Nógrád Megyei Hírlap, 1995. április (6. évfolyam, 77-100. szám)
1995-04-10 / 84. szám
6. oldal Életmód - Szabadidő 1995. április 10., hétfő OKTATÁSI KÖLTSÉG-E A SZOCIÁLPOLITIKAI TÁMOGATÁS? Mennyit költ az állam az iskolákra? Továbbra is diplomás közalkalmazottak felügyelnek az iskolai menzákon Mára már nyilvánvalóvá vált, hogy gazdasági nehézségeink miatt a költségvetési szervek - például az oktatási intézmények - nem működhetnek a korábbi módon, úgy, mintha minden rendben lenne. Ezért - a hatalmi szervek szerint - jelentős pénzügyi megszorításokra van szükség. Eltérő adatok Kérdés persze, hogy valóban annyit költ-e az állam az oktatásra, mint azt a kormányzati-hatalmi szervek állítják... A hivatalos álláspont mellett ugyanis napvilágot látnak másféle - attól jelentősen eltérő - vélemények is. Hogy mi az igazság? Ennek tisztázásához próbálok az alábbiakban - gyakorlati tapasztalatok alapján - némi adalékkal szolgálni. Szilárd meggyőződésem ugyanis, hogy a gyakorlat, a valós helyzet elemzése nélkül jobbára csak súlyos károkat okozó intézkedések születhetnek. Márpedig - feltételezhetően - a döntéshozóknak nem ez a szándékuk. A szigorító tervezeteket a „pénzügyesek” statisztikákkal, megdönthetetlennek tűnő számadatokkal támasztják alá. Csakhogy ezek egy része hands képet mutat a valóságról. Nézzünk egy példát: az oktatási intézmények költségvetésében jelentős tétel a diákétkeztetés, noha ennek oktatási kiadásként történő szerepeltetése félrevezető és súlyos hiba. Hol van itt a torzítás? Ott, hogy az étkeztetés - sehol a művelt világban - nem oktatási kategória, éppen ezért nem szerencsés ott szerepeltetni, azaz attól elvonni. Vizsgáljuk meg konkrétan! Talán sokan nem tudják, hogy a napközis és a menzás gyerekek csupán a normát fizetik, míg a rezsi (amely ma már 70 százalékos) az oktatási intézményeket terheli, és ők utalják át az étkezést szolgáltató cégnek az oktatásra (!) biztosított költség- vetési összegből. Azaz: ennyivel segítik az étkezést igénybe vevőket. így pedig szociálpolitikai támogatássá alakul át a hivatalosan oktatási költségként szerepeltetett nem is kevés összeg. Minden változatlan Az, hogy a pártállami időben az iskolára és a pedagógusra szociálpolitikai feladat is nehezedett, még valamelyest magyarázható a rendszer furcsa logikájával. Érthetetlen azonban, hogy e területen a rendszerváltás után is minden változatlanul maradt. Különösen nehéz elfogadni, hogy az a kormányzat, amelyik - megkésve ugyan - kemény következetességgel igyekszik szétválasztani és racionálissá tenni a különböző költségvetési egységeknél a kiadásokat, miért nem változtat ezen a nyilvánvalóan torz gyakorlaton. Félreértés ne essék: senki sem gondolja, hogy az étkezési hozzájárulást meg kellene vonni a rászoruló családoktól. Nem szerencsés azonban szociálpolitikai feladatokat az oktatási költségek terhére megoldani. Azt más forrásból kellene biztosítani és más helyen kellene szerepeltetni, nem az úgynevezett stratégiai ágazattól elvonni. Kiderülne a csúsztatás Talán indokolt lenne az egész diákétkeztetést új alapokra helyezni, s ennek bonyolításából az intézményeket teljesen kikapcsolni. Legyen az az étkezést igénybe vevők és szolgáltatók ügye. így a rezsi költsége nem ott jelenne meg, ahol most. A nagyobb diákok akár az üresen kongó éttermekbe is mehetnének. így nem kellene főiskolát végzett közalkalmazottakat beosztani menzafelügyelőknek. Az iskolák kikapcsolása után persze pillanatok alatt kiderülne a csúsztatás, mármint az, hogy oktatási költségek között súlyos szociálpolitikai összegek rejtőznek. S kiderülne az is: korántsem költ az állam az oktatásra annyit, mint amennyit a statisztikák mutatnak. Kérdés persze, hogy meri-e ezt vállalni az oktatási kiadásokat mind vehemensebben megnyirbálni szándékozó kormányzat. Vérmes reményeink nem lehetnek. E helyütt csupán egy központi példát említettem. Sajnos ,jövőnk letéteményese”, az oktatás az önkormányzatoknál is veszít eddig sem túl erős pozícióiból. Czene Gyula Jótékonysági gálakoncert gyerekeknek húsvétkor Jótékonysági gálakoncertet rendez a szellemi fogyatékos, mozgássérült vagy más okokból hátrányos helyzetű gyermekeknek húsvét hétfőjén a Zilahy Alapítvány. Az Operaház igazgatója díjtalanul bocsátotta rendelkezésükre az Erkel Színházat. Ugyanakkor a tavalyi 6 milliós szponzori felajánlások negyedével-Jtatodával számolhatnak, így sem a 2100 kis vendég budapesti elszállásolását, sem a határon túli csoportok ingyenes ideutaz- tatását nem tudják megoldani. Elment az öreg huszár... / gazi lovaskatona lehetett; kemény mozgású, pattogós, villogó tekintetű, kerekre formálódott lábú. Amilyen hangosan élt, olyan csendesen ment el. Borotválton, tiszta hálóruhában az ágyában találtak rá a reggeli órákban. Még az utolsó útjára is gondosan készülhetett. Ilyen körültekintő volt az életében is. A múlt év végén, az ünnep előtt üzente, a rívás jöjjön rám, ha nem keresem fel. Jó ismeretség kötött össze vele. Nem is a sírástól félve, hanem régi barátságunk kötelezett arra, hogy ha üzent, akkor menjek. Jó esztendeje nem találkoztunk, de Kajári János, az öreg huszár semmit sem változott. Keményen nézett, szemrehányó tekintettel.-A jó Istenem legyen veled, hát megemberelted magad?-Jó kezdet, ugyan mivel folytatja? Nem sok beszéd következett. Helyette egész napos csat angolás a majorban, a dűlőkben, az öregedő portákon. Mutogatta a gazzal benőtt rozsdásodó gépeket. Kint a dűlőkben a műveletlen földeket, a portákon a vén emberek üres tekintetét, és egyre csak azt hajtogatta:-Azt fejtse meg valaki, kinek jó ez? Amikor kikapaszkodtunk a falu feletti magaslatra, kifújtuk magunkat, kifakadt az öreg huszár.- Felosztották a földet, kapkodtunk is utána. Csakhogy, amikor a föld megművelésére került volna sor, ott álltunk megfürödve. Mivel műveljük? A körmünkkel? Gépre, igára nincs pénzünk! Másra sincs. Hát már pisilni is csak a lábfejünkre tudunk. Miért vertek szét bennünket, amikor megkaptuk azt, ami nekünk kijárt? Való igaz, ezek a vénülő emberek nem szenvedtek hiányt, még ha dolgozni sem mentek. Az elmúlt évtizedek alatt a vagyonkájuk is szépen gyarapodott. Kajári János is elhagyta a régi portát, és a felvégen akkora házat épített, akár a kastély. De se hodály, se ól! Ilyen újfalu épült végig a településeken. Keményen megdolgoztak érte, de megérte. Bele is szoktak ebbe a se falusi, se városi életbe a harminc év alatt. A közösben olyan kiváló 15-20 holdasok vették át a munka igazgatását mint éppen Kajári János is. Ó például a növénytermesztők vezetője lett. Nem tűrte a lazsálást. Egyszer az őszi szántás idején kiment a határban dolgozó traktorosokhoz. Far- zsebében mindig ott volt a colstokja. Ezzel méregette az eke nyomát. Ha nem volt meg a méret, teleordította a határt. Odaparancsolta a traktorosokat, és keményen nekik esett.-Mik vagytok ti, szartúró bogarak? Turkáltok a földben? Ez nektek szántás? Soha senki egyetlen szóval el nem utasította öt. A dohánypajtában szeretett forgolódni az asszonyok között. Biztatta őket a szép munkára, a jó pénz reményében. Az asszonyok keze alól kikerült dohány garantáltan első osztályú volt. Jankó bátyó, az öreg huszár ilyen ember volt. Szívén viselte a közös gazdaságot. Pedig, de keservesen adta fejét a szövetkezetbe lépésre. Tizenöt holdas, kitűnő termőfölddel, nagy portával, telt lovakkal, gömbölyű marhákkal, számolatlan aprójószággal rendelkező, büszke parasztnak mi végre a szövetkezet? Volt is vele bajuk a városi beszélőknek, ahogyan ő nevezte el a falujárókat. Nem bírták rászedni, hogy aláírjon. Ezért a módosabb parasztok sem írtak alá. Jankó bátya megkötötte magát: nem és nem! A pap, a tanító, a tanácselnök, meg más falu eleji kérlelhették, szidhatták, de ő nem. A zaklatást, amikor már nem bírta idegekkel, beült a pincéjébe, jól benyakalt, aztán kiment a faluba, és azt kiabálta: Na gyertek, most írassatok velem alá. Megállni is alig tudott, nemhogy pennát fogni. Akkor adta be a derekát, amikor már a kormányzat is, meg mindenki más az országban áldását adta az újszerű mező- gazdálkodásra. De Kajári János, a középparaszt, amikor a szövetkezeti útra lépett, semmivel alább, mint egyéni paraszt korában, nem adta a földművelést. És másoktól is megkövetelte, hogy amit tesznek, azt szív- vel-lélekkel tegyék, mert csak így élhetnek meg. Az elmúlt év végén, azon a közösen tett szemléken éppen azt bizonygatta, hogy ő nem azzal ellen- szenvezik, hogy a politikusok kiharcolták a rendszerváltást. Csak azt nehezményezi, miért kellett a jót szétverni.- Elvesztettünk mindent, amit vért izzadva teremtettünk meg. Hát mi, csak már lábfejre csurgatok, tudunk megint új életet kezdeni? S ok keserűség volt a hangjában. Akkor derült fel, amikor arról faggatózott, hogy a kormány milyen intézkedéseket tervez a mezőgazdaság fellendítésére. Az érdeklődéstől az arca is kiszínesedett. Nem érte meg, hogy életre kap-e a földművelés. Kajári János az öreg huszár elment. Amilyen hangosan, forgatago- san élt, olyan csendben... Bobál Gyula Időszerű tudnivalók a tavaszi túrákról A tavaszi kirándulások, a rö- videbb-hosszabb túrák csak akkor hoznak felüdülést, ha néhány alapvető „túraszabályt” megtartunk. A természetjárásban is fontos a fokozatosság. A kirándulás programjának, időtartamának és céljának megtervezésekor vegyük figyelembe életkorunkat, teherbíró képességünket és edzettségi állapotunkat. Legjobb, ha a városlakók és általában a szellemi foglalkozásúak rövid távra tervezik az első túrákat, s a megerőltető „nagy menetelések” helyett inkább csak kiadós sétákat tesznek a közelben. Az öltözéket is gondosan válogassuk össze; szem előtt tartva, hogy az első tavaszi hetekben szeszélyes, csalóka az időjárás, fújhat a szél, és a hétágra sütő nap sem melegít úgy, mint nyáron. A gyakorlott kirándulók tudják, hogy az öltözék egyik legfontosabb darabja a cipő. Kivágott, magas sarkú vagy éppen vadonatúj lábravalóban kockázatos még egy félórás-órás gyaloglásra is vállalkozni. Helyettük inkább jól bejáratott, kitaposott lábbelit válasszunk, még akkor is, ha külcsínben nem állja a versenyt az elegáns cipőkkel. Az első tavaszi túrák céljának kijelölésekor, a fölkeresendő ligethez, tóparthoz, kilátóhoz stb. vezető utat lehetőleg úgy válasszuk meg, hogy minél messzebb elkerüljük a forgalmas, benzingőzös autósztrádákat. A kis ösvényeken, erdei csapásokon viszont időről időre álljunk meg, nézzünk vissza, és jegyezzünk meg jellegzetes támpontokat, mert könnyen eltévedhetünk. A frissítő séta, a túra teljesebb testi-szellemi felüdülést ad, ha nem egyedül, hanem családi, baráti társaságban járjuk az erdőt, mezőt. De ne feledjük, hogy a haladás ritmusát és a távolságot mindig a kompánia legkevésbé teherbíró tagjához kell mérni. • • Miért éppen az Oregberény? Eszem ágában sincs fölcsapni kritikusnak, mindazonáltal izgat, hogy mi lesz a tévésorozatbeli palackozóval, ha a rokonszenves ügyvezető megunja az adóellenőröket meg a cégre áhítozó irigyeket, s végül is elfogadja a közeli városban kínált főmérnöki állást. Mi lesz öregberényi ismerőseinkkel? Országszerte sokan kérdezik ezt, a sorozat legutóbbi része nyomán. Nekem tetszett a falusi „csendélet”, amely mögött társadalmi indulatok, nagyon is érzékelhető feszültségek rejlenek. Ahogy hallgattam a párbeszédeket, s formálódott a cselekmény, felötlött, hogy ezt a szeletet csak Bertha Bulcsú hasíthatta ki a valóságból. Sokáig egy szerkesztőségben dolgoztunk, ismerni vélem a gondolkodásmódját és világlátását, helyismeretét és problémaérzékenységét. Ő nem Pestről csodálkozik rá a „vidékre”, nem „lejár” egy faluba, hanem otthonosan érzi magát szinte bárhol az országban, elsősorban persze a Dunántúlon. S mit ad Isten, a végén nem kiírták, hogy Bertha Bulcsú a forgatókönyv szerzője? Lesz-e lehetősége a. neves írónak - és társainak - a folytatásra? Felhők gyűlnek ugyanis a sorozat fölött, megszüntetését tervezik a tévében. Az okot alighanem ki is találta az olvasó: nincs rá pénz. Mostanában annyi mindenre nincs pénz, hogy az iménti magyarázatot akár tudomásul is vehetnénk, ha nem jutna eszünkbe, hogy milyen sorozatokra jut mégis pénz a televízió költségvetéséből. Nem tervezik például a Szomszédok vagy a Família megszüntetését. Azt hiszem, demagógia volna minőségi szempontból összehasonlítani a három szériát, ténymegállapításként azonban leszögezhető, hogy a Szomszédok a főváros egyik lakótelepén játszódik, a Família szintén Budapesten, valahol a lakótelep meg a zöldövezet között, egy családi házban. Vajon miért éppen a falusi környezetben megismert öregberényiek húzzák a rövi- debbet? A kérdésre, gondolom, mindannyian sejtjük a választ. Zöldi László Társa a telién - Vannak, akik a kutyákat érzik az igazi társuknak, és vannak, akik a macskákat. Persze nem mindenki követi a hagyományokat. Egy harmincéves fiatalember az angliai Edenbridge-ben Anchort, az ifjú tehenet választotta.
