Nógrád Megyei Hírlap, 1996. szeptember (7. évfolyam, 204-228. szám)
1996-09-14-15 / 215. szám
6. oldal Közélet 1996. szeptember 14., szombat Tamássy István: „Nem került be a köztudatba, de ez a város valóban iskolaváros lett” Félő, hogy szellemváros lesz a megyeszékhelyből Tisztelt Olvasó! E cikk elkészülését tanévnyitásra szerettem volna időzíteni. Sajnos elkéstem vele, de úgy hiszem, a cikk aktualitása változatlan. Elnézést kérek mindenkitől, hogy egy nem pedagógus próbál meg oktatási kérdésekkel foglalkozni, de mentségemre szóljon, hogy az oktatás ügyét kicsit szélesebben, területfejlesztési problémaként próbálom elemezni. Területfejlesztésben pedig talán mellettem szólhat az a több évtizedes gyakorlat, melyet mint építész, területrendező - szeretném hinni - elég alaposan megismertem. Az utóbbi időben kiemelt figyelmet és kezelést kaptak az úgynevezett területfejlesztési kérdések. Igaz ez az állítás akkor is, ha tudjuk, hogy korábban is sokan és sokat tettek a területfejlesztésért, vagy települési szinten a környezet csinosítása, gazdagítása terén. Minden település lobbizott állami pénzekért, amelyekkel infrastruktúrát, sőt sok esetben gazdaságot is fejlesztettek. A második világháború után az egész világon tudományostechnikai forradalom söpört végig, a gazdagabbak jelentősen, a szegények kevésbé, de tény, hogy mindenki fejlesztett, felhasználva a technika legújabb eredményeit. Mi motiválta a versenyben résztvevőket? A lehetséges okok között elsősorban a jobb, kényelmesebb életre való törekvés az első, de majdnem ilyen fontos volt a gazdasági késztetés, azaz a gazdaság szereplőinek is vonzó környezet biztosítása; olcsó szállítás, infrastruktúra, képzett munkaerő megléte, vagy létrehozása. A gazdaságban egyre fontosabb helyet tölt be, amely a gazdagok passziójából mindenki szórakozásává vált, az idegenforgalom, és ebben a település, mint egy csinos lény, vonzó, szép arcát kínálja fel az érdeklődők számára. Előnybe kerültek a települések közötti versenyben azok, akik eredendően rendelkeztek valami valóban vonzó egyedi értékkel, amely csak ott, azon az adott helyen lelhető fel. Egyszóval a területfejlesztés az állami települési lét egyik legfontosabb mozgatójává vált, és látható, hogy ez a verseny, küzdelem ma is minden eszközzel folytatódik. A települések döntő része benevezett e versenyre, aki valamilyen okból kimaradt, az menthetetlenül elbukott, elbukik, megszűnik, „területét felszántják, sóval behintik.” E verseny érdekes mozzanata, hogy a másiktól való eltérés, megkülönböztethetőség alapvető kritériummá válik, holott más területeken éppen a standardizálás mutatható ki. A verseny új színterei lesznek az országos és megyei fejlesztési tanácsok, amelyeket az elmúlt esztendőben törvény hozott létre és működtet. Mi a helyzet ma Salgótarjánban, abban a városban, amely sokáig élen járt a fejlesztési versenyben? A korábbi „bányászváros” vagy „nehézipari fellegvár” funkció jó adottságokból fakadt, kézenfekvő választás volt? amelyet az ’50-’60-as években áramló területfejlesztési pénzek és produkciók is igazoltak. Egy szerencsés pillanatban sikerült egy új városközpont kialakítása, egy valóban művészileg is magas színvonalú központi tér létrehozása, és néhány szakmailag korrekt köz- és lakóépület megépítése is. Akkor a 60-as évek végén úgy tűnt, a város felett az ég felhőtlen, a dicső (?) múltat megérdemelt jövő követi, amely vonzó kilátásokat nyújt az itt élők, vagy ide települők számára. Jöttek is a városba sokan sokfelől, a múlt századvégi kis jelentéktelen falu 1922- ben már várossá vált, majd az ötvenes évek lakossága 1980 végére megduplázódott, létszáma elérte az 50 ezer főt. A kedvező gazdasági környezet üzemépítéseket igényelt, sőt a megyei közigazgatás is ide került, növelve ezzel a város hatalmi súlyát, már az egész megyére kiterjedően. Ezzel összefüggésben lehet beszélni egy érdekes kérdésről, az oktatásról. A város 1945 előtt egy jó színvonalú középiskolával rendelkezett, ami pontosan megfelelt igényeinek, nagyságának egyaránt. 1960 után azonban, vagy mert az akkori vezetők maguk is tanáremberek voltak, vagy mert jól érezték azt a tényt, hogy egy város jövőjét elsősorban a minél magasabb szinten tanult emberek képesek biztosítani, nagy ütemű iskola- építés indult meg. A teljes körű elemi iskolai hálózat kiépítése lépést tartott az új lakótelepekkel bővülő város igényeivel. Ezt tovább bővítve erős középiskolai és szakmunkásképző hálózat alakult, amelyet jól koronáz jelképesen is a Pécskő-dombra épült Pénzügyi és Számviteli Főiskola. Külön öröm volt az 1990 után létesült Szociálismunkásképző Központ létrehozása, amely tovább bővítette a város oktatási profilját. Szóval valahogy ez a címke még nem fogalmazódott meg, nem került be a köztudatba, de ez a város valóban iskolaváros lett. A nagyszámú diákság, amely az egész megyéből, sőt azon túl is érkezik, ősz elejétől következő nyár elejéig vidám csiripe- lésével új színt hoz mindannyiunk számára, valamint - és ezt tessék nagyon komolyan venni ! - olyan számú képzett pedagógus szükséges a feladat ellátására, amely teljesen képes átformálni egy korábbi „nehézipari fellegvár” egész gondolatvilágát. Ismételten szeretném jelezni, hogy nézőpontomnak megfelelően mindvégig terület- és városfejlesztésről, más szóval infrastruktúra-fejlesztésről beszéltem, ugyanis áz oktatást is, tetszik, nem tetszik, egyfajta nem termelő infrastruktúrának minősíti a szakirodalom. A dramaturgia általános szabályai szerint ezen a ponton meg kell állni, és elmondani, hogy minden hasznos és előremutató törekvés miért bukott el (rendszerint külső erők aknamunkája nyomán), vagy miért nem úgy valósult meg, ahogy szerettük volna. Sajnos a salgótarjáni siker- történet 1970 táján megtorpant. Az ok prózai volt. A szénva- gyon elfogyott, a bányák felszámolásra kerültek. A térség legnagyobb munkaadója és - ma úgy mondanánk adófizetője - megszűnt. Az ipari üzemek és az ipari termelés volumene 1990-től korábbi teljesítménye töredékére csökkent, sőt üzemek bezárására is sor került. Megkérdőjeleződött a köz- igazgatási központ léte is, a megyei tanácsok 1990-től megszűntek, az utód a megyei ön- kormányzat szerepköre elődjénél lényegesen korlátozottabbá vált. Egy funkció azonban megmaradt, és előreláthatólag a jövőben szerepe tovább növekedhet. Ez a funkció az oktatás, az „iskolaváros” szerep, amely fontosságát ma nem lehet eléggé hangsúlyozni. Ezt a szerepkört is fenyegeti valami? Úgy tűnik, igen. A demográfiai állapot változása, a gyermeklétszám csökkenése a gazdasági emberek csőlátásának hivatkozási alapot ad iskolák felszámolására, vagy ami azzal közel egyenértelmű, összevonására. Azok, akik ma ünnepük határozottságukat és pillanatnyi gazdasági „sikereiket”, egykori nagy vezetőnk (?) szavaival, „az aranytojást tojó tyúkot eszik meg”. A gyermeklétszám valóban csökkent. Központi javaslatok születtek a nehéz helyzetbe került iskolák megmentésére. De könyörgöm, sehol senki „odafenn” nem mondta, hogy egységesen mindenütt iskolákat kell megszüntetni, összevonni. Lehet, hogy az országban valóban kell, lehet iskolát bezárni, ez elképzelhető! De az nem lehet igaz, hogy ilyesmi egy „iskolaváros” címre pályázó városban történjen meg, sőt! Egy „iskolaváros” a meglévővel jól kell gazdálkodjon, az eddigi értékeit használja fel, őrizze meg, és a kor új kihívásainak megfelelően bővítse azokat. E feladatban mindenkire szükség van. A közigazgatásra, amelynek meg kell érteni a helyzetet és területfejlesztési törekvéseit ilyen irányokban is ki kell bontakoztatni ! A pedagógusokra, akiknek kezdeményezőkészségük révén az új kor szülte igények szerint új oktatási területeket kell felismerni és bevezetni. A diákokra és szüleikre, akiknek rá kell jönni, hogy a hagyományos területeken túl új szakmákat is meg lehet tanulni és az életben jól kamatoztatni. Egyszóval városi összefogásra és cselekvésre van szükség! A Szózatban Vörösmarty Mihály végső elkeseredésében egy nagy sír képét vetíti elénk, melyben egy „nemzet süllyed el”. Ha nem is ilyen pesszimistán, de, ha nem lépünk azonnal, attól félek, városunknak (vagy ami megmarad belőle) új nevet kereshetünk, pld. „nyugdíjasváros”, vagy a legrosszabb változat, amerikai példára „szellemváros”, esetleg magyar módi stagnálás, leépülés. Tamássy István országgyűlési képviselő A képviselő a Parlament folyosóján Cserháti József (Munkáspárt): „A fő kérdés nem az, hogy ki marad, illetve ki lesz a párt elnöke.” Milyen irányba haladjunk, ez a lényeg Sorsdöntő kongresszusára készül a Munkáspárt. A jelenlegi helyzet egyik ellentmondása, hogy miközben a társadalom széles rétegeinek elégedetlensége, kiábrándulása a rendszerváltásból, csalódása a kormányban növekszik, ezzel egyidejűleg minden erőfeszítésünk ellenére pártunk társadalmi támogatottsága és politikai befolyása nem nő. A párttagság létszáma stagnál, vagy csökken. Szimpatizánsaink és szavazóink tábora nem szélesedik. A kongresszus akkor tesz eleget feladatának, ha őszintén szembenézve pártunk valóságos helyzetével választ és megoldást keres erre az ellentmondásra. A külső körülmények és objektív nehézségek (mesterséges elszigeteltségünk, a Munkáspárttal szemben alkalmazott diszkriminációk, elzárásunk a tömegtájékoztatás lehetőségeitől, anyagi eszközeink szűkössége, stb.) nem adhatnak felmentést az alól, hogy - önmarcangolás és bűnbak keresés nélkül - önkritikusan is megvizsgáljuk: mi az, ami tőlünk függ? Merre kereshetjük a kitörési pontokat? Hogyan szélesíthetjük pártunk társadalmi bázisát és növelhetjük politikai befolyását? Erre idáig, különböző külső és belső okok miatt, az állandó veszélyeztetettség légkörében nem került sor. Az objektív helyzetértékelésen alapuló őszinte önvizsgálat elmaradt a 90-es és a 94-es választás után is. Személyi kérdések, presztízsszempontok és személyi harcok háttérbe szorították helyzetünk és feladataink komolyabb megvitatását. Félő, hogy a személyi szervezeti kérdések megint háttérbe szorítják ennek az immár halaszthatatlan munkának az elvégzését. Aggodalomra ad okot, hogy a pártban az egységet veszélyeztető tendenciák jelentek meg és erősödtek fel. A párt tagjait az összefogás, a kommunisták több nemzedékében felhalmozódott tapasztalatok, a tudás és energia egyesítése helyett mesterségesen megosztják. Nemzedéki harc szításával szembe állítják egymással a fiatalokat és időseket. Ellentéteket gerjesztenek Budapest és vidék, a kis létszámú és nagy létszámú alapszervezetek között. Bizalmatlanságot keltenek a KB tagok és az őket delegáló párt- szervezetek között. A párttagokat előítéletesen konzervatívokra és újítókra, az elnök személyes híveire és „ellenfeleire” osztják. Veszélyeztetett egység A vitában a problémák elvtársi megvitatása és egymás meggyőzése helyett a másik legyőzésére,'kirekesztésére irányuló törekvés tapasztalható. Az ellenvéleményt megbélyegzik és megpróbálják elhallgattatni. Ellenség keresés kezdődött a párton belül, régi kipróbált elvtársakat ellenségként kezelnek csak azért, mert véleményüket pártfórumokon őszintén elmondják. Ha ezen az úton haladunk, ez könnyen a párt bomlását es további elszigetelődését idézheti elő. Aggodalomra ad okot, hogy a Központi Bizottság az Elnökség javaslatára - a vitában elhangzott jogos ellenvetéseket mellőzve - a kongresszusra való felkészülés olyan szervezeti rendjét fogadta el, amely egyoldalúan a személyi kérdéseket helyezi előtérbe, az elnöki és alelnöki posztokra a kommunista' mozgalomtól idegen módon önjelölést és látszat pártszavazást vezet be (a létszámarányosság elvek a küldöttek megválasztásában, a döntési lehetőség korlátozása olyan kérdésekben, amelyek a kongresszus kizárólagos jogkörébe tartoznak) sérti a párt érvényben lévő szervezeti szabályzatát. Túl azon, hogy a Központi Bizottság nem hozhat a szervezeti szabályzatot sértő érvényes és kötelező erejű határozatot (ez már önmagában is szerveze- tiszabály-ellenes), ez az eljárás óhatatlanul kiélezi a személyi ellentéteket és még jobban megosztja a pártot. A párt politikája tartalmi kérdéseinek kimunkálása és érdemi megvitatása, a reális helyzetértékelésen alapuló átfogó pártprogram kidolgozása, eddigi munkánk alapos értékelése ebben a légkörben háttérbe szorul és alárendelődik a személyi kérdéseknek. Az 1200 fősre tervezett kongresszus - ami a párt történetének legnépesebb kongresz- szusa lenne - nem ad lehetőséget az érdemi munkára. A kongresszus szerepe az előre elkészített és meghozott döntések formális jóváhagyására korlátozódna. Kollektív vezetést A fő kérdés nem az, hogy ki marad, illetve ki lesz a párt elnöke. A fő kérdés az, hogy a párt milyen irányban haladjon tovább? A -dolgozó osztályok érdekeit védelmező osztálypolitikát folytató, a parlamenten kívüli és a parlamenti harcot ösz- szekapcsoló mozgalmi párt akarunk- e lenni, vagy egyszerű választási párt, amely mindent a választási szereplésnek rendel alá? Milyen legyen a párt szövetségi politikája? Milyen társadalmi rétegekre támaszkodjunk elsősorban? Hol keressünk szövetségeseket egy szélesebb baloldali összefogás létrehozásához? Egyszemélyi vezetésen alapuló elnöki párt kiépítése felé megyünk-e, vagy a kollektív vezetés elvének következetes érvényesítésével kívánjuk végigvinni a párt elhatározott szervezeti és politikai megújítását? A vezetői posztok betöltését ezeknek a kérdéseknek kell alárendelni. A XIV. kongresszuson elhatároztuk, hogy végleg szakítunk a pártélet bürokratikus vonásaival, az antidemokratikus vezetési módszerekkel, a parancsolgatással és a személyi kultusz- szál. Hitünk és meggyőződésünk szerint a kommunista pártban kollektív vezetésnek, párton belüli demokráciának, a bírálat és a vita szabadságának kell érvényesülnie, mert a párt csak a bírálaton és az önbírálaton keresztül fejlődhet, küzd- heti le saját hibáit és gyengeségeit. Növekvő aggodalommal tapasztaljuk, hogy ezek a párt újjászerveződésekor ünnepélyesen elfogadott és megerősített elvek nem elég következetesen érvényesülnek, sokszor csorbát szenvednek a gyakorlatban. Olyanok is vannak, akik a kollektív vezetés elvét, a bírálat és önbírálat szükségességét nyíltan elavult dogmának minősítik. Aki bírál, vitázik, ellenvéleményt mond, eleve gyanússá válik, könnyen ellenségnek kiálthatják ki. Gyakran a párt védelmére hivatkozva hallgattatják el a bírálatot és a vitát. Olyanoktól védik a pártot, akik sok évtizedes helytállással bizonyították be kommunista elkötelezettségüket és hűségüket, s akiket ma is csak a pártért érzett felelősség vezérel abban, hogy véleményüket pártfórumokon elmondják. A pártnak olyan vezetésre van szüksége, amely nem megoszt és kirekeszt, hanem képes egyesíteni a pártban található erőket. Amely maga is képes kollektíván dolgozni és másokkal is együtt tud működni. A kirekesztés és megbélyegzés a párton belül megengedhetetlen. Az elmúlt évek során sajnos nem kevés tagunkat és szimpatizánsunkat veszítettük el, akikre a pártnak szüksége lenne. Voltak, akikkel politikai vagy személyes okok miatt a szakítás elkerülhetetlen volt, de sok elvtársunkat feleslegesen és értelmetlenül veszítettük el. A legaktívabban, legodaadóbban dolgozók közül nem kevesen igaztalanul kaptak sebeket. Vannak, akik kiszorítva érzik magukat, megkeseredtek, visz- szahúzódtak. Katasztrofális következményekkel járna, ha ez az öncsonkító folyamat tovább folytatódna. Minden nemzedék fontos A pártban fiatalokra, fiatalításra szükség van. Ez azonban nem járhat az „öregek” kampány- szerű félreállításával. A kommunisták minden nemzedékére szükség van. Csak több nemzedék egymásra épülő, egymást kiegészítő és kölcsönösen segítő munkájával tudja a feladatait megoldani. A párt ügye iránt érzett kommunista felelősség azt diktálja, hogy ne hallgassuk el aggodalmainkat. A problémák nyílt és őszinte feltárása a pártot nem gyengíti, hanem erősíti. Ami gyengíti, az a problémák elkenése és megoldásuk elodázása, az elvszerű vita személyeskedéssé fajulása, a személyi kérdések túlzott előtérbe helyezése, kicsinyes kortesküzde- lem a vezetői posztokért. Tegyünk róla, hogy ne így legyen! Kommunista elvszerűséggel és felelőséggel, az érvényes szervezeti szabályzat szigorú betartásával, érdemi vitával készüljünk a kongresszusra. A párt sorsáról és jövőjéről van szó! Cserháti József megyei KÖB elnök (A fenti írás megjelent a Nógrádi Munkás című lap legutóbbi számában) «
