Nógrád Megyei Hírlap, 1994. július (5. évfolyam, 153-178. szám)

1994-07-26 / 174. szám

1994. július 26., kedd Falujárás - Ipolytarnóc 7. oldal A megkövült lábnyomoktól a világkiállításig? ízléses presszó ajtajában találja magát az ember, az ipolytar- nóci MÁV állomáson ha leszáll a vonatról. Hogy belép-e aztán vagy tovasiet, már igazán rajta múlik - a cégtulajdonos - Telek Csaba mindenesetre megteszi a megtehetik, hogy legalább pár percnyi maradásra bírja a vendéget. Festői környezetben lehet megtekinteni a ritkaságszámba menő ó'sleleteket Telek Csaba vállalkozó. Presszós. Eredeti szakmáját il­letően ugyan elektronikai mű­szerész, de a hajnali késéssel járó váltóműszakot, a bőven az éjszakában nyúló naponkénti hazajöveteleket nem a frissen nősült fiúnak találták ki. Pró­bálkozott hát. Előbb szakmája- közeli ipari munkát, később pa­lackozott italok boltját vállalt, hogy aztán ez utóbbit fejleszt­hesse presszóvá. A presszó nem kocsma- Presszóvá vagy kocs­mává? — kérdem, s mustra alá fogom az italkínálatot, de ven­déglátóm körbemutat a helyi­ségben, majd átvezet karomnál fogva a frissen kialakított te­raszra is!- Mondja csak, — s érzem hangjában, miként hívja ki benne bírókra győzelmének biztos tudatában a büszkeség a sértődöttséget - hát így néz ki egy falusi kocsma? El kell ismernem, igaza van. Szerényen berendezett oázisa ez a júliusi forróságnak. Szerda van, délelőtt tízet mutat az órám kijelzője: nem nagy ilyen­tájt a forgalom, de ha sokan lennének sem igen hangoskod­nának. Nem tudom mitől, de látszik ez a környezeten. Talán épp azon, ami miatt nem kocsma a presszó. Egy-egy pohár sör, egy-egy üdítő jelenti most a slágert, meg persze a frissen kevert fagyi az ínyenceknek.- Most kezdtem csak vele, néhány napja: az iskolás cso­portokra számítok, az ősláb- nyomos területet, akik megte­kinteni érkeznek: ha üzletem­bernek mondom magam, meg kell ragadni mindent, ami emelheti a színvonalat. Telek Csaba szüleinek házá­ban indította egykoron a vállal­kozást. Ismerősei azt jövendöl­ték neki akkoriban, hogy milli­omos válik belőle. Hát nem lett az.- Nem is igen leszek. Téved­tek a próféták. Istenem, meg­esik az ilyesmi. Telek Csaba nem elégedet­len. Igaz, nemigen jöttek be - főleg a fagylaltozóval kapcsola­tos elképzelési - de nem elége­detlen. Mondja is, mikor ját­szani hívom a gondolattal: oda- adná-e Joe bácsinak az egysé­get - mondjuk hárommilliócs- káért.- Nagyon csábító az ajánlat, de igen-igen meg kéne gondol­nom.. .- Ötmillióért, tízért? - me­gyek bele gyorsan az alkuba, különben is csak játék az egész.- Nézze, a nejem terhes, na­pokon belül várjuk a kis jöve­vényt. Tudom, többet kéne len­nem a családdal, nagyon elha­nyagolom őket, különösen az utóbbi időben, de tán mégsem kötném meg az üzletet. Én ala­pítottam ezt a vállalkozást, én építettem ki magamnak - nem egyedül, hanem barátaim segít­ségével, amiért kicsit őket is cserben hagynám, ha elmennék innen. Meg aztán jön az örökös: ő lesz az egyedüli, akinek ked­véért hajlandó lennék majdan egyáltalán lemondani erről az egész kócerájról. Körbetekint. Kicsit büszkén, kicsit fáradtan. Túl a kerítésen asztalokat, padokat ásnak le az emberek a diófa árnyas hűsébe: rendezvény lesz ma délután, kész kell legyen a kerthelyiség. Megbiztatja őket, s befelé in­dul. Lejáróban van a fagylalt­gép, ki kell üríteni, új adagot bekészíteni: ezt vállalta, ezt kell csinálja, ha már felhagyta az eredeti tanult mesterségét... * * * Ipari üzem kerítése mellett hajtok el a kocsival, gépek zaja hallik ki mögüle. Nincs sok időm gondolkodni, a fékre lé­pek, s bekormányozok a mű­hely elé. Asszonyok dolgoznak az iszonyatos zajban - ha­tan-nyolcan lehetnek mindösz- sze, a csarnok gépeinek több mint fele áll: nincs munka.- Mennyit keresnek? — kér­dem tőlük hangom minden ere­jével, de mert mégis túl sok a decibel, ujjaim mozdulataival is megtoldom a kérdést.- Tíz-tizenkétezret - jön ha­sonlóképpen a válasz - de csi­nálnunk kell. Az asszony kivezet a mű­helyből: felüdülés most a júli­usi nap tűző pokla, ahol halljuk még ugyan - már hogyisne hal­lanánk - a présgépek szüntelen sóhajtozását, de itt legalább sa­ját szavát megérti az ember. Dolgozik, amíg bírja- Miért csinálják hát, hi­szen ennél a pénznél még a munkanélküli segély is több!- Lehet, de nem biztos — mondja a nő, s igazít egyet a fejkendőjén. Korát harmincöt és negyven közé saccolom. - Meg aztán a segélyt csak egy évig kapja az ember, mihez kezdünk, ha letelik? - Én ma­gam - folytatja - a tehenészet­nél kezdtem akkoriban, de a gyes után a melléküzembe rak­tak. Itt maradtam. Férjemet időközben leszázalékolták, mondja meg, mi mást tehetnék. Dolgozom, amíg bírok. Nem tudok mit mondani az asszony szavaira. Bólintok rá­juk, s elátkozom magamban, valahány otromba présgép akad is a világon. Az asszony vissza­teszi fülére a zajvédőt, s mun­káját végezni indul vissza a műhely poklába. Magam azon­ban már nem követem. Búcsú­félét mormogok a bajszom alatt, s szégyen-borította arccal ülök be a szolgálati kocsiba, hogy zenét hallgatni csavarjam fel az autórádió potméterét... * * * Új házakra leszek figyelmes a községháza melletti utcában: Fotók: Rigó Tibor arra veszem az irányt. Lám, mégis van, aki itt építkezik. Szabó Szilárd most is kőmű­veskanalat szorongat a kezé­ben. Itt született, itt nevelke­dett, el sem tudná képzelni, hogy másutt éljen.-És az ötven százalékon felüli munkanélküliség?-A Volánnál dolgozom, s buszokra még hál'istennek szükség van. Salgótarjánig alig fél óra az út, és még csak a bér­letért sem kell fizetnem. Miért ne választottam volna hát a nyugalmat, a tiszta levegőt, meg a szülőföldet? * * * Statisztikai adat: Ipolytarnóc alig hatszáz lakosának minden negyediké cigány. Olvastam tán egykoron vagy csak hallottam: a nagydarab emberek jó kedélyűek. Jelen­tem, a hír igaz. Berki Pál akko­rát kacag, mikor a tengerészpi­pát meg a csíkos trikót kérem rajta számon, hogy belé remeg a ház. Dehogyis volt ő tenge­rész: dunai hajósként szolgált egy pár évig, s bár szerette a vízi életet, a család miatt le kel­lett róla mondania.- Édesapja híres zenésze volt nemcsak a falunak, de a környéknek is, miként lehet, hogy nem követte példáját a cimbalom húrjai fölött?- Igaz! Állítólag pólyás vol­tam még, mikor a kezembe adta az ütőket, de nem mozdultam rájuk. Szerettem ugyan a zenét, a gitárhoz meg kifejezetten vonzódtam, de - mutatja most csonka gyűrűs ujját - arról meg a baleset beszélt le. Egy nagyszerű cigányember Ifjabb Berki Pál most a vas­útnál dolgozik. Balassagyar­matra jár, tolatásvezető. Havi huszonötöt keres, de azt egy az egyben részletekre fizeti. A fe­leség segélyéből él a család, meg amit idősb Berki juttat ne­kik esetenként a nyugdíjából.- És azt is írja meg, hogy na­gyon takarékos a feleségem! - dörög rám ez a nagy darab em­ber, s hatalmas karjával beteríti szinte asszonyát, úgy húzza az ölébe. - Húsz fillérrel képes ki­tartani egy teljes héten át is, ha kell. Igaz, ami igaz, a zöldséget, a krumplit valóban megtermelik, s naposcsibéről is az elsők kö­zött gondoskodnak maguknak a faluban. Márpedig ahol ez meg­terem, ott nemigen éhezhet a család.- És mondja csak, - fordu­lok a ház urához - ha ma dél­után elmegy, holnap reggel hazajön a munkából: mihez kezd az idejével péntek- szóm bat-vasárnap, meg még hétfőn is, hisz akkor is csak estére megy vissza?- Nagyon jó kollektívában dolgozom, egyikőnk most épít­kezik: nála leszek hét végén, a vakolásnál segítek. Oda-vissza segítés ez, mert jövőre meg ő hozza majd nekem a sódert, meg a homokot. Rendbe kell tenni a kis házat, a fiam lesze­rel, sosem tudom, mikor lángol fel a szerelem: előbb az eljegy­zés, azután meg a lagzi: résen kell lennem, ha nem akarok magamnak meglepetést. Ebben maradtunk aztán, így lehet ez megírva a nagy könyv­ben is. Idős Berki segíti az if­jabbak hogy ő meg szintén a sa­ját fiának jövőjén tépelődhes- sék. Elköszönőben a Nógrád Megyei Hírlap legfrissebb számát nyújtom át vendéglá­tómnak, délután pedig, hogy munkába menet rámköszön dörgő hangján jó százötven mé­teres távolságból, kifejezett büszkeség tölt el, hogy pár órája vele paroláztam. Egy nagyszerű emberrel... * * * Kísérteties állathangok húszmillió évnek távlatából. ízlelgetem a szavakat... Ipolytarnóc szélén, néhány lé­pésnyire a magyar-szlovák ha­tártól hatalmas csarnok fogadja a látogatót. Kísérőm, Juhász Tamás tú­ravezető fényt gyújt a terem sö­tétjében, s egymás után sorolja a látványosságok látványossá­gát: Ez itt - a cölöpösvény alatt - egy kipusztult fenyő megkö­vesedett törzse — van összesen vagy száz méter, amott egy orr­szarvú csúszásnyomát mutatja a reflektor fénycsóvája, s ami betölti szinte az egész felületet: megannyi állat, megannyi megkövült nyommaradványa. Papír nélkül is világörökség Némelyek egészen jól kive­hetők, mások kissé elmosódot- tak: egyedülálló egész Európá­ban. Ezáltal lett igazán Ipoly- tamóc Ipolytarnóc; ezáltal lett már csaknem részévé a világ kultúrális örökségének. — Sajnos, mégsem vált azzá. Többször megpályáztuk már, de ez idáig még sikertelenül. Némi biztatót azonban mégis tudok mondani: ezúttal az Eu­rópai Diplomára nyújtottunk be pályázatot: kinn jártak a szak­emberek, felmérték, s bár nem akarom elkiabálni, de úgy tű­nik, elégedett arccal távoztak. Azért fontos ez nekünk, mert lépcsőt jelenthet a világ kultu­rális örökségéhez, amiről máig sem mondtunk le, s a jövőben sem szándékozunk lemondani. * * Nem egész' hatszáz lélek lakja Ipolytamócot. Kis falu ez, ahol a busz is megfordul, út csak ide - innen már el nem ve­zet.-Zsákutcás település ez - mondja nekem Tisza Attila polgármester a községházán.- Víz? Gáz? Telefon?- Hagyja el! Benne vagyunk jó néhány társulatban, de idáig még nem sok hasznát láttuk. A Kelet-Nógrád Com jövő évre ígéri a telefont, pedig nagyon sokan beneveztek. Mi még ma is reggel nyolc és délután négy közt telefonálunk, de azt is csak hétköznap. Vizünk van, s hála érte az őslábnyomosnak, a falu belső útjai is tűrhetőek. A gáz­ról jobb nem beszélni. Akkora összeg, amiért behozhatnánk, tán még a yilágon sincs, az ek­lézsia pénztelen, a lakosság meg szegény. Nógrád megyé­ben nálunk legnagyobb a mun­kanélküliség, miből fejleszt­hetnénk hát! Az expo megváltást jelentene A falu népe a természetvé­delmi területtől várja sorsának jobbra fordulását, illetve az an­nak kapcsán esetlegesen meg­nyíló határátkelőtől. A '96-os világkiállítás jelen­tené itt a kánaán eljövetelét, hisz' ilyesfajta nevezetesség, mint Ipolytarnóc határában, nem terem meg minden bokor alatt. Megindulna a forgalom, sok idegen is átutazna a falu fő­utcáján, hogy megteremtse az idesereglő vállalkozók babér­jait. Ezek aztán fizetnék az adót a község pénztárába, nem fájna a fejük sem az ittenieknek.- Ipolytamócon ez idő tájt időszakos határátkelő működik - tudom meg később Póder Pál határőr ezredestől, a Balassa­gyarmati Határőrigazgatóság igazgatójától. Az érintett községek pol­gármesterei általában évente hat-nyolc alkalommal élnek a kérelem lehetőségével, ami nyolc-kilencszáz, esetleg ezer körüli fő átmeneteiét jelenti <pgy esztendőben. Nem nagy szám, hisz' a csa­ládi, rokoni kapcsolatokon kí­vül nemigen adódik gazdasági motiváció is, ami serkenthetné a forgalmat, így azután sokkal vérmesebb kilátásokkal nem is igen számolhatnak a tamóci polgárok. Azt meg, hogy mit hoz a '96-os esztendő, ezt aligha le­het ma megmondani: különö­sen, hogy a kormány is újra tár­gyalni készül a világkiállítás ügyét. * * * Gólya köröz a magasban, szárnyafeszítetten vitorlázik a napsütésben, éléségr e vadá­szik-e, éhes porontyait, hogy megetesse vagy csak felügyelni kirándul az Ipolytarnóc fölötti tarka rétet, meg nem állapítha­tom. Utánalépek azonban, hogy a templom tornyának takarásába kerül, s arra gondolok, lehet, szlovák föld fölött köröz már azóta. Mert az oktalan állat, ha akad egyáltalán oktalan közöt­tük, már rég megvalósította, amiről mi, emberek máig is csak papolunk, hogy ugyanis lé­tezik egy határok nélküli Eu­rópa is . . . Hubai Grúber Miklós Berki Pál - alkatához híven - jó kedélyű, dörgő hangú ember Telek Csaba nem lett milliomos, de nem elégedetlen

Next

/
Oldalképek
Tartalom