Nógrád Megyei Hírlap, 1993. október (4. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-09-10 / 236. szám

4 SZEMTŐL SZEMBE 1993. október 9-10., szombat-vasárnap Évtizedek főiskolai katedrán A Máltai Szeretetszolgálat a rászorulókat segíti A matematika nem nehéz tárgy A Pénzügyi és Számviteli Főiskola Salgótarjáni Intézetének közelmúltban tartott évnyitó ünnepségén elismeréseket, jutal­makat is adtak át. A kitüntetettek között volt Lukácsy Dezső igazgatóhelyettes, főiskolai docens is, aki nyugállományba vonu­lása alkalmából Pedagógus Szolgálati Érdemérmet kapott. Amikor öt szólították a színpadra érzékelhetően megsokszoro­zódott a taps ereje __- Ön matematikát tanított, ami közismerten nehéz tan­tárgy? Hogyan sikerült mégis elfogadtatnia, sőt - mint a fenti eset mutatja - megszerettetnie magát a hallgatókkal?- Szerintem a matematika egyáltalán nem nehéz stúdium. Szigorú logikára épül, s aki ezt megismeri, tudja követni, az egész biztos megkedveli. Annál is inkább, mert önfegyelemre, az elkövetett hibák felismeré­sére, kijavítására nevel. A hallgatókhoz való viszo­nyomban igyekeztem mindig igazságérzetemre hagyatkozni, tárgyilagos lenni, de a pedagó­giai ismereteimre, érzékenysé­gemre is apellálni. Előfordulnak ugyanis esetek, amikor a kö­rülményeket sem lehet figyel­men kívül hagyni ...- Nyilván buktatnia is kellett. Voltak ebből kellemetlenségei? Akadt olyan hallgató, aki elfor­dult az utcán ha találkoztak?-Az évtizedek során termé­szetesen jó néhányszor rákény­szerültem arra, hogy elégtelent adjak, de érdekes módon ebből soha semmilyen problémám, konfliktusom nem akadt. Való­színűleg azért, mert törekedtem következetes lenni a követel­ményszint betartatásában. Eb­ből fakad, hogy nincsenek ha­ragosaim, nem találkoztam bosszúállókkal, az viszont elő­fordult már, hogy a megbukta­tott hallgató utólag elismerte, hogy az adott esetben nekem volt igazam, mert nem tanult.-On a főiskola törzsgárdá­jához tartozik, hiszen az 1972-es indulás óta itt tanított. Hogyan került Salgótarjánba?- Győr-Sopron megyei szüle­tésű vagyok, ott jártam közép­iskolába s 1957-ben, az egye­tem elvégzése után dolgozni is a szülőföldemen kezdtem. Egy rövid ideig tartó általános isko­lai tanárkodás után kerültem a mosonmagyaróvári főiskolára, ahol jó tíz évet töltöttem el. Közben óraadó is voltam a számviteli főiskola Győrbe ki­helyezett tagozatán, ahol meg­tudtam a salgótarjáni pályázat lehetőségét. Vonzott egy új in­tézmény megalapozásának, be­indításának feladata.-Mit tudott akkor Nógrád megyéről, Salgótarjánról?- Körülbelül annyit mint egy átlagos értelmiségi a lakhelyétől távol fekvő megyékről, váro­sokról. Egyetlen rokonom, is­merősöm sem élt itt.- Miként sikerült talajt fog­nia?- Rendkívül sok munkánk volt a főiskolán, hiszen nem­csak a szervezéssel, hanem a zeneiskolának szánt épületben az átmeneti állapotokkal is meg kellett birkóznunk. Ezzel együtt viszonylag gyorsan szaporodtak ismerősem, barátaim s hamar megkedveltem ezt a várost, s már régen tarjámnak érzem ma­gam. Nem felejtem persze azt sem el, hogy honnan jöttem, oda is emelt fővel járok vissza. -Ön a tanszéki csoport - ké­sőbb osztály vezetői beosztása mellett a nyolcvanas évek köze­pétől az intézmény igazgatóhe­lyettese is volt. Alapos rálátása van a főiskola elmúlt két évtize­dére . . .- Nekem úgy tűnik, hogy ele­inte nagyobb lelkesedéssel ta­nultak hallgatóink. Ehhez hoz­zájárult, hogy eleinte jóval ki­sebb évfolyamokkal dolgoz­tunk. Ugyanakkor a hozzánk je­lentkezett hallgatók felkészült­sége fokozatosan emelkedett, amelyet a relatív ponthatár ál­landó emelkedése is mutat. Sze­Lukácsy Dezső rencsére a végzetteknek állás­gondjaik nincsenek, számos ná­lunk végzett illetve továbbkép­zett szakember — az eredeti cél­kitűzéseknek megfelelően - a megye gazdaságában dolgozik. A saját tevékenységemmel kapcsolatban szeretném kie­melni, hogy stabil családi háttér állt mögöttem s mindig nagy segítséget, támogatást kaptam vezetőimtől, kollégáimtól, okta­tótársaimtól is. Számomra nagy öröm, hogy néhányukat én indí­tottam el a tanári pályán. Úgy érzem az a munka sem volt hiá­bavaló, amelyet szakmai cik­kek, jegyzetek írására fordítot­tam. Jegyzeteimből négy köz- gazdasági jellegű főiskolán is tanultak a hallgatók.- Ón aktív közéleti tevékeny­ségéről is ismert volt. Most, hogy nyugdíjba ment, mivel fogja tölteni a megnövekedett szabadidejét?- Először is nem szakadok el a főiskolától, hiszen februártól óraadóként újból fogok tanítani. Nem szeretnék elmaradni a szakmában, ezért agytomaként, önszorgalomból is „továbbkép- zem” magam. Azonban a jövő­ben kétségkívül több idő jut ol­vasásra, kulturális rendezvé­nyekre, nyelvi ismereteim meg­újítására, kertészkedésre is.- Köszönöm a beszélgetést. Csongrády Béla Csokoládé is lesz a karácsonyi ajándékcsomagban A legtöbb támogató a kisvállalkozók közül kerül ki A Máltai Szeretetszolgálat embertől emberhez szóló sze­mélyes kapcsolatot alakít ki tag­jaival. Eredményeinek alapja a tagok által vállalt önkéntes munka. A német, a svájci, az osztrák szervezet rendszeres gyűjtést folytat a szegényebb országok lakosságának megse­gítésére. A közelmúlt esemé­nyeit tekintve az erdélyi mene­kültek, a keletnémet menekült- tábor és a romániai segélyakció természetes támaszpontja első­sorban Magyarország lehetett. A gyűjtési akció eredményeként a Vöröskereszt és a Máltai Sze­retetszolgálat kamionjai szállí­tották az élelmiszereket, a ruha­neműket, a gyógyszereket és a kötszereket a válságos helyzet­ben lévőknek. A Magyar Máltai Szeretet­szolgálat salgótarjáni csoportja fél éve kezdte meg működését. Világi vezetője Ercsényi Ferenc alpolgármester, lelki vezetője dr. Lébényi Antal főesperes. A csoport szervezőjét, Bezo- vics Lajost kérdeztük:-Mikor fogalmazódott meg az igény, hogy Salgótarjánban is működjenek?-Feleségem a helyi család- segítő központ vezetője. Mun­kája során természetszerűleg olyan emberekkel került kap­csolatba, akik a létfenntartásuk veszélyeztetettségét felismerve segítségért fordultak hozzájuk. A munkanélküliség következ­tében egyre több család jut kilá­tástalan szociális helyzetbe. A növekvő adatokat látva jutot­tunk arra az elhatározásra, hogy Salgótarjánban is létrehozzuk a Máltai Szeretetszolgálat cso­portját, mely az ország több vá­rosában már működik.- Hány fővel látják el ezt a feladatot?- Csoportunk önkéntes ta­gokból szerveződött. Közel öt- venre tehető azoknak a száma, akik segítik tevékenységünket, ebből 30-35 fő az aktív munka­társunk. A Bolyai gimnázium több tanulója rendszeresen láto­gatja az idős, mozgásukban kor­látozott nyugdíjasokat. Az egészségügyi szakközépiskolák „máltai” osztályai is nagy segít­ségünkre vannak a beteg embe­rek ellátásában.- Hogyan fogalmazná meg legfontosabb feladatukat?- Lehetőségeinkhez mérten szeretnénk biztosítani a tényle­ges rászorulóknak a létfenntar­tásukhoz elengedhetetlen élel­miszereket - cukor, liszt, tea, száraztészta, konzerv, étolaj - és a ruhaneműket. Az ingyen­konyha számára juttatunk le­vesporokat. Fő célunk a sze­génygondozás, az öregek, a magányosak, a nagycsaládosak támogatása, a rászorulók segé­lyezése.-Mennyi pénz áll rendelke­zésükre a salgótarjáni csoport működésének fenntartásához?.-Pontos adatot nem tudok mondani. Körülbelül 250.000 forinttal rendelkezünk, ami adományokból tevődött össze. Ennek jelentős hányadát a szo­ciális és egészségügyi bizottság tagjai utalták át számlánkra. In­duló tőkénk 100.000 forint volt, a budapesti központtól ugyanis csak egy év próbaidős működés után kapunk pénzbeli támoga­tást. Ez idő alatt elválik, meny­nyire életképes a csoport, mennyire tud önállóan dol­gozni.- Honnan számíthatnak adó mányi) kra?-Támogatóink között a kis­vállalkozók vannak többségben. Nagy részük nemcsak egyszeri adományt nyújt, hanem folya­matos támogatásban részesíti csoportunkat. A magánszemé­lyek által felajánlott adományok is számottevőek, a sok kis tétel­ből tevődik össze a rászorulók élelmiszercsomagja, a nekik szánt ruhaneműk jelentős része. Az Émásztól, a vízműtől, a hő- szolgáltató vállalattól térítés- mentesen kapjuk az áramot, a vizet, a fűtést. A ruhagyár dol­gozói késztermékekkel látnak el minket.- Bebizonyosodott, hogy szükség van a csoportra. Van valamilyen reményük a támoga­tók táborának növelésére?- Nagy örömmel tapasztaljuk, hogy egyre több adományt aján­lanak fel. Az adományozók bíznak bennünk, céljainkat tisz­teletben tartják. Mind többen ismerik fel a valós gazdasági helyzetet, megpróbálnak raj­tunk keresztül segíteni a rászo­rulóknak.- A rokkantak napján a moz­gáskorlátozottak egyesületét is meglátogatták. Milyen kapcso­latot tartanak fenn a különböző szervezetekkel?- Nagyon jó kapcsolatot ala­kítottunk ki a süketek és na­gyothallók egyesületével, a cu­korbetegek egyesületével, az ér­telmi fogyatékosak napköziott­honával, a város határain túl a mizserfai szociális otthon lakó­ival, a balassagyarmati csecse­mőotthonnal. Szeretnénk élet- körülményeiket megismerni és lehetőségeinkhez mérten támo­gatni őket.-Közeleg a karácsony. Mit terveznek a szeretet ünnepére?- A máltaiaknál szintén ha­gyománya van a karácsonyi ajándékozásnak. A budapesti csoport tagjai személyesen vi­szik ki a családokhoz a csoma­gokat, a miskolciak karácsonyi ünnepségek keretében adják át. A mi csomagunk az alapvető élelmiszerek mellett cukrot, csokoládét is fog tartalmazni a gyerekek számára.- Hogyan ítéli meg a további működés esélyeit?-Egyre nő azoknak a száma, akik a segítségünket kérik. Saj­nos kedvezőtlen tapasztalatok­kal is rendelkezünk. Előfordul, hogy egyesek valótlan adatokat bediktálva próbálnak meg jogta­lan előnyhöz jutni. Ennek elke­rülése, az igazán rászorulók megtalálása érdekében környe­zettanulmányokat szeretnénk készíteni. Az egészségügy terén is tervezünk lépéseket tenni. Szükségünk lenne egy szociális térképre, amit az önkormányzat és a Vöröskereszt is hasznosí­tani tudna. Kurucz Anita Privatizációs illúziók Csaknem egyidős a századdal Kéri Kálmán emlékei A privatizáció a rendszervál­tás talán egyik legellentmondá­sosabb és legkevésbé áttekint­hető folyamata. A piacgazdaság kialakítása, melyben a magán- szektor a domináns, természete­sen nem könnyű feladat, a pri­vatizáció sokak szemében „sö­tét ló.” E kérdésekről beszélgettem Túróczi Jánossal, a Dunahol- ding Salgótarján Kft. ügyveze­tőjével, privatizációs tanács­adóval.-Milyen szakaszai vannak a gazdasági átalakulásnak, s hol tart most a privatizáció folya­mata?- A privatizáció már a rend­szerváltás előtt megkezdődött. Az 1988-ban megalkotott társa­sági törvény szabad utat adott a szemfülesebb vállalatoknak, hogy társasággá alakulva „ál- lamtalanítsák” magukat, vagy befektető partnereket találva vegyes vállalatokat hozzanak létre. Ez az ún. spontán privati­záció volt az eddigi legsikere­sebb periódus. Az állam azon­ban rosszul tűrte, hogy csekély a befolyása és az átalakulási törvénnyel mintegy lezárta a spontán privatizációt. Megkezdődött aztán az előp­rivatizáció is, amelynek során az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) elvonta a kereskedelmi, vendéglátó és szolgáltató válla­latok boltjait és megpróbálta azokat kisvállalkozók számára kedvezményesen értékesíteni. Az alapgondolat jó, a folyamat azonban mégis döcög, mert az üzlethelyiségek többsége ön- kormányzati tulajdonban van, azok pedig jelenleg nem érde­keltek az értékesítésben. Az állam 1991-ben egy-két tucat kiválasztott nagyvállalat piacra dobásával elindította az aktív privatizációs programo­kat, amelyek aztán annak rendje-módja szerint meg is buktak. A kudarcból tanult az ÁVÜ, s elindította az önprivatizációt. Ennek során az állam nevében - az ÁVÜ-t kikerülve - szakértő cégek közvetlenül végzik a vál­lalatok társasággá alakítását és értékesítését. Az eddig két üte­met megélt program jól ha­ladna, ha az ÁVÜ-nek nem jutna eszébe időnként mégis­csak beavatkozni, vagy szigorí­tani a feltételeken. Azok a folyamatok sikere­sebbek, ahol az állam nincs je­len. Ahol az ÁVÜ, vagy más ál­lami szerv közvetlenül jár el, jellemző a hivatali stílus és az ezzel járó szubjektivizmus, las­súság. Pedig a kormányhivata­lok fiatalabb generációja jól képzett és tehetséges. Csak hát egy hivatal sosem eredményér­dekelt, költségvetésből él és egyedi ügyekben többnyire nem is racionális. Mostanában az ÁVÜ ráadásul elég gyanakvó, talán ezért is körülményes. Komoly hátráltató tényező az is, hogy a vállalatok vezetőinek nem érdekük a privatizáció, ők maguk nem elég tőkeerősek, nem tudnak jelentős tulajdont szerezni, az idegentől pedig na­gyon tartanak. Ráadásul az AVÜ sokkal rövidebb pórázon tartja őket, mint bármelyik né­hai kommunista főhatóság.- Vannak-e sajátos jegyei a Nógrád megyei vállalatok pri­vatizációjának?-Egy sajátos, harmadik út­nak nézünk elébe: a felszámolás útján történő privatizációnak. Ennek legalább két oka van: egyrészt a vezetők már említett hozzáállása, másrészt az átlag­tól súlyosabb recesszió. Szinte valamennyi nagyvállalatunk életképtelen, felszámolásuk csak idő kérdése. Egyébként et­től a harmadik úttól nem kell félni. A nagyobb cégek felszá­molásának alapvető kimenetele az újjászervezés, a reorganizá­ció. A tevékenység megszűnése csak a kisebb cégek, az amúgy is „kiürült” vagy „alibi”—vállal­kozásokra jellemző. A felszá­molás egyébként előnyös abból a szempontból, hogy az ÁVÜ és más kormányhivatalok obligón kívül kerülnek, és a vezetők is felszabadulnak a sokirányú megfelelés teljesíthetetlen kényszere alól. Hátrányos ugyanakkor azért, mert a pénz­ügyi feltételek kedvezőtlenek a befektetők számára. Ezt a kike­rülhetetlen harmadik utat ja­vunkra is lehetne fordítani, ha nagyobb szerepet vállalnának az önkormányzatok, a megyei, vagy kistérségi fejlesztési és vállakozástámogató alapítvá­nyok és társulások. Ehhez azonban erőteljesebb gazdaság- politikai kreativitás és lokálpat­rióta kohéziós erő lenne szük­séges.-Miért nem vállal nagyobb szerepet ebben a folyamatban a Dunaholding Salgótarján Kft., mint privatizációs és tanácsadó, szakértő cég?- Sajnálom, hogy - csakúgy, mint más helyi tanácsadók - nem tudunk ebben komolyab­ban részt venni, de hát végül is senki sem lehet próféta saját ha­zájában.-Mi a véleménye a Munka- vállalói Résztulajdonosi Prog­ramról (MRP), amelyhez sokan igen nagy reményeket fűztek?- Az MRP, noha belső lé­nyegénél fogva teljesen alkal­matlan arra, hogy a privatizáció jelentékeny eszköze legyen, mégis az lehet. Az a baj, hogy illúziók tapadnak hozzá, politi­kai elvárások vannak vele szemben. Volt már ilyen: „Tiéd a gyár, magadnak építed!” Fej­lett piacgazdaságokban a dol­gozói tulajdonlás eléggé ritka. Inkább a jó cégek jutalomból adott dolgozói részvényei a jel­lemzőek, nem pedig az, hogy középkáderek és kétkezi mun­kások összeállnak leroggyant gyárakat tőke nélkül, szolidari­tási alapon feljavítani. De buta­ság lenne az MRP-t nem ki­használni, mert ma ez a legtá- mogatottabb forma, aztán meg majdcsak lesz valahogy ...- Miért nem kap elég nyilvá­nosságot a privatizáció?- A közvagyon történelmileg megismételhetetlen magánosí­tása folyik. Nem tudni a kor­mány miért zárkózik el a na­gyobb nyilvánosság elől. Azt azonban tudom, hogy az önpri­vatizáció ebben is egyszerűsí­tést jelentene. A tanácsadók üz­leti könyvei és irattárai ugyanis egyszerűen és sok szem által el­lenőrizhetők. Dr. Baráthi Ottó (FEB) 1901 nyarán látta meg a napvilágot. Kéri Kálmán ki- lencvenharmadik évében járva is a szó szoros értelmében jelen van a századvég történéseiben: a tábornoki kar doyenje, s agi­lis, a parlament üléseiről ritkán hiányzó képviselőként egyben a közélet korelnöke is.- Szinte hihetetlen, hogy már háromnegyed évszázada, elje­gyeztem magam a katonai pá­lyával. 1918 szeptembere volt, amikor Traiskirchenben a tüzér­ségi hadapródiskola növendéke lettem. Iglón születtem, régi szepes- ségi családban. Szüleim német ajkúak voltak, de magyarnak vallották magukat. Engem is ebben a szellemben neveltek; s csak egyvalamitől óvtak: a poli­tikától. Fiatalon meg is fogad­tam intelmüket, ami nem volt nehéz, mert 17-18 éves koro­mig fikarcnyit sem érdekeltek a politika dolgai. Anyám megöz­vegyült, s gyámom tanácsára döntöttem úgy, hogy tüzértiszt leszek. A híres bécsi erdő szélén épült hadapródiskolában több volt a magyar szó, mint a német - itt az egész monarchia szá­mára képezték a tüzéreket, köz­tük sok magyar fiatalt. Sejtel­münk sem volt, hogy világtör­ténelmi események zajlanak kö­rülöttünk, hogy fölbomlik a monarchia. Igen, szinte testkö­zelben értem meg a Habsburg- birodalom összeomlását, ott voltam, amikor Károly császár és király lemondott a kormány­zásról és elhagyta Schönbrunnt. Mi magyarok nem futottunk szét, nagyon erős volt bennünk a fegyelem, az összetartás - nem is csapódtunk semmiféle „forradalmi” társasághoz. 1918. december 4-én elbocsá­tottak bennünket, s a monarchia egyenruhájában jöttünk haza. Itthon a Ludovikán folytat­tam tanulmányaimat - kisebb „zökkenővel”: a Tanácsköztár­saság idején, ’19 nyarán ugyanis ki akartak végezni. Megúsztam, elvégeztem a ve­zérkari iskolát, s megindultam fölfelé a katonai ranglétrán. Talán nem dicsekvés, ha azt mondom: mindenütt elég jól megálltam a helyem. ’44-ben a VI. hadtest, majd a hadsereg vezérkari főnöke lettem. Ott voltam Moszkvában a fegyver­szüneti bizottsággal folytatott tárgyaláson ... Aztán más fordulatot vett az életem: ’45-ben letartóztattak, kényszermunkára vittek .. . Elmondhatom hát, amit ke­vesen: megjártam Schönbrunnt, a császári udvart is meg a recski munkatábort is ... Nemrég az osztrák tévések dokumentumfilmet forgattak a monarchia összeomlásának hetvenötödik évfordulójáról, s mint élő tanút, meghívtak Tra- iskirchenbe. Sajátos élmény volt, de hogy érne fel ahhoz, hogy tagja lehe­tek az első szabadon választott parlamentnek.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom