Nógrád Megyei Hírlap, 1997. november (8. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-01-02 / 255. szám
■ Megyei Körkép 1997. november 1., szombat A halált nem lehet szenvtelenül fogadni - Az évek múlnak, az érzés marad - „Bennem is meghalt valami” Millió virág és gyertyaláng - Díszben a temetők Egyik ablak mögött új élet sírdogál, a másik épp a halál közeledtét rejti. Lét és nemlét együttes jelenléte a mindennapok törvényszerűsége, a halál köznapiságát mégis nehéz elfogadni. Érzelmi „edzés”- Legvédtelenebbek a gyerekek a nyomasztó élményekkel szemben, ami érthető, hiszen a szülők többnyire féltve óvják őket a halálélmények közelségétől - vallja Ágoston Judit salgótarjáni pedagógus.-Napjainkban azért kis elmozdulást tapasztalok ezen a téren, éspedig a hobbiállattartásnak köszönhetően: kedvenceik óhatatlan elvesztésével a legkisebbek először éreznek rá az elmúlás szomorúságára. A halállal való első szembesülésük kérdéseik özönét indíthatja el, s ez egyúttal alkalom lehet a hasonló „találkozásokra” való tudatos felkészítés indítására. Nyílt, egyenes válaszokkal segíteni kell a dolog természetességéről alkotandó felfogásuk alakulását. Pszichiáterek véleménye szerint téves az a felfogás, miszerint az elharapózott bűnözés következményei - a sajtóban megjelenő tényfeltáró, már-már nyers hírműsorok tömkelegé - mintegy átsegítik a folyamat nehezén a kiskorút. Ezek ugyanis számára személytelenek, így az érzelmi „edzés” szerepét nem tölthetik be, s ez az első családtag halálakor bebizonyosodik: a gyerek rendkívül riadttá, rosszabb esetben teljesen zárkózottá válik. ók is összeroppannak Hogy a felnőtt halálfelfogása érzelemtúlsúlyos, mi sem bizonyítja jobban, mint a kórházi boncmesterek - sok esetben tudatosan kinevelt- érzéketlensége az élettelenséggel szemben. Dúdolgatva végzik a kívülálló szemében iszonytató dolgukat. Futószalagon érkezik hozzájuk a halál, de hozzátartozójuk elvesztésekor összeroppannak, depresszióba esnek, mint bárki más. Szintén téves az az elgondolás, hogy aki szakmájául választja a temetkezést, annak egyformává válnak a gyász- szertartások.- Ma is gyakran megesik, hogy a búcsúztatásnál félre kell vonulnom, könnyezek, egyszerűen nem bírom végighallgatni - mondja Vincze Sándor, bá- tonyterenyei temetkezési vállalkozó. Főleg, ha az elhunyt fiatal volt, bár nemrégiben egy kilencvenéves bácsi temetése is ezt a reakciót váltotta ki, olyan szépen búcsúztatták, szerettei pedig olyan keservesen siratták. A napokban halott kisbabáért mentem Pestre. Mikor a boncmester kihozta a négy hónapost, muszáj volt elfordítanom a fejemet... Úgy tűnt, mintha csak aludt volna a csöppség. De elnézem a fiatal munkatársaimat, s úgy látom, ők sem tudnak szenvtelenek maradni. Veszteségek- Ma már tudom, édesanyám halálával elkezdődtek nálam a nagy elvesztések. Úgy éreztem akkor: bennem is meghalt valami, egy részecskémet vele együtt temették el. Az évek teltek, az érzés maradt, s ma, idős fejjel azt gondolom, baj, hogy így van. Talán megelőzhettem volna, ha felkészítem magamat, de emlékszem, amikor elhatároztam, hogy most aztán tényleg át kell gondolnom, mi lesz azután, elhessegettem a borús képeket. Folyton azzal nyugtatgattam magam, hogy majd holnap - tárja fel legbensőbb érzéseit Szeles Istvánná, nyugdíjas pásztói ápolónő. Kínosan ügyel arra, hogy kisunokája amennyire lehet, legyen felvértezve a csapásokra. Mesél neki a régiekről, a természetes halálról, a nagybetegek halálvágyáról. Tegnapelőtt fenyőágakat vittek a temetőbe, s a nagyi arról beszélt, hogy november elsején virágok és apró lángok milliói öltöztetik díszbe azt a sok-sok temetőt. - Hányat - kérdezte a kis kíváncsi, mire a nagymama: - Pontosan meg nem mondom neked, de ebben a megyében kétszáznál többet. (M. J.) Múltidéző: Zeneszó a bölcsőtől - Kecskeduda, furulya, pásztorbot Néhány tő rozmaring dacol a kemény októberi hideggel a tereskei Pál István háza előtt a kiskertben. Az ezüstszürke levelek töve fehér a dértől, és illatuk is megfagyott a télies reggelen ... Valahol az épület mögött két kutya ugat. Egyikük azután előre merészkedik: kétökölnyi, fekete állatka, mellén keskeny, fehér sávval. Igazi juhászkutya lesz belőle: az embernek az az érzése támad vakkantásait hallva, hogy a legszívesebben beterelné az érkezőt a házba. Szívesen fogad a kutyus gazdája is: fehér bajszú és hajú idős ember, aki mindig, talán még a lakásban is hordja a kalapját, rézgombos mellényét, juhászbicskáját. Utóbbi szerszám az övén lóg egy saját készítésű bőrtokban. A pásztorok - de a mesteremberek is - régen maguk készítették el azokat az eszközöket, amelyek a hivatásuk gyakorlásához kellettek. Pál István is készített tarisznyákat, botokat, ivócsanakokat, de furulyákat és kecskedudákat is. Díszítményei mind hagyományos pásztorfaragások.- Éppen furulyát faragtam - mutat egy nyers fadarabot, miután betessékel a sparhelttel fűtött konyhába. - Jön a karácsony, nem győzöm a sok megrendelést! Tudja, a birka mellett is mindig csináltam valamit, de leginkább faragtam. Nem kell hozzá sok szerszám, az ember egyik markában elfér az a pár darab bicska meg a lyukasztó. Ha a réten legeltettem, nekitámasztottam a faragvány egyik végét egy fatörzsnek, úgy dolgoztam rajta! Csináltam én mindent, ami egy juhásznak kell: botot, ostort, furulyát, dudát, bőrből tarisznyát, de még hímeztem is a nyáj mellett!- Milyen fából készül a szép hangú furulya?-Bodzafából csinálom. Darabja egy hét alatt készül el. A konyhaszekrény fiókjából vagy tucatnyi, körülbelül félméteres bodzafadarabot vesz elő. Van közöttük kész hangszer is, meg olyan is, amelyiket éppen csak elkezdte faragni. Az egyik furulyán játszik is néhány dallamot.- Kitől tanulta a hangszerkészítést?- Leginkább a nagyapámtól. Ő furulyázni tudott, meg szépen faragni. Édesapám kondás volt, ő nem nagyon ért rá a munkája mellett, meg aztán kilencen voltunk testvérek, de ő meg dudán játszott. Később én juhásznak álltam, a birka mellett, ugye, jobban ráért az ember. Ha újra kezdhetném, akkor sem csinálnék mást. Szeretem a jószágot, meg azt is, amit a juhok mellett csinálhattam.- Itt született, Tereskén? Nem helybeli vagyok, Kétbodonyban születtem, 1919 február 25-én; édesapám ott volt kondás. Kilencen voltunk testvérek, és gyakran költöztünk. Bodonyból Szécsénkébe, Nógrádsápra, azután meg Bánkra. Ott nősültem meg ’39- ben. Én is a környéken dolgoztam mindig, húsz kilométeres körzetben; nyugdíj előtt meg Borsosberinkében, a gazdaságban. Régebben csak akkor voltam távolabbi vidéken, amikor elvittek katonának Szerbiába. Bánkról költöztünk ide, Tereskére. A főút mellett volt egy nagy tanya, Kormosnak hívták; ott juhászkodtam. Végül azért költöztünk be a faluba, mert ’45-ben, a front alatt meg utána is túl sokat piszkálták az embert az oroszok ...- Muzsikálni kitől tanult?- Könnyen ment a zenélés: azzal altattak el a bölcsőben, azzal ébresztettek reggel. De sokat tanultam a nagyapámtól is. Hét-nyolc évesen már fújtam a flótát meg a furulyát, később a dudát is. Könnyen ment, figyeltem az édesapám ujjait, ahogy játszik. A cifrázást a faragásban nagyapámtól tanultam. Tudják, régen nagy fonók voltak, aztán a juhásznak az is a dolga volt, hogy ott szórakoztassa a népet. Elmentem esténként a fonóba, furulyáztam, dudán játszottam. Tizenötévesen, ’34-ben meghívtak engem a nógrádi várba, ott játszottam dudán. Azután meg mit tesz isten, három éve megint meghívtak; nem gondoltam volna, hogy 60 év után újra ott fogok muzsikálni! (A vár töröktől való visszavételének 340., illetve 1994-ben 400. évfordulóját ünnepelték. A szerk.) A konyhakredenc másik fiókjából egy megbámult, de nagyon szép pásztorcifrázással díszített furulyát vesz elő.- A nagyapámé volt, tőle maradt rám. Nagyon öreg furulya ez, elmúlt már százéves is!- Egyedül él itt?- Igen, mert kihalt a család. A feleségem ’83-ban, a hat gyerek meg időközben. Az utolsó fiam két éve, negyvenkilenc éves korában... Mi kilencen voltunk testvérek, de még hatan élünk.- Hogyan fedezték fel népművészeti ismereteit?-Az utóbbi években valahogy rám találtak budapesti kutatók. Meggyőztek, hogy énekeljek, muzsikáljak. Ahová hívnak, oda el is megyek. Az országban mindenfelé jártam már, Szlovákiában voltam már vagy 15-ször, de Romániában, Ukrajnában meg Svájcban is.-Van-e olyan ember, akinek átadja a tudását?-Sok tanítványom van, közöttük zenetanárok, mérnökök, kutatók, más tanult emberek. Szoktam tanítani is, dudát is, meg furulyát is.- Nemrég Pécsen voltam, ott adták ezt a meghívót, nézze csak... - Mutatja a színes népviseletbe öltözött táncosokat a képen. - Azt írják, hogy bunyevácok ... Az meg miféle népség?- Horvátok. Arrafelé bu- nyevácoknak hívják őket, ahogy nálunk a szlovákokat tótoknak.- Igaz az! A színpadon is a fele műsorban horvátul beszéltek. No, ezek a bunyevácok másféle dudát használnak, mint mi: annak nincs ilyen feje - mutatja a kecskefőt ábrázoló fa- ragványt. Különben meg, ha Szlovákiába megyek fellépni, mindig kérik, hogy játsszak tót nótákat is. Valamikor Bánkon laktunk, ahol sok dalt megtanultam a szlovákoktól.- Maga készíti a dudát is?- Igen. Bár most nem megy könnyen, mert nehéz megszerezni hozzá a megfelelő korú kecskét. A 15-16 hónapos állat lenne a legjobb, de most éppen nincs ilyen. Én magam nyúzom meg a kecskét, vigyázva, hogy a bőre ne szakadjon ki. Édesapámtól tanultam meg, hogyan kell kikészíteni a bőrt. 1950-ig kutyabőrből készült dudát használtam, az jó tartós volt, mert a szőrt is leszedtük róla. A kecskeirhát csak befelé fordítjuk a szőrös oldalával.- Meddig tart ki a kecskeduda bőre?- Ha az ember minden nap használja, két év alatt tönkremegy. Ha ritkábban, akkor három-négy évig kitart. Azt már észrevettem, ha színpadom, lámpák alatt kell játszani, a nagy melegben kiszárad a bőr.-Tudja-e azt, hogy hány nótát ismer?- Dudán több mint százat! Mindig a népek kedvére kellett játszani, így aztán a juhász-, kondás-, gulyás-, csikós- és betyárdalok mellé megtanultam a magyamótákat, szerelmes énekeket is. Ami eredeti nóta, ötszáz felett tudok! Elővesz két vonalas füzetkét: a lapokon egymás után az általa ismert nóták címe vagy kezdösora. Amelyik dudán játszható, az előtt nagy „D” betű is szerepel. Meghallgatunk még egy rövid dalt a kecskedudán, s itt az ideje, hogy búcsúzzunk. Pál István igaz emberséggel, munka- és művészetszeretettel megáldott ember; Isten adjon neki még sok ének-, furulya- és dudaszótól hangos évet! FARAGÓ ZOLTÁN Miért ér rá a juhász muzsikálni és faragni ?- Ha pásztorfaragásról vagy -művészetről hall az ember, általában mindig a juhászok által készített, ősi mintákkal díszített tárgyakra kell gondolnia. A pásztormuzsika előadói is többnyire a juhászok voltak. Vajon miért van ez így? - tettük fel a kérdést Pál Istvánnak.- Elmondanék én erről egy mesét - válaszolta.- Történt egyszer, hogy Krisztus urunk Szent Péterrel együtt a földön járt. Tudni kell ám azt is, hogy a disznók akkoriban még lassú jószágok voltak, nem szaladtak szanaszét; a juhok azonban nagyon gyorsan jártak! No, megy az úton Krisztus urunk, meg Szent Péter, de nagyon nagy meleg volt, és igencsak megszomjaztak. Látják ám, hogy egy kondás hever az út szélén a szilvafa alatt. Hanyatt feküdt, a szája nyitva volt, úgy várta, hogy belé essen a szilva. Á disznók is az árnyékban hevertek, szundikáltak a nagy melegben. Mondja neki Krisztus urunk:- Hallod-e, te kondás! Van-e errefelé valami kút? Már nagyon megszomjaztunk.- Van bizony, hogyne lenne - felelte a disznópásztor. - Itt van a dombok között.- Nem tudjuk mi, hogy hol van. Mutasd már meg nekünk!- Nem megyek én innen sehová ebben a melegben! Inkább rázzátok meg ezt a fát, hadd pottyanjon a számba legalább egy szem szilva! Krisztus urunk és Szent Péter erre ott hagyták a fa alatt a kondást és mentek tovább. Ahogy ballagtak tovább az úton, már messziről megláttak egy juhászt. Mondtam már, akkoriban a birkák még nagyon gyorsan szaladgáltak, alig lehetett követni őket. Hát, ez a szegény juhász is rohangált a rét egyik szélétől a másikig, hogy összeszedje a jószágait. Akárhogy szaladgált is, alig tudta összetartani a nyájat. De akármilyen sok is volt a munkája, mindig imádkozott, amíg az állatokat terelte.-Te, juhász! - szólította meg Krisztus urunk. Van-e errefelé valami kút? Már nagyon szomjazunk.- Van bizony, hogyne lenne - felelte a juhász. - Itt van, kicsit odébb, a dombok között.- Nem tudjuk mi, hogy hol van. Mutasd már meg nekünk!- Megmutatnám, de szétszaladnak a juhaim. Azt sem tudom, hogy szedjem őket össze ...- Ne fájjon a fejed a birkák miatt! Mutasd meg inkább a kutat! A juhász erre elgondolkodott. Megsajnálta a két szomjas embert és így szólt magában: „Megmutatom én azt a kutat! Ha meg a nyáj szétszéled, majd csak összeszedem őket estig!” Otthagyta hát a juhokat és elvezette a két vándort a kúthoz. Krisztus urunk, miután ivott a vízből, így szólt a juhászhoz:- Menj vissza a nyájadhoz, együtt találod őket és többé nem is szaladnak szét. A rét szélén meg találsz egy nagy bodzafát. Vágd le az egyik vastag ágát, fúrj rajta a bicskáddal hat lyukat és majd meglátod, hogy milyen gyönyörűen muzsikálsz rajta! Úgy is lett, ahogy Krisztus urunk mondta: a juhásznak soha többé nem kellett a birkák után szaladgálnia, a bodzafából meg azóta is szépen szóló furulyákat tud készíteni. De ezzel még nincs vége a történetnek! A juhász később meglátta a lusta kondást, ahogy a disznókat próbálja összeterelni: Krisztus urunk úgy intézte, hogy a sertés legyen a gyorsan futó, nehezebben tartható állat. Nem is volt többé ideje a kanásznak a szilvafa alatt heverészni, mindig szaladgálnia kellett a jószág után . . . No, ezért ér rá a juhász faragni és muzsikálni legeltetés közben: a birka lassan járó, nyugodt állat. Ha nagy a meleg, nem is eszik, csak éjszaka, nappalra behúzódik az árnyékba és pihen. A juhász meg mi mást is csinálhatna ezalatt? Farag valamit a bicskájával, meg muzsi- kálgat!
