Nógrád Megyei Hírlap, 1994. május (5. évfolyam, 102-126. szám)

1994-05-25 / 121. szám

1994. május 25., szerda Fiataloknak - Hirdetés 7. oldal Nem szabad csak máról holnapra élni- Hogyan tovább? Mi lesz, ha befejezem tanulmányaimat? Ezek a gondolatok igen sok diák agyában megfordulnak manapság. De többségük azért úgy érzi: az előtte álló élet tele van lehetőségekkel, megol­dásra váró feladatokkal. Ahhoz azonban, hogy a fiata­lok álmai, vágyai teljesüljenek, valóra váljanak, a felnőttek fi­gyelmére és támogatására is feltétlenül szükség van. Nemrégiben állami gondo­zott gyerekekkel találkoztam. Beszélgetés során fölvetődött a jövő. Az egyik fiú - nevezzük őt Péternek- megkérdezte tő­lem:- Szerinted a mai világban érdemes előre tervezni, vagy elég, ha az ember máról hol­napra él? Kicsit meglepődtem, nem számítottam ilyen spontán kér­désre. Míg a válaszon töpreng­tem egy hosszú, barna hajú lány kezdett el egy gondolatot:- Szerintem máról holnapra nem lehet élni, viszont hosszú távon előre tervezni sem érde­mes. A mostani időkben túl gyorsan változik a világ, azt sem lehet tudni, mi lesz a jövő héten, nemhogy évek múlva...- Az én véleményem - mondja K. Tibor, — hogy min­denképpen előre kell gondol­kozni, ha nem is túl nagy távla­tokban. Én optimista vagyok, de nem ragaszkodom el a föld­től... Szerintem, azért nem jó máról holnapra élni, mert az életnek úgy nincs értelme. Akadt olyan is, akinek az volt a véleménye, hogy „nem szabad óriási célokat kitűzni, csak akkorát, amennyire és amekkorára képesek vagyunk”. Ez viszont nem mindenkinek megy, hiszen sok ember szeret nagy dolgokról álmodozni. De vajon ezek az álmok valóra is válnak? Ki tudja? Ehhez akarat és kitartás szükséges. Durucz Anette Az ember a szerelemben is felelős a másikért Egyre többet hallani fiúktól, hogy egy-egy nyaralás során minden nap nemi kapcsolatba lépnek valakivel. Fiatalabbal időssel, esetleg külföldivel is. A legfontosabb az egészben, hogy minden nap mással. Ez most di­vat, sikk. Nagy dicsőség, főleg annak, akinek sikerül a normát teljesíteni. De mi van az AIDS-cel? Erre ki gondol? Kinek jut eszébe a gyógyíthatatlan betegség a ten­gerparton, vagy a Balatonon? Már egyetlen nemi kapcsolat elegendő lehet a partner meg- fertőződéséhez - állítják a sze­xológusok, mégis keveseket ér­dekel a tanácsuk. Az ember a szerelemben fele­lős a másikért, óvnia, szeretnie kellene partnerét. Ehhez az óv­szer használata is hozzátar­tozna. Nem szabad álszentnek lenni, beszélni kell erről is, hi­szen minket, fiatalokat érint leginkább ez a probléma. Nem kellene ez ügyben vész­harangot kongatni, de folyama­tosan? Itt gondolok a szülők, s nem utolsósorban az iskolák, orvosi rendelők figyelmeztető plakát­jaira, illetve kiadványokra. Nem kellene folyton-folyvást beszélni az AIDS-ről, amíg szükséges? Az AIDS ugyanis nemcsak azt gyilkolja, aki vi­dám flörtbe maga megy elébe. Autólaborban tanulnak a jövő szakemberei Napjainkban a motorizáció rohamosan fejlődik. Ha a szakoktatás nem ezzel a fejlő­déssel van egyenes arányban, s jobbik esetben a fejlődést is megelőzve halad, akkor meg­bomlik az egyensúly a gépek műszaki állapota és használ­hatósága szempontjából. Ez pedig olyan kellemetlen körülményeket eredményez, mint az autók korai meghibá­sodása, a környezetre káros ha­tása, és nem utolsósorban emelkedő kiadásokkal járó te­her a közlekedőkre. A szakmunkástanuló-képzés az autóműszaki emberek ki­képzésére nagy figyelmet for­dít. A magas szintű elméleti ok­tatás mellett, a jövő autószerelő szakembereinek a gyakorlati foglalkozásához teremtette meg a Nógrád Volán Rt. telepén az úgynevezett autólabort. A fiatal szakemberek kiképzéséhez já­rul hozzá - fennálló törvény ér­telmében, - a Szakképzési Alap, ahová a részvénytársaság béralapjának tizenöt százalékát fizetik be, amely körülbelül há­rommillió forint. Igaz, ezzel szemben a labor az elmúlt év­ben öt-hat millió forint bevételt könyvelt el a hagyományos tanműhelyben, amely viszont különböző hatósági feladatok­kal is megbízott. Ilyen például a zöldkártya kiadása, a motor műszaki vizsgája. A jövő szakembereinek kép­zését Szalai László közlekedési mérnök irányítja, olyan kiváló szakemberek közreműködésé­vel, mint Hajzser Tamás tech­nikus, Ihracska György szakok­tató vagy Matthesz Zsolt tech­nikus. Egy-egy hónapban átlagosan mintegy négyszáz jármű - ve­gyesen személy- és teherautó - műszaki javítását végzik. De a karosszéria festését, a törések kiigazítását is szakértelemmel látják el. A tanműhely a követelmé­nyekhez igazodva korszerű műszerekkel van felszerelve. Ilyen az olajcserét percek alatt lebonyolító gép. De alkalmaz­nak ablaküvegbe rendszámbeí­rást glavirozó eljárással. Ez ha­tásos az autótolvajok leleplezé­sére, ami már nem egy esetben a határátkelőknél végzett elle­nőrzések során jól bevált. Az autóvillamosság minden részle­teit ismerik a tanműhely irányí­tói és eredményesen tanítják, sőt alkalmazzák a gépkocsik javítása során. Ennek az autólabomak a leg­főbb erénye, hogy mindent egy helyben meg tudnak oldani, kis­javítástól a nagyjavításig, mi­közben a tanulók ismerkednek a motorizáció bonyolult részle­teivel. így válnak aztán jó szak­emberekké, akik igaz társai lesznek az autótulajdonosok­nak. bobál Hajzser Tamás technikus a korszerű rendszerű motor­olajcserét Szemlélteti a tanulóknak Fotó: Kun Király József Új rovatunk: Beszéljük meg! - írjátok meg gondjaitokat, segítsetek egymáson! A családot a nagymama próbálta összetartani Két héttel ezelőtt indítottuk útjára az új rovatot, melyben fiatalok írják le sorsukat. Idézet egy levélből: ... Úgynevezett látszatcsalád a miénk. Kívülről minden szép­nek, jónak tűnik, a szomszédok, ismerősök is azt hiszik boldo­gan élünk. Ez nem igaz. Szü­leim korán munkába mennek, későn jönnek haza, így egy­mással is alig törődnek. Rám végképp nem jut idejük - írja T. Ildikó. A családot, ha lehet annak nevezni, nagymamám próbálta összetartani, igaz nem sok si­kerrel. Egy napon viszont a na­gyit szüleim az öregek ottho­nába adták. Ettől kezdve meg­változott az életem, egyedül maradtam. Már senki sem törő­dött a másikkal, mindenki élte a maga életét. Szüleim látástól vakulásig dolgoztak, hajszolták a pénzt. Apu kikészült és leszázalékol­ták. Ekkor pokollá vált az éle­tem, de anyué is. Itthon senki­nek nem lehetett más vélemé­nye, mint neki. Ha megpróbál­tam ellent mondani, borzalmas veszekedés tört ki. Apám azt szerette volna, ha nem vagyok otthon, de nem tűrte, hogy valakivel is barát­kozzak. A fiúkat is mind elül­dözte. Soha sehová nem enge­dett el.- Én nem tartozom neked magyarázattal, itt én parancso­lok! - mondta. - Mindent tit­kolni kellett előtte. Egyszer a gimiből hazakísért egy fiú. Még a kezemet sem fogta meg, apám óriási botrányt rendezett. Min­den voltam, csak jó kislány nem. Ennek ellenére jó tanuló vagyok, de apámat és a jelen­legi helyzetemet egyre inkább gyűlölöm. Miért nem élhetünk mi is rendes családi életet? Mi­ért kell örökké civakodni, ve­szekedni? Nem akarok otthon maradni... Igaz, anyut nagyon sajnálom, hiszen ő sosem bántott, mindig csak hallgatott és apunak he­lyeselt. Bízom benne, hogy fölvesz­nek a főiskolára, s akkor kike­rülhetek ebből a számomra ke­gyetlen életből. Nemere István Ravasz, mint a róka (12.)- De igen. Holnap tiszteletemet te­szem a Rodd-villában. * Ha én egyszer elhatározok valamit, ritkán mondok le róla. Olyannyira rit­kán, hogy tulajdonképpen ez még nem is történt meg eddigi pályafutásom alatt. Előzetes telefon után mindjárt reg­gel, vagyis fél kilenc előtt pár perccel fékeztem a nagy villa rácsos kapuja előtt. A magas kőkerítésen elektroni­kus „házőrzők” lapultak: infravörös érzékelők, kamerák. Két zakós pasas unatkozott, de amikor lefékeztem, na­gyon felélénkültek. Tudtam, mit hor­danak a zakójuk alatt - ugyanazt, amit én. És abban is biztos lehettem, van rá esélyük is. Itt minden a lehető legtör­vényesebb. Sterling ügyvéd úr taná­csai alapján gondoskodnak arról, hogy a rendőrség soha ne találjon semmit. A törvényt itt nagyon tisztelik - persze a kábítószerügynökök, a prostikat fut­tató kitartók vagy a csempészek soha sem jönnek ide. Bár minden sötét innen igazgatnak, itt mindig minden „tiszta” maradt és most is az.- Patton felügyelő, rendőrség. Meg van beszélve - intettem a ház irányába. Nem hittek nekem, de meglehetős tisz­telettel pislogtak rám. Az agyuk ugyan nem lehetett nagyobb egy összeszáradt dió belénél, de azt tudták: senki sem merne így ideállítani, ha valójában nem lenne meghívója. Azért beszóltak a kis walkie-talkie-jukon, majd az elektromotor oldalra gördítette a kapu­rácsot. Kis piros sportkocsi mellé parkol­tam. Távolabb garázsok, kertész lo­csolta a bokrok alját, lapos pillantáso­kat vetett rám. Fogadni mertem volna, hogy ez is testőr. A kertészek a legrit­kább esetben voltak megtermett, egész­ségtől kicsattanó huszonévesek. Csak filmekben láttam olyan inast, amilyen ott fogadott. Kimért volt, mint valami lord (persze lordot sem láttam soha, csak hallottam felőlük), és mere­ven ment előttem. Bevezetett a sza­lonba. Ott ültek a Roddok és Terling, az ügyvédjük. Szóval felkészültek fogadá­somra. Elhatároztam, összeugrasztom őket egy kicsit. Halvány remény ébredt bennem - ha tovább folytatódik a gyil­kosságsorozat, talán sikerül őket el­ijeszteni a városból. Elhordják innen az irhájukat, és valahol másutt szerencsél­tetnek egy egész rendőrkapitányságot. A kollégáimat. Nem tudtam őket saj­nálni. Csak megszabadulnánk végre et­től az egész bandától...! Ezért jöttem ide. Kiefer Ródd, a „családfő”, széles arcú, nyugodt férfi volt. Ötvenöt éves és sohasem nősült meg. Annál inkább az öccse, Donald. Az egyetlen fia ha­lála nem rázta meg. Most is úgy ült ott, mint egy szobor. Ez a mozdulat­lanság családi vonás lehetett náluk. Két kőkemény, testes férfi, kifogásta­lan öltönyben, nyakkendővel. No, nem az én tiszteletemre - mint üzlet- -emberek, mindig így jártak. Annál mozgékonyabb volt Sterling. Nyugta­lanul ült, izgett-mozgott, hol rám sze­gezte tekintetét, hol amazokra.- Jó reggelt - mondtam, és megáll­tam előttük.- Jó reggelt, Patton. Foglaljon he­lyet - az idősebb Ródd csak ennyit mondott, ezzel be is fejezte. Mint há­zigazda szólott, és attól kezdve óva­kodott kinyitni a száját. Tudta, ezt nála sokkal eredményesebben teszi az ügyvéd. Donald Ródd makacsul ösz- szeszorította a száját, még a két kezét is a combjára helyezte, nem mozdult.- Nos, tudja már, ki ez az elvete­mült gyilkos? - kérdezte az ügyvéd.- Ha tudnám, már letartóztattam volna - mondtam kimérten. - Azért jöttem, hogy figyelmeztessem önöket. Nem szeretném, ha később arra hivat­koznának: a rendőrség cserbenhagyta a lehetséges áldozatokat. Ezennel vé­delmet ajánlok önöknek. Nem tudták, hogy a zsebemben fo­rog egy kis magnó, gallérom alatt tű­mikrofon lapul. Végül is, szükségem volt erre a cselre. Nehogy azt mond­hassák később, nem ajánlottam fel vé­delmet. Abban is biztos voltam per­sze, hogy ezt nem fogadják el. Sterling röviden felkacagott, aztán hirtelen komolyra váltott:- Csak nem képzeli, hogy bevesz- szük ezt az ócska trükköt...? Még mi könnyítsük meg maguknak, hogy be­lelássanak a kártyáinkba?- Úgy tudom, a Rodd-fivérek csak törvényes üzleteket kötnek, legalábbis eddig mindig ezt hangoztatták - jelen­tettem ki halálos komolysággal. Ösz- szenéztek, hát ez betalált, persze úgy tettek, mintha mi sem történt volna.- Mi van a tettessel, arról beszéljen.- Szóval, nem kémek védelmet...? Rendben van - nyugalom szállt rám. - A tettes kétségkívül az Önök köreiben rejtőzik.- Ez felháborító - így Donald. A hangja megnyikordult. Sterling dia­dalmasan rájuk pillantott, mintha je­lezné: „No, nem megmondtam...?” Szóval beszéltek rólam, mielőtt idejöt­tem.- Azért jöttem, hogy védelmet biz­tosítsak Önöknek - kezdtem újra. - A közvetlen védelmet elutasították, hát ne utasítsák el a közvetettet. Ha nem kémek a rendőrségi közelségből, meg tudom érteni... De legalább fogadják meg a szakember jó tanácsát: vigyáz­zanak magukra. (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom