Nógrád Megyei Hírlap, 1997. július (8. évfolyam, 151-177. szám)
1997-07-19-20 / 167. szám
1997. július 19., szombat Látóhatár 7. oldal Zárszó a nyári egyetemen: nagy értéket jelentenek a „salgótaijáni júliusok” Tovább égnek a fáklyák Nicole Weigel, Christiana Pape, Docso Docsev ,Jövőre, veletek, ugyanitt” - hangulatban köszöntek el egymástól a 22. Salgótarjáni Nyári Egyetem hallgatói. Többségük határainkon kívülről - magyarlakta területekről és távolabbi országokból - érkezett. Az „Éltető örömök - pusztító szenvedélyek” című kurzus zárónapján négyükkel beszélgettünk arról, hogy miként érezték magukat, milyen - szellemi és érzelmi - munícióval utaznak haza és mit tanácsolnak a következő év programjának kialakításához? Nicole Weigel, müncheni ifjúságkutató: -Jónak tartottam, hogy a programban megfelelő arányban kaptak helyet az elméleti és gyakorlati kérdések. Kitűnő szakemberekkel sikerült találkozni, megismerkedni. Azt hiszem, hogy a különböző országokból (Jugoszláviából, Olaszországból, Romániából és természetesen Magyarországról) jelen volt résztvevők egy részével hosszú távú kapcsolatokat is megalapoztunk. Christiana Pape, egy 10-16 éveseket tanító dortmundi iskola pedagógusa:-Nagyon jól éreztem magam, élveztem a magyaros vendégszeretetet, tetszett, hogy a különböző országokból jött hallgatók milyen gyorsan megértették egymást. Két javaslatom lenne: kevesebb témát kellene napirendre tűzni és azokat részletesebben, ráérősebben kellene megvitatni. A délutáni tréningek is kapcsolódjanak a fő témákhoz. Az is jó lenne, ha az érintettek - a fiatalok, az ifjúsági szervezetek képviselői - is szót kapnának a programban. „ ÖocW.^Docsev, iskolapszichológus a bulgáriai Gabrovo- ból: -Miután ugyanezekkel a problémákkal küszködünk, amelyekről itt szó esett, jól tudom hasznosítani az elhangzottakat. Magas színvonalú előadásokat hallottam, példás szervezőmunkát tapasztaltam, udvarias, jó kedélyű szervezőkkel találkoztam. S ezúttal is elbűvölt a finom magyar konyha. Azt szeretném, ha közösen tudnánk a továbbiakban is dolgozni a „Demokrácia az ifjúságért” projekt keretében. Biacsi Maja szabadkai szociológus: - Én már tavaly is itt voltam, s az akkor kialakult jó kapcsolatok révén sikerült két salgótarjáni előadót - Török Ivánt és Ponyi Sándort - meghívni a Vajdaságba. Remélem, ezúttal is „tovább tudjuk égetni a fáklyát”. Nagy érték, hogy egyáltalán vannak ezek a „salgótarjáni júliusok”, s mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a jövőben is legyenek. - csongrády Biacsi Maja fotó: r. T: Otszázéves örökség... A művelődési miniszter közreműködésével a napokban az Országgyűlés Könyvtárába kerülhetett Werbőczy híres Hármaskönyvének egy példánya. Szinte ereklyeként adták és vették át az 1513/14-ben a Nógrád megyei Alsópetényben íródott mű árverésen vásárolt eredeti példányát. Valódi öröm: a parlamenti könyvtár gyűjteményéből a jövőben nem hiányzik majd a „Tripartium”. Első hallásra bölcsnek, lelkesítőnek tűnhet a szituáció mai konzekvenciája is: ahogyan Werbőczy jogtörténeti szempontból híres Hármaskönyve a korai magyar jogalkotás modernizációs remeke volt, úgy hasonlóan kell a mai magyar Országgyűlésnek is időtálló törvényeket alkotnia... Bizony ebbe, a sajtó számára megfogalmazott alkalmi bölcsességbe bejßborzong az ember. Hiszen nem kevesebbet sűrít ez a lelkesült gondolat, mint azt, hogy a közel 500 éves törvénykönyv a XVI. századot követően a nemzet modernizációjának olyan eszköze volt, amit ma is példaként lehet követni a törvényalkotóknak. Elképesztő félreértés! A kétségtelen jogtörténeti jelentőségű mű árnyékában el lehet felejteni, hogy a Hármaskönyv kizárta a parasztságot a „ nemzetből” ? Milliókat rekesztett ki az alkotmányos jogokkal rendelkező polgárok köréből. Ha 1513-14-ben „csak” a köznemesi párt érdekei szerint szerkeszti, rögzíti Werbőczy a szokásjogot, akkor is nemzetietlen, de a Dózsa parasztfelkelés megtorlásaként a törvénykönyv kiegészült azokkal a szintén Werbőczy által szövegezett törvényekkel, amelyeket az 1514-es év őszi Országgyűlése a kegyetlen bosszú ambíciójával szavazott meg. ' Természetesen a köznemesi párt érdekei szerint! A jobbágyot ekkor kötötték a röghöz, és véglegesítették földesurának feltétlen és örökös szolgaságában. A földesúri adó, a robot, a tized, a kilenced ekkor válik elviselhetetlen teherré, ekkor ítéltetik arra a magyar parasztság, hogy látástól va- kulásig dolgozzon, küszködjön, mások boldogulására. Bizony nemhogy modernizációs mintaelemei nincsenek a Hármaskönyvnek, de egyenesen máig fújó nemzeti tragédia szelét csapta fel: a bosszúvágytól diktált törvények megbénították a gazdaságot, lehetetlenné tették a polgárosodást. A pártérdek, nemesi önzés nyomán a parasztság, a jobbágyság „országszerte egyformán” alkalmatlanná válik gazdasági hivatása betöltésére. Ez a tragikus törvényi „szabályozás” éppen hogy évszázadokra széttaposta a modernizáció esélyeit. Sőt ezenkívül sok millió nyomorúságba taszított állampolgár szívéből ölte ki a bizalmat, ragaszkodást az állam iránt, a király iránt. Lehet olyan törvényességet tisztelni, amelyik elpusztít? Nem! Az ilyen hatalmat ellenségesnek kell tekinteni. Olyan hatalomnak, amit ki kell játszani, önvédelemből be kell csapni... 1848-ig Werbőczy Hármaskönyve a nemesség bibliája volt, de mi lett 1848-ra a magyar parasztsággal? Micsoda mély nyomorúságba süllyedt, és micsoda emberfeletti küszködéssel kezdhetett csak polgárrá válni a XX. századra, hogy aztán az 50-es évektől megint csak elkezdődjék egy új megnyomorítás, egészen más ideológiai alapokon. Bizonyosan állítható, hogy a magyar falu, a magyar mezőgazdaság, a polgárosodás ügye a XX. század legvégére sem heverte ki Werbőczyék törvénykezését. S a mai korszerűsítési törekvéseknek is gyakorta ugyanaz a „felsőbbséggel szembeni” bizalmatlanság, gyanakvás a gátja, amit nemzedékeken át megörököltünk 500 év alatt Werbőczy jobbágyaitól. Bizony ma is milliókból hiányzik a ragaszkodás és ma is nagyon nehéz szeretni ezt a hazát a pártérdekek önzése miatt. Biztos, hogy milliók javára születnek a törvényeink? S ilyen helyzetben adják hírül ünnepélyesen az Ország- gyűlés épületében, hogy ma is modernizációs törvénykezési minta lehet a Hármaskönyv . . . Bizony beleborzong az ember a képtelen lehetőség fenyegetésébe: Isten őrizzen meg minket attól, hogy bárki is kire- keszthetö legyén a nemzetből” ! Erdős István Indokolatlanul túlpolitizáltak az emberi, társadalmi viszonyok az egykori szocialista országokban Vége felé jár a mézeshetek időszaka - Késésben a kultúra... Dr. Buda Béla orvos, pszichiáter, pszichoterapeuta a közelmúltban kétszer is Salgótarjánban járt. Először a szociális intézményekben működő középvezetőknek tartott előadást a szervezés, vezetés témakörében, majd a TIT Salgótarjáni Nyári Egyetemének vendégeként az ifjúság mentálhigiénéjének helyzetéről beszélt a kockázatok tükrében. A sokoldalú tudományos tevékenységet kifejtő neves személyiség készséggel válaszolt kérdéseinkre.-Ön miért tulajdonít kiemelt szerepet a vezetésnek, a vezetőknek, hiszen a társadalomban gyakorta az ellenkezője látszik?- Az előző társadalmi rendszerben a vezetést nagyon beszűkítették. Kötött programok szerint képzelték el a társadalmat a tervgazdálkodás, a költségvetési elosztási elvek szerint. Alig volt igazában lehetőség a valóságos vezetésre, s csak a szabadabb viszonyok között, amikor már begyűrűztek bizonyos nyugati problémák, akkor kezdtek elvárni a vezetőktől szakértelmet, kreativitást. Akkor jelent meg a vezetőképzés, amiben nagyon sok ember vett részt, de ez részben formális volt, másrészt pedig a nyugati módszerek és ismeretek nem voltak hasznosíthatók a szocialista vállalati körülmények között. Mégis sok feladat és probléma tudatosult a vezetőkben a rendszerváltozás idejére. Versenyhelyzet A nyolcvanas évek végétől, a kilencvenes évek elejétől, az újonnan alakult szervezeti struktúrákban sok helyen a vezetőknek tényleg meghatározó szerepük volt. A vezetés mindig előnyös helyzetben van, ha új organizáció keletkezik, és ha a vezetők maguk válogathatják meg (kulcs)munkatársaikat.- Az új munkahelyi struktúrában dolgozó ember nagyon is odafigyel, hogy mikor mehet betegállományba, mert a feladatát végre kell hajtani. Ha nem, akkor jön egy másik, akit odatesznek helyette. Ilyen helyzetben a vezetés lehetőségei jobbak. A vezetés ugyanakkor a jelen időszakban növekvő problémák elé kerül és én azt hiszem, hogy a mézeshetek időszaka vége következik be. Ha ugyanis nagyon kiterjed a privatizáció, külföldi magáncégek is versenyhelyzetbe kerülnek. Sok vezető ismét nehéz vagy éppen krízishelyzetben érzi magát. Annak ellenére, hogy a külföldi vállalatok a személyzet különböző szintjeinek képzésére, továbbképzésére nagy súlyt fektetnek. Hunka van, de...- Valamikor, a hetvenes években párt- és állami határozatokkal próbálták generálni a szervezettség javítását, azután minden elsikkadt. Most hogyan látja a helyzetet?- A szervezeti kultúra keveset fejlődik. Nyugaton is természetes módon alakult ki, nem művileg, hanem a szokások és a hagyományok hozták létre. Nálunk lassan halad előre, de hát még rövid az idő, végül is ez lesz a változás egyik motorja. Valószínűleg többet kellene foglalkozni a szervezeti élet problémáival. Azt hiszem, s remélem, hogy ez is megoldódik. Az'egykori szocialista országokban mindenütt túlpolitizált az élet. Ma a sajtó, a tömegtájékoztatás aránytalanul és érdemtelenül sokat foglalkozik a relatíve jelentéktelen politikai eseményekkel. A fantom pártok fantom eseményei fenntartják a közvélemény figyelmét, miközben nagyon sok olyan szférája lenne az életnek, ami az embereknek sokkal fontosabb. -Hogyan ítéli meg ebben a kérdéskörben a nyilvánosság szerepéi?- Ezt ambicionálja a modem szervezetek PR (public relations) szükséglete, illetve image- keltése, a saját ügyeik nyilvánosságra hozása. Most ügyetlenül megírt fizetett cikkek jelennek meg, amit esetleg nem is újságíró írt, hanem aki éppen megkapta a feladatot. Ki kellene hogy alakuljon egy szakújságírás, és olyan újságírók kellenének, akik például a szervezeti viszonyokba egy kicsit beássák magukat. Nyugaton a színvonalas magazinok így azért tudnak közvéleményformálók lenni. De azt hiszem, hogy a munkaszervezetekről is az tudna igazán írni, aki egy kicsit is megismeri a vezetés világát, aki volt szervezetekben, üzemi újságírásban.- A régi rendszerben a munkahely járt, az alkotmányos jogok része volt, bár morogtunk, hogy nem fizetik meg. Pszichikai szerepét most látjuk, amikor munkanélküliség van. Sokszor a munkanélküli sokkal többet keres, mint amikor dolgozott és mégis nagyon elégedetlen, mert hiányzik a kényelmes, langyos mélyvíz. Mert aki ma dolgozni akar, az azért tudna dolgozni.-Reméljük, hogy ez a környezet megtermeli majd a szükségletet és megtermeli az új típusú újságírást is, mert még mindig nem a vállalkozás dominál a sajtóban, hanem a régi kapcsolatrendszer. Egyszer azonban bekövetkezik, hogy valóban versenyeznek a lapok egymással.- Kifejtené a véleményét a munkanélküliség és az öngyilkosságok összefüggésével kapcsolatban?- Országosan csökkent az öngyilkosságok száma és tudományos adataink szerint a munkanélküliségnek nem tulajdonítanak speciális szerepet az öngyilkosságban. De mindenképpen egy olyan stressz, amely az életben meglévő más problémákkal -családi, önértékelési gondokkal, lelki betegségekkel - együtt számít. Másrészt a munkanélküliség komplex jelenség. Korábban is, ha a sajtó az öngyilkossággal foglalkozott, mindig volt valami durranása. Az öngyilkosoknál szétesnek a családok, az elvált férfiak negyven százalékos apák. Egy fodrászlány öngyilkossága kapcsán a durva, rideg munkahelyi viszonyok merültek fel háttérként. Azt nem veszik észre, hogy problémájuk van. A környezet mindig egy okot keres és ez világszerte így elhangzott, hogy egészen magas napszámot fizetnének és fogdossák az embereket. Mintegy 15 százaléka a munkaképes lakosságnak munkahelyi segélyen van, mégsem lehet napszámost kapni. Több ezer forintos napszámért dolgozni nem megy el senki. Holott mindenki tudja, hogy tele vagyunk a környező országok magyarjaival, akik sokszor hozzák magukkal az ottani román, szerb barátaikat és nyakra-főre dolgoznak. S mindenki nagyon boldog, mert nyer az üzleten. Ez is mutatja, hogy dolgozni lehetne, de nehéz szerezni értő embereket a munkákhoz. Jól tetten érhető a Dr. Buda Béla professzor Salgótarjánban van. Az öngyilkosságban öi^ magában nem döntő dolog a munkanélküliség. De mint megterhelés, mint utolsó csepp a pohárban kétségtelenül lehet az. Egy végső tőrdöfés, ami elveszi még azt a lehetőséget is, hogy az egyén bizonyos pénz felett rendelkezzék.-Egy dunántúli városban a helyi gondokról konzultáltunk és ott is a munkahely-nélküliség emelkedett ki. Ez egy szőlőtermelő vidék volt és végül lelki passzívvá válás, ami hozzájárul az önpusztításhoz. Szex és alkohol- 1972-ben jelent meg A szexualitás modern elmélete című könyve. Akkor utalt rá, hogy ezen a területen nagy elmaradást kell behoznunk. Most mi a helyzet, sikerült-e?- Sajnos, nem sokat fejlődött a szexualitás sem. Ez is, úgy látszik, hogy áldozatul esik a túlpolitizáltságnak, az életszínvonal, az életigények túlhajtá- sának és az ebből következő túlmunkának.-Éppen most készítem elő egy szerző cikkét egyik szaklapunkba. ’90-ben végzett egy felmérést a magyar szexuális viszonyokról és ezt ’96-ban megismételte. Úgy néz ki, hogy csökken az érdeklődés a szexualitás iránt, elhasználódnak az emberek, és hát az alkohol is nagyon nagy probléma. A kulturáltság szintje, sajnos, nem nő, ezt mutatja, hogy az abortusz még mindig a fő születésszabályozási eszköz. Az iskolai szexuális nevelés még ma sem indult meg. Az egyházak szerepének a növekedése ebben is megnyilvánul, pedig ez nem lenne szükségszerű. Nyugaton ez nem jellemző az egyházakra. Egy bizonyos politikai prüdéria is keletkezett. Ezt én magam is megéltem. Amiatt veszítettem el irányító állásomat, mert túl szabadosnak ítélték felvilágosító munkánkat. Lassú fejlődés- Én mindig bízom abban, hogy a társadalmak organikus egységek és fejlődőek. Majd csak átalakul most már a társadalom, túljut ezeken a nyűgökön. Persze az emberi viszonyok lassan fejlődnek. Gondoljunk csak arra, hogy ha mégiscsak bekövetkezik a demokratizmus, akkor megjelenhetnek szabadon a lakossági igények, érdekek. Az önsegítő, öntevékeny szervezetek pedig felerősítenek dolgokat.-Tehát a kultúra normális fejlődési lehetőségei megindulnak és talán behoznak valamit a késésből. Ámde e késés következményei valószínűleg az idősebb generáció életében már nem javulnak. Ehhez legalább egy évtized, másfél évtized kell. Mi már ebből nem sokat élvezünk. Pádár András
