Nógrád Megyei Hírlap, 1994. december (5. évfolyam, 283-308. szám)
1994-12-06 / 287. szám
2. oldal Világpolitika - Mozaik 1994. december 6., kedd Ártatlan a román titkosszolgálat? A bécsi román nagykövetség tanácsosa tagadta, hogy a román titkosszolgálat figyeltetné Éva Maria Bárki bécsi ügyvédnőt. A magyar származású osztrák állampolgár Bárki, aki elkötelezett híve az erdélyi magyarok autonómiájának, és konkrét esetekben romániai magyarok védőügyvédje - mégpedig nemcsak román bíróságok előtt, hanem Strass- bourgban is - az osztrák államrendőrségtől megfigyeltetésén kívül arról is értesült, hogy az SRI meg akarja gyil- koltatni. A péntek este nyilvánosságra került ügyet - amit Bárki asszony az MTI tudósítójának telefonon megerősített - a hétfői osztrák lapok is tárgyalják. A Der Standard munkatársa a bécsi román nagykövetség tanácsosától azt a választ kapta kérdésére, hogy „egyesek még mindig a hidegháború korában élnek, és fenn akarják tartani a régi ellenségképeket”. Trajan Plesca, a meginterjúvolt román diplomata egyúttal közölte: úgy véli, az ügyről „az osztrák hatóságokkal is tárgyalni kell”. NOVÁKÉVA BERNADETT DROGCSEMPÉSZ VOLTAM - (11.) A Fekete Isten A Magyarországon tevékenykedő drogkereskedők legtöbbje teljes illegalitásban él. Hamis, pontosabban eredeti, csak éppen más nevére kiállított, és természetesen az illetőnek a fényképével ellátott útlevéllel érkeznek az országba. Megdöbbentő bátorsággal utazgatnak ezekkel az okmányokkal a határállomásokon, mert biztosak abban, hogy a fehér bőrű emberek nagyon nehezen tudják megkülönböztetni egymástól a feketéket, főleg akkor, ha azok hasonlítanak is egymásra. Mindezt azok a lányok mesélték nekem, akik nagyon szoros baráti kapcsolatot építettek ki a drogkereskedőkkel, és nekik elárulták, hogy az útlevelük nem az ő nevüket, fényképüket tartalmazza. Ëilhëk ellenére számtalan határátlépési pecsét, illetve vízúmfeéí^eglőltanúsko- dik arról, hogy a hivatalos helyeken nem veszik észre a személycserét. Vannak olyanok is, akik legalizálják magukat, leginkább házasságkötés révén, így tartózkodási engedélyhez juthatnak, s ez szabad mozgást biztosít számukra. Martina barátnőm mesélte, hogy őt többször is megbízták azzal, hogy külföldről útlevelet hozzon vissza Magyarországra. Ennek a „tranzakciónak” az volt a lért^fegtuhogyst^kikísért Ausztriába egyifekete bőWfiút, aki hamis vagy fényképcserés, esetleg eredeti, ámde más nevére kiállított útlevéllel rendelkezett. A fekete srác aztán külföldön maradt, vagy onnan továbbment hasonló módszerrel mások segítségével a következő országba. A vele utazó lánynak az volt a feladata, hogy a „biankó” útlevelet visszahozza és átadja megbízójának. A drogkereskedők általában 50 dollárral jutalmaztak egy ilyen, a futár számára lényegében veszélytelen, az ő számukra viszont nagyon fontos kirándulást. Ez az „útlevél buli” a feketék között részben önálló üzletágnak számít, hiszen az Afrikából frissen érkezett bevándorlók bújtatásáért, eldugásáért pénzt kémek, másrészt viszont szerves része a drogkereskedők önvédelmi konspirációinak. Rendkívül nagy gonddal vigyáztak ugyanis arra, hogy egy-egy akciójuk időszakában, s ha lebukás történt, akkor utána azonnal felszívódjanak, eltűnjenek a rendőrség szeme elől. Ezt csinálta Péter is, amikor én lebuktam Karacsiban. Nemcsak ott a repülőtéren „játszott kámfort”, hanem Magyar- országról is úgy eltűnt, hogy akkor sem hallottam felőle, amikor hazajöttem. Természetesen nem hagyott fel a drogke- rèskcdéskët', egyszerűen csak „áthelyezte a harcálláspontját” egy másik országba. Másik barátnőm, Lilien mesélte, hogy egyik napról a másikra egy új fiú, bizonyos Ibial tűnt fel a maffiózók között. Kérdezősködött, hogy ki az illető, és a barátja nagy bizalmasan elárulta neki, hogy Olaszországból jött - nem is jött, rohant -, mert a futárát lekapcsolták a határállomáson, az pedig beköpte. Csak az utolsó pillanatban tudott - természetesen egy másik útlevéllel - kimenekülni Országból. Az itteni drogosok befogadták - a maguk módján segítették -, és itt újra bekapcsolódhatott a drogkereskedésbe, úgy látszik azonban Ibial a feje felett hordta a veszedelmet (persze az is lehet, hogy a rendőrség titokban a nyomába szegődött), mert az a honfitársa, egy Omoló nevű fiú, aki Budapesten megosztotta vele a lakását^ rövidesen szintén lebukott. Őrizetbe is vette a rendőrség, de óriási szerencsével mégis szabadlábra került. Nagyon érdekes és jellemző a történet, röviden elmesélem. Kriszti cellatársam volt a Gyorskocsiban, és Omoló barátnője volt. Fülig szerelmes volt belé, számára ez a fiú volt a „Fekete Isten”, az afrikai „bronzszobor”, akire csak felnézni lehetett. Omolónak brazil kapcsolatai voltak, onnan szerezte be a kokaint, és mert mást nem talált, Krisztit szemelte ki futárnak. Kriszti, aki soha nem végzett ilyen feladatot, félt a lebukástól. Omoló azonban egy kis udvarlással levette a lábáról. „Győzött a szerelem”. Kriszti elutazott Rio de Janei- róba, s onnan egy csomaggal tért vissza, amelyben két konzervdobozba elrejtve nagy- mennyiségű kokain volt. Amikor hazaérkezett, útban Ferihegyről a lakására, elfogta a rendőrség. A kábítószert megtalálták. A lánnyal jó ideig egy cellában voltam a Gyorskocsi utcai börtönben. Kriszti Omolót semmiképpen nem akarta bajba keverni. Ezért azt mondta, hogy Boníto küldte őt Brazíliába így szerepelt a jegyzőkönyvben is - egy darabig. A vizsgálat során azonban kiderült, hogy a néger fiú nős, a felesége itt van Magyarországon. Cellatársamat sokkolta a csalódás, előadójának megmondta az igazat és Omolót letartóztatták. Szerelmes barátnőm azonban hamar megbánta amit „Omoló ellen vétett”, visszavonta terhelő vallomását, s rendőrség, valószínűleg elegendő bizonyíték hiányában, szabadon engedte a drogkereskedőt. Feltételezem, hogy azóta már ez a „fekete isten” is elhúzott valahová, hogy számára csendesebb és nyugod- tabb vizeken folytathassa jól jövedelmező üzleteit. Lejegyezte: Halász Kálmán A hatvanas évek motorversenyzője, Stirling Moss a 25 éves, Holdat járt autóval közlekedett Londonban. Az autót a Tudományos Múzeumba vitte kiállításra. A Holdra szállás jubileuma alkalmából rendeznek itt tárlatot. Természetesen nem kis meglepetést okozott a furcsa jármű a zsúfolt utcákon. (FEB-fotó) Oroszország jelenleg nem Európa része? Oroszország jelenleg nem tekinthető Európa részének - hangsúlyozta a „Domino Efekt” című szlovák liberális hetilap legújabb számában Habsburg Ottó, aki a közelmúltban Kassán járva nyilatkozott a lapnak. A politikus arra emlékeztetett, hogy „ezt egyszer Jelcin is beismerte. Oroszország csak akkor válhat Európa részévé, ha már ázsiai gyarmataitól megszabadulva önmagát is európai országnak tekintheti. Ettől azonban még igen távol vagyunk, tehát én Európa és Oroszország közeledését belátható időn belül nem látom lehetségesnek.” Habsburg Ottó szerint elkerülhetetlenül fontos, hogy egy-egy államon belül a nemzetiségek teljes egyenjogúságot élvezzenek - mégpedig a saját elvárásaik szerint, hiszen a bürokrácia különféle módon megnyilvánuló, megkülönböztető intézkedéseit puskaporos hordónak lehet tekinteni. Sajnos, Szlovákia kormánya elveti a kisebbségek kollektív jogainak elvét - állapította meg Habsburg Ottó. „Márpedig azoknak, akik a kollektív jogokat elvetik - sajnálom, de -, nincs helyük az Európai Unióban. Biztos vagyok azonban abban, hogy Szlovákia a saját érdekében magáévá fogja tenni a kollektív jogokat, hiszen az egyenjogúsághoz, tehát a nemzetek közötti békességhez egyedül ez vezethet.” A Páneurópai Unió egyik alapítója, az Európa Parlament tagja a lapban egyértelmű bírálattal szólt a Szlovákiában máig hatályos, a kisebbségek szempontjából diszkriminatív Benes-féle dekrétumokról. Továbbra is harcok dúlnak Boszniában Vasárnapi jelentések szerint újabb harcok lángoltak fel a szerb és a horvát erők között Bosznia nyugati határa közelében - jelentette a Reuter. A boszniai szerb rádió közlése szerint 11 szerb katona életét vesztette, és mintegy 30 megsebesült a nyugat-boszniai Bo- sanski Grahovo város közelében dúló harcokban. Boszniai szerb katonai források szerint a boszniai horvát erők és a horvát hadsereg katonái vasárnap egész nap aknavetőkkel lőtték a környező falvakban található szerb állásokat. Horvát sajtójelentések szerint a boszniai horvát erők ellentámadást intéztek a szerbek ellen, és súlyos veszteségeket okoztak. Zágráb viszont cáfolta az újabb boszniai horvát katonai jelenlétről szóló híreket. (Korábban az Egyesült Államok nyomására Horvátország kivonta katonai erőit Bosznia területéről.) Ugyancsak vasárnap Ejup Ganic boszniai alelnök a szarajevói televízióban kijelentette, hogy a bosnyák kormányhadseregnek továbbra is ellen kell állnia a szerb agressziónak. A béketárgyalások esetleges folytatása kapcsán Ganic hangsúlyozta: a közvetett párbeszédet ugyan lehetségesnek tartja, de nem számít eredményre. - Karadzic szerbjei egyre radikálisabbak, ezért nem juthatunk velük egyezségre - mondta. Ganic megismételte azt a hivatalos bosnyák álláspontot, amely szerint Belgrádnak előbb el kell ismernie Boszniát, és csak azután kezdődhetnek közvetlen tárgyalások a szerb és bosnyák fél között. Szántó László: Egy éjszaka a piros lámpás házban Második fejezet - Az apa története 1. Búcsút intettem a lányoknak, aztán Isten veled Nickelsdorf: máris indultam haza. Hosszú lesz az út, gondoltam, hiszen 800 kilométert egyfolytában levezetni nem semmi. A határon simán ment minden. Éjszaka volt, gyenge forgalom, nagyvonalú ellenőrzés. Ezen az oldalon még átvergődtem a határmenti árusok üzletsorán, aztán megnyílt az út hazafelé. Húsvéthétfő volt, otthon a fiam és az unokám. Kicsit elszégyelltem magam miattuk, hiszen otthon maradhattam volna velük, de megvillant előttem a négyszáz márka, és gondolkodás nélkül indultam. Nem kenyérre kellett, mégis nekivágtam. Ki tudja miért? Talán, hogy feledtessem vele az ünnep semmittevését, talán, hogy addig is együtt legyek az útrake- lőkkel. Lassan hajtottam, előbukdácsoltak az emlékek. Szerettem felidézni a gyermekkort. Az ember életének talán legszebb időszakát. Nekem annyi szép maradt meg, olyan sok öröm jutott, hogy napokon keresztül tudnám őket elővonultatni, mégsem jutnák a végére. Boldog gyermekkor, kedves szülői ház. Milyen messze vagytok már... Húsvéthétfő van. Minden ünnepet, köztük ezt is együtt tartottuk. Szerényen, szegényen, de együtt. Minden ünnepnek megvolt a maga áhítata. Az ünnepi ebéd, az ünnepi ruha, az anyám sütötte friss kalács, a felnőttek ház előtti csendes beszélgetése, a munkás hétköznapok utáni pihenés. Mindez hová tűnt? A taposómalomban mint sok más, ez is szertefoszlott. Toldozzuk, fol- dozzuk szokásainkat, de már nem az igaziak. Hogy tudtunk örülni az apró kis ajándékoknak. Azt hiszem, már egy-egy szem cukor is dicsekvésre adott okot. Megható, hogy ez a figyelmes szeretet akkor sem csökkent irántunk, gyerekek iránt, amikor nem voltunk annyira kicsik. Emlékszem, már középiskolába jártam amikor apám egyszer beállított két dinnyével. Nagy örömet szerzett a látogatásával. És most utólagk tűnik fel, hogy mennyire fáradtnak látszott. Próbálta, de nehezen tudta palástolni. Miért nem kérdeztem? Miért nem faggattam? Később tudtam meg, hogy gyalog jött hozzám, hogy az útiköltséget ideadhassa zsebpénznek. Nehéz idők voltak. Mennyi verejték tapadt ehhez a pénzhez. Azóta képzeletben ezerszer is megcsókoltam a kezét. Hogy a valóságban miért nem? Nem tudom, talán szégyelltem. Ma már megtenném, de nincs kinek, azt a szót, hogy apám, én már nem mondhatom soha többé annak, akit illet. Felrezzentem. Mintha megingott volna alattam az út. Rossz jel. Fáradt és álmos voltam, kerestem hát egy parkolót, ahol megpihenhettem egy kicsit. Kezdett világosodni, nem lehetek már messze az otthontól, de nem kockáztatok. Öt óra múlt pár perccel. Hat óra körül ébredtem. Fáradtabbnak éreztem magam, mint pihenés előtt, de elindultam. Nyolc óra után értem haza. Nem sok öröm jutott a hús- vétból: szinte átbóbiskoltam az egész napot. Hol egy vendég, hol a fiam, hol meg az unokám riasztott fel. Egy teljes éjszakára volt szükségem, hogy végre kipihenhessem magam. Kedden egyre csak a kintiek jártak az eszünkben.-Vajon hol lehetnek a mi németjeink? - fordultam fiamhoz, nem mintha választ vártam volna tőle.- Biztosan jól érzik magukat, mert még nem telefonáltak, majd holnap...-Remélem... Egész nap a ház körül foglalatoskodtunk: udvarrend, kert, takarítás, főzés, tévé, rádió. Szóval elfoglaltuk magunkat. Szerda reggel szokás szerint a ház körül rendezkedtem, amikor a nyitott ablakon keresztül meghallottam a telefoncsengetést. Na végre, biztosan a mieink.- Halló, Szántó lakás?-Apa, te vagy? Én vagyok Ida. Elég rosszul hallak.- Szervusz anyukám. Halljam, hogy érkeztetek meg. Nagyon jól érezhetitek magatokat, ha két napig eszetekbe sem jutottunk.-Nagy baj van! Csapdába estünk!- Nem értem. Mit beszélsz?- Csapdába estünk. Becsapott bennünket ez a piszok. A szeretetszolgálattól beszélek, a frankfurti vasútállomásról. Mit csináljak? Nem tudom hol vannak Margóék. Mióta megérkeztünk, még nem találkoztam velük. Segíts rajtunk! Mondd meg mit csináljak? Ebbe bele kell őrülni. Minden pénzem elfogyott. Kitettek a szállodából. Már a nagykövetségen is voltam. Adjál tanácsot, mert olyan vagyok már, mint egy őrült. Hívj vissza, mert már telefonra sincs pénzem. Mondom a számot: 00/4969234468.- Maradj a telefon mellett, mindjárt visszahívlak. Nem értettem, hogy mi történhetett. Amit hallottam, abból nem tudtam összerakni az eseményeket. Túlságosan zavarosnak tűnt az egész történet. Megkerestem Sanyi telefonszámát és felhívtam.-Szervusz, Sanyi, Laci vagyok Újbékásról. Most telefonált a nejem, nagyon el vagyok keseredve. Azt mondta, hogy az állomáson van, valami szeretetszolgálatnál töltötte az éjszakát. Mi történik ott?- Nem tudom, miért nem azt csinálja, amit mondtam. Elvittem egy szállodába, a Hotel Admirálba. Mondtam, hogy ne menjen sehová, este érte megyek. Visszamentem, de nem volt sehol. Fél éjszaka kerestem. Tudod, mi elmentünk a lányokkal városnézésre...- Őt miért nem vittétek? A lányok nem az Admirálban laknak?- Nem. A lányoknak munkahelyet intéztem, hogy tudjanak egy kis pénzt keresni. Egy szórakozóhelyen szolgálnak fel. Ott is laknak.- Sanyi, menj el Idához, mert pánikban van. Az állomáson van, a szeretetszolgálatnál.- Elég messze van innen, de egy óra múlva ott leszek. Már indulok is. (Folytatjuk)
