyformává válnak a gyász- szertartások.- Ma is gyakran megesik, hogy a búcsúztatásnál félre kell vonulnom, könnyezek, egysze­rűen nem bírom végighallgatni - mondja Vincze Sándor, bá- tonyterenyei temetkezési vál­lalkozó. Főleg, ha az elhunyt fiatal volt, bár nemrégiben egy kilencvenéves bácsi temetése is ezt a reakciót váltotta ki, olyan szépen búcsúztatták, szerettei pedig olyan keservesen siratták. A napokban halott kisbabáért mentem Pestre. Mikor a bonc­mester kihozta a négy hóna­post, muszáj volt elfordítanom a fejemet... Úgy tűnt, mintha csak aludt volna a csöppség. De elnézem a fiatal munkatársai­mat, s úgy látom, ők sem tud­nak szenvtelenek maradni. Veszteségek- Ma már tudom, édesanyám halálával elkezdődtek nálam a nagy elvesztések. Úgy éreztem akkor: bennem is meghalt va­lami, egy részecskémet vele együtt temették el. Az évek tel­tek, az érzés maradt, s ma, idős fejjel azt gondolom, baj, hogy így van. Talán megelőzhettem volna, ha felkészítem magamat, de emlékszem, amikor elhatá­roztam, hogy most aztán tény­leg át kell gondolnom, mi lesz azután, elhessegettem a borús képeket. Folyton azzal nyugtat­gattam magam, hogy majd hol­nap - tárja fel legbensőbb érzé­seit Szeles Istvánná, nyugdíjas pásztói ápolónő. Kínosan ügyel arra, hogy kisunokája amennyire lehet, le­gyen felvértezve a csapásokra. Mesél neki a régiekről, a termé­szetes halálról, a nagybetegek halálvágyáról. Tegnapelőtt fe­nyőágakat vittek a temetőbe, s a nagyi arról beszélt, hogy no­vember elsején virágok és apró lángok milliói öltöztetik díszbe azt a sok-sok temetőt. - Hányat - kérdezte a kis kíváncsi, mire a nagymama: - Pontosan meg nem mondom neked, de ebben a megyében kétszáznál többet. (M. J.) Múltidéző: Zeneszó a bölcsőtől - Kecskeduda, furulya, pásztorbot Néhány tő rozmaring dacol a kemény októberi hideggel a tereskei Pál István háza előtt a kiskertben. Az ezüstszürke levelek töve fehér a dértől, és illatuk is megfagyott a télies reg­gelen ... Valahol az épület mögött két kutya ugat. Egyikük azután előre merészkedik: kétökölnyi, fekete állatka, mellén keskeny, fehér sávval. Igazi juhászkutya lesz belőle: az embernek az az érzése támad vakkantásait hallva, hogy a legszívesebben beterelné az ér­kezőt a házba. Szívesen fogad a kutyus gazdája is: fehér bajszú és hajú idős ember, aki mindig, talán még a lakásban is hordja a kalapját, rézgombos mellényét, juhászbicskáját. Utóbbi szerszám az övén lóg egy saját készítésű bőrtokban. A pásztorok - de a mesterem­berek is - régen maguk készítették el azokat az eszközöket, amelyek a hivatásuk gyakorlá­sához kellettek. Pál István is készített tarisznyákat, botokat, ivócsanakokat, de furulyákat és kecskedudákat is. Díszítményei mind hagyományos pásztorfaragások.- Éppen furulyát faragtam - mutat egy nyers fadarabot, mi­után betessékel a sparhelttel fű­tött konyhába. - Jön a kará­csony, nem győzöm a sok meg­rendelést! Tudja, a birka mellett is mindig csináltam valamit, de leginkább faragtam. Nem kell hozzá sok szerszám, az ember egyik markában elfér az a pár darab bicska meg a lyukasztó. Ha a réten legeltettem, nekitá­masztottam a faragvány egyik végét egy fatörzsnek, úgy dol­goztam rajta! Csináltam én mindent, ami egy juhásznak kell: botot, ostort, furulyát, du­dát, bőrből tarisznyát, de még hímeztem is a nyáj mellett!- Milyen fából készül a szép hangú furulya?-Bodzafából csinálom. Da­rabja egy hét alatt készül el. A konyhaszekrény fiókjából vagy tucatnyi, körülbelül fél­méteres bodzafadarabot vesz elő. Van közöttük kész hang­szer is, meg olyan is, amelyiket éppen csak elkezdte faragni. Az egyik furulyán játszik is néhány dallamot.- Kitől tanulta a hangszer­készítést?- Leginkább a nagyapámtól. Ő furulyázni tudott, meg szé­pen faragni. Édesapám kondás volt, ő nem nagyon ért rá a munkája mellett, meg aztán ki­lencen voltunk testvérek, de ő meg dudán játszott. Később én juhásznak álltam, a birka mel­lett, ugye, jobban ráért az em­ber. Ha újra kezdhetném, akkor sem csinálnék mást. Szeretem a jószágot, meg azt is, amit a ju­hok mellett csinálhattam.- Itt született, Tereskén? Nem helybeli vagyok, Két­bodonyban születtem, 1919 február 25-én; édesapám ott volt kondás. Kilencen voltunk testvérek, és gyakran költöz­tünk. Bodonyból Szécsénkébe, Nógrádsápra, azután meg Bánkra. Ott nősültem meg ’39- ben. Én is a környéken dolgoz­tam mindig, húsz kilométeres körzetben; nyugdíj előtt meg Borsosberinkében, a gazdaság­ban. Régebben csak akkor vol­tam távolabbi vidéken, amikor elvittek katonának Szerbiába. Bánkról költöztünk ide, Te­reskére. A főút mellett volt egy nagy tanya, Kormosnak hívták; ott juhászkodtam. Végül azért költöztünk be a faluba, mert ’45-ben, a front alatt meg utána is túl sokat piszkálták az embert az oroszok ...- Muzsikálni kitől tanult?- Könnyen ment a zenélés: azzal altattak el a bölcsőben, azzal ébresztettek reggel. De sokat tanultam a nagyapámtól is. Hét-nyolc évesen már fújtam a flótát meg a furulyát, később a dudát is. Könnyen ment, fi­gyeltem az édesapám ujjait, ahogy játszik. A cifrázást a fa­ragásban nagyapámtól tanul­tam. Tudják, régen nagy fonók voltak, aztán a juhásznak az is a dolga volt, hogy ott szórakoz­tassa a népet. Elmentem estén­ként a fonóba, furulyáztam, du­dán játszottam. Tizenötévesen, ’34-ben meghívtak engem a nógrádi várba, ott játszottam dudán. Azután meg mit tesz is­ten, három éve megint meghív­tak; nem gondoltam volna, hogy 60 év után újra ott fogok muzsikálni! (A vár töröktől való visszavételének 340., il­letve 1994-ben 400. évforduló­ját ünnepelték. A szerk.) A konyhakredenc másik fi­ókjából egy megbámult, de nagyon szép pásztorcifrázással díszített furulyát vesz elő.- A nagyapámé volt, tőle maradt rám. Nagyon öreg furu­lya ez, elmúlt már százéves is!- Egyedül él itt?- Igen, mert kihalt a család. A feleségem ’83-ban, a hat gye­rek meg időközben. Az utolsó fiam két éve, negyvenkilenc éves korában... Mi kilencen voltunk testvérek, de még hatan élünk.- Hogyan fedezték fel népművészeti ismereteit?-Az utóbbi években vala­hogy rám találtak budapesti ku­tatók. Meggyőztek, hogy éne­keljek, muzsikáljak. Ahová hívnak, oda el is megyek. Az országban mindenfelé jártam már, Szlovákiában voltam már vagy 15-ször, de Romániában, Ukrajnában meg Svájcban is.-Van-e olyan ember, aki­nek átadja a tudását?-Sok tanítványom van, kö­zöttük zenetanárok, mérnökök, kutatók, más tanult emberek. Szoktam tanítani is, dudát is, meg furulyát is.- Nemrég Pécsen voltam, ott adták ezt a meghívót, nézze csak... - Mutatja a színes népviseletbe öltözött táncoso­kat a képen. - Azt írják, hogy bunyevácok ... Az meg miféle népség?- Horvátok. Arrafelé bu- nyevácoknak hívják őket, ahogy nálunk a szlovákokat tótoknak.- Igaz az! A színpadon is a fele műsorban horvátul beszél­tek. No, ezek a bunyevácok másféle dudát használnak, mint mi: annak nincs ilyen feje - mu­tatja a kecskefőt ábrázoló fa- ragványt. Különben meg, ha Szlovákiába megyek fellépni, mindig kérik, hogy játsszak tót nótákat is. Valamikor Bánkon laktunk, ahol sok dalt megta­nultam a szlovákoktól.- Maga készíti a dudát is?- Igen. Bár most nem megy könnyen, mert nehéz megsze­rezni hozzá a megfelelő korú kecskét. A 15-16 hónapos állat lenne a legjobb, de most éppen nincs ilyen. Én magam nyúzom meg a kecskét, vigyázva, hogy a bőre ne szakadjon ki. Édesa­pámtól tanultam meg, hogyan kell kikészíteni a bőrt. 1950-ig kutyabőrből készült dudát használtam, az jó tartós volt, mert a szőrt is leszedtük róla. A kecskeirhát csak befelé fordít­juk a szőrös oldalával.- Meddig tart ki a kecske­duda bőre?- Ha az ember minden nap használja, két év alatt tönkre­megy. Ha ritkábban, akkor há­rom-négy évig kitart. Azt már észrevettem, ha színpadom, lámpák alatt kell játszani, a nagy melegben kiszárad a bőr.-Tudja-e azt, hogy hány nótát ismer?- Dudán több mint százat! Mindig a népek kedvére kellett játszani, így aztán a juhász-, kondás-, gulyás-, csikós- és be­tyárdalok mellé megtanultam a magyamótákat, szerelmes éne­keket is. Ami eredeti nóta, öt­száz felett tudok! Elővesz két vonalas füzet­két: a lapokon egymás után az általa ismert nóták címe vagy kezdösora. Amelyik dudán játszható, az előtt nagy „D” betű is szerepel. Meghallgatunk még egy rö­vid dalt a kecskedudán, s itt az ideje, hogy búcsúzzunk. Pál István igaz emberséggel, munka- és művészetszeretettel megáldott ember; Isten adjon neki még sok ének-, furulya- és dudaszótól hangos évet! FARAGÓ ZOLTÁN Miért ér rá a juhász muzsikálni és faragni ?- Ha pásztorfaragásról vagy -művészetről hall az ember, általában mindig a juhászok által készí­tett, ősi mintákkal díszített tárgyakra kell gondolnia. A pásztormuzsika előadói is többnyire a ju­hászok voltak. Vajon miért van ez így? - tettük fel a kérdést Pál Istvánnak.- Elmondanék én erről egy mesét - válaszolta.- Történt egyszer, hogy Krisztus urunk Szent Péterrel együtt a földön járt. Tudni kell ám azt is, hogy a disznók akkoriban még lassú jószá­gok voltak, nem szaladtak szanaszét; a juhok azonban nagyon gyorsan jártak! No, megy az úton Krisztus urunk, meg Szent Péter, de nagyon nagy meleg volt, és igencsak megszomjaztak. Látják ám, hogy egy kondás hever az út szélén a szilvafa alatt. Hanyatt fe­küdt, a szája nyitva volt, úgy várta, hogy belé essen a szilva. Á disznók is az árnyékban hever­tek, szundikáltak a nagy melegben. Mondja neki Krisztus urunk:- Hallod-e, te kondás! Van-e errefelé valami kút? Már nagyon megszomjaztunk.- Van bizony, hogyne lenne - felelte a disz­nópásztor. - Itt van a dombok között.- Nem tudjuk mi, hogy hol van. Mutasd már meg nekünk!- Nem megyek én innen sehová ebben a me­legben! Inkább rázzátok meg ezt a fát, hadd pottyanjon a számba legalább egy szem szilva! Krisztus urunk és Szent Péter erre ott hagy­ták a fa alatt a kondást és mentek tovább. Ahogy ballagtak tovább az úton, már messziről megláttak egy juhászt. Mondtam már, akkori­ban a birkák még nagyon gyorsan szaladgáltak, alig lehetett követni őket. Hát, ez a szegény ju­hász is rohangált a rét egyik szélétől a másikig, hogy összeszedje a jószágait. Akárhogy szalad­gált is, alig tudta összetartani a nyájat. De akármilyen sok is volt a munkája, mindig imádkozott, amíg az állatokat terelte.-Te, juhász! - szólította meg Krisztus urunk. Van-e errefelé valami kút? Már nagyon szomjazunk.- Van bizony, hogyne lenne - felelte a ju­hász. - Itt van, kicsit odébb, a dombok között.- Nem tudjuk mi, hogy hol van. Mutasd már meg nekünk!- Megmutatnám, de szétszaladnak a juhaim. Azt sem tudom, hogy szedjem őket össze ...- Ne fájjon a fejed a birkák miatt! Mutasd meg inkább a kutat! A juhász erre elgondolkodott. Megsajnálta a két szomjas embert és így szólt magában: „Megmutatom én azt a kutat! Ha meg a nyáj szétszéled, majd csak összeszedem őket estig!” Otthagyta hát a juhokat és elvezette a két vándort a kúthoz. Krisztus urunk, miután ivott a vízből, így szólt a juhászhoz:- Menj vissza a nyájadhoz, együtt találod őket és többé nem is szaladnak szét. A rét szé­lén meg találsz egy nagy bodzafát. Vágd le az egyik vastag ágát, fúrj rajta a bicskáddal hat lyukat és majd meglátod, hogy milyen gyönyö­rűen muzsikálsz rajta! Úgy is lett, ahogy Krisztus urunk mondta: a juhásznak soha többé nem kellett a birkák után szaladgálnia, a bodzafából meg azóta is szépen szóló furulyákat tud készíteni. De ezzel még nincs vége a történetnek! A ju­hász később meglátta a lusta kondást, ahogy a disznókat próbálja összeterelni: Krisztus urunk úgy intézte, hogy a sertés legyen a gyorsan futó, nehezebben tartható állat. Nem is volt többé ideje a kanásznak a szilvafa alatt heverészni, mindig szaladgálnia kellett a jószág után . . . No, ezért ér rá a juhász faragni és muzsikálni legeltetés közben: a birka lassan járó, nyugodt állat. Ha nagy a meleg, nem is eszik, csak éj­szaka, nappalra behúzódik az árnyékba és pi­hen. A juhász meg mi mást is csinálhatna eza­latt? Farag valamit a bicskájával, meg muzsi- kálgat!

Next

/
Oldalképek
Tartalom