Nógrád Megyei Hírlap, 1996. március (7. évfolyam, 52-76. szám)
1996-03-09-10 / 59. szám
1996. március 9., szombat Látóhatár 7. oldal Mulatni jöttem, nem búsulni - A tánc, mit ember rop, megviseli” Meghökkentő vállalkozásnak indult, de a „Kicsi”, alias Takács Taki megcsinálta. Természetesen akadt bőven segítője a megvalósításhoz, de ez így is van rendjén. Minthogy az is rendben van, hogy a sportcsarnokos bulin jól mulatott a népes vendégsereg. A poharazgatás, a kvaterkázás mellett jutott idő, no és, hely bőven a táncra is. Fotóriporterünk, Bábel László néhány jellemző, akár intimnek is nevezhető pillanatot örökített meg a jól sikerült bálról. Képriportunk összeállításához kölcsönvettük néhány ismert író, költő hallhatatlan sorait, némi átírással, elferdítéssel, de merítettünk a népi rigmusokból is. Reméljük, ha akkor jól szórakoztak, nem lesz másként most sem. A D-nap: a sportcsarnokban Keszler tábornok vezetésével partra szállt a pincérhadsereg „Szórd, ki tudja meddig szórhatod, mikor lesz a konfettiből... Meglepő pillanat: Szoó Dodi pohárral kezében „Adó vagyok magáért, a fekete hajáért... Névre dedikált könyvek Szügyön rendelték a legtöbbet Az, hogy egy író saját müveinek kiadója legyen, gyakran előfordult a magyar- és a világirodalomban. Az azonban talán soha, hogy az író postai úton maga terjessze a könyvét és mindet névre szólóan dedikálja. A négy könyvből közel húszezer példányt rendeltek meg az általános és középiskolai diákok, akik kevesebbért kaphatták meg a könyvet, mint a bolti ár fele. Nógrádi Gábor író az elmúlt év őszén négy könyvét jelentette meg. Két regényt (Gyerekrablás a Palánk utcában, Hecseki és a kedves betörők) és két gyűjteményt vidám írásokból (Segítség, ember!, Hogyan neveljük...?). A könyvekről és vállalkozásáról lakásában beszélgettünk az íróval, egy Duna-parti panelház tizedik emeletén. Jó érzés, ha tetszik- Manapság divat minden akció ürügyén azt kérdezni, hogy mi ebben az üzlet?- Jogos a kérdés, ha az „üzlet” szót nem csak a pénzbevételen értjük - mondja az író. - Az üzlet: csere. A könyves akció esetében én adok - remélem érdekes és vidám olvasnivalót a fiataloknak, és tőlük kapok 190 forintot, meg azt jó érzést, hogy tetszik nekik az általam írott könyv.-És ez a pénz, meg az érzés elég egy író megélhetéséhez?- Sajnos nem elég, de a könyvek mellett ezért is írok hangjátékokat és filmforgatókönyveket. A hatalmas sikerű Koltai Róbert-filmet, a Sose halunk meg-et, úgy tudom, a megyében is sokan látták. Nos, annak is én írtam a forgatókönyvét.- Nógrád megyében melyik iskola rendelte a legtöbb könyvet?- Egyértelműen Szügy. Az országban nem volt öt iskola, amelyik többet rendelt volna. De küldtem névre dedikált könyveket Salgótarjánba, Hontra, Pásztora és Nagy- lócra is. Újabb dedikálás-Ennyi könyvet dedikálni egyenlő az ínhüvelygyulladással. Tervezi az akció megismétlését?- Igen. Már meg is írtam a leveleket az iskolába. Ismét felajánlok négy új kötetet, és tavalyi két sikerkönyvet az előző akciónál még jobb feltételekkel.- Csak nem azt akarja mondani, hogy néhány hónap alatt írt négy új könyvet?-Csak kettőt írtam: a Segítség, ember! és a Hogyan neveljük ... ? folytatását. A másik kettő már készen volt. A mi Kinizsink-tX először 1990-ben adták ki. (A regényből egyébként talán hamarosan film készül.) A Galambnagymama történetei pedig a nyolcvanas években íródtak. Megrendelésre olcsón- Mikor jelennek meg a könyvek, és hogyan lehet megrendelni azokat?- Május közepén készülnek el, de 190 forintért csak az iskolákba küldött íveken lehet megrendelni. B. Sz. Nógrádi Gábor novelláiból válogattunk Hogyan neveljük a szomszédunkat? Vannak élőlények, amelyek kifejezetten a mi bosszantásunkra jöttek a világra. Ilyen például a szúnyog és a szomszéd. A két élőlény között az a különbség, hogy a szúnyogot könnyebben agyon lehet csapni. A szomszédot arról lehet felismerni, hogy a szomszédunkban lakik. Ha elköltözik, akkor már nem szomszéd, hanem ugyanolyan normális ember, mint a többi hülye, akik körülöttünk lökdösődnek a világban. A szomszéd, a denevér egyenes ági leszármazottja: csúnya, szőrös és éjszakai életet él. A különbség csak annyi, hogy a denevér éjszaka nem veszekszik a családjával és nem üvölteti a tévéjét. A szomszéd neveléséhez nagyon kevesen értenek. A szomszéd nevelését a legtöbben a: kihívom a rendőrséget, te állat, ha nem hagyod abba! nevezetű pedagógiai módszerrel kezdik, és a baleseti sebészeten végzik. Pedagógiai szempontból a szomszéd olyan, mint a szúnyogállat: nem lehet szóbeli meggyőzéssel átnevelni. Tegyük fel, szomszédunkat udvariasan megállítjuk az utcán. Először megkérdezzük, hogy hogy tetszik lenni, mert mi finom emberek vagyunk, nem olyan baromállat, mint ez az éjszakai bölény. Aztán szépen megkérjük, hogy este tíz óra után, ha lehetséges, halkabban ordítson, mert lehet, hogy valaki a kerületben aludni akar. Erre ő felháborodik és azt üvölti, hogy ő sohasem ordít. Egyébként is kikéri magának azt a pimaszságot, amellyel beleszólunk a családi életébe. Ezek után, ha a beton- repesztő televíziózására célozgatunk, akkor ez a bőrpatkány kijelenti, hogy nincs is tévéje. A tetőantennát csak azért rakta fel, hogy arra szánjanak a fecs- kék,ha jönnek Afrikából. Merthogy állatbarát. Szerintünk is, de barát nélkül. A szomszéd át- nevelésének egyetlen hatásos módszere van: a saját fegyverével kell legyőzni. Mi is ezt csináltuk. Este családtagjaimmal kinyitottuk az ablakokat és a következő felszólító mondatokat üvöltöttük egymásnak: 1. Már megint nem mostad el a poharat magad után, te átkozott. 2. Megöllek. 3. Én öllek meg téged. 4. Az anyád inkább egy borjút szült volna. 5. A te anyád. 6. A te anyád. És folytattuk ezzel a színes szókészlettel hajnalig. Amikor berekedtünk, felhangosítottuk a televíziót olyan hangerőre, hogy földrengést jeleztek Nagykanizsán. Mondhatom, ez jó kis lecke volt a mi üvöltő denevérünk számára! Most aztán megtapasztalhatta, hogy mi az, ha valakinek a szomszédja elmebeteg! Pedagógiai zsenialitásom, mint indig, most is győzött! Másnap este a szomszédunknak a hangját se hallottuk! És azóta is csendesek az éjszakák itt a Lipótmezőn... Hogyan neveljük magunkat udvariasságra? A gyereknevelés után ez a legnehezebb feladat. Az ember születésétől fogva pimasz, önző és udvariatlan kis béka. Már életünk első napjaiban üvöltve követeljük, hogy egy kedves, bájos asszony kimosson bennünket a kakiból, és körülöttünk ugráljon reggeltől estig. Ahelyett, hogy udvariasan leszednénk magunkról a pelenkát, behintőporoznánk a popsinkat és benyomnánk a cumit a szánkba. Az étkezési pimaszkodás pedig mindennek a teteje! Az udvarias ember evés előtt jó étvágyat kíván, és megvárja, amíg a másik hozzálát a falatozáshoz. Ehelyett mit csinálunk mi?! Nekiesünk a kedves, bájos hölgy mellének és nyomorgat- juk, rángatjuk, harapjuk azért a kis tejért, mint valami vadállat! Tenyérbe mászó pimaszság! Ezt írják az illemkönyvek?! A zacskós tej már nem is jó? Az efféle élőlényeket nagyon nehéz udvariasságra nevelni. Csak szigorúsággal érhetjük el a célunkat. Ha például látjuk, hogy egy idősebb néni áll a buszon, miközben mi ülünk, akkor ripakodjunk dühösen önmagunkra. „Te pimasz senkiházi! Te képes vagy nyugodtan itt ülni, amíg egy idősebb néni melletted áll? Tudod, hogy mennyire fájhatnak a lábai? Gondolj a jó édes nagymamádra! Illik ezt csinálni? Én a helyedben azonnal felállnék és átadnám a helyem!” - szidjuk és győzködjük önmagunkat, hátha közben leszáll a néni és nem kell felállni. Ahhoz is nagy önfegyelem és pedagógiai érzék kell, hogy ne zabáljuk fel az összes süteményt, amit vendéglátóink az asztalra készítenek. Ha természetes és állati ösztöneinkre hallgatnánk, akkor a többiekre mordulva elragadnánk a tele tálat és a sarokba bújva felfalnánk az utolsó morzsikáig. De emberek vagyunk! Legyen önuralmunk! Amikor kiteszik a süteményt, ne mi legyünk az elsők, akik rávetik magukat. Várjuk meg, amíg a többiek vesznek egyet-egyet és csak azután kérdezzük meg az édesanyánkat, hogy ugyan vehetünk-e mi is belőle? Édesanyánk bizonyára bólintani fog és igen büszke lesz, hogy neki ilyen udvarias gyereke van. Ekkor vegyünk el egy süteményt. Vigyázzunk, hogy a morzsa ne essen a földre. Ha mégis leesik, akkor cipővel udvariasan és észrevétlenül passzírozzuk bele a szőnyegbe vagy a parkettába. Aztán megint kérdezzük meg a mamánkat, hogy vehetünk-e még egy süteményt. A mamánk szerencsére nagyon udvarias és nem meri azt mondani a többiek előtt, hogy: maradj veszteg, fiam, mert kapsz egy fülest. Ráadásul a vendéglátó néni is nagyon udvarias, és nyújtja a tálat: vegyél csak, amennyi jólesik. A nyolcadik szelet után azonban már elháríthatjuk az utolsó süteményt, amit falfehér vendéglátónk felkínál. Nem azért, mert az utolsót nem illik elvenni, hanem azért, mert a mamánk szeme egyre jobban hasonlít egy vasvillára. Az udvariasság megköveteli, hogy megköszönjük a sütit és megdicsérjük a háziasszonyt, mielőtt kimegyünk hányni. „Lacikám, azt ismered, hogy: hej, MSZP, MSZP...-de vidáman ám! „Kifordítom, befordítom, mégis asszony az asszony... ”
