Nógrád Megyei Hírlap, 1997. augusztus (8. évfolyam, 178-202. szám)

1997-08-01 / 178. szám

1997. augusztus 1., péntek Mozaik 7. oldal Alkonyévek Nyugdíjasok rovata lapunkban Néha nem is olyan sanyarú az idősek sorsa - Hozzáállás kérdése az egész ? Bátonyi öregek beszélnek - magukról Sokszor hallható beszélgetések során: milyen jó is a nyugdíja­soknak! Egyes vélemények szerint nekik már kevés is elég, nem kell lakásról gondoskodni, ruhából is elég, ami van, és nem nőnek ki - vagy éppen nem rúgnak szét - havonta egy-egy pár cipőt. Alig hiszem, hogy akad olyan ember, aki legalább egyszer nem sóhajtotta volna el magát, hogy: de jó lenne nyugdíjasnak lenni. Ami igaz, az igaz: a nyugdíja­soknak nem kell félni a lét­számleépítéstől, vagy éppen at­tól, hogy fizetésnapon nem kap­ják meg a járandóságukat. Ma­napság a nyugdíj jóformán az egyetlen olyan jövedelem, amit biztosan hoz a postás. Az is tény, hogy szép számban van­nak olyan nyugdíjasok, akiknek nem jelent gondot a számlák ki­fizetése, sőt még azt is megen­gedhetik maguknak, hogy ide- oda utazva világot lássanak. A legtöbb nyugdíjas azonban nem ebbe a kategóriába tartozik: ők a kisnyugdíjasok, akiknek a nyugdíj nem gondtalan életet, hanem sorozatos lemondást je­lent. Bátonyterenyén járva arról érdeklődtünk, vajon hogyan telnek napjaik?- Hét éve vagyok nyugdíjas - mondja a 62 éves Marika néni. -Negyven évig dolgoz­tam, a postánál voltam kézbe­sítő az utolsó időben, és 17 400 forintból kell gazdálkodnom. Csendesen telnek a napjaim, nem vágyom én sehová. Van egy lányom, egy fiam, négy unokám. Férjem öt évvel eze­lőtt meghalt, azóta élek egye­dül. Szomorú. vagyok, hogy nem tudom-támogatni a „fiata­lokat”, sőt inkább még a gyere­kek segítenek rajtam. Tudja, nem hittem, hogy ennyi mun­kában töltött év után nyugdí­jaskoromban ennyire meg kell fogni minden fillért. Mint az idősebb embereknek általában, nekem is gondom van már az egészséggel: magas a vérnyo­másom, vérszegény vagyok. De hát ennyi pénzből honnan is telne arra, hogy egészségesen éljek? De nem irigylem a mai fiatalokat sem, akik majd 62 éves korukban mehetnek nyug­díjba. Én tudom, hogy meny­nyire elfáradtam. A férfiaknál még csak-csak elmegy ez a korhatár, de a nőknél kegyet­lenségnek tartom. Nem panaszkodik az idős asszony, csendes beletörődés­sel mesél. De mintha szégyen­kezne, hogy csak a gondokról tud beszélni, megmondja ugyan teljes nevét, de azt kéri, csak a keresztnevén szólítsam. Csak úgy, mint a 76 éves Magda néni, aki a Bányavárosban él.- Hogy hogyan? Prímán, miután a 20 ezer forint nyugdí­jat beosztom, miután kifizetek mindent, semmi gondom, hová tegyem a többit - gúnyolódik saját sorsán. - Már vagy húsz éve nyugdíjas vagyok, de 71 éves koromig dolgoztam a nyugdíj mellett. Muszáj volt, kellett a pénz: két unokámat neveltem, férjem beteg volt, csak magamra számíthattam. A sors nem volt kíméletes hozzá: két gyermeke volt, lánya balesetben halt meg fiatalon, két unokájának édesanyja is ko­rán eltávozott, így a nagyma­mára hárult a kicsik nevelése.-Persze, voltam én is elke­seredve, de az embernek tartani kell magát, nem igaz? Ilyenkor fogtam magam, leültem és ír­tam a naplómat. Merthogy nap­lót vezetek, van már vagy ötven éve, hogy elkezdtem. Nekem ez a mániám. Üdülni? Egyszer voltam életemben beutalóval Széplakon, de nem is kívánko­zom sehová. Nem szeretem én a flancolást, világéletemben egyszerű ember voltam. Nem járok már templomba sem: amióta az egyháznak is csak a pénz számít, nem megyek. Is­tenhívő vagyok én most is, de elimádkozgatok itthon, ma­gamban. Ritkán járok el, most éppen a lengyelpiacon voltam, de fel is háborodtam: nem vezet az jóra, hogy már itt is a szektá­sok énekelnek. A pénz nagy úr. Magda néni azonban ebből a kevésből is megpróbál spórolni, háromszo­bás lakását is takarékossági megfontolásból cserélte két egyszobásra. Az egyikben ő la­kik, a másikkal pedig unokái boldogulását segítette. A csere­lakás felújítására azonban el­ment a temetésére félrerakosga­tott pénz, így hát kezdheti elöl­ről a forintok gyűjtögetését. A fiatalos külsejű Edit néni 56 éves, harminchét év munka után másfél évvel ezelőtt ment nyugdíjba:-Nem a magam akaratából mentem, én még szívesen dol­goztam volna - mondja. - Fel­sőfokú végzettségű lévén az én harmincezer forintos nyugdí­jam viszonylag jónak számít. De csak viszonylag. Férjem Budapesten talált állást négy év munkanélküliség után, amit ő keres, az el is megy arra, hogy saját magát fenntartsa. Két gye­rekem van, lányom férjezett, sőt már unokám is van, fiam pedig velem él. A kezdő tanári fizetésből hogyan tudna hozzá­járulni a fizetnivalókhoz? El sem fogadnám. Arról nem is beszélve, hogy egyetemi kiegé­szítőre jár, ami persze újabb költség. Szerencsére egészségi­leg rendben vagyok, így a nyugdíj mellett vállaltam mun­kát, egy butikban vagyok eláru­sító. Nem csak a pénz jön jól, nehezen tudnám elképzelni, hogy naphosszat csak annyi le­gyen a dolgom, hogy főzőcs- kézzek, takarítgassak. Minden­képpen szeretném a fiamat tá­mogatni, hogy valamiképpen „révbe” jusson, és hát a lányo- méknál is elkel a segítség, az ő fizetésükből sem könnyű ki­jönni. De azért munka mellett is jut időm arra, hogy kézimun­kázzam, kertészkedjem, vagy az olvasásnak hódoljak. H. E Marika néni még mindig szívesen látott vendég pásztói munkahelyén Örökké tart a szakma szeretete Marika lakóhelyén, Pásztón, egy munkahelyen töltötte a kereskedelemben dolgos hét­köznapjait. Nyugdíjazása után sem szakadt meg a kap­csolata volt munkatársaival, a számára mindent jelentő ki­szolgálópulttal. Esetenként három-négy napra visszahív­ják segíteni. Egészségi állapota miatt elő­fordult, hogy több hónapig nél­külöznie kellett volt munkatár­sai társaságát, a bolt légkörét, az ismerős vásárlókat. Nemrég tulajdonos főnöknőjével együtt részt vett és felszólalt azon az önkormányzati ülésen, ahol a pásztói képviselő-testület az ÉMÁSZ- és TIGÁZ-részvé­nyekért kapott összeg felhasz­nálását vitatta.- Az esti zárás után érkeztem a testületi ülésre. A témával kapcsolatban elég hosszú volt a vita. Én is szót kértem, s egy­két mondatban próbáltam tol­mácsolni a környéken lakók vé­leményét. - Ennyi pénz együtt nem biztos, hogy lesz a jövőben a városnak. Ha az összeg a la­kosságé, akkor a többség érde­kében a sáros, rendezetlen utak, járdák építésére kellene azt for­dítani. Ézzel szépülhetne a vá­ros. Az idelátogató turisták, átutazók legalább nem lámának bukdácsolásra késztető útsza­kaszokat. Hangsúlyozni kívá­nom, nem vagyok ellene a könyvtárnak. Bizonyára a kép­viselők jobban tudják, mire fordítsák a lakosság pénzét, mint én. Azt viszont nemcsak tudom, hanem tapasztalom is, hogy olyan utak és járdák vár­nak húsz-huszonöt éve megépí­tésre, aminek megvalósítása a gyerekeknek is sok örömöt okozna, mert esőzéskor nem kellene a sarat dagasztaniuk az iskoláig.- Este nyolckor hagytam ott a tanácskozást, akkor még nem született döntés, úgy tudom, később sem. A hosszú üldögé- lés során elkapott a betegsé­gem. A mellettem ülő főnök­nőm segítségével tudtam csak felállni és elindulni.-Beszéljünk a múltról!: nem fáj a szíve a volt Afész Aruház megszűnéséért?-Dehogynem. Annak adták el, aki többet fizetett érte. Fáj, de nem zavar, hogy más célra használják majd az épületet. Amikor nem az üzletben se­gít, akkor ápolja, rendbe teszi konyhakertjét. Ha nála vannak az unokák, azok foglalják le, máskor pedig ő megy át hozzá­juk. A tősgyökeres pásztói nyug­díjas asszony hirtelen és türel­metlenül feláll, majd így bú­csúzik: - Nem jó, ha sokáig ülök. Feszültség van a lábam­ban. V. K. Köszönet a rokonoknak, ángyimnak, a falunak Erőt adott az Isten ! í Nagy fába vágta fejszéjét egy idős homokterenyei házaspár. Mint azt már egy korábbi lapszámunk­ban megírtuk, négy évvel ezelőtt az akkor 64 éves Susán Erzsi néni kigon­dolta, hogy faluházat, táj­házat kellene „csinálni”. A gondolatot tett követte, és férjével, a 68 esztendős Berze Józseffel nekifogtak régiségeket gyűjteni. Ro­ll luk szólt a „királyi” ma­li gyár televízió minapi mű­sora. I - A ház megvolt, ez még a szüleimtől maradt. Megvál- § tottam a testvérektől és már csak a berendezésével kellett foglalkoznunk, ami bizony nem volt kis munka, Ez a Kossuth utcai házikó volt I régen a faluvég - emlékszik némi nosztalgiával a hangjá­ban Bözsi néni.-Nádújfalu határánál ta­nyáztak az oláhcigányok. Emlékszem, édesanyám I hurka kisült zsírjában sütött nekik rétest. Olyan finom I volt az illata, hogy még most is az orromban érzem! Az idő úgy hozta, hogy össze- ! épült a két szomszédos falu: Homokterenye és Nádújfalu, így lett Mátraterenye. Talán a fiatalabb nemzedék nem is tudja, hogy hol volt a régi fa­luszél. Bözsi néni a „hutai” szek­rényére a legbüszkébb, ami legalább 200 éves. A másik ékesség az ükanyja ingválla, ami valódi kuriózumnak ! számít. A régi stílusú házban I található konyha, két szoba, „gang”, kamra. Minden he­lyiség a régi kornak megfele­lően van berendezve. Több ! újság is foglalkozott már ez- I zel a saját erőből létrehozott ! faluházzal, és a Magyar Te­levízió is műsorára tűzte a mátraterenyei tájházat bemu- I tató filmecskét, megszólal- I tatva létrehozóit, az idős há­zaspárt, akik éppen az idő i; tájt ünnepelték az 50. házas­sági évfordulójukat. I - Jóleső érzés volt, mikor mondták többen a faluban, hogy láttak a televízióban, sőt volt, aki videóra is rögzí­tette, így mi is megnézhet- j tűk. Éppen akkor ünnepeltük I az 50. házassági évfordulón- ! kát és ez látszik is a filmen, mert a papával egy kicsit meghatódtunk. Eszünkbe ju­tott az elmúlt 50 év, és az is, hogy mennyit kínlódtunk, amíg ez így összejött, de megérte! S, hogy egy-két különle­gességet említsek: van egy lyukas szék, ebben sírtak a gyerekek álló naphosszat. A szülőknek menni kellett a mezőre, és otthon hagyták őket egész nap a lyukas székben. A kosoja is „gye­rekmegőrzésre” szolgált. Ezt a kosárszerű valamit kivitték magukkal a mezőre, készítet­tek faágakból egy sátrat, erre akasztották a kosoját. így a kisbabához nem fértek hozzá a kígyók, gyíkok, a szülők nyugodtan kapálhattak, arat­hattak. Ezeket a régi, hangu­latos kis tárgyakat látni kell, mert úgy lehet igazán megér­teni, hogy mi bennük a szép.- Sokan megcsodálják az eredeti homokterenyei nép­viseletbe öltöztetett me­nyecskét és legényt. Ezek­nek a holmiknak az össze- szedése külön erőpróba volt. Sok mindent ajándékba kap­tam, de volt, amit meg kel­lett vásárolnom. Sőt volt olyan is, aki önzetlenül hozta, hogy ezt is tegyem be a gyűjteménybe! Kérni volt a legnehezebb, főleg olyan válaszok után, amikor azt mondták, hogy: „Van, de nem adom!” Végül is ez sem tántorított el! És nem bántam meg.- Ebben a faluházban ren­geteg munkánk fekszik. Éj­jel-nappal dolgoztunk, hogy így nézzen ki. Amikor me­szeltem, leestem a létráról és eltörött a bordám, de akkor sem hagytam abba! Csinál­tam tovább, vitt az akarat! A televíziósok is kérdezték, hogy mi hasznom van eb­ből? Az égvilágon semmi! Ez az igazság! Külön köszö­net illeti a férjemet, hogy támogatott, ezenkívül kö­szönöm Gecse Istvánnénak, ángyimnak, Gecse Ábelnek és feleségének, Julisnak, a szomszédoknak és a pol­gármesteri hivatalnak, mert a konyha festéséhez ők adtak segítséget. Valamint köszön­jük Istennek, hogy erőt adott! Cserhalmi Adél- Remek! Szeretem ezt a szak­mai lelkesedést... Én teszek még egy próbát, várjon még egy kicsit. Egy óra múlva hív­jon fel ismét, és akkor majd megmondom, milyen döntés született.- így teszek majd, uram. * * * A telefon megcsendült. Tina idegesen összerezzent. Paulra nézett. A férfi előzőleg körbejárta a lakást, felvett egy zakót és úgy heveredett le az ágyra. Nem aludt persze, a mennyezetet nézte és feszülten gondolkodott.- A telefon csörgése nyugta­lanságot ébresztett benne is. In­tett a lánynak: te vedd fel. Tina úgy közeledett a készü­lékhez, mintha az időzített bomba lenne. Végre döntött, el­szántan felkapta:- Halló.-Nos, nem gondolta meg, kisasszony? - a kellemetlen férfihang valósággal belecsi- kordult a fülébe. - Ideje lenne, hogy válaszoljon. Egymillió­kétszázezer nem kis pénz! Akkor már Paul is ott volt, a másik oldalról dugta fülét a kagylóhoz.- Nem kell aláírnom?-Azt, hogy lemond a cég igazgatótanácsában betöltött tisztségéről, valamint minden egyéb jogáról és kötelezettsé­géről a Windom-konszemt ille­tően.- Tehát... kiszállok? Vég­leg? -kérdezte a lány, nagyon talpraesetten, de inkább ösztö­nösen. Paul felmutatta hü­velykujját: megint jó voltál, csak így tovább! De Tina ko­mor maradt. A játék már nem játék, érezte jól. Ma délutántól nem lehettek kétségei: ez itt vérre megy, a szó szoros, leg­szorosabb értelmében. És Paul néhány tanácsa ellenére közel állt ahhoz, hogy tényleg kie­gyezzen az ismeretlennel. Nem a pénz izgatta - a bosszújuktól félt. Ma délután az iszapot ta­posva, fázva és rettegve megta­pasztalta már, mi várhat rá. És lehet, eljön majd a pillanat, amikor a halál is megváltásnak tűnik majd?!- Igen, ez a helyes kifejezés. Gondolom, maga is belátta a mai kalandok után, hogy jobb a békesség. Különösen, ha az je­lentékeny összeggel társulhat, ugyebár.-Szóval maga küldte elle­nünk az embereit - szögezte le a lány. Nem kérdés volt ez. De az ismeretlen szemmel látha­tóan nem vette zokon:-Hagyjuk a múltat. Ha úgy dönt, kedves kisasszony, hogy aláírja azt a kötelezvényt, le­gyen holnap délelőtt tízkor Bordeaux-ban, a Général Vi- gantieux utca 15. szám alatt, a közjegyző irodájában. Mi is ott leszünk, és amint aláírja az ok­mányt, kifizetjük önnek az em­lített összeget. a lány nyitotta a száját, hogy szóljon még, de a telefon kat­tant. A vonal búgott ismét.-Letette -mondta fölösle­gesen.- Hallom - felelte a férfi szintén fölöslegesen. A hír fel­villanyozta és ezt most nem is titkolta. Csillogott a szeme. Nagyon örült, de a lány nem ér­tette:- Mi bajod van? Azt hiszed, tényleg megkapjuk a pénzt? - majd észbe kapva kijavította: - Azt hiszed, megkapom az egy­millió-kétszázezret? Paul jól értette a különbsé­get, már nem nevetett:- Aki azt hiszi, üzletet köthet az efféle csirkefogókkal, na­gyot téved. Ne legyenek nagy reményeid. Nem kapsz egy ga­rast sem, de azért ott leszünk. Már éppen elég bizonyíték van a kezünkben, hogy lesitteljék ezt a pasast, aki a távolból mozgatja a szálakat.- Semmi nincs a kezünkben! - fakadt ki a lány. - Csak val­lomást tehetünk, de nincs egyetlen tanúnk sem! Aki látta, hogyan támadtak ránk az or­szágúton, vagy a nyílt tavon, vagy hogy ők lőtték szét a szál­lóban az ajtófélfát! Majdnem megöltek, Paul! Váratlanul odarohant a férfi­hoz, az erős karok összezárul­tak körülötte. Paul látta az ab­lakon át: alkonyodik. Mindjárt itt az éjszaka. Ö is aggódott, de ezt nem mondhatta meg a lány­nak. Még nem. Majd akkor, amikor... igen, már nem tart sokáig. (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom