Nógrád Megyei Hírlap, 1994. május (5. évfolyam, 102-126. szám)

1994-05-07-08 / 107. szám

6. oldal Hétvégi Magazin • Nyílt Tér 1994. május 7-8., szombat - vasárnap A LEGJOBB FEHÉR BLUES Canned Heat A blues a négerség szinte érintetlen kincse maradt, egészen a hatvanas évekig. Még a rabszolga-feketék leikéből tört fel. A munka­dalok gyökerei sok-sok év­századra tekintenek vissza. Átcsempészték Európába Először csak éneklik. Álta­lában többen együtt, később aztán hangszerkísérettel gaz­dagodik. A 20. században vál­tozik. Nem csupán azért, mert a hatalmas tömegű fekete munkaerővel a nagyváros asz­faltjára kerül, de mert ekkorra már vidéken is szinte majdnem mindig, -S min­denütt szólóban adják elő, az énekes gitáron kíséri magát. Nagyobb he­lyeken, bárok­ban, kocsmák­ban zongorán. W.C. Handy sok népi bluest dolgoz fel, nép­szerű, s köve­tendő mester lesz Charley Patton, Robert Johnson, John Lee Hocker, Elmore James. És a többiek, akiknek még 78-as, vagy már mikrobaráz­dás lemezeit tengerészek hoz­zák át a 2. világháború után Angliába. Olyanok gyűjte­ményébe kerülnek a néha bi­zony csempészett lemezek, mint Alexis Korner, vagy John Mayall, akik népszerűsí­tik a dalokat, és zenekart ala­pítanak, hogy a bluesnak - a Mississippi deltája vidékéről valónak is és a chicagói stí­lusnak is - kultusza szülessen. Az amerikaiak felfigyelnek a bluesra. A fehérek - termé­szetesen. Mintha sokaknak ez adna erőt, lökést: ha már Bri­tanniában hozzá mernek nyúlni a mi földünk zenéjé­hez, hát mi, akik mégis csak itt élünk, mi nem mernénk? És ahogy egykor Bill Haley vagy Elvis Presley, a rock and roll esetében, most ők is félre dobják a néger zene érinthe­tetlen tabuját. Csakhát keve­sen lesznek majd közülük a fehér blues igazi nagyjai. A Canned Heat az egyik a kevesek közül. Az eredeti fel­Robert Hite, a Medve állás szerint: a „Medve” be»* cenevű 150 kilós Bob Hite (1981-ben ez a roppant súly lett a végzete); Allen Wilson, a „Vak Bagoly”; Frank Zappa volt gitárosa, Henry Vestine; Larry Taylor, a basz- szusos, és korai csere után Adolfo de la Parra, a dobos. A Canned Heat feketéket megszégyenítő hitelességgel játssza a bluest. Nincs az elő­adásban semmi merevség, semmi tudós felhang. Meleg, önfeledt örömzene szól. A sa­ját szerzemé­nyek mellett bőven van feldolgozás, mégpedig a legmegbízha­tóbbak, Pat­ton, Elmore James, vagy Johnson dala­iból. Ontotta a nótákat Hite és Vestine ha­talmas blues lemez- és kot­tagyűjtemé­nye. A nevük egy erős ku­koricapálinka melyet Patton „Canned Heat nevéből jön, énekelt meg Blues” címmel. Wilson megkereste a le­gendás idők - mintegy 1920- 1950 - még elő tanúját, Son House-t, és a hetvenéves em­bert stúdióba, majd hangver- senykörútra vitte. Játszott Hite-ékkal John Lee Hooker és Little Richard is. Nagy idők tanúi A Megint úton vagyok, vagy a Dolgozzunk együtt a világraszóló siker, a legjobb nagylemez a Livin’ the Blues. Vetekszik vele a Hallelujah 1968-ból. Ezen hallatszik iga­zán, micsoda tehetség a fal- zettós hangú Wilson, vagy Hite és Vestine. Fesztiválok, Monterey és Woodstock öregbítik a Can­ned Heat hímevét, de Allen Wilson, a nagyon rossz szemű „Vak Bagoly” váratlan halála ugyanolyan örök sebet és pó­tolhatatlan hiányt jelent a ze­nekarnak, mint a Rolling Sto- nesnak Brian Jones elvesz­tése. Ami azután jön, toldo- zás-foldozás, véget nem érő egyetlen kínlódás. Vass Imre Császárfi szociális segélyen Behívót kapott az exhadügymi- niszter, de nem afféle gyakorla­tozásra, hanem a börtönbe. Az egyik párizsi bíróság egyéves elzárásra ítélte Georges Bokas- sát, a Közép-afrikai Császárság uralkodójának fiát, aki 1978-ig a hadügyminiszteri posztot fog­lalta el a zsarnok atya kormá­nyában. A 44 esztendős császárfi 1990-ben vált el francia felesé­gétől, Evelyne Durieux-tól, de azóta sem fizetett egyetlen frankot három gyermeke tartá­sára. A tárgyaláson nem jelent meg, hanem szívhez szóló le­vélben közölte, nincs pénze, nem fizet. Mivel az ítélet távol­létében született meg, a börtön­behívóját Mezy-sur-Seine-be, excsászár apja kastélyába kéz­besítették, ahol a fiú, hivatalo­san, szociális segélyből él. Osztott harang? A Pink Floyd (balról): Nick Mason, Richard Wright, David Gilmour. Új albumuk szédületes S okan voltunk srácok a tele­pen, s imádtunk mindent, ami érdekes. Növesztettük a ha­junkat, elszívtunk egy-két cigit (majd' megfulladtunk a fater Kossuthjától), elzsugáztuk (20 filléres alapon) a tízóraira ka­pott öt forintot (anyu csodálko­zott, milyen farkaséhesen jött haza a gyerek az iskolából), be­lógtunk a meztelen nős filmre, tüzeskedtünk, néha elcsavarog­tunk az erdőbe, és évente egy­szer lekopasztottuk Dénes And- risék cseresznyefáját. Imádtuk a zenét. Egész lé­nyünkből a dallam, a ritmus áradt. Akkor még nem volt diszkó, nem is Szandin, Halász Jutkán nevelkedtünk; hallgat­tuk, amit nagytestvérünk és a haverjai: keményrockot, vir­tuóz orgonát, gitárt, dobszóló­kat, hatalmas hangú énekest. Amikor aztán eljutott a híre, hogy kijött az új ELP, Deep, Zepp, Heep, Csatlós Dodi dö­gös táskarádiójával kivonul­tunk a hegyolodalba; s Dodi, átérezvén a helyzet komolysá­gát, akkurátusán, avatott szak- szerűséggel tekerte az állomás- keresőt a 41-esre vagy a 49-esre (attól függően, hogy éppen melyik zúgott, recsegett, sercegett kevésbé); Cseke biz­tosan lead valamit a nagy zené­ből. Hát persze, hogy le. S volt napokig miről tárgyalni. Aztán jó három hét múlva már Kom­játhy is leforgatta az új albumot teljes terjedelmében. Mi pedig jó előre élesítettük az MK 25-öst (amelyen a saját hangját sem ismerte fel az ember), a Teslát, az Unitrát, kinek milyen adatott meg. Egy szó, mint száz, levadásztuk a nagyon nagy zenéket! Nekem a Pink Floyd lett a kedvencem, talán azért, mert már kölyökként is kedveltem a különösséget. Ok, négyen (Da­ve Gilmour, Roger Waters, Ri­chard Wright, Nick Mason) \- zig-vérig különösek, talányo­sak, megközelíthetetlenek; el is ámítottak minden alkalommal, s végigkísértek az évek során. Tízévesen a Pénzért és az Időért csakugyan elmentem volna A Hold sötét oldalára. Két év múlva a csodálatos Bár­csak itt lennél parttalanul áradó, hömpölygő, varázslatos dalla­mai ejtettek ámulatba, ame­lyeknél azóta sem hallottam szebbet. Mikor nyolcadikos let­tem, meglehetősen rácsodál­koztunk, hogy az új Pink Floy- don kutyaugatás, disznóröfö- gés, birkabégetés hallatszik a zene mellett. A középiskolában pedig „elélveztünk”, amikor ők helyettünk is elénekelték, hogy „Nekünk már nincs szükségünk nevelésre, hé, te tanár, hagyj békén bennünket, kölyköket! Aztán hirtelen, váratlanul abbamaradt minden. Eltűntek a fiúk, mint a kámfor. És mi ott álltunk, leforrázva. Összevesz­tek. Hogyhogy összevesztek?! Hogy lehetnek ilyen lükék?! S az első elkeseredés után nem maradt mint a keserű, de egyre inkább kiüresedő nosztalgia. A főiskolán mániám lett, hogy minden vizsga előtt meg­hallgassam a Bárcsak itt len- nél-t (szerencsére ez többnyire szerencsét hozott, azaz ay fiúk ekkor sem hagytak el). És ha valaki elhagyott, akkor is jött a Bárcsak itt lennél. És százszor, és ezerszer, és milliószor: Bár­csak itt lennél. És lám: amikor már nem ma­radt erőnk hinni semmiben sem, pár éve szellő szárnyán érkezett a hír, hogy ismét ösz- szeállt a csapat. Igaz, a nagy bálvány, Waters nélkül (nem sikerült vele kibékülni). Re­mek, friss albummal léptek elő, akadt rajta egy-két sláger, a ha­tása azonban nem érte el azt, amelyet a hetvenes évek csodás alkotásai jelentettek nekünk. Aztán több, mint fél évtizeden át megint alig hallottunk róluk. Kész, befejezték, legyintettünk lemondóan. Szerencsére megint kishitű- nek bizonyultunk, hiszen íme, itt az újabb csoda. Vagy három hónapja a hideg téli szellők szárnyán érkezett a hír, hogy készül az új Pink Floyd-album. Nehezen viseltük a feszült vá­rakozást. Végre aztán a minap kapható lett az új csoda, a Divi­sion Bell (Osztott harang - vagy mi az isten?). Attól tartok, hamarosan annyi lesz annak a kazettának, hiszen éjjel-nappal azt hallgatom. Maga a csoda ez, hatvanöt perc tömény őrület. Kicsit korszerűbb a ritmus és a dallamvilág, fogyaszthatóbb, nem annyira elvont, de végtele­nül igényes zene, amely min­den jegyében megőrizte a Pink Floyd-zene legszebb vonásait. Gilmourék ötvenévesen is káp­ráztatnak, akár egy örült gyé­mánt. A What Do You Want from Me (Mit akarsz tőlem?) és az A Great Day from Freedom (A szabadság nagy napja) - megkockáztatom - tuti sláger. De lehet, hogy elfogult vagyok. És csak hallgatjuk, hallgat­juk, miközben észre sem vesz- szük, hogy lassacskán leapad a pocak, hogy ismét gyanúsan hosszúra kezd nőni a hajunk; majd amikor észbe kapunk, örömmel ismerjük fel, hogy nem változunk semmit, meg­maradtunk annak, akik voltunk: „Mint a Mont Blanc csúcsán a jég, minek nem árt se nap, se szél...” Balás Róbert Ezt imádja hallgatni a Nyugat NÉMET SLÁGERLISTA 1. B. SPRINGSTEEN: STREETS OF 2. MARIAH CAREY: WITHOUT YOU 3. DR. ALBAN: LOOK WHO’S TALKING 4. MAGIC AFFAIR: OMEN III 5. MARUSHA: SOMEWHERE OVER THE... 6. EAST 17: IT’S ALRIGHT 7. ACE OF BASE: DON’T TURN AROUND 8. ADAMS-STEWART-STING: ALL FOR LOVE ANGOL SLÁGERLISTA 1. TAKE THAT: EVERYTHING CHANGES 2. PRINCE: THE MOST BEAUTIFUL GIRL 3. B. SPRINGSTEEN: STREETS OF... 4. DOOP: DOOP 5. ACE OF BASE: THE SIGN 6. TONY DI BART: THE REAL THING USA-SLÁGERLISTA 1. R. KELLY: BUMP N GRIND 2. ACE OF BASE: THE SIGN 3. MARIAH CAREY: WITHOUT YOU 4. CRASH TEST DUMMIES: MMM MMM 5. ALL^t-ONE: SO MUCH IN LOVE 6. PRINCE: THE MOST BEAUTIFUL GIRL... Rod Stewart (képünkön) Stinggel és Brian Adamssal kö­zösen nyolcadik helyen tanyázik a német listán gyszer, elalvás előtt egészen közel bújt hozzám és - mint aki most nagy titkot árul el,- odasúgta: „Tudod, nekem is van ám anyukám! Igazi anyukám! Piros kabátja van és fehér csizmája. Egyszer eljött hozzám, és egy narancsot kaptam tőle. Akkor megígérte, hogy eljön máskor is. Csak biztosan nem ér rá. De el­jön... Megígérte!... A következő vasárnap Lalika már az egész délelőttöt mellet­tem töltötte. Néhány hét múlva pedig abba is beleegyezett, hogy kilépjünk az intézet kapu­ján. Ez, persze sok bonyoda­lommal járt, mivel csak gyalog volt hajlandó közlekedni. Buszra vagy villamosra fel nem szállt volna semmi pénzért. Mindentől félt. Lassan barátkozott meg a külvilággal. De mire beköszön­tött a tél, egész szépen beleta­nult a családi életbe ő is.- Mi lenne, ha elmennénk a bábszínházba? - kérdeztem egyik szombat délben, amikor érte mentem.- És elvihetünk magunkkal más gyereket is? - kérdezte nagy komolyan.- Hát persze. Csak mondd meg, kiket, hogy annyi jegyet vegyünk...- Kettő fiút! - ennyi volt a válasz. Ebben maradtunk. Amikor a színházjegyekkel beállítottam a nevelőotthonba, az óvónő megkérdezte Laliké­tól: kikre gondolt, kikkel Két kis anyakereső (4.) A képen látható gyerekek nem írásunk szereplői Fotó-Gyurián menne a színházba. A gyerek zavartan pislogott.- No, jó! Ha te nem tudod, akkor majd segítek. Azok me­hetnek veled, akik a héten a leg­jobbak voltak! Lalika hevesen tiltakozott:- Azt nem akarom! Őket nem! Inkább a legrosszabbak... Értetlenül néztünk össze az óvónővel.- De hát miért? - kérdeztem csodálkozva Lalikétól.- Mert ők soha nem mehet­nek sehova. A két „legrosszabb” is elcso­dálkozott, amikor megtudta, kimenőt kap, rájuk esett a vá­lasztás, bábszínházba mehet­nek. (Meglepetésük egyébként akkora volt, hogy egész délután szavukat se lehetett hallani; olyan jók voltak, akár a földre szállt angyalok.) Lalikával még további há­rom hosszú évet töltöttünk együtt. Tudta, hogy nem én va­gyok az édesanyja; nem is mondta soha, hogy „mama”. Mindig a keresztnevemen szólí­tott. Ha bárki megkérdezte tőle, kije vagyok, habozás nélkül rá­vágta: „Ä barátom!” Egyszer, elalvás előtt egé­szen közel bújt hozzám, és - mint aki most nagy titkot árul el - odasúgta: „Tudod, nekem is van ám anyukám! Igazi anyu­kám. Piros kabátja van és fehér csizmája. Egyszer eljött hoz­zám, és egy narancsot kaptam tőle. Akkor megígérte, hogy el­jön máskor is. Csak biztosan nem ér rá. De eljön... Meg­ígérte...!” Lalika nyolcéves volt, mire az édesanyja előkerült. De előkerült - ahogy ígérte. Wanatka Gabriella (Vége!)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom