Nógrád Megyei Hírlap, 1993. április (4. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-30-05-02 / 100. szám

1993. április 30.-május 1-2., péntek, szombat, vasárnap MŰVELŐDÉS ÉS KULTÚRA HÍRLAP 7 Anyák napjára Lórántné Presits Lujza: Bölcső (tűzzománc) Két vers, két életérzés Két verset talál az olvasó a je­len oldalon, abból az alkalom­ból, hogy kettős ünnep van. Ünnepeljük az embert megtartó munkát, a munkást és ünnepel­jük az édesanyákat. A két vers közlése tehát alkalmi, de nem az, amiről a költemények szól­nak. Egyrészt, részei a magyar - ezen belül a nógrádi - irodalmi hagyománynak. Másrészt, idő­szerűségük mindaddig tart, ameddig ember él a földön. A nógrádi irodalmi emlékek között kedves lehet számunkra Juhász Gyula: Prológus a sal­gótarjáni gimnázium diákjainak című verse, ami korántsem csak a diákoknak - talán elsősorban nem is azoknak hanem a munkásságnak szól. A vers nem ismeretlen, a helyi hagyomány­ban is már többen és régóta „fölfedezték”. A többi között, itt említendő meg a salgótarjáni Madách Imre Gimnázium és Szakközépiskola Lehlancz Zsoltné által vezetett honisme­reti, illetve irodalmi szakköre, amelynek lelkes tagjai a hatva­nas és a hetvenes években igen sokat tettek a helyi irodalmi ha­gyományőrzésért is. Gyűjtéseik eredményét az évek során ki­csiny, de értékes könyvsorozat­ban is közzé tették Irodalmi em­lékek nyomában Nógrád me­gyében címmel. Ennek negye­dik kötetében (1971) ír Leb- lancz Zsoltné a vers keletkezé­sének körülményeiről. E sze­rint, az előzményhez tartozik, hogy Juhász Gyula és Pénzes Zoltán barátok voltak, 1919-ig együtt is tanítottak. A proletár- diktatúra alatti szereplésükért bocsátották el őket. A költő Szegeden kereste a boldogulást, Pénzes Zoltán 1925-ben Salgó­tarjánba jött, ahol 1940-ig élt. A barátság azonban nem szakadt meg, így történt, hogy Pénzes Zoltán verset kért iskolájának, a salgótarjáni Chorin Ferenc Ma­gángimnázium önképzőkörének 1926. évi nyilvános ünnepé­lyére. A költő megírta és el­küldte a Prológust. A verset az ellenforradalmi korszak uralkodó ideológiájá­hoz „illesztve” is értelmezték, helyesebb azonban többek kö­zött Baráti Dezső megállapí­tása: „A vers elsősorban nem a salgótarjáni iskola diákjaihoz, hanem a bányavidék munkássá­gához szól. A „világ kohójá­ban” forrongó láva, melynek „küldetése, hogy kitörjön”, — az elnyomott, de új harcokra készülő munkásosztályhoz szóló bíztatás." Ha ismerjük a huszas évek gazdasági helyzetét, a bá­nyászok korabeli élet- és mun­kakörülményeit, valamint a költő együttérzését a kisemmi­zett néppel, aki várja a kort „hol mást nem látni, mint munkást”, bízvást értelmezhető ezen elkö­telezettség egyik dokumentu­maként a költemény. Komjáthy Jenő: Anyámhoz című verse 1881-ben íródott. Ő egy korábbi korszak szülötte, víziós romantikus és a szimbo­lizmus előhírnöke a magyar irodalomban. Közvetett, elszi­geteltségben létező, magányos lázadó, a metafizika határtalan birodalmának vándora. Olyan szimbolista ő, akinek nincs ki­munkált jelképrendszere. Val­lási szimbolikája sem merül ki a keresztény jelképekre való hi­vatkozással - például a keleti vallások elemei is megjelennek lírájában - , bár a jelen versben éppen e vallás imautalásával él. A vers a magányosan vergődő lélek önkifejezése. Az édesa­nya, személyében a szeretet utáni vágyakozás megrendítő emberi őszinteséggel áll előt­tünk a versben, amely a műfor­mát, az alkalmazott költői esz­közöket tekintve számunkra már régiesen hat, mélyén azon­ban az eleven lélek izzik. A vá­gyott „nem ismert gyönyörök” életében elkerülték a költőt, aki a társadalmi, gazdasági moder­nizációból úgyszólván csak a líra szerepének csökkenését él­hette át. Fohásza az édesanyá­hoz nem kissé patetikus hangjá­val, hanem az érzés valódiságá­val hathat a mai olvasóra. A vers megjelent a Nógrádi iro­dalmi ritkaságok sorozat ne­gyedik kötetében is: Komjáthy Jenő Válogatott versei (Szé- csény, 1984).- mér Szivárvány a víz fölött Ingrid Ramsauer színes képei A Tarjáni tavasz rendezvény- sorozat részeként nyílt meg Ing­rid Ramsauer festménykiállí­tása a salgótarjáni József Attila Művelődési Központ üvegcsar­nokában. A saját kifejezésével „harmonizmus”-ként meghatá­rozott festői irányzatot képvi­selő művész Salzburgban szüle­tett. Felsőfokú textilipari és formatervezői technikumot végzett, tanulmányokat folyta­tott a salzburgi Mozarteum kép­zőművészeti akadémiáján, 1975-ben diplomát szerzett a színházi festészetből, jelmez- és díszlettervezésből, ettől kezdve 1988-ig állandó szerződése volt a Salzburgi Ünnepi Játékokkal. Jelenleg szabadon alkotó mű­vészként dolgozik. Az elmúlt években kilenc harmoniz- mus-kiállítással, továbbá olaj­képekkel, dekorációs- és fal­festményekkel lépett a közön­ség elé Olaszországban, Belgi­umban, Németországban, Ausztriában. Salgótarjáni tár­lata is a harmonizmusról szól. Arról van szó, hogy egy idő óta megfigyelhető a civilizácós fejlődés határait ostromló vi­lágban egyfajta visszatérési szándék ismét az alapokhoz, ér­zékelve e világ etikai-erkölcsi csődjét, filozófiai tanácstalan­ságát, a „történelem végét”, ökológiai törékenységét, az el­tömegesedést, a kultúra kiürülé­sét, a globális szociális fenyege­tettséget, mindenekelőtt az Észak-Dél aszimetriát, vagyis a haladásnak a haladottságba való ütközését. Ismét küszöbhatárra érkezett a világ, s ez nyugtala­nító szellemi bizonytalanságot is eredményez, noha e nyugta­lanság lényegében nem e szfé­rában keletkezik, hanem a világ aktuális újrafelosztásának tör­ténéseiben, azoknak az indivi­duumra gyakorolt hatásaiban gyökerezik, sok áttétellel. A művészetek - maradjunk most csak ezeknél - szintén in­tenzíven reagálnak, mindenek­előtt a minden egész széttörött érzésével, a diszharmónia ál­landósulásának érzékelésével. Ez a hosszú folyamat nem most kezdődött. „Klasszikus” kor­szak már az izmusok megjele­nése, különösen az impresszio­nizmust követő irányzatok, egy­részt expresszionizmus, a dada­izmus, a szürrealizmus, más­részt a kubizmus, a futurizmus, az absztraktizmus. S ami e „klasszikus” modern irányzato­kat követte, az még sokrétűbb és még cifrább, úgyszólván nap­jainkig, s a többi között, az em­legetett irányzatok, az avant­gárd többszörös neo-változatai- ban, s a belőlük sarjadó kísérle­tekben öltenek testet. Hogy csak egy példát említsünk, gon­dolhatunk a szürrealizmust kö­vető ún. fantasztákra, fiatal va­dakra, akcionistákra, és így to­vább, szinte a végtelenségig. Csoda-e, ha az érdeklődő néző számára már régen nem a sokszínűség tűnik föl elsősor­ban, hanem maga megzavaro­dik, tanácstalanná válik, esetleg el is fordul a művészetektől. Hi­szen az embert e nélkül is a kí­vántnál drasztikusabban érinti a politika, irritálja a gazdasági, társadalmi folyamatok mi­kéntje. Jobb korra vágyik. Har­móniára törekszik. Ingrid Ram­sauer tehát egyfajta alkalmat kínál e vágy kielégítésére, mi­dőn az alapokhoz kíván vissza­térni, a festészetben a színek összességeként fölfogott „klasszikus” képhez. Nagy álta­lánosságban, ez a harmonizmus. Érzékeny és törékeny, meg- kapóan szép világ ez. Ügyszól­ván az egész tárlat úgy lebeg gyönyörködő szemünk előtt, mint a szivárvány a víz fölött a Die Loreley című festményen. A Salzburgi Ünnepi Játékok látványtervezőjétől természete­sen el is várhatjuk, hogy értsen a látványvarázslathoz. Ingrid Ramsauer azonban nemcsak ehhez, a dekorativitás trükkjei- hez ért. Sőt, a jelen kiállítás nem is erről szól. Az alapokhoz való visszatérés itt nemcsak a tiszta kompozícióban és tündök­lőén, ám áttekinthetően sugárzó színvilágban jelenik meg, ami nukleáris sugárzásként észre­vétlenül hatol belénk, ám attól eltérően nem roncsol, hanem épít, hanem a gondolatban is. Csupa olyan, a létezés alapkér­déseit érintő fogalom vizuális megfogalmazásával találko­zunk. amelyek mindig aktuáli­sak, mert az ember ontológiai és társadalmi lényegével függenek össze. Nehéz kiemelni bárme­lyik képet, mert egymással is szerves összefüggést képeznek. Ezért csak a példa kedvéért em­lítek néhányat: Holnap, Az idő, Alkonyat - az ősz, Az ég a föl­dön, Begin of Begin, Várakozás- a nyár, A közelgő kikelet - a tél. Éjszakai csók, Az életfa, A mikro-makro almafa, Apály, Dagály, A zöld szereti a pirosat- az erotika, Ez zöld, oly zöld - a tavasz, Az ötödik évforduló - a háború, A levegő arca, A Pa­radicsom, C DUR, K. 467 v. W. A. MOZART. Bárcsak igaza lenne Ingrid Ramsauemak, megnyugtatób­ban forogna tovább velünk ez a szép, és fenyegetettségében is az öröm forrását jelentő vi­lág. Bódi Tóth Elemér Komjáthy Jenő: Anyámhoz —1881 — Beszélj, anyám! Szavad a szív zenéje, Szívedből szeretet s élet szakad; • Nappalódik a szenvedélyek éje, Meleg sugárként ömlik el szavad. Buzdíts a jóra, óvju a küzdelemben, Szeretni, hinni óh taníts meg engem! Szívedbe Isten lelke költözött... Áldott vagy te az asszonyok között! Ragyogjon arcod és ne sírj miattam! Bár most levert és hús vagyok. Lesz még idő — ne félj! — midőn dicsőség Ovedzi majd e büszke homlokot! Te csak szeress, ne legyen semmi gondod, Vigasz legyen szavad, bár feddve mondod És drága könnyeiddel öntözöd!... Áldott vagy te az asszonyok között! Tenszíved az, mi téged fölmagasztal, Virágok nyílnak lábaid nyomán, Termő rügyet bocsát a sziklapadmaly, Amerre jársz, mint égi látomány. S hol szebb világok tiszta üdve támad, Te oda szállsz. Kivívtad koronádat, Körötted minden fénybe öltözött... Áldott vagy te az asszonyok között! Udvöz légy jó anyám! Malaszttal teljes Szívedhez járul boldogan fiad. Szívem remeg, mert üdvössége teljes, Szívem zokog, de az öröm'miatt: Óh mert áldás nő az áldás helyén: Áldott vagyok, méhed gyümölcse, én! Várnak reánk nem ismert gyönyörök... Áldott vagy te az asszonyok között! A képi líra bűvölete Réti Zoltán, a Balassagyarmaton élő festőművész idén ünnepli születésének 70. évfordulóját. Ta­valy a város díszpolgárává választotta, ez évben kiállítások, kiadványok szólnak ismételten gaz­dag életművéről, amely a képi líra bűvöletében fogant. Peák Ildikó válogatta annak a nagy tárlat­nak anyagát, amely május 1-jén nyílik ugyancsak az ő rendezésében a Palóc Múzeumban. Az alka­lomra tartalmas és szép katalógust is kiadott a Nógrád Megyei Múzeumok Igazgatósága a város önkormányzatának támogatásával a Polar Stúdió gondozásában. Ez a művészre vonatkozó vala­mennyi lényeges információt tartalmazza. (t. e.) Juhász Gyula: Prológus a salgótarjáni gimnázium diákjainak A láva lenn forog az éjben, Komor sötéten kavarog, Világ kohója rejti mélyen, Nem látják csillogó napok. De forr, de küzd, de várja sorsát, De tisztul és szent tűzben ég, Fölötte az örök mennyország S egyszer fölküldi a setét! Mert küldetése, hogy kitörjön A hegyre, fényre, égre, fel. Áradjon a kevély tetőkön, Míg a föld méhe énekel! És termékennyé lesz nyomában Az ős talaj, a bús mező, Új életet fogan a láva, Virágot nyit a tűzeső! A mélyben új harc kalapácsát Zengetik üllőn új erők: Az élet zugó, örök árján Szerencse föl! Bátrak, merők! tó? üantóa ©tóit Mérget vettem volna rá, jöy'/ hogy beigazolódik a felté­C felezésem: kevesen lesz­J nek a salgótarjáni József Attila Művelődési Köz­pontban a Honvéd Együttes bérlet- sorozaton kívüli előadásán. Hiszen ha a Vidám Színpad két héttel ez­előtti vendégszereplésekor igaz volt, hogy sokan csak a sztárok kedvéért váltottak jegyet, akkor ennek a fordí­tottjának is helytállónak kell lenni: azaz egy ismeretlen nevekből álló társulat csinálhat bármit, - akár vonzó operettet is - érdektelen a kö­zönség. Ezúttal is így volt. s alig néhány tucatnyi ember volt csak kíváncsi F. R. Hervé, múlt századi francia zene­szerző Nebáncsvirág-jának Mészöly Gábor által - NA, NEBÁNTSVÍ- RÁG!-ra- átírt változatára. Persze úgy is lehet fogalmazni, hogy nem a nézők voltak kevesen, hanem a te­rem volt nagy a száz főnyi publi­kumnak ... Csűrhetjük-csavarhatjuk, de a lé­Májusi köszöntő Orosz István rajza Vörös, fekete és rózsaszín álló neves, fővárosi színház. Kerényi Miklós Gábor - igazod­ván Mészöly átiratához- ügyesen aktualizálva rendezte meg a színház, a kolostor és a laktanya bűvös há­romszögében játszódó történetet és gyakorlatilag valamennyi szerepre sikerült odaillő színészt találnia. Sőt a hétből hatan kettős szereposztás­ban játszanak. Különösen nehéz Kiss Gábor illetve Harmatit Imre hely­zete, hiszen egyik pillanatban nőt, másikban férfit kell megformálniok. A legjobb alakítást azonban a cím­szereplő Szabó Zsuzsa nyújtja mind az ájtatosnak látszó zárdaszűz, mind a színpadi világgal ismerkedő, le­endő primadonna szerepében. Ének­hangja elfogadható, mozgáskultú­rája pedig egyenesen kiváló. A szellemesen variálható díszlet, a színpadi játékhoz jól alkalmazott gépzene szintén ambíciódús rende­zésre és előadásra utal, amely jól il­leszkedett az idei színházi esték fel­tűnően színvonalas sorozatába.- csongrády ­nyegen mit sem változtat: igencsak szellős nézőtér mellett kellett jó hangulatú előadást produkálni. S ez köztudottan nem egyszerű dolog ... Hogy mégis sikerült, az kifejezet­ten a Honvéd Együttes tagjainak te­hetségén^ fegyelmén, ügyszeretetén múlott. Ők igyekeztek megtisztelni azokat, akik jelen voltak. Az apró részletekig alaposan átgondolt és ki­dolgozott előadásuk azt igazolta, hogy egy feltörekvő, magát elfogad­tatni akaró társulat hálás a szereplé­sért és nem egyszer megbízhatóbb előadást produkál, mint a vidékre csak kényszerből utazó, jó erőkből Ennek az operettnek is happy and a vége P. Tóth László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom