Nógrád Megyei Hírlap, 1997. október (8. évfolyam, 229-254. szám)

1997-10-22-23 / 247. szám

1997. október 22., szerda Emlékezés 5. oldal A zászló közepe Minden bizonnyal minden embernek más és más jut eszébe ’56-ról. Emlékszem, amikor gyerekkoromban efelöl érdeklődtem a felnőt­teknél, rendszerint hebegést, meg ügyetlen mosolyokat kaptam „válaszul”, mintha azt mondták volna, hogy ne érdekeljen az engem. Nekem sokáig ez jutott eszembe, ha szóba került, mi is történt itt, Magyarorszá­gon negyvenegy évvel eze­lőtt októberben. Persze mindenkinek más. Egy ismerősöm nemrég azt mondta, hogy neki az a kép ugrik be, amint a Szűrös Mátyás kikiáltja a köztársa­ságot. Azt hiszem, az ilyesféle szabad asszociációért sem­miképpen nem elítélendő senki sem (főleg nem a fiata­lok), hiszen akik akkor a kö­veteléseket megfogalmazták, pontokba szedték - egye­temi, főiskolai hallgatók, a Petőfi Kör tagjai, pedagó­gusok és ki tudja még, mi­lyen értelmiségiek - azóta hatvan év fölött járó hölgyek és urak már. Az ifjabbak pe­dig nem tehetnek róla, hogy az ő könyvükből kimaradt az ’56-ról szóló cikkely, s kö­rülbelül ’45 májusánál vé­get ér(t) a történelem érett­ségi-, szakmunkásvizsga-té­telek sora. A nógrádiak is minden bi­zonnyal sokféleképpen gon­dolnak vissza azokra a na­pokra, az akkortájt történ­tekre. Hallani mai ötvene­sektől, akik úgy emlékeznek ’56-ra - amit gyerekfejjel éltek meg —, hogy szüleikkel együtt megdöbbenve, értet­lenül álltak a szovjet tankok vonulásának láttán, mondjuk, Zabar, Cered és Rónabánya térségében . .. Történelmi szempontból az események nincsenek messze, s objektivitás, megbocsátás valóban nem várható azoktól, akik személyesen érintettek ’56 októbere kapcsán. Ahhoz azonban, Hogy mi - akik nem találkoztunk a for­radalommal, s urambocsá! nem is éltünk még akkor - megértsük a fájdalmukat, kell az objektivitás, a „száraz” történelem. Akkor azok az emberek olyan alapvető dolgokat köve­teltek, mint a sajtószabadság, a szovjet csapatok kivonulása, október 6-a gyásznappá nyil­vánítása, a Kossuth-címer visszaállítása. Sajnos, azon­ban követeléseiket a rádióban nem olvashatták föl, a hata­lom válasza egyebek mellett az október 25-ei vérfürdő lett, ahol a fővárosban a háztető­ről lőtték a fegyvertelen tünte­tőket. Néhány adatot elolvas­tam mostanában. Úgy hiszem, mindannyi­unknak jó tudni, hogy az ok­tóberi események után a rög­tönítélő bíróság 300 embert végeztetett ki, 26 ezer embert börtönöztetett be, s döntéseik értelmében 13 ezret internál­tak; még 1961-ben is születtek ítéletek. z nem „száraz” történe­lem, hanem magyar em­berek élete. Emlékeznünk kell rájuk, hiszen ’56 nem csak ok­tóber 23-áról szól, morális hatása éveken át tartott, s tart ma is. E kis nép történetében kitö­rölhetetlen felkiáltó mondat az a lyuk a zászló közepén. Dukay Nagy Ádám A haza mindig fontosabb a fennálló politikai rendszernél - Üres lélekkel nincs jövő Kulcsfogalmak október 23-a tükrében 1956. október 23-át, majd a november 4-éig tartó, sőt az utána következő hónapok eseményeit (ne feledjük például a salgótar­jáni december 8-át) az elmúlt immár 41 évben - különböző szakaszokra is bontva a történéseket - eltérően értékelték, il­letve definiálták. Bármilyen szemszögből is vizsgálták azonban 1956-ot, abban talán mindenki egyetért, hogy olyan kulcsfo­galmaktól, mint szabadság, demokrácia, haza, függetlenség (és még hosszasan sorolhatnánk a nemzeti identitást alapjaiban meghatározó fogalmakat) elválaszthatatlan a magyar nép új­kori történelmének egyik legjelentősebb dátuma. Az alábbiak­ban megszólaltatott személyiségeknél arra kerestük a választ, hogy ezek a bizonyos kulcsfogalmak, akár együttesen is, mit je­lentenek az ő számukra 1956 október 23. tükrében. Herold László, nyugalmazott gimnáziumi igazgató: - A haza érdeke mindenkor felül kell hogy emelkedjen az éppen fennálló politikai rendszeren. Elég például József Attilára em­lékeztetni, aki a számára el nem fogadható politikai időszakban is tudott verset (mi a hazájáról a hazájában. Magyarországot is nem egy-egy történelmi epizód, hanem azok sorozata, sok-sok évszázad határozza meg. Vagyis egy hazát nem azért kell, illetve lehet szeretni, mert valaki azt mondta nekünk, ha­nem azért, mert ideköt bennün­ket egy immár 1100 évre visz- szanyúló és folyamatosan fej­lődő civilizációs közösség, amely a hétköznapokban azt is jelenti számunkra, hogy család, kultúra, barát, zene, vagy ép­penséggel szegénység. A sza­badság ugyanakkor minden embernek a személyi értékrend­jét jelenti. Egyazon hazában is mást és mást jelenthet a sza­badság fogalma. Van, aki a bör­tönben is szabadnak vallja ma­gát, s van olyan, akinek a tágas tér is bezártságot jelent. Úgy érzem, hogy 1956 - természetesen más társadalmi környezetben - összetalálko­zott 1848 gondolataival, a füg­getlenségre és a sokrétű társa­dalmi problémák megoldására való törekvéssel. Azóta persze volt egy „fridzsider-szocializ- mus”, egy új gazdasági mecha­nizmus, számos útkeresés és kiútkeresés, továbbá à Ænd- szerváltás. Az értékrend alap­jává az érdekeltség vált, bár ez a folyamat már jóval 1989 előtt elkezdődött. Pádár Lászlóné, könyvtárve­zető: Érdeklődésemnél és szakmámnál fogva is az 1956- ról szóló irodalom tömkelegé­vel találkoztam. Mint magyar állampolgárnak pedig eddigi életutam során tanították, ma­gyarázták, elemezték és újraér­tékelték 1956-ot. Aki nem csak felületesen kíván foglalkozni történelmünknek ezzel az idő­szakával és ez irányú ismereteit igényesen kívánja megfogal­mazni, annak minden részlettel és azok összefüggéseivel tisz­tában kell lennie. Az én olvasa­tomban 1956 legfontosabb cél­kitűzése a független és demok­ratikus Magyarország megte­remtése. Ha ezt napjainkra ve­títve szintén igényesen akarjuk megvizsgálni, akkor célszerű az aktuálpolitikától mentesen, el­sősorban szakmailag, tárgysze­rűen megtenni. Foglalkozá­somnál fogva ez az értékelés arról szól, hogy például bete­kintést lehet nyerni a külföldi, illetve a belföldi levéltárakba, értékes forrásdokumentumok váltak hozzáférhetővé, kiépült egy demokratikus intézmény- rendszer, s ez utóbbi elengedhe­tetlen feltétele az egyenlő jogok gyakorlásának. Tehát 1956 tük­rében mindenképpen találko­zunk az akkor is fontos kulcs- fogalmak jelenlétével, termé­szetesen a tovább tökéletesíthe- tőség szükségességével, ami azért is fontos, mert egy újabb 41 év múlva napjainkat ez alap­ján is fogja minősíteni a törté­nelemírás, vagy éppenséggel az akkori riportalanyok. Erdős István tanár, a TIT Nóg- rád Megye Egyesületének igazgatója: -„Hol zsarnokság van,! ott zsarnokság van (...) hol zsarnokság van, ott van! je­len valóan/ mindenben.” így írt Illyés Gyula a zsarnokságról. De ki és hogyan írja össze a „számlát” a zsarnokság kor­szaka után következő évekről? Ki és hogyan vizsgálja meg a nyomasztó, bénító örökséget, a nemzedékek fertőzöttségét, az emberekben ott ragadt hétköz­napi hatalomőrületeket és me­gint másokban a biztonságos­nak vélt szolga-mentalitást és a megnyomorító félelem-refle­xeket? S ha még csak nem is vizs­gáljuk, elemezzük a lélekálla- potokat, a majdnem polgár mentalitást, hogyan fog meg­változni a hazához, a szabad­sághoz, a demokráciához való semmilyen viszony? Nekem ilyen kérdésekre nehéz vála­szolnom október 23-a ünnepén. De foglalkoztat az a hiánykér­dés is, amit 1989 óta sok száz értelmiségi megfogalmaz októ­ber vége felé: lehetséges, hogy gyermekeink, unokáink semmit nem tudnak 1956 október 23- áról és éppen emiatt üres a lel­kűk, a szívük, amikor hazáról, szabadságról, magyar jövőről beszélnek?! Dr. Németh János István, a Mikszáth Kiadó igazgatója: - Mikszáth mondta, hogy az ün­nepek nemzete vagyunk. Saj­nos, a mai napig igaz! Lehet, hogy forradalmakat tudtunk va­lamikor nyerni, lehet, hogy egyedi erőfeszítésekre képes a társadalom, de itt lenne az ideje a mindennapokat is győzelemre vinni. Kultúrakutatóként úgy látom, hogy a demokráciát az elmúlt másfél évszázad magyar társadalma erős ideológiai megközelítéssel kezelte. Tudni­illik a demokrácia valójában nem a szabadság érdekét hozza el, hanem az érdekegyeztetés szabadságát jelenti. Ez pedig felelősséget, mindennapi erő­próbát és készültséget kíván a mindennapi életben mindenki­től. A kérdést tovább nehezíti nézetem szerint, hogy demokra­tának lenni annyi, mint minden nap teljesíteni. Ez pedig fá­rasztó. Számomra máig a meg­határozó demokrata eszményt a hellének alakították ki athéni központtal. Ők nem beszéltek a demokráciáért, viszont csinál­ták. „Szeretném, ha az előttem álló kutatói korszakban erre a kérdésre választ adhatnék. Re­mélem azonban, hogy ’56 hősei az én elméleti okoskodásomnál sokkal érthetőbb és mindannyi­unk számára követésre méltó választ tudtak adni számunkra. Ezzel együtt is az a vélemé­nyem, hogy a forradalom, az nyitány, amely után a művet már nekünk kell végigjátszani. Címe: Demokratikus Magyar- ország! B. M. - Cs. B. Egy meghívó margójára Liszt-est - máskor A halhatatlan magyar zeneköl­tőt, Liszt Ferencet ünnepelték volna 1956. október 28-án a salgótarjáni városi kultúrház- ban. A történelem azonban másként rendezte az akkori napokat, órákat. A Liszt-est természetesen elmaradt. A fellépő művészek nevét és a tervezett műsor néhány számát azért - ha negyvenegy évet meg­késve is - legalább most közzé- tesszük. Csernus Mariann, a Buda­pesti Nemzeti Színház tagja, Vö­rösmarty Mihály Liszt Ferenc­hez írott költeményével készült, míg Geszler György zeneszerző, a neves zongoraművész-kompo­nistára emlékezve mondott volna bevezetőt. Váczi Gyula és V. Roknyák Zsuzsa, az akkor még igen fiatal salgótarjáni zeneisko­lát igazgató tanár és szintén zon­gorapedagógus felesége egy cso­korra való Liszt-művel lépett volna fel. Többek között a Bach fantázia és fúga, a Hárfaetűd, a Spanyol rapszódia és a 104. Pet­rarca szonett mellé a Tájkép és a Vihar, valamint az Esz-dúr zon­goraverseny és az E-dúr legenda dallamai, akkordjai csendülhettek volna fel. Az elmaradt koncertet később pótolták. (df) Fekete mély vízen „Pesti utcadal” Csütörtökön 21.10 órakor mu­tatja be az MTV1 Nagy And­rás Szabadság tér 56. című tévéjátékát Bereményi Géza rendezésében. A zenét Másik János írta. Mintegy „pesti ut- cadalként” hangzik fel egy Moszkva téri galeri Fekete mély vízen című száma, ame­rikai blues-dallamra. A hatalmas Sztálin-szobor nehezen adta meg magát Tündöklés és bukás Elterjedt a hír, hogy a budai Várba készülő új Görgey-em- lékmü alapjaiba a volt Sztálin- szobor tribüntalapzatának a maradványait használják fel, amelyek a Kiscelli Múzeum hátsó udvarában hevernek. Néhány vörös mészkőtábla ugyanis 1975 óta ott fekszik, akkor szedték le őket a Felvo­nulási téri emelvény mellvéd­jéről. A bontás során azonban a kövekből és a rajtuk levő domborműből inkább csak törmelék maradt. Mikus Sándor, a Sztálin- szobor és egyben a dombormű alkotója ezt állítólag szóvá is tette, s pert is akart indítani a Fővárosi Tanács ellen. Erre azonban már nem talált doku­mentumokat a levéltárakban Pótó János történész, aki az elmúlt évtizedekben született hazai történelmi műalkotások, szobrok és egyéb relikviák avatott ismerője.- A Sztálin-talapzat újra­hasznosítása tehát nem lehet­séges, de - mint Pótó mond­ja- a szobrok „átváltozása” nem példa nélküli. Erre maga a Sztálin-szobor a legjobb bizo­nyíték. A 8 méter magas, 65 mázsás figura bizony sok tör­ténelmi személyiséget „kebe­lezett” be.- 1949 nyarán mérte fel a Fővárosi Emlékmű-felügyelő­ség az államosított Vignali Raffael Műércöntöde Jász utcai telepén tárolt, Budapest ostro­makor megsérült, vagy a köz­területekről 1945 után eltávolí­tott bronzszobrok súlyát. A tel­jes mennyiség pontosan 208 mázsa 4 kilót nyomott. A tu­catnyi műalkotás közül később egyedül a Hunyadi János szob­rot állítottak helyre. A többit, így Darányi Ignác volt föld­művelésügyi miniszter, gróf Andrássy Gyula külügyminisz­ter és gróf Tisza István minisz­terelnök szobrát, valamint az Ereklyés Országzászló turul­madarát beolvasztották.- Valószínűleg ezekből öt­vöződött Sztálin bronzalakja - mondja a történész. - Méter­nyi feje és - a többi között - később híressé vált csizmája.- A szobor története - a nyilvánosság számára - két évvel az avatás előtt kezdődött. A főváros vezető testületé 1949. december 20-án, Sztálin 70. születésnapjának előesté­jén díszközgyűlést tartott, amely „viharos” lelkesedéssel azonnali hatállyal átkeresztelte az Andrássy utat Sztálin útra, majd határozatba hozta, hogy Sztálin generalisszimuszról művészi kivitelben és méret­ben méltó emlékművet készít­tet és állíttat fel fővárosunk erre legméltóbb és legalkalma­sabb helyén, a határozati javas­lat elfogadásától számított egy esztendőn belül.- A döntés természetesen nem ekkor és itt született meg. Megelőzte az MDP titkárságá­nak a belső határozata, ám azt, hogy személy szerint ki volt az ötletgazda, csak találgatni le­het.- A következő év, azaz 1950 tavaszán az MDP Titkár­sága elé a polgármesteri hiva­tal és a Népművelési Miniszté­rium közös javaslatot terjesz­tett, amelyben kérték, hogy a titkárság határozzon a szobor helyéről, méretéről, anyagáról, valamint a pályázat jellegéről.- A határozat hamarosan meg is született: a „bronztes­tet” öltött eszme a Dózsa György úton a Vilma királynő útja (a későbbi Gorkij, ma Li­get fasor) tengelyébe került, a Dózsa György út járdaszegé­lyétől 75 méternyire.-A helykijelölést azonban, az egykorú jegyzőkönyvek ta­núsága szerint nagy vita előzte meg. Fölmerült tudniillik az a megoldás is, hogy a Sztálin- szobrot a Hősök terén, a Mil­lenniumi emlékmű oszlop­csarnokának centrumába, a magyar királyok és fejedelmek alakjai között helyezzék el. A javaslat azonban zátonyra fu­tott - főként azért, mert 15 mé­ternél is nagyobb bronzfigurát kellett volna készíteni ahhoz, hogy a környezetben ne vesz- szen el, sőt abból kiemelked­jék, és ez akkor technikailag kivitelezhetetlen volt.- Döntés született a széles körű meghívásos pályázati kií­rásról is, amely a gyakorlatban azt jelentette, hogy a kor 25 legnevesebb hazai szobrászát felkérték a részvételre. Közü­lük 24 be is küldött pályamun­kát, egyedül Pátzay Pál nem fogadta el, rossz egészségi ál­lapotára hivatkozva a fölké­rést. Egyébként lehet, hogy va­lóban beteg volt - mondja a kutató. Később ugyanis Pátzay is szoborba faragta Sztálin alakját.- Utólag szemrevételezve a beküldött maketteket, akarat­lanul is az az ember érzése: némelyik művész, például Vilt Tibor va®}' c——. ac-m alig­hanem arra törekedett, hogy úgy készítse el azt, hogy az övét ki ne válasszák. A bírálóbizottság végül Mikus Sándor tervét fogadta el és a közleményt erről 1950. december 21-én, Sztálin szü­letésnapján hozták nyilvános­ságra. A monumentális em­lékművet egy év múlva, 1951. december 16-án délelőtt 80 ezer ember jelenlétében avat­ták fel. A dísztribünön ott volt Sztálin legjobb magyar tanít­ványa, Rákosi Mátyás is. A korszak e jelképét 1956. októ­ber 23-án délután döntötték le. A téren több mint százezren voltak. Az emberek hatalmas acélkábeleket dobtak a szobor nyakába, teherautókat kötöttek elé, mások hegesztőpisztolyt, oxigénpalackokat hoztak, az­zal próbálták ketté vágni a ha­talmas szobrot, az emberma­gasságú csizmánál. Mikus alkotása nehezen adta meg magát. Jó egy óra kellett ahhoz, hogy a hatalmas bronzbálvány az úttestre zu­hanjon. Nagykalapácsokkal, feszítővasakkal estek neki az emberek, majd a roppant fém­testet az Emkéhez vontatták. Ott is törte-zúzta, aki bírta. Ké­sőbb elhúzták a maradványt az Akácfa utcába, ahol a szobor nyomon követhető története véget ér. A kutató is csak any- nyit tud, hogy például Pécsi Sándor, a színész valahogy megszerezte Sztálin jobb ke­zét. Nyilván sok más „gyűjtő­nek” is birtokában van a szo­bor egy-egy darabja. Emlék­ként a forradalomból. D. G. Egy jó óra kellett, hogy a bronzbálvány ledőljön

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom