Nógrád Megyei Hírlap, 1993. július (4. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-10-11 / 159. szám

1993. július 10-11., szombat-vasárnap HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP Szécsényi őszi tárlat Idén is lesz szécsényi őszi tár­lat, amelyre máris megkezdő­dött a fölkészülés. A második ilyen jellegű kiállításnak otthont adó Szécsényi Városi Művelő­dési és Ifjúsági Centrumból’ ezekben a hetekben küldték, il­letve küldik el a művészeknek azokat a leveleket, amelyek a tárlaton való szereplésre szóló fölkérést tartalmazzák. Eszerint a művészek szeptember 9-ig küldhetik be alkotásaikat. A szervezők, köztük Szécsény Város Önkormányzata, a Városi Művelődési és Ifjúsági Cent­rum, a képzőművészek szövet­ségének Nógrád megyei cso­portja, számítanak arra, hogy a tavalyi, első ilyen jellegű kiállí­táshoz hasonlóan az idei is jó alkalom lesz arra, hogy a Nóg- rádban élő képző- és iparművé­szek legújabb műveikkel mu­tatkozhassanak be a közönség­nek. Erre annál inkább szükség van, mert hiszen, megyei kép­zőművészeti kiállítás a szécsé- nyin kívül nincsen Nógrádban. A szécsényi őszi tárlat megren­dezését a Nógrádi Mecénás Alapítvány is támogatja, s töb­ben jelezték díjalapítási szándé­kukat, például Szécsény és Ba­lassagyarmat városok önkor­mányzatai és mások. Radics-sgraffito Nógrádmegyernek Radics István festőművész több monumentális műve díszíti a megye közintézményeit, isko­láit. Legújabb készülő sgraffr- tója szülőfaluja, Nógrádmegyer művelődési házát díszíti majd. A többfigurás frízt hamarosan az épület homlokzatán csodál­hatják meg az érdeklődők. Ez a falképe is a nógrádi palóc ha­gyományból veszi motívumait, ami mindig is éltette Radics Ist­ván művészetét, nemzetközi hírnévre szert tett tűzzománcai­ban is hangsúlyt kap. Minde­nekelőtt a nógrádi táj és a benne élő ember sorsa foglalkoztatja a művészt. Virágom, virágom Nagy Márta rajza Közel az égetőkemencéhez Ma zárul a zománcművészeti alkotótábor, amely június 20-án nyílt meg Salgótarjánban, az SVT-Wamsler Háztartástechni­kai Rt. tanműhelyében, Ló- rántné Presits Lujza vezetésé­vel. Sorrendben ez volt a hato­dik, de idén először a gyár veze­tősége a lokális részvétel helyett országos jellegűvé kívánta tenni, megirívásos alapon. E szándékában készséges part­nerra talált a Magyar Alkotó- művészek Egyesületében, a Képző- és Iparművészek Szö­vetségében, a hír eljutott a kecskeméti Nemzetközi Zo­máncműhelybe is. Mindazonál­tal a szándék ezúttal csak rész­ben valósúlt meg, a nógrádia­kon kívül mindössze ketten jöt­tek el, Hévízi Éva Budapestről és Pataki József Egerből. Idén összesen 16 résztvevője volt az alkotótábornak, többségük me­gyei rajztanár. Magyarországon Kecskemét a zománcművészet központja. Úgy tetszik, a salgó­tarjáni alkotótábor országos is­mertsége még csak most kez­dődhet. Kezdetnek tehát sem­miképpen sem rossz a viszony­lag kicsi érdeklődés. Néhány évnek bizonyára el kell telnie ahhoz, hogy ez az alkotótábor megtalálja sajátos szerepét a hazai zománcművészeti élet­ben. A gyár kezdeményezése ezért mindenképpen üdvöz­lendő. Egyébként, a tanműhely most készült el, stílusosan a zománcművészeti alkotótábor résztvevői avatták föl. Hogyan alakították ki kéthe­tes alkotótábori programjukat, milyen tervekkel érkeztek, és mit valósítottak meg azokból? Lássunk néhány rövid választ, a teljesség igénye nélkül. — Évek óta ott vagyok a kecskeméti nemzetközi zo- mácművészeti szimpozionon — mondja Hévízi Éva. — Szere­tem az aplikációt, a legkülön­bözőbb anyagok elegyítését (sárgaréz, vörösréz, rekeszzo­mánc, stb), tavaly megkaptam a szimpozion nagydíját is, most pedig éppen látható egy bemu­tatóm Budapesten, a Csontváry Teremben. Salgótarján azért ér­dekes számomra, mert itt egy újabb kísérletre nyílik lehető­ség, vaslemezre és gyári fes­tékre kidolgozott programot terveztem magamnak. Ez me­rőben más, mint például az ék­szerzománc. Csinálok egy soro­zatot, amelynek címe a „Tenger és a tenger darabjai”, elképzelé­seimet ebben szeretném megva­lósítani. Izgalmas munka. Pataki József az Egri Gyer­mekvárosban dolgozik, amely­nek hosszú ideig igazgatója is volt, szakmai csoportvezető a gyermekvédelemben, több mint harminc éve kiállító művész, Kátai Mihállyal végzett az Iparművészeti Főiskolán. Kap­csolata a salgótarjáni gyárral ugyancsak régi, például itt ké­szítették el a gyermekváros 25 éves évfordulójára általa terve­zett emblémát. A festő- és gra­fikusművész tűzzománcai is rendszeresen szerepelnek az or­szágos tárlatokon, biénnálékon. Pár éve az IBUSZ számára gra­fikai albumot készített a barokk Eger műemlékeiről. — Örülök, hogy meghívott a gyár az alkotótáborba — jegyzi meg. — Miután mostanában in­kább ékszerzománccal foglal­kozom, jó, hogy itt más techni­kákat próbálhatok ki. Itt is fog­lalkoztat az egri barokk, s min­denekelőtt a grafika zománcra való „átvitele”, a szórt technika. Lórántné Presits Lujza palóc faragások motívumait dolgozza föl. — A sulykolófákon, csana- kokon, padtámlákon, szuszéke­ken csodálatosan gazdag motí­vumkincs őrződött meg, ez a vi­lág foglalkoztat most — mondja. — Úgyszólván kime­ríthetetlen témáról van szó, a népművészet belső rendjének a saját munkásságomba való al­kalmazásáról, ami régóta fog­lalkoztat. Losonczy Ildikó évek óta maga is zománcszakkört vezet a salgótarjáni Ady Endre műve­lődési otthonban, az alkotótábor alapító tagjai közé tartozik. — Bálványokat, álarcokat, fejeket készítek, és a különböző rétegek egymás fölé rakásával kísérletezem — mutat a készülő művekre. — Két hét alatt sok jó meglepetés is érheti itt az em­bert, változatosak a technikai lehetőségek. — Én is inkább kísérletezem itt - mondja Bakos Ferenc. — Olyan zománcképeket szeret­nék csinálni, amelyeken megőr­ződnek a grafikai sajátosságok, de a tűzzománc dekorativítása is hangsúlyt kap. Változatlanul a múlt üzeneteit kívánom meg­fejteni, hiszen ahhoz, hogy a je­lenhez lehessen szólni, ismerni kell a múltat, azt az örök kör­forgást, amit a születés, az el­múlás, a visszaalakulás jelent. Ez mindenben benne van, a házban, a roncsban, a fűszálban is. — Az alkalmazott grafika művelőjeként itt próbálom ki­élni a festőiséget — mosolyodik el Varga István, akinek alkal­mazott grafikáin kívül fotói is ismertek. — Hatodszor vagyok itt, most közel vagyunk az ége­tőkemencéhez, sokat tudok kí­sérletezni. Ezt erősíti meg Újhelyiné Csincsik Orsolya is: — Élmény a kemence. Én el­sősorban textillel foglalkozom, az is ősi anyag, csakúgy, mint a zománc. Itt is az anyag sajátos­ságait próbálom megismerni. Nagy Márta ugyancsak a kí­sérletezés lehetőségének örül: — Kipróbálom a tűzzomán­cot, itt ugyanis más az alap­anyag és a festék. A síkszerűség itt erőteljesen érvényesül, a ha­gyományos műfajokat, például a grafikát nem lehet egy az egy­ben átvinni zománcba. Fákat, virágokat csinálok, a nonfigura- tivítással is kísérletezem. Romhányi Olga szívesen raj­zol bele a zománcba: — Faktúrája van a zománc­nak, ez is érdekel, de idén in­kább síkban maradok. Színben eléggé monokron vagyok, a barna árnyalatait és a fehéret szeretem. Hertelendy Zsuzsanna több­nyire a figurativitás és a nonfi- gurativitás határán mozog: — Szeretem ezt az igen vál­tozatos technikai lehetőségek­kel is bíró technikát. Régóta ér­dekelnek azok az ősi kultúrák­ból ismert motívumok, illetve gondolati tartalmak, mint pél­dául az életfa, az égigérő fa, egyáltalán az élet keletkezése, a kozmosz rejtélye. G. Lóránt Lujza „rejtett önarcképeket” csinál: — Szeretem az erősen kontú- ros képeket, az őserdőt, a buja növényzetet, a kicsit egzotikus, ám az élet gazdagságát kifejező műveket. Csodálatos, színes anyag a tűzzománc, föl szaba­dultán, örömmel lehet vele dol­gozni. Bacsúr Sándor, aki a balas­sagyarmati Kiss Árpád Általá­nos iskolában maga is zomác- szakkört vezet, először vesz részt az alkotótábor munkájá­ban: — Tizenöt éve foglalkozom elsősorban rekeszzománccal, itt is ezt készítek. Mindazonáltal ismerkedem az itteni technikai adottságokkal is. —mér Fonod Zoltán: Üzenet Fonod Zoltán: Üzenet című könyve a csehszlovákiai ma­gyar irodalom történetét tár­gyalja 1918-tól 1945-ig. A Csehszlovák Köztársaság, majd az 1939-től 1945-ig önálló éle­tet élő Szlovák Állam magyar­lakta tájain a történelem során nem alakult ki társadalmilag, etnikailag determinált önálló nemzeti vagy szellemi közös­ség. Ez a hagyománytál anság tette később próbára a csehszlo­vákiai magyar kulturális életet, irodalmat is. Fonod Zoltán jól látja, hogy a földrajzi helyzet­hez fűződő hagyományok — S algótarján művelődésé­nek, kultúrájának kezdeti alakulásáról, alakítóiról, művelőiről a várostörténeti ku­tatás már igen sok mindent föl­tárt, eredményeket mondhat magáénak a folyamatelemzé­sekben is. Erről tanulmányok, résztanulmányok egész sora lá­tott napvilágot az elmúlt évek­ben. A tudományos kutatáson és földolgozáson kívül figyel­met érdemelnek azok a tevé­kenységi formák is, amelyek keretében például a múzeum­barátok, a múzeumi pályázatok résztvevői, lokálpatrióták, régi tarjániak tárgyak gyűjtésével és ajándékozásával, sok infor­mációt tartalmazó pályaművek írásával járulhatnak hozzá a város múltjának jobb megis­meréséhez. Közéjük tartozik Salgótar­jánban például Vertich József is, aki szinte hangyaszorga­lommal gyűjti és dolgozza föl díjnyertes pályaműveiben a vá­ros múltjának történetét. Sze­mélyes emlékei, városszeretete is segíti ebben a fáradhatatlan tevékenységben, amit kiegészít levéltári búvárkodással is. Egyik korábbi, Tarjániak vol­tak című pályamunkájában például különösen sok adatot, érdekességet vonultat föl azok­ról, aki tettek valamit a város Tarjániak voltak kultúrájáért, írókról, költőkről, irogatókról, a zene- és énekkul­túra, a képzőművészet hajdani művelőiről. A város irodalmi hagyomá­nyáról szólva — és most itt nem emlegetjük Balassi Bálin­tot, Petőfi Sándort, Juhász Gyulát, Móricz Zsigmondot és másokat, akik a régmúltban, vagy a későbbiekben éltek, vagy megfordultak e tájon, il­letve kapcsolatokkal kötődtek ide — mindig is kevés szó esett azokról, akik többnyire a helyi irodalom „aprószentjeiként” tettek valamit a kultúráért, a művészetekért. Róluk emléke­zik meg Vertich József emlege­tett pályamunkájában. Közéjük tartozott Gergely János (1857-1918) acélgyári tanító, aki verseket és prózát írt a helyi lapokban. Lengyel Sán­dor 1902-ben Salgóbányán kezdte pályafutását, novellái­ban, tárcáiban a palócság élet­módjával foglalkozott. Bechine László (1875-1952) szintén pedagógus volt. Két folytatásos elbeszélése jelent meg a helyi lapban a század első felében, érzelgős hangú verseket is írt. Nógrádi Papp Dezső ügyvéd költő 1903-tól a Petőfi Társa­ságnak is tagja volt, költemé­nyei fővárosi lapokban is meg­jelentek. Könny és mosoly címmel 1939-ben adott ki önálló verseskötetet. Salgótar­ján címmel 1911 -ben hetilapot indított, amelynek azonban csak egyetlen száma jelent meg. Fekete Alfréd Ibolyacso­kor című, az 1920-as években kiadott versesfüzetét A munka című helyi lap is méltatta. A huszas évektől mintegy 12 éven át A munka szinte vala­mennyi számában szerepelt írásaival Vadkerty Béla és Ki- sigmándi Géza. Molnár I. Jenő, Visnovszky László, Kop­pány István, Koltay Imre, Kú­ton Benőni, dr. Soltész József, dr. Zemplényi Imre, dr. Bozóky Dezső, Wabrosch Béla, Gábler Vilmos neve tűnik föl több-ke­vesebb rendszerességgel a he­lyi fórumokon. Dr. Schwabach László Semmelweiss életéről írt drámát. A régióban is közis­mert dr. Dornyay Béla sok irá­nyú munkássága. Erdődy Mi­hály, azaz Dymi pedig országos hímévre tett szert, sokszor emelte föl szavát az igazságos társadalomért, a progresszió jegyében. —te Balassi Bálint, Szenei Molnár Albert, vagy később Kazinczy, Jókai, Madách, Mikszáth mű­ködése — nem a kisebbségi, hanem az egységes magyar nemzeti irodalom előzményei. A csehszlovákiai magyar ki­sebbségnek tehát 1918 után a „semmiből” kellett megterem­tenie saját irodalmát. A szerző hézagpótló művében a fejlődés minden állomásán végigvezeti az olvasót, nevekkel, irányza­tokkal, művekkel ismertet meg bennünket. Mindez különösen érdekelheti a szomszédság foly­tán is a nógrádiakat. Csikász István: Július a lombocskák falevelek sisakos vitézek: üdvhadsereg a fénylő pára sziporka-ablakán bekukucskálok a mennyországba: az akáckeretű égbe: * mert a tegnapi kék vihar után ma újra égve kigyulladt a nap tombol a július mint megbocsájtó szerelem mint mosolygó harag (A Vallatás című kötetből.) Réti Zoltán önéletírásával A Palócföld új száma Megjelent Salgótarjánban a Palócföld új, idei harmadik (májusi-júniusi) száma. A folyóirat szépirodalmi ro­vatában Barcs János verseit és Onagy Zoltán novelláját közli. Külön is figyelmet érdemlőek e szám Madách Imrével kapcsola­tos tanulmányai. Praznovszky Mihály: Madách, a Tragédia és a kortársak 1861-1864 címmel írt tanulmányában a Ma- dách-kultusz jelenségeivel fog­lalkozik. Andor Csaba Madách Imre levele Frenyó Nándornak című tanulmányát adja közre. Radó György Madách és Eins­tein eszméinek kapcsolatát elemzi, noha ők ketten nem vol­tak egymás kortársai. Folytatja a lap az előző, má­sodik számban indított Északi kilátó című rovatában a ma­gyar-szlovák kapcsolatok elem­zését, ezúttal Kafer István iro­dalomtörténész Magyar-szlovák jegyzetek című írásának közrea­dásával. A Palócföld kiemelkedő ré­szét jelenti az idén hetvenéves, Balassagyarmaton élő festőmű­vész, Réti Zoltán munkássága előtti tisztelgés. Ennek jegyé­ben készített igen gondolatgaz­dag interjút a művésszel Szo- kács László. Továbbá közli a lap a művész készülő önéletraj­zának egy részletét is A gyar­mati kisdiák csodálkozik cím­mel. A művész megejtő őszin­teséggel vall a korhangulatról is. E szám illusztrációs anyagát ugyancsak Réti Zoltán alkotása­iból válogatták a szerkesztők, a színes melléklet Nógrád Megye Közgyűlésének külön anyagi támogatásával készült. Tarján Tamás kritikája, Csá­pod i Miklós Erdélyi Fiatalok című tanulmánya, amely a tran- szilvanizmust, a hőskort és ha­nyatlást vizsgálja egy folyóirat történetében, valamint Fekete Miklós elbeszélése teszi teljessé e szám kínálatát. (te) Az utókor számára Több mint 3000 negatív Dr. Cseplák György főorvos több mint 3000 felvétel negatív- ját ajándékozta a salgótarjáni Nógrádi Történeti Múzeumnak. Az 1967-től datálható felvétele­ken mára már történelminek számító események maradtak fenn az utókor számára, például az új salgótarjáni kórház építé­sét, költözését, első orvosait, betegeit megörökítve. A to­vábbi képek kulturális esemé­nyeket, városépítést dokumen­tálnak. Madách szellemében A hagyományoknak megfele­lően, Nógrád Megye Közgyű­lése, valamint a Palócföld közé­leti, irodalmi, művészeti folyói­rat szerkesztősége az 1993. évre is országosan meghirdette a Madách Imre irodalmi pályáza­tot. A pályázatra olyan, eddig nem publikált, máshol egyidő­ben be nem nyújtott művekkel lehet nevezni, amelyek elmé­lyült szakmai igénnyel mutatják be valóságunk közérdekűén időszerű kérdéseit, illetőleg, amelyek Madách Imre korára, életére, életművére, annak utóé­letére vonatkozó új gondolat­anyagot, adalékot tartalmaznak. A pályaműveket december 1 -jéig lehet benyújtani a Palóc­föld szerkesztőségébe. Ered­ményhirdetésre 1994 januárjá­ban, a hagyományos Ma- dách-ünnepségen kerül sor. A díjazott művek első közlésének jogát a folyóirat magának fenn­tartja.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom