Nógrád Megyei Hírlap, 1996. november (7. évfolyam, 255-280. szám)
1996-11-12 / 264. szám
\ 8. oldal Tarjáni Melléklet * 1996. november 12., kedd Nógrádi résztvevők az ezredéves kiállításon A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. pavilonja A kiegyezés utáni évek gazdasági fejlődése indította újra az országos kiállítások sorát 1872-től. A vidéki kiállítások - Szeged, Székesfehérvár, Arad, Temesvár, Pécs - után az első, nagyobb szabású országos kiállítást 1885-ben rendezték Budapesten. A második magyar országos kiállítás, mely a „millenáris” nevet kapta, a törvény- hozás rendelete értelmében született. A millenniumi kiállítás előkészítése már 1891-ben megkezdődött. A munkát Baross Gábor kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter indította meg. Halála után a kiállítás megszervezése Lukács Béla, majd Dániel Ernő miniszterek feladata lett. A kiállítást külön erre a célra kiépített Városligetben rendezték meg 52 hektáron, ahol felépítettek, ill. felállítottak mintegy kétszáz kiállítási csarnokot, apró elárusító-pavilonokat és sátrakat. A kiállítás legnagyobb részét a történelmi főcsoport épületei foglalták el. Bejelentett magánpavilonokat épített többek között: a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt., az Észak-magyarországi Egyesített Kőszénbánya és Iparvállalat Rt., a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. Kilépve a Bányászati és Kohászati Csoport főépületéből, a SKB Rt. „formás külsejével” is érdeklődést keltő épülete elé ért a látogató. Ez az épület egy tornyos középkori várat imitált úgy, hogy bejáratát alagútsze- rűen vagy inkább tárószerúen képezték ki. Felette a bányászjelvény a „sok szerencsét” felirat szerepelt. A kapu bejárat felső síkjában, a lőrésekre a magyar címert és a vállalat nevét helyezték el. A bal oldali tornyon a trikolór lobogott, a bejárattól balra és jobbra egy- egy szénnel teli vasvázas facsille állt. Az épületen belül, annak földszinti részében kőszénbánya belsejét alakították ki, innét az emeleti terembe lehetett jutni, ahol tanulságos kőzetgyűjtemény, modellek, képek, helyrajzi és geológiai térképek mutatták be a vállalat magas szintű technikai fejlődését. Az épületből kilépve balra volt látható a RMSV Rt. remek pavilonja, melyet inkább a kor ízlésvilágát tükröző, tipikusnak mondható eklektikus műremekeknek lehet nevezni. Díszes, oszlopfős homlokzatában kissé barokkos-klasszicista vas-üveg portálon lehetett bejutni a csarnok belsejébe. A vasgyári csoport ipartelepeinek (Ózd, Ná- dasd, Salgótarján stb.) finomítóműveinek kiállítását saját pavilonjában rendezte meg, természetes kapcsolatban bányáinak és kohóinak csoportjaival. A pavilon közepén emelkedett a főbb termelési cikkekből alkotott csoport, mely magába foglalta a különféle acélidomokat, vasgerendákat, vasúti síneket és ezek kapcsolódó részeit, abroncs- és szalagvasakat, rúd- és laposvasakat finom, fekete kazán- és egyéb durvalemezeket. Egy csoportban mutatták be a társulat által meghonosított hengerelt árukat; fekete, fényezett és távírdadrótokat, vágott és drótszegeket, kocsitengelyeket (salgótarjáni főbb termék), horganyzott és ónozott lemezeket. Egy másik csoportban anyagminőségi próbákat mutattak be. Fő helyen egy durvalemez hengerállvány volt kiállítva. Az RMSV Rt. az 1868-ban alapított Salgótarjáni Vasfinomító Társulatból fúzió révén keletkezett 1881-ben. Salgóbányán jelentős bányászatot folytatott, s ennek során pavilonjában térképeket, földtani gyűjteményeket és színmintákat is bemutatott. Fontos hangsúlyt kapott a vállalat nép- és iparostanonc- iskoláinak, tiszti nyugdíjintézetének, élelmezési üzleteinek társ- és betegsegélyző pénztárainak ismertetése is. Az osztrák államvasutak pavilonja mellett^ elhaladva lehetett eljutni az ÉKI Rt. pavilonjához. Itt az 1881-ben alapított bányavállalat „tanulságosan és célszerűen” mutatta be kőzet- és bamaszénmintáit, bányászati szerszámait, modelleket, terveket, térképeket és földtani szelvényeket. Külön albumban szerepeltette a társulat közművelődési és közegészségügyi intézményeinek fényképeit. Termelése a vállalatnak: 3,8 millió q barnakőszén volt. Érdemes ezek után egy pillantást vetni azon iparágakra is, melyek a bányászat termékeit feldolgozták. Ézek sorában két losonci üzemet kell megemlítenünk, mint olyanokat, akik részt vettek kiállítóként Budapesten. Az egyik az 1884-ben keletkezett Stemlicht S. és Társai első magyar bádog- és vasedény-zománcozó gyára. Zománcozott főzőedényekkel, háztartási és egészségügyi cikkekkel szerepelt gyárából, ahol 700 munkást foglalkoztatott. Az 1892-ben alapított Rakkoty- tyay György és Tsa. magyar bádog- és vasedény-zománcozó gyár induláskor 50 munkást foglalkoztatott. A kiállítás fordulópontot jelentett a cég életében, mert első alkalommal mutatkozott be késztermékeivel egy országos fórumon. Rakoty- tyay nagy ambícióval látott hozzá gyártmányainak előállításához és a kiállítás elrendezéséhez. Gyártmányaiból többféle színű és formájú mintakollekciót mutatott be. Sztudinka Ferenc szerint szépek voltak a majolika díszítésű, több típust képviselő edényei: kávé- és teacsészék, bögrék, ceglédi kannák, mosdókészletek, kannák. A kiállítás látogatói között élénk érdeklődést keltettek az egy méter magas, fekete zo- máncos, gazdagon díszített nagy vázái. A bemutatott termékeket millenniumi nagy éremmel tüntették ki. A gyár a kiállításon való részvétellel széles körök figyelmét keltette fel, s ezzel gyakorlati célt is elért. 1896-ban: 2 000 q zománcozott lemezedényt termeltek 180 fős munkáslétszámmal. A kő- és agyagipar a „So- mosújfalusi bazalt kőbányák iparvállalat” (Komis Gábor) bazaltot (kocka és hosszúkás mintában) mutatott be. A szintén somosújfalusi (sátorosi) Braun József andezit kockakővel és kaviccsal szerepelt. A kiállításon a poltári gyár elismerő okleveleket kapott az alapító (1869) br. Barata Alajos személyében. Az üvegipar sorában az Egyesült Magyarhoni Üveggyár Rt. kereskedelmi célra zöld és barna színű boros-, söröspalackokkal lépett a nyilvánosság elé. Ugyanekkor megkezdte az ásványvizes palackok, szifonok, tejesüvegek tömeges gyártását az újonnan alapított salgótarjáni Lukács Béla Hutában. A Hazai Üvegipari Rt. és a Schwarz Adolf és Éiai céget illeti dicséret, hogy a táblaüveg tömeges termelését hazánkban meghonosította. Kiállításukban (mely együttes volt) nagyméretű szolintáblákat és pikkelyes táblaüvegeket, homályosított, mintázott, vonalazott fehér és színes táblaüvegeket mutattak be. Pálfalvai és sajószentpéteri telepeik 50 000 q üveget állítottak elő. Szépséghiba csak ott volt, hogy 1896 végén a hároméves pálfalvai és a tiszavirág életű sajószentpéteri gyár üzemét ideiglenesen beszüntették. Az Első Magyar Üvegipari Rt. hámortelepi gyárában finom öblösüvegárut állítottak elő a világítási cikkel együtt, amit a kiállításon is bemutattak. A szinóbányai Kossuth János cég Katalin hutai üveggyára arról volt nevezetes, hogy ők kezdték el nálunk a kivitelre való rendszeres üvegtermelést. Asztalkészleteiknek anyaga, formája és kikészítése minden tekintetben kifogástalan volt. „Pompás, színes, magaslábú billikomikat állított ki” - írta az ismertető. A posztóipari kiállításon második helyen emelték ki a Regenhart Ferenc és társai céget. Nekik Pozsonyban és Losoncon volt posztógyáruk. A cég a millenáris kiállításon a honvédségi felszerelési csoportban állított ki, mivel kizárólag a hadsereg és a honvédség szükségleteinek fedezésére dolgozott. Az 1868-ban alapított losonca- pátfalvai „Losonci posztógyárat” 1874-ben vette át a „Nemzeti egyesült textilművek Rt.” A harmadik helyen említették a „Gácsi gyapjúszövet és finomposztógyár Rt”-t, melynek tulajdonosa Stricker Ede volt 1870-től. Már az 1885-ös kiállításon is divatcikkel jelentkezett. Az ezredévi kiállításon kereskedelmi cikkek gyártásával versenyképesen foglalkozott. Bemutatott árui közül megemlítették a „pokrócokat, lótakarókat, szállítási posztókat, irányított szálú finom posztókat, tavaszi kártolt gyapjú divatcikkeket, tricote és chevitt szöveteket, a téli s nyári fésűs divatcikkeket”. Készítményeinek változatossága, a „minták csinossága” és az áru minőségének kitűnősége bizonyságot tett a cég fejlődéséről. Érdekességképpen meg kell említeni azt a kritikát is, melyet a szakírók tettek, hogy „örvendetes ugyan, hogy a magyar nemzet külsőleg is simul a Nyugathoz, de egyelőre még azt kell óhajtanunk, hogy a magyar viselet ne pusztuljon ki a vidéki városainkból is, mint ahogy eltűnt a főváros utcáiról...” A „magyar szabók” ügyességét, tradíciókhoz kötődését emelték ki, amikor megemlítették Gescheit Ármin balassagyarmati és Micsik György losonci szabók szép munkáit. Az országos kiállítás egyben a magyar bányászat millenniuma is volt. Ebből az alkalomból Andre- ics János bányaigazgató köszöntőt mondott a kongresszuson. Szavaival zárjuk a kiállítást bemutató írásunkat: „A bányászok és kohászok nemcsak hazánkban, hanem mindenütt a kontinensen a kultúra előharcosai, úttörői voltak és lesznek. Minden ország boldog lehet és szerencsés; hogyha bányászata és kohászata virágzik, annál is inkább, mert ezen két testvér ág hivatva van arra, hogy az állam vagyonát gyarapítsa.” Hibei Sz. Ferenc A salgó-tarjáni kőszénbánya részvénytársaság pavilonja Parasztház a millenniumi Néprajzi Faluban A korabeli sajtó a „közönség kedvenceként” emlegette az ezredéves ünnepi kiállítás részét képező Néprajzi Falut. A 24 parasztházból, pásztorépítményekből, cigányputriból, illetve közösségi épületekből (templom, népiskola stb.) álló együttes volt hivatva megjeleníteni a korabeli Magyarország népi építkezését, s a falu arculatát. A múlt század második felében egymást követő világkiállítások bevett gyakorlata volt, hogy különböző épületek, köztük parasztházak másolatait bemutatták. A munka dr. Jankó János nevéhez fűződik, aki a korának egyik legsokoldalúbban képzett, nagy nemzetközi tapasztalatokkal és jó terepismerettel rendelkező etnográfusa volt. Mivel a házak felállításának finanszírozását és kivitelezését a vármegyéknek kellett állni, az egyes néprajzilag jellemző háztípusok javaslatát megyékhez kötötték. ház &lépíté$ sét Nógrád megye vállalta. A megfelelő minták kiválasztását A nógrádi parasztház és lakói az erre kijelölt szakmar $£erve-{ ző^izottság íjége&e. E*-bizottság 1894. szeptember 26. 6^2% között dolgozott megyénkben. Az alispán a szécspnj.i járásban Baross Árpád főszolgabírót, a fülgkj jártban nPlachy József főszolgabírót adta melléjük kísérőként, építész szakértőnek pedig Weiss Gyulát jelölte ki. A felkeresett községek közül a jelentésben Karancsságról, Sós- hartyánról, Kishartyánról és Ragyolcról történik említés, illetve szó esik a ceredi, homok- terenyei, sóshartyáni és ra- gyolci viseletről. Ügyanis a házakban életnagyságú bábukon a vidék jellemző viseletéit is bemutatták. Végül is egy módos gazda ragyolci házára és sóshartyáni melléképületek megjelenítésére esett a választás, ami - hozzá kell tennünk - nem annyira a jellemzőt, mint inkább az újat reprezentálta ekkor. A vármegye a millenniumi kiadások fedezésére kivetett 3 %-os pótadóból 2 000 forintot szavazott meg a ház felépítésre, amit utóbb még 600 forinttal megtoldottak. A mérnöki tervek elkészítésével Szvoboda salgótarjáni építészt . bízták meg, a kivitelezést pedig Kövük János balassagyarmati építési vállalkozó bonyolította. A házak egyébként csak látványukban idézték az eredeti építőanyagot, technikát, rövid életűnek szánt kiállítási installációk voltak lényegében. A három- osztatú palóc lakóház a hozzá tartozó melléképületekkel 1895 decemberében már állt, s némi késlekedés után berendezést is kapott. Ez utóbbinak szakmailag is elismert megvalósítása az amatőr régész-néprajzos szé- csényi ügyvéd, Pintér Sándor nevét dicséri. A bábukkal felidézett jelenet esküvőre induló násznépet mutatott. A házakban egy-egy, az adott vidékre való értelmes parasztember, esetünkben Varga János kishar- tyáni gazda fogadta az érdeklődőket. A Néprajzi Falut már a megnyitás napján megtekintette az uralkodó kíséretével. Különböző kedvezményekkel támogatva, az ország lakosságának mintegy harmada látogatott el ide. A kiállítás bezárását követően a házakat lebontották, a berendezést a Nemzeti Múzeumnak adták át, megalapozva ezzel az országos Néprajzi Múzeum gyűjlerqényét. Az^nyqg nagyobb része ma is megtalálható. dr. Kapros Márta
