Nógrád Megyei Hírlap, 1996. január (7. évfolyam, 1-26. szám)

1996-01-13-14 / 11. szám

1996. január 13., szombat Interjú 7. oldal „Van olyan csapat, amelyikben nem szívesen játszom, és van olyan csapat, amelyik engem nem lát szívesen” Becsapni a közönséget ? Azt nem lehet ! Hofi. Csak így emlegetik, hiszen az ország legismertebb embe­rei közé tartozik. Ha a politikusokat, a közélet szereplőit időről időre rangsorba állító népszerűségi listákra felvennék, bizto­san előkelő helyre sorolnák őt a közvélemény-kutatók.- Nem is szeretem, ha művész úrnak szólítanak. Sőt, az embe­rek többsége tegez. Előfordult már, hogy egy szemetesautóról köszöntek rám az utcán: „Sze­vasz, Géza!” És ez nekem na­gyon jólesett, hiszen szeretet sugárzott a hangból - meséli Hofi Géza, a budapesti Madách Kamara Színház egyik öltöző­jében, ahová 1983 óta a társulat tagjaként már szinte hazajár. Egyelőre még nem fellépésre készül, hiszen a betegsége miatt hosszabb kényszerpihenőre fogták az orvosok. A jegysze­dőnéniktől a színészekig min­denki örül, hogy látja. Várják már, hogy visszatérjen a szín­padra. Ezeregy este-Ön mit vár ’96-tól?-Remélem jobb lesz, mint az előző! Almomban ne jöjjön elő, olyan szörnyű évem volt. A sok betegség, a műtétek ... De most már, remélem sikerült végre ötről hatra jutni, ahogy a naptár is '95-ről ’96-ra váltott. Bízom abban, hogy rövid időn belül újra színpadra léphetek. Mert itt az elmúlt évben sze­rencsére történtek velem jó dolgok is.- Nagy sikerekben volt ré­szem. A jubileumi, ezredik elő­adás alkalmából óriási ünnep­séget rendeztek a színpadon, hiszen 1983 óta ötszázadszor ment a „Hofélia” és ugyancsak ötszázszor az „Élelem bére” című előadás. Kerényi Imre, a színház igazgatója rendkívül szelleme­sen kiszámolta, hogy összesen hány néző fordult meg a néző­téren, mennyi időt töltöttem a színpadon, hány órán és hány percen át fogadtuk a tapsokat. Ez így összeadva megdöbbentő számokat eredményezett. Per­sze mindez nem csupán a szín­háznak és nekem jelentett kel­lemes pillanatokat.-Az igazgatónk azt is ki­számolta, hogy az ezer előadás mennyi bevételt hozhatott a BKV-nak, a taxisoknak és a színházi büfének. Természete­sen ezt a sikerszériát - amit re­mélem hamarosan az ezeregye­dik előadással folytathatunk - nem egyedül értem el.- Bár a színpadon csak én látszom, de a díszletezőktől a zenekaron, a hangosítókon, a világosítókon és a jegyszedő­néniken keresztül az öltöztetőig közösen, csapatmunkában dol­gozunk.- Ebben a színházban csodá­latos, szeretetteljes, családias légkör uralkodik. Itt még a vi­dám műfajokban sem szokás a fegyelmezetlenség, a késés. A komoly mókázás soha nem fa­jul hülyéskedésbe. Kell a közönség-Már két éve nem láthattuk a televízió szilveszteri műsorai­ban, pedig tudtommal hívták.-Éz összetett dolog. Van, amikor az ember megválogatja a csapatot, hiszen nem mind­egy, hogy milyen az összhang, milyen körülmények között születik a felvétel. Ahhoz ha­sonlítanám ezt, ahogyan focizás előtt gyerekkoromban a grun- don csapatot választottunk. Volt olyan csapat, amelyikben nem szívesen játszottam volna, és volt olyan csapat, amelyik­ben engem nem láttak szívesen.-Nos a tévészilveszterekkel kapcsolatban mindkettő egy­szerre érvényesült. Talán idén, ha beindul a színház, újra lesz televízió- és rádiófelvétel is. A műsorok, a poénok ugyanis a színházban születnek. Ott, ahol a közönséggel közvetlen a kon­taktus.-Én ugyanis nem úgy dol­gozom, hogy otthon az íróasz­talnál elkezdem írni a szöveget: „Kedves közönség...” Szük­ségem van arra a hőfokra, amit csak a közönség jelenléte nyújthat. Bennem többnyire „élesben” születnek a poénok és hiába tetszik nekem egyik­másik rettenetesen, ha senki nem nevet rajta. Mindig aktuá­lisnak kell lenni, és éppen ezért minden előadás más és más. A televízió, a rádió, a lemez csak egy színházi körülmények kö­zött megszületett és kiforrott műsor megörökítésére alkal­mas.-Hiszen, amikor elhangzik stúdióban a rendező szájából, hogy „Csend legyen! Felvétel. Tessék!”, akkor már nincs he­lye a kísérletezésnek.- Ha például most gördülne fel a függöny, akkor mi adná a műsor aktualitását?-Többek között az ideigle­nesen hazánkban állomásozó amerikai csapatok körüli visz- szásságok, amelyekről már ed­dig is épp eleget tudnak az em­berek. Aztán persze a szegény­ség ... Az ország nevéből már eltűnt az, hogy „nép”. Egysze­rűen köztársaság lettünk. Saj­nos azért fennmaradt ez a szócska más kifejezésekben, mint például: népkonyha, nép­betegség.- Gondolom, a kórházban szerzett személyes tapasztalatai is felbukkannak majd az elő­adásokon...- Természetesen. A sors úgy hozta, hogy a szegedi szemé­szeti klinikán kezeltek, és egy csodálatos orvos, dr. Hammer Helga professzor asszony ope­rált. Azért kerültem oda, mert előzőleg hirtelen az egyik sze­memre elsötétedett a világ. Kissé morbidnak tűnhet, amit mondok, de nagyon jól éreztem magam Szegeden. Nemcsak a gyógyító munkával voltam ma­ximálisan elégedett, hanem emberileg is csodálatos miliő vett körül. Természetesen a bő­römön éreztem én is az egész­ségügyi ellátás minden gondját, baját. Csoda, hogy egyáltalán működnek még a kórházak, és vannak emberek, akik regge­lente ilyen feltételek mellett beállnak a műtőbe operálni.- De úgy gondolom, hogy mindezzel gusztustalan lenne viccelődni. Ellenben rengeteg jó sztori kerekedhet a bete- gek-orvosok, a betegek-nővé- rek és a betegek egymás közti viszonyából. Hiszen humor nélkül a betegágyon sem lehet kibírni... A huszár és a Hold- Vidéken is régen járt. Számít­hatnak-e a fővárostól távolabbi településeken is arra, hogy újra színpadon láthatják?- Persze. Számomra a kö­zönség egységes és nagyon fon­tos éltetőelem. Nem főváro­siakból és vidékiekből áll. Fe­ledhetetlen élményeim fűződ­nek azokhoz a vidéki előadá­sokhoz, amelyeket hatalmas, zsúfolt sportcsarnokokban ren­deztek.- Teljesen egyedül, konfe­ranszié nélkül álltam ki a kö­zönség elé. Nem lehet elmon­dani, hogy milyen érzés az, amikor a teljes sötétségben fel­áll az ember a színpadra és egy­szer csak kigyulladnak a rá irá­nyított reflektorok.- A vidéki szereplések fon­tosságának illusztrálására el­mesélnék egy kedves kis törté­netet. Az egyik barátom papája valamikor huszár volt. Abban az időben, amikor a holdraszál- lás megtörtént, mondta a fiú az apjának: -„Papa, meghódítot­tuk a Holdat!” Az öreg huszár erre így válaszolt: - „Édes fiam! A Hold meghódításáról csak akkor beszélhetünk, ha ott lesz már a gyalogság is!”- Tehát a vidéket sem lehet a televízión, a rádión, a lemeze­ken keresztül meghódítani. Egy szemen oda kell menni! A televízión keresztül egyébként sem adatnak meg olyan élmé­nyek, amelyek a közvetlen em­beri kapcsolatokból fakadnak. Egyszer például egy paraszt­néni odajött hozzám, megszorí­totta a kezemet és csak ennyit mondott: „Nem is gondoltam, hogy maga ilyen magas!” Olyan is előfordult, hogy egy idős asszony az előadás alatt egyetlen szem szaloncukrot dobott fel nekem a színpadra. Aki ilyesmit nem élt át, az nem is tudja, hogy milyen nagy dol­gok ezek. Önmagát adja-Hallani olyan véleményeket is, melyek szerint ön magánem­berként meglehetősen távolság- tartó, sőt kissé öntelt...- Én magánemberként is pontosan olyan vagyok, mint a színpadon. Mert ha más lennék, azt a rivaldán át rögtön meg- éreznék, hiszen nem lenne őszinte, amit csinálok. A kö­zönséget nem lehet becsapni! Nem állok szóba akárkivel, és nem adom ki magam inkorrekt újságíróknak. Nem fogadok el meghívást a mostanában diva­tos „garden party-ra”, flancos fogadásra és „rongyrázós” báli vacsorára sem.-Van egy kedves, csendes kis vendéglő, ahová időnként betérek. Hiába ülök a „legeldu­gottabb” asztalhoz, időnként felismernek és akadt olyan is, aki pezsgőt küldött a pincérrel. Az ilyesmit nem szeretem! Ér­dekes, hogy akkor, amikor még téglagyári munkás voltam, senki sem hívott meg sem pezsgőre, sem vacsorára, pedig elfogadtam volna.- Sokan vádolják azzal is, hogy a „régi rendszer embere­ként” azért bírálhatta a kor­mányt, hogy ezáltal társadalmi feszültségeket vezessen le.- Meg kell hallgatni a leme­zeimet, rajtuk a válasz. Azt is érdemes megnézni, hogy kik mondanak ilyeneket. 1990 óta eltelt néhány év. Az én műsora­imon azóta is telt ház van, pe­dig senki nem kötelezi az em­bereket, hogy váltsanak jegyet.- Azt sem igazán értem, hogy az elmúlt öt évben miért nem vették elő a fiókokból a korábban „letiltott” műsorszá­maikat az akkortájt politikailag elnyomott zsenik. Nem tetszem mindenkinek, de nekem sem tetszik mindenki. Megsértődik a céltábla Egyébként ennek a műfajnak sajátossága, hogy még a kultu­rált, mocskolódásoktól mentes humor „céltáblái” is időnként megsértődnek. Persze ezzel csak azt bizonyítják, hogy igencsak velejébe találtam a dolgoknak.- Sok barátja van?- Szerencsére nem. De aki van, az van. Egyszer egy rádió­riportban beszéltem már arról, hogy számomra a barát olyan, mint az esőkabát az előszobá­ban. Amikor nincs szükség rá, „csendesen” meglapul a pol­con. De amikor esik, a sötétben is megtalálom, hiszen OTT VAN. Remélem, a barátaim életében én is betöltőm az „esőkabát” szerepét. Felszínes, érdekkapcsolatokra pedig a mai világban sincs szükségem.- Van olyan vágya, ami nem teljesült?- Ami számomra a legfonto­sabb, az irgalmatlan népszerű­ség, azt elértem. Van néhány kitüntetésem is az „átkosból” - amire oly divatos manapság köpködni -, de számomra még­iscsak a legnagyszerűbb érzés az, ha a hétköznapi találkozá­sok alkalmával érzem az embe­rek szeretetét. Ha bejönnek az előadásomra, utána nem azt mondják, hogy színházban ezt vagy azt játszották, hanem azt, hogy a „Hofi azt mondta ...”- Sikerült „kitalálni és meg­csinálni” önmagamat néhány nagyon barátom segítségével, akiket név szerint csak azért nem említek, mert hallatlanul szerény emberek. Én vagyok a HOFI és ez nem nagyképűség, hanem olyan tény, amit sze­rénytelenség lenne nem vál­lalni. Egyetlen vágyam az, hogy mielőbb újra színpadra léphessek, és valami kis örömet okozzak a közönségemnek. Csodálatos irigység- A munkája mellett mi az, ami szórakozást, kikapcsolódást je­lent önnek?- Zenét hallgatok. Kedvenc műfajom a dzsessz, de a ko­molyzene is közel áll a szívem­hez. Különösen a három teno­rista koncertfelvételét hallga­tom gyakran. De szívesen járok színházba is. Legutóbb Tolnay Klári és Sinkovits Imre közös já­téka ejtett bámulatba. Alapve­tően szeretek bámulatba esni. Irigykedni a csodálatos telje­sítményekre. Mert: a fene egye meg, de jól csinálja! Számomra öröm és doppingszer ez az irigység. Egyébként szóra­kozni, társaságba nem szívesen járok, mert az egyfajta viselke­dés. Inkább magamnak való vagyok. A színpadról lelépve már nem szeretek szerepelni.- Most év elején, amikor az áremelések hírétől szinte bódul­tak az emberek és sokak szá­mára kilátástalan a jövő, tud-e valami biztatót mondani?- Kívánom mindenkinek, hogy csak a szemöldöke legyen bokros...-Jó lenne, ha mindenkinek lenne humora! Nemcsak azért, hogy képesek legyenek túlélni a gondokat, hanem azért is, mert a humorérzékét senkitől sem lehet adó formájában le­vonni! Ez lehet az egyetlen magántulajdon, amit senkitől nem vehetnek el! N. Zs. Hofi műsorai a közönség előtt születnek Magánhadsereg tizennyolc esztendős tábornokkal Már több mint negyedszázada, hogy egy salgótarjáni lakásban meg­ütközött a Magyar Néphadsereg a Winnetou által vezetett egyesített cszak-amerikai indián törzsekkel. A Magyar Néphadsereg hadvezé­rének árulása miatt (amit erősen befolyásoltak J. F. Cooper és Kari May könyvei) az indiánok fölényes győzelmet arattak. Szőke Péter FOTÓ: GY. T. Gyerekkori emlékképeim úgy megragadtak, mint a lándzsás in­dián technokol ragasztóval helyre­hozott tolikoronája. Ezért emlék­szem vissza szívesen arra a bizo­nyos játékkatonás ütközetre, melynek során bizony sok jó derék vitéz és irokéz harcos harapott szőnyegbe. Beletelt fél évi zseb­pénzbe, amíg legalább a tiszteket és a törzsfőnököket pótolni lehetett (a háború már csak ilyen.) De va­jon mi indította el a 18 éves, salgó- taijáni középiskolás, Szőke Péter fantáziáját, aki csodálatos mo- dellfigurák készítője?- Először ötéves koromban ke­A modellek hű másai egyes korok jellegzetes ka tonáinak rültem modellközelbe - emlékezik Péter. -A Centrum Áruházban megpillantott miniatűr repülőgé­pek egyenesen a modellezés köze­pébe repítettek. Nyolcéves korom­ban már le is festettem az addig összeállított 20-30 repülőt. Később jött a LEGO-korszak, amikor a pisztolytól a harckocsiig minden­fajta fegyvert összeállítottam. Az­tán meguntam, mert rájöttem, hogy nem tökéletes ...-Mitől nem az?- Sokrétű, de szögletes, nélkü­lözi a valósághű vonalakat. Az én katonáim olyanok, mintha minia­tűr emberek lennének. Még az arcmimikájuk is jelentést hordoz, talán még a gondolataikban is lehet olvasni.- Ruha teszi az embert - és ezeket a modelleket?- Egy belga cég dobozolja a műgyantából készült alapot, a lábakat, karokat, fejet, törzset és a többi építőelemet. Mindez persze élettelen anyag. A kom­binálható összeszereléstől, az apró csiszolásoktól és főként a festéstől kelnek életre. Speciá­lis modellfesték és rengeteg fi­nom ecset a rejtély nyitja, no, meg az, hogy van, amikor tíz­szer is lehígítózom a testet, ha nem tetszik a megjelenítés.- Másra is marad időd?- Egy figurára általában két hetet szánok, de belefér egy­két mozi vagy diszkó is. Ter- mészétesen tanulmányozom a szakirodalmat, s részt veszek a modellezők versenyein.- Szereinél modellező lenni?-A kereskedelemmel aka­rok foglalkozni, de ha egyszer lehetne, egy modellezőboltnak nem tudnék nemet mondani. Akkor talán még tökéletesebb modelleket szerelnék.- Ezek nem tökéletesek?- Akkor lesznek azok, ha például a kezük melegét is le­het majd érezni.-.. Erre már nem tudok mit kérdezni, sok sikert, Péter! Benkő Mihá

Next

/
Oldalképek
Tartalom