Nógrád Megyei Hírlap, 1993. április (4. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-30-05-02 / 100. szám
HÍRLAP ANYAK NAP JAN 1993. április 30.-május 1-2., péntek, szombat, vasárnap Sára Istvánná, mint boldog édesanya, lombik négyes ikreivel Cseresznyevirág Virágzik a cseresznyefa. Rikítóan fehér, akár az esküvői ruha. Nem idős fa, de ágai már árnyékot is nyújtanak. Ott virít Szécsényben egy utcácska elején, ahol karnyújtásnyira az eresz, és macskaköves az út, mintha itt felejtették volna ezt a közt. Igaz, a lakók sem a fiatalabb- jai már, szívesen ülnek a napfény elé, hogy átmelengettes- sék gyakran sajgó testüket. Jók erre a maguk készítette pa- docskák. Elszuny- nyadnak a virág illatától, felfrissül lelkűk a tavaszi madárdaltól és megnyugszanak a kis utca csendjében. Törékeny, az élet sok baját viselő őszhajú asszonyka üldögélt magába mé- lyedve esztendőről- esztendőre itt a cseresznyefa tövében. Jóságos volt tekintete, nagyon csendes a szava, üldögélt a napfényben, olykor- olykor sírdogálva. Néhány éve vesztette el ember fiát, aki a munkában rokkant meg halálosan. Az unoka érezhette át a nagymama végtelen fájdalmát, mert ha tehette, melléje telepedett, simogatta, dédelgette, vígságra próbálgatta nagyiká- ját. Ilyenkor, cseresznyevirágzás idején leginkább, amikor a családi tragédia megtörténtének fordulóján a fájdalom felforrósodott az idős anyai szívben. Most is kivirágzott a cseresznyefa. A ház ablaka viszont már zárva maradt. Üresen tekint a macskaköves utcára. A pad is árva. Az anyóka nem ül a virágzó cseresznyefa tövében. Csendesen, ahogyan élte életét, örökre eltávozott az élők sorából. Vitte magával szívében fájdalmát. A ház kapuja előtt az ablakra szegezett tekintettel áll egy fiú. Szeme nem rebben, arca görcsös. Nézte az utcában árválkodó házacskát. Fiú, nyisd a kaput - küzdhetett önmagával. Nem mozdult. Egy sóhaj szakadt fel belőle. Mamikám! Lassan megfordult és kilépett a macskaköves, kicsi utcácskából. Felhő tolakodott a Nap elé. Kis szél kerekedett és a cseresznyevirág pilléi a padocskára hullottak. Bobál Gyula Lombikban fogantak a magyar négyes ikrek A késői szülés már nem csoda Az én anyukám A családi események régi - többnyire egyházi - krónikái ugyan sem pontosságban, sem teljességben nem vetekedhetnek mai anyakönyv utódaikkal, de így is értékes és érdekes forrásai a múltnak. Több mint kétszáz éves oroszországi fóliáns tartalmazza például a Nyikolsz- kíj-monostor jelentését, hogy bizonyos Fjodor Vasziljev nevű parasztember első felesége (neve nem maradt fönn, mert a „fehémépről” efféle adatok följegyzését akkoriban fölöslegesnek tartották) 69 gyermeknek adott életet. A női termékenység e fölülmúlhatatlan teljesítményének részleteiről csak annyi maradt fönn, hogy az asz- szony négyszer négyesikreket szült, s a 69 főnyi gyermekseregből 67 életben maradt. A gyermekáldást illetően a XX. századi elsőség - ismereteink szerint - egy argentin édesanyáé. Az 1939-es születésű Maria Oliveira ugyanis összesen 32 apróságnak adott életet - s utolsó szülése 1989-ben, azaz 50 éves korában volt. A termékenység felső korhatárát figyelembe véve egyébként az ötödik X-en túli szülés ma már nem biológiai csoda, legfeljebb „csak” ritkaság. Hiteles adatok szerint egy Liege környéki francia asszony - személyiségi jogaira hivatkozva nevét nem engedte nyilvánosságra hozni - 59 éves és 5 hónapos korában hozott világra egészséges újszülöttet. A hatodik X küszöbén érkezett anyai örömök különleges családi helyzetet teremtettek, mert a koros kismama - 40 éves lánya révén - egyszersmind többszörös nagymama is. Hagyján, hogy a két testvér között mintegy négy évtizednyi korkülönbség van, de az már fölöttébb szokatlan, hogy az újszülött jó 20 évvel fiatalabb, mint unokaöccsei és unokahúgai. Az anyaság orvostörténeti különlegességei között kitüntetett hely illet meg egy magyar asszonyt, Sára Istvánnét is. Ismeretes, hogy másfél évtizeddel ezelőtt világszenzáció volt az első lombikbébi megszületése. Aztóta mesterséges fogantatású kicsinyek sokasága látta meg a napvilágot. Ám a múlt év decemberében a budapesti Il-es Nőklinikán a 32 éves Sáráné - a néhány perces különbséggel érkezett Zsuzsa, István, Anikó és Krisztián személyében - négyes lombik ikreket szült. Erre pedig sehol a világon nem volt példa, s a szakemberek szerint sokáig nem is lesz. Még külön legesebbé teszi az esetet az a tény, hogy Sára Istvánnénak korábban mind a két petefészkét eltávolították, s az unokatestvérétől kapott petesejteket termékenyítették meg az orvosok a férj spermájával. -borgóKözeleg május első vasárnapja, melyen az édesanyákat köszöntjük. Ilyenkor már nagyon készülődnek iskolások, óvodások egyaránt, hogy valamivel feledhetetlenné tegyék e napot. De hogyan is látja egy óvodás ezt az az ünnepet, s hogyan festi le édesanyját? Salgótarjánban, a 15. számú óvodában Csank Lacika mesél édesanyjáról. A beszélgetés során kiderült, hogy szinte mindent tud édesapja, Csank Csaba bar- guzini Petőfi-kutatásairól, imádja a történelmet, van kedvenc politikusa, sőt olyan is, akit nagyon nem szeret. Meglepően komoly felfogása van a világról, korához képest. A szerteágazó „interjú" közben azért beszélt anyukájáról is.- Anyák napjára édesanyámnak virágot, és egy kis táblát fogok adni. A táblán ő van, és egy kis virág. Akkor fogom odaadni neki, amikor felébredek.- Itt az óvodában készítettél-e neki meglepetést?-Igen. Rajzoltam neki egy virágvázát. Anyu szereti a virágot.- Ha arra kérlek, mutasd be édesanyádat, mit tudsz róla mondani?-Hát azt, hogy vékony, csinos, barna a haja, és Bátonyban tanít. Azt nem tudom, milyen iskolában, de azt igen, hogy ruhákat varrni tanulnak tőle.- És ö is szokott varrni?- Igen. Van egy olyan ruhám, aminek egy zsebe van, azt nagyon szeretem. Azt is ő varrta.- És amikor nincs az iskolában, és nem varr, szoktat ok-e játszani?- Szoktunk. Tegnap memóriajátékot játszottunk, meg néztünk tévét. De szoktunk társa- sozni is. Kedvenc játékom a Gazdálkodj okosan. Néha egyikünk győz, néha meg más.- Amikor vasárnap átadod anyukádnak az ajándékot, fí mit ad neked?-Finomat főz. Nekem kedvenc ételem a majorannás csirke, én azt szeretnék enni.- Szokott-e rád haragudni? Csank Lacika- Néha. De nem nagyon. Apukámmal szokott. A múltkor, amikor veszekedtek, akkor én független lettem.- Milyen lettél?- Független. Nem pártoltam egyiküket sem.- És ki győzött a vitában?- Senki. Nemsokára abbahagyták.- balázs j. József Etelka Mama ... A becéző megszólítás József Attila gyönyörű verse révén fogalommá vált. „Most látom, milyen óriás ő” - írta édesanyjáról a költő. De milyennek látta a Mamát, Pőcze Borbálát Attila nővére, a most 90 éves özv. Makai Ödönné József Etelka?- Szabadszálláson született édesanyánk a falu legszebb lánya volt - mondja Etus néni, aki korát meghazudtoló frissességgel idézi a családi emlékeket. — A szerelemben azonban a családnak, s neki sem volt szerencséje. Sok kérője akadt, de egyikhez sem akart hozzámenni. Inkább feljött Pestre, cselédnek. Itt ismerkedett meg apánkkal. Róla írta Attila, hogy „ .. .félig székely, félig román vagy tán egészen az ... ” Nagyapánkat ugyanis Josifu Ristának hívták. Nos, József Áron beleszeretett Pőcze Borbálába, a szerelemből házasság lett és öt gyerekük született. Két testvérünk egészen kicsiny korban meghalt. így maradtunk hárman: JoŐk a béke, a jóság, Örök ihletője volt és marad az irodalom, a művészetek világának az édesanya. Az önzetlen szeretetet megtestesítő asszony. Anyák napi köszöntésként írók, költők néhány gondolatát idézzük fel az anyaságról, a szülőanya sze- relmetes alakjáról. * * * „Éva: Tudom, fel fog mosolyogni arcod Ha megsúgom. De jöj hát közelebb: Anyának érzem, óh Adám, magam Adám: Uram, legyőztél. lm porban vagyok Nélküled, ellened hiába vívok: Emelj vagy sújts, kitárom keblemet. . .” Madách: Az ember tragédiája „... Az anyákban van valami, ami alatta marad és fölébe emelkedik a józan észnek. Az anyának ösztöne van. A teremtés végtelen és kiszámíthatatlan akarat él benne, az vezérli tetteit.” Victor Hugo „Anyánkhoz is akkor futunk, ha valami baj ért az életben. De ilyenkor nem csak segítségért esdeklünk. Némi öncsalással - s kinek ne volna arra szüksége, hacsak nem számítjuk le a mindig egyenes lelkű férfiakat, diplomatákat s a nép egyéb képviselőit -, egy kevés jótékony öncsalással ilyenkor azt képzeljük magunkról, hogy puszta szeretetünk visz szülőanyánk felé, akit méltatlanul elhanyagoltunk. Déry Tibor- Tudtak súlyos betegségéről?- Nagyobbacskán igen. Attila reménykedett a csodában, és mindent megtett a Mamáért, az egészsége megőrzéséért. Szenet, fát lopott, vizet árult, szatyrot cipelt - küzdött érte. De tulajdonképpen a legnehezebb kamaszkorban döbbent rá, hogy árvák lettünk. Mert akkor még egyikünk sem tudta, hogy apánk Romániában új családot alapított, sőt féltestvérünk is született. Nagyon nehezen viseltük a Beszélgetés a 90 esztendős József Etelkával Mama elvesztését. Attila később, még felnőtt korában is gyakran visszatért gyermekkori fájdalmára: „Még gyermek voltam, amikor hallottam, hogy mások is írnak verseket, és hogy azok nagy emberek. Anyám kis, alacsony termetű, törékeny asz- szony volt. Nagyon szerettem. És azért szerettem volna költő lenni, mert a költők nagy emberek, és úgy éreztem, hogy akkor segíthetek édesanyámon, a nagy ember még a szatyrot, kosarat is könnyebben cipeli...” - írta Attila öcsém.- szabó A József család, még együtt a Mamával - korabeli felvételen A Mamáról - prózában „A nagy ember még a szatyrot, kosarat is könnyebben cipeli” Ián, Attila, meg én. Apánk azután eltűnt, amit Attila viselt legnehezebben. Sokáig azzal vigasztalta magát, hogy Amerikába vándorolt, és majd onnan segít bennünket. Nos, az igazság az, hogy az új világ helyett csak Temesvárig jutott, onnan írta: „Kedves mamátok elkergette a ti kedves kenyérkereső apátok”. Számomra is csak ebből derült ki később, hogy szüléink nem éltek jól, olyannyira nem. hogy anyánk inkább vállalta a gyerekek egyedüli nevelését, mint apánkkal az együttmara- dást. Hogy miért, azt már valószínűleg soha nem tudom meg. A mama, apánk távozása után került olyan lehetetlen helyzetbe, hogy kénytelen volt Attilát és engem Öcsödre, men- helyre beadni.- Két évig voltak ebben a kis tiszazugi faluban nevelőszülőknél. Találkoztak közben az édesanyjukkal?- Igen. Emlékszem egyik nyári látogatására, én éppen egy eperfa tetején csücsültem. Gombai néni, menhelyi gondozónk szólt, hogy keresnek ... Visítva rohantam Attilához: „Gyere, azt mondja kedvesanyánk, hogy itt az édesanyánk!” Azt láttuk, hogy elválásunk óta sokat öregedett. Szegénykém, hogyne öregedett volna, hiszen éjt nappallá téve mosott, vasalt, hogy ki tudjon váltani bennünket. Két esztendei küzdelmébe került, míg ismét együtt lehetett a család.