Nógrád Megyei Hírlap, 1993. április (4. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-10-12 / 84. szám

1993. április 10-12., szombat-hétfő MAGAZIN HÍRLAP Töprengés a líráról Nemrég olvastam egy kitűnő verselemzés beve­zetőjeként (Hargitai József: Szóra bírt versek), ta­lán Németh Andor volt az első, aki fölfigyelt arra, hogy József Attila legtöbb verse mély tűnődéssel, csöndes visszaemlékezéssel, vagy töprengéssel indul. Szinte minden nagy verse is: A Dunánál, a Hazám, az Óda, az Elégia, a Külvárosi éj, a Mama, az Anyám. A meditációs indítás azonban, úgy gondolom, nemcsak a költőóriásra jellemző. Voltaképpen minden ember számára eljöhet az az idő, midőn a megélhetésért vívott hajsza szüneté­nek boldog-boldogtalan pillanatában rákénysze­rül az egyéni és társadalmi létezés értelméről, vagy éppen értelmetlenségéről való töprengésre. Régen rossz, ha egyre több ember számára mintha kevesebb lenne az ilyen meditációs pilla­nat. A költészetről való töprengés sem más, mint az élet értelmén való tűnődés. Ez minden igazi vers lényege. Aki ma azt hangoztatja, hogy nem érdekli az embereket a vers, egyúttal azt is állítja, nem érdekli az embert saját sorsa. Ez önsorsrontás. Sajnos, nem alaptalan az állítás, manapság virul­nak is az önsorsrontás legkülönfélébb változatai. Mégis azt gondolom, nem a költészet, hanem az ember és társadalma, civilizációja van válság­ban, s a vers csupán az emberrel együtt tűnik majd el a földi térségekről. Az a véleményem, bárhogyan is alakul a ké­sőbbiekben az ember élete, bármely gondolati és érzelmi rétegek rakódjanak rá gyarapítva és emelve — esetleg megsemmisítve — a múló idő­ben, a világra való eszmélkedés első rétege min­denképpen a szülőföldön rakódik le a lélekben, s ez maga a szülőföld, emberi, táji, éghajlati viszo­nyaival, szókincsével, történelmével, énekeivel és csöndjével. És költészetével. Az ember mindezzel természetesen azo­nos, ha akarna sem szabadulhatna tőle. Midez azt is jelenti, hogy az embernek korántsem egyetlen azonossága van, hanem szinte végtelenül sok. Az önmagával azonos ember ezért végtelenül nyu­godt és természetes. Hagyja, hogy a világ hasson rá, a kisajátítására törő „ideológiákat” pedig azok agresszív lényegének megismerése után el­kerüli, bármely színben törekedjenek is meghódí­tására. Ez is önvédelmi reflex. A költészet más. Nem hódítani, lenyűgözni akarja az embert, hanem fölszabadítani. Ezért el­választhatatlan az ember szabadságától. Költé­szettől független ember nincs, ha sokan soha nem is ismerik föl ezt az együvé tartozást. Az ő bajuk. Most kétségkívül igen nagy a baj. Napjainkban, midőn a szerkezeti válsággal küzdő gazdaság gondjaitól, egyáltalán, a gazda­sági, társadalmi, politikai modernizációs kísérlet vitáitól zeng az ország, s fönnáll a veszélye annak, hogy a kíméletlen osztozkodás közepette ismét ku­darcot vall ez a kísérlet, különös súllyal vetődhet föl az az egyre kevesebbeket foglalkoztató kérdés: mi lesz magával az emberrel. Formálisan köze­lítve hozzá, nincsen baj, a fórumokon néha még elhangzik a műveltség, a kultúra — benne a mű­vészetek, köztük a költészet — szerepének fontos­sága, minden minőség alapjaként való deklará­lása. Hétköznapi életünkben — a politikaiban is — azonban fogyatkozóban van a minőségi elem. Pillanatnyilag a dehumanizálódás nyer újabb ha­dállásokat, holott az élet nehezedésével éppen en­nek ellenkezőjére, a társadalmi szolidaritás növe­kedésére lenne szükség. S bár kétségkívül általá­nos igazság, de érvényes ma is, hogy ebben az összefüggésrendszerben hinni kell a tünékeny ha­talmában. Manapság kevés vers jelenik meg. Ami a mű­velt kortársirányzatokat, a stílust illeti, a versek változatosak. De a legjobbakban változatlanul közös a világ és az ember iránti intellektuális ér­deklődés, a választott forma, a versbeszéd össz­hangja a művészi gondolattal. Maga ez a gondo­lat, természetesen, más és más, a költők művelő­déstörténeti hagyományainak, illetve szellemi ér­deklődésük különbözőségeinek megfelelően. Ha valaki azt gondolná, talán éppen az a sokféleség idegeníti el az embereket a verstől, annak javas­lom, tekintsen mélyebbre. Magam sem tartozom azok közé, akik a művészetekben, az irodalomban kizárólag az eredetiséget tekintik értékmérőnek (az eredetieskedést egyértelműen elutasítom), in­kább a kvalitást tartom fontosnak. Ez utóbbi pe­dig lényegét tekintve független az irányzatoktól, még pontosabban, bármely irányzaton belül létre­jöhet, amennyiben valaki szellemi képességei ki­használásával jó színvonalon képes valamit kö­zölni a világ, a kor állapotáról. Ma ez szomorú ál­lapot. A szomorúság viszont nem esztétikai kate­gória. A jó vers mostanában erről is szól. Akkor is, ha nincs itt a költészet ideje, csak a költészet napja. Vagyis, baj van az emberrel. (bte) Oláh-kiállítás Dr. Oláh József, a me­gyei kórház főorvosa, aki festőművészként is is­mert, újra kiállításra ké­szül. A debreceni Orvos- tudományi Egyetemen április 15-én nyílik újabb egyéni kiállítása, ame­lyen mintegy 25 olajké­pét mutatja be. Paróczai Csaba: Négysoros versek Libabőrt fú a szél a folyóra. A levegő csak lágy remegés. Állok a parton: élő napóra. Árnyamra egy felhő a feledés. * Tegnap nálunk járt P. a költő, ki tündérmuzsikát tanult. Szava szép volt, mindent betöltő égi hullámként szétgurult. * A városban, ahol lakom este messze nyújtózik a csend. Én is hallgatok s nem tudom már a sok némaság mit jelent. Költészet napja ’93 A vers belső* szabadság József Attila születésnapján, április 11 -én a költészetet ün­nepük Magyarországon. Költé­szet napja van. De ideje van-e most a költészetnek? Nem az ünnepi rendezvényekre gondo­lok. Azok voltak is, lesznek is e nap tájékán. A vers azonban igazán nem a rendezvényekben él. A vers' belül van, csöndes órákban létezik. De vannak-e csöndes órái manapság az em­bereknek. Hangos a politika, a hangosság mögött pedig „ész­revétlenül” zajlik az anyagi ja­vak és a pozíciók újraelosztása. Most kell megalapozni a maj­dani valamilyen kapitalizmust. Mert kapitalizmus is több van, nemcsak a szociális piacgazda­ság. A cél persze ez, de a kö- zép-kelet-európai valóság egye­lőre más. Aki az osztozkodás­ból kimarad, nemcsak magát, utódait is hosszú időre meg­fossza a távlatoktól. A költő igazsága ismét időszerűnek lát­szik: „Aki szegény, az a legsze­gényebb”. Szerencsére, a verseken nem osztozkodik senki. Beszélges­sünk tehát a költészetről. Méltó lehet a költészet ünne­péhez, ha éppen egy, a pálya elején álló költőt választunk partnerül. Legyen ez most a Salgótarjánban élő Paróczai Csaba. —Hány éves? — Huszonnyolc, 1965-ben születtem Salgótarjánban. A Bolyai János Gimnáziumban érettségiztem 1983-ban. Utána két évig a Nógrád Megyei Ba­lassi Bálint Könyvtárban dol­goztam, közben beiratkoztam a nyíregyházi tanárképző főiskola levelező tagozatára, történelem, népművelés szakra. A második évtől már nappalira jártam. Itt 1988-ban szereztem általános iskolai történelem szakos tanári és népművelő diplomát. Ez év­től 1991-ig a Beszterce-telepi Általános Iskolában népmű­velő-tanár voltam, és 1989-től az ELTE bölcsészkarának tör­ténelem szakán tanultam, ahol 1992-ben kaptam meg a diplo­mát. 1991-től az egészségügyi Paróczai Csaba szakközép- és szakiskolában történelemtanár vagyok. 1987-ben nősültem, két gyer­mekem van, Anna három-, Már­ton pedig egyéves. — Mióta ír verset? — Gimnazista korom óta. Az első 1991-ben jelent meg a me­gyei könyvtár Hírmondó című lapjának mellékletében. Még ez évben a Palócföld, 1992-ben a Nógrád Megyei Hírlap közölt, idén pedig a Balassi Bálint Asz­taltársaság alkotóinak lapjában, az Asztaltársasági Füzetekben jelentek meg verseim. E társa­ság tagja vagyok. — Egyik legutóbbi, „A leépü­lés könnyű szépsége" című verse így hangzik: „Sok compu­teragyú emlékezés után/ a felej­tés jön áldott isteni kegy/ a re­pülés egy szárny lesz néma su- hanásl s mi csapkod madár lepke már egyre megy". Ez pon­tos látlelet, ha nem is igazán vi­dám. Miért ilyen? — Mostanában többet gon­dolok arra, hogyan érezheti ma­gát az egyes ember. Mi kell ah­hoz, hogy otthon legyen abban a szűkebbb vagy tágabb kör­nyezetben, amiben él. Egyéb­ként, ez az, amit nem tudok. Foglalkoztat a kérdés, hogy a hangulatok hogyan alakulnak ki és miként befolyásolhatják a cselekvést. Szeretem átadni magamat a hangulatoknak, sze­retek befelé figyelni, elfeküdni egy-egy hangulatban. Nem va­gyok igazán a közösségben föl­oldódó típus. Egy Pécskő utcai toronyház nyolcadik emeletén lakom. Szeretnék vidám lenni, de nem megy. —Az apa, a korán elhunyt Paróczai Gergely is költő volt. Vershagyatéka alapján, vagy egyébként is, őriz-e valamilyen képet róla? — Másfél éves voltam, ami­kor 1966 nyarán meghalt. Éde­sanyám egyedül nevelt bennün­ket nővéremmel. Tízéves ko­romtól rengeteget voltam egye­dül. Van egy képem apámról, ahogyan a család közvetítette azt, ezért olyan, mintha ismer­ném. Tizenhat éves voltam, amikor 1981-ben rendeztek egy Paróczai Gergely-emlékestet, akkor már ismertem a verseit. Úgy gondolom, hitelesen fe­jezte ki a korhangulatot, korhoz kötődő költészetet művelt, szép lelkesültséggel. Például örült annak, ahogyan Salgótarján épült, a városi lakás kényelmé­nek. Optimista volt. Most más a világ, ami nem biztos, hogy baj, változnia kellett. Ez a kor más­ként kíván felelősségteljesebb magatartást önmagával szem­ben. Nem kényelmes világ, be­felé fordulásra kevésbé alkal­mas, felületesebb, a gyors si­kert, a kiugrást értékeli, nehe­zebb benne megélni. Az biztos, hogy szabadabb, de mivel a megélhetés nehezebb, ugyan­úgy kényszert jelent, csak ez nem jogi, politikai kényszer, hanem a megélhetés kényszere. — Mi lehet ebben a világban a költészet szerepe. Van-e egyáltalán ilyen szerep? — A vers társadalmi szere­pében nem hiszek. A vers leg­följebb az egyén számára lehet fontos. Védekező reakció a vers, általa védhetem magamat a környezetemmel, a világgal szemben. Menekülési út, amin haladva a nem kívánt hatásokat el tudom kerülni, pontosabban, megkísérlem elkerülni. A sza­badság érzését adja. amikor írok. A vers belső szabadság. —mér Nagy Márta meseillusztrációja M a van húsvét napja — Locsolkodóver- sek és régi képesla­pok címmel, Homa János szerkesztésében tavaly je­lent meg Egerben az a kötet, amelynek verseit gyerekek és felnőttek gyűjtötték, s egy pá­lyázatra küldték be. A szer­kesztő közlése szerint, a pályá­zatra több mint ezer vers érke­zett, közöttük volt olyan, amit harmincán is leírtak. Ä legérde­kesebbeket és legelterjedtebbe­ket válogatták be a kötetbe, többszáz éves és újkeletű rig­musokat, amelyeket Erdélyben, a Felvidéken, az Alföldön ugyanúgy feljegyeztek már, mint a Hemád völgyében, vagy a Dunántúlon. A népköltészet­nek ez a húsvéti ünnepkörhöz kapcsolódó ága Nógrádban is igen gazdag, húsvét másodnap­ján itt is locsolkodnak. A szer­kesztő a gyűjtők és beküldők között külön említi a bátonyte- renyei Kossuth Lajos Általános Iskola 5. a., a drégelypalánki is­kola 3. b., a salgótarjáni-zagy- vapálfalvai Arany János Általá­nos Iskola és Szakiskola 3. c. osztályát (ma 4. c.). A salgótarjáni Nagy Zoltán zenetanár és gyűjtő azt mondja: „Én lényegében nem gyűjtöttem locsolórigmusokat, annál in­kább Nagy Józsefné Zagyvapál- falván, az Arany János Általá­nos Iskolában és Szakiskolában. A könyv locsolkodóverseinek majdnem felét ők gyűjtötték, ő és a mostani 4. c.. Ismerem őket, tanítom is a híres osz­tályt.” Ki is ez a lelkes tanárnő, aki a hagyományőrzéssel kötelezte el magát? — Pásztón születtem, Ko- zárdon nőttem föl. Az eszter­gomi tanítóképző főiskolát Húsvéti rigmusok gyűjtője 1971-ben végeztem el. Ecseg a szomszéd falu, oda kerültem ta­nítani, 1972-től tizenöt évig ta­nítottam ott a nebulókat. 1987-től vagyok az Arany János iskolában, a 4. c. osztályt taní­tom. Ez népművészeti osztály, hagyományőrzéssel foglalko­zunk, a salgótarjáni zeneiskola osztálya. Komplex művészeti nevelést igyekszünk megvalósí­tani, a népzenét Nagy Zoltán (citera, furulya), a néptáncot Szmolenszky Gábor, a Nógrád táncegyüttes tagja tanítja, a népi játékot pedig én, foglalkozunk a viselettel, a népszokásokkal, s minden mással is, ami a népi, paraszti hagyományvilággal összefügg. — Mióta gyűjt locsolkodó- verseket? — Nálunk, otthon Kozárdon és Ecsegen is a húsvét másod­napja locsolkodással telt el. Ecsegen már elkezdtem gyűj­teni az ilyenkor mondott versi­kéket. Ezeket odaadtam a tanít­ványaimnak, s a fiúk a követ­kező évben már ezekkel a ver­sikékkel jöttek locsolkodni. Te­hát nemcsak gyűjtöttem, hanem terjesztettem is a verseket. Amikor jöttek a locsolkodók, s megtetszett egy-egy rigmus, ezeket föl írogattam. Három lá­nyom van, ott nagy divat a lo- csolkodás. Jöttek az utcabeliek, a tanítványok. A felnőtt férfiak délután jártak. Ezek a vidám lá­togatások kedves emlékeim közé tartoznak. —A szélesebb nyilvánosság számára, úgy tetszik, a tavalyi pályázaton való sikeres szerep­lés hívta föl a figyelmet erre a tevékenységre. Hogyan történt ez? — Az Észak-magyarországi Extrában 1992-ben hirdetés je­lent meg, amely egy gyűjtőpá­lyázat kiírásáról szólt. Osztá­lyom tanulói, - akkor még har­madikosok - így kapták felada­tul a gyűjtést. Igen lelkesek vol­tak, több mint száz versikét gyűjtöttek egybe. Nemcsak az ismertebb locsolkodóverseket gyűjtötték össze, bár azok közül is többet leírtak. A „Zöld erdő­ben jártam...” kezdetű versiké­nek például harminc változatát gyűjtötték össze. Pályamun­kánkkal nagy-nagy csokit nyer­tünk. Nagyon büszke vagyok rá­juk. Örülök annak is, hogy ma már minden ünnepkör szokás- rendszerét igen jól ismerik. Ün­nepi műsorokat is szoktunk rendezni az iskolában, de az is­kolán kívül is. —mér Locsolkodóversek Szépen kérem az anyját, Adja elő a lányát, Hadd locsolom a haját! Hadd nőjön nagyra, Mint a csikó farka, Még annál is nagyobbra, Mint a Duna hossza! Szabad-e locsolni? * Azt csicsergi a kis fecske Odakünn a házereszbe: Itt lakik egy kisleányka. Rózsavizet hoztam neki, Engedjétek meglocsolni! Nem kívánok érte mást, Csak egy szép piros tojást! * Húsvét napi kertész va­gyok, Kislányokat locsolgatok, A kölnitől felfrissülnek, Illatától megszépülnek, Hímes tojást tudom, kapok, Boldog hús vétót kívánok! * Jó reggelt, jó reggelt, Kedves liliomszál. Megöntözlek rózsavízzel Hogy ne hervadozzál. Kerek erdőn jártam, Piros tojást láttam, Bárány húzta rengő kocsin, Mindjárt ideszálltam. Nesze hát rózsavíz, Gyöngyöm, gyöngyvirá­gom, Hol a tojás, piros tojás? Tarisznyámba várom! * Rózsavíz a kezembe’, Hadd öntsem a fejedre! Váljon egészségedre! * Harangoznak húsvétra, Leszakadt a tyúklétra. Kezdődik a locsolás, Nekem is jut egy tojás! * Nem vagyok én nyuszi, Kell nekem a puszi! Gombold ki a blúzocská- dat. Hadd locsolom dombocs­kádat! (A Ma van húsvét napja című kötetből, Eger, 1992)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom