Nógrád Megyei Hírlap, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-12-13 / 293. szám
6 HÍRLAP HÉTVÉGI MAGAZIN 1992. december 12-13., szombat-vasárnap NÓGRil L,„HÍRLAP CaÍqÉ&QÚ 0 0 A Tisztelt Házból tudósít: Mikszáth Kálmán A káosz avagy, miképp keletkezik a tisztelt Ház. Körülbelül olyanformán, mint ahogy a világ keletkezett. Legelőször van a káosz. (Csakhogy ez igen kellemes atmoszféra.) A szürke, alaktalan gomolyból nem látszik ki semmi, csak a zászlók és a roppant zavaros szóözön. Ez áradatban eveznek a különböző színű sajkák a jelöltekkel. Jelöltnek lenni tudvalévő a leg- szánalomraméltóbb állapot, de azért mindig akadtak és mindég fognak akadni mártírok ... kicsapott hivatalnokok, tévesztett egzisztenciák, professzionátus népbolondítók rajokban bukkannak fel a követjelölések idején. Ami főleg azért baj, mert a polgárerények iránti érzék kezd a népből kiveszni. Nemcsak nem nézi már, melyik a különb embert, de nem is birja felismerni, mint azelőtt. Mesterségük szerint felosztva, legtöbb jut be a Házba azokból, akik semmi mesterséget nem tanultak. Aztán a prókátorok következnek. Ezekből mindig van vagy negyven, az újságírókból így nevezik egymás közt a miniszterelnököt a mamelukok, mintegy ki akarván fejezni a vak katonai engedelmességét: hogy követik éjjel-nappal, szá- razon-vízen (de nem vízen és kenyéren). Tíz éve uralkodik már fölöttünk. Feje a piros széken fehéreden meg. Tíz éve eszi a legédesebb kenyeret, melynek a neve hatalom, és sem a kenyér nem lett kisebb, sem az ő étvágya nem lett rosszabb. Az történt vele, ami minden kormányelnökkel: hogy a ha- i.ilrni széken népszerűtlen lett, eure pedig az történt vele, ami • iha egy kormány elnökkel sem: ii így a saját népszerűtlenségét a hatalmi széken élte túl. A nemzet ráúnt oppozíciót csinálni ellene, a sajtó belefáradt üldözésébe, mert nem ártott neki semmi. Lássuk csak, milyen! Nem lehet mondani, hogy szép ember (ámbár, ha szavazásra kerülne sor, arra is többsége lenne), de azt sem lehet mondani, hogy rút ember. Hát a párt? A pártból kiveszett lassanként minden önállóság, sokkal jobban, mint Tisza szeretné. Tisza még egy darabig közié terveit egyikkel vagy másikkal, de mikor észrevette, hogy azok, körülbelül húsz szokott bejutni, a papokból huszonöt, a magánosokból negyven-ötven, a legnagyobb rész még mindig a dzsentri. Tömérdek mulatságos és igen sok kellemetlen esemény közt (értem az utóbbi alatt a választók bevert fejeit) bontakozik ki végre a Ház a közvélemény káoszából. Nagy meglepetések a pártarányokra nézve Magyarországon, úgy látszik, lehetetlenek. Ugyanaz a szituáció nálunk a választás, mint mikor Tisza Kálmán (beszédje közben) friss pápaszemet vált. Más pápaszem, de csak épp az a helyzet és kilátás. Nincs egészen igazuk azoknak, akik sóhajtozva dicsérik a régi országgyűléseket, sopánkodva a mostaniakon. Ha a parlament tekintélye hanyatlott, annak nem az egyénekben van az oka, mert az általános nívó szembetűnő módon növekedett. Az auktoritások hanyatlását a sajtó idézte elő, mely közel hozta a közélet tényezőit a közönség szeméhez, már pedig közelről az igazi nagy emberek sem látszanak nagyoknak - hát még a nem igaziak? A generális mielőtt nyilatkoznának, az ő véleményét fürkészik, hogy azt adhassák tanácsképpen, abbaMikszáth 1882-ben Napjaink tapasztalataiból kiindulva talán nem véletlen, hogy Mikszáth Kálmánról az embernek a közéleti gondolkodó, a politizáló író alakja öt- lik eszébe. Mikszáth a közéletet elsősorban újságíróként alakította, különböző lapok hasábjain fejtve ki nézeteit. Mint újságíró a Nógrádi Lapoknál kezdett, majd parlamenti tudósítóként 1881-től két évtizeden át legHajdan csak egy pár szónok volt, a többi nem igényié legföljebb a fölszólaló nevet. De most már nem születnek Magyarországon kis emberek. Mindenki nagyszabású beszédeket tart. Nagy karakter kevés van, de becsületes ember nagyon sok. Nagy zsenik alig vannak, de a zöm tehetséges és művelt. A szónokok közül is kivesztek apródonként az originális példányok. A mi szónokaink majdnem olyan egyformák, mint a kínaiak. A kínaiak azért, mert a szemöldökjeiket borotválják; orátoraink azért, mert bizonyos kinyomkodott sablon van már a beszédekre, ami A pálya tagadhatatlanul hanyatlott ... A naív idők letűntek örökre, a tekintélyek lehanyatlottak a régi tekintetes urakkal. Az átkozott újságírók lejáratták a nagyságokat, mert közel hozták őket a közönséghez. Minden bibircs, májfolt látható lett. Azokban a hazafiakban már senki sem hisz, akik álmatlanul töltötték éjeiket és sírtak a haza sorsa fölött. Az aranyozott köd szétfoszlott. A frázisok elvesztették erejüket. A képviselőség apródonként puszta mesterséggé vált. Maguk a képviselők egy része is gyári módon állíttatik elő. Részben kreatúrák, részben ambulánsok. Hajdan a közbizalom keresett fel némely férfiakat, ma bizonyos férfiak indulnak el maguknak önbizalmat keresni. (Ez eddig nagy különbség.) Ezért hagyta ezt a fölösleges formalitást is, s azóta lett a szó szoros értelmében generális. A generális nem konferál, estik határoz. A párt nem disputái, csak szavaz. főbb fóruma a magát független, ellenzéki liberális sajtó orgánumként meghatározó Pesti Hírlap volt. írói sikere eredményeként birtokba vehette a közélet legfőbb fórumát a parlament, ahol nem csak újságíróként, de 1892-től élete végéig képviselőként is jelen volt. Mikszáth pártállásától függetlenül mondott véleményt a pártokról általában, nem kiméivé saját irányzatát sem. Tudott, és főként mert Mikszáth szórakoztató, humoros anekdotát mesélni miniszterelnökétől, Tisza Kálmánról, kinek politikáját egyébként - igaz soha nem elvtelenül és elvakultan - támogatta. Hasonlóan gúnyos hanggal, bizonyos távolságtartással, öngúnnyal közelítette Mikszáth saját közéleti szereplését, az újságírói tevékenységet is. Naponta tapasztalta, hogy milyen nagy hatalommal rendelkezik a sajtó, tisztában volt ennek felelősségével, de jól látta a helyzet fonákságát is. olyan, mint a pléh-forma, amelyben a kuglófot sütik. Ha valakinek valami mondanivalója van, hát beteszi ebbe az örök formába. A beszédek kilenc nyolcada a következő alkat-elemből áll: a szónok abból vesz hat unciát, ami a pártja jelszavaiból ráragadt, három unciát abból, amit olvasott, és végre csak egy unciát abból, amit ő maga kigondolt. Ezért egyformák többé-kevésbé a parlamenti orációk. Hanem a szónokok valamennyi válfajai közt legmulatságosabbak a „majdnem szónokok”, akiket a parlamenti gyaParlamenti tudósítóként mindig is visszautasította azokat a vádakat, melyek szerint a parlament népszerűtlenségének okát nem az országgyűlésben, hanem a sajtó aknamunkájában kell keresni. Újságíróként arra törekedett, hogy tudósításait élményszerűvé, képszerűvé tegye, s ennek érdekében sajátos fogalomrendszert használt. Az emlékezetben Mikszáth a tisztelt Ház folyosóján lép elénk, szivarozik, ironikusan, gyakran cinikusan szemléli az ülésteremben történteket, tudósításokat ír, írói karikatúrákat, úgynevezett „korrajzokat” készít az eseményekről, kortársairól, az ismert vagy kevésbé ismert politikusokról. Az ő tudósításaiban az olvasók bepillanthattak a politikai élet legfőbb (vidám)színpadára, kilesheték a parlament kulisszatitkait, tapsolhattak, vagy fütyülhettek a (tragi)komikus figuráknak. Mikszáth számtalan konkrét, megtörtént esetet jegyzett le. Olvassunk hát a politizáló korlat teremtett. Azokat a szerencsétlen honatyákat értem, akik vagy nem akarnak, vagy nem tudnak, vagy nem mernek beszélni, de mert a kerület (választókerület) előtt mégis szégyenük az örökös némaságot, nagy viták alkalmával feliratkoznak szólásra, de lehetőleg utolsónak... Pedig dehogy beszél, dehogy. Az egész feliratkozás csak manőver. Az utolsó percben az a malőr történik vele, hogy valaki feláll előtte és elmondja eszmé-. jét. S ez nem is rossz taktika tőlük. Sőt, idők jártával a majdnem szónokok is belekövesedMikszáthtól, s próbáljuk megtanulni tőle azt a tisztánlátó bölcsességet, amellyel megmosolyogta és nekünk is megmutatja a zajos, fontos napi események mögött a tartalmatlan ürességet, a nagyszabású, nagy formátumú politikus személyiségben a szánalmasan esendő embert, a nagy szónokban az üres fecse- gőt, az örökérényűnk kikiáltott dolgokban a pillanatnyi mulan- dót, végsősoron a tragédia mélyén a komédiát. Alábbi válogatásunkban Mikszáth közéleti tartalmú gondolataiból, parlamenti kar- colataiból egész pontosan A Tisztelt Ház (Bp. 1886) című kötetből, és a korabeli karikatúrákból adunk - szándékunk szerint tanulságos — ízelítőt. Ki-ki ítéletére, ízlésére bízva, hogy sajnálja-e vagy örüljön annak, hogy a parlamentből tudósító újságírók között ma nem ül Mikszáth Kálmán. A fentieket írta és a válogatást készítette: Dr. Kovács Anna nek abba a hitbe, hogy ők foly- ton-folyvást részt vesznek a vitákban. A parlament csak kevés embert enged cselekedni. A nagyobb rész hajlong, meggörbült hátgerinccel, lődörög összetett kézzel s anekdotizál. Hogy azonban ne kelljen magát szé- gyelnie a dologtalansága miatt, erre is ki van gondolva valami: az osztályülések. Aki egy mukkot sem szól, egy szalmaszálat sem tesz keresztbe soha, annak is legyen egy mentsvára: az osztályülés. A közönség oda be nem lát, - hát természetesen ott dolgozik. (Pedig dehogy dolgozik.) A képviselői mesterség hanyatlott, s ezért vált mesterséggé a képviselőség, de még mindig a legkellemesebb mesterségek egyike, sok előnnyel, de némi hátránnyal is. Az a hátrány, hogy a képviselőnek nem kell dolgozni. Aki egyszer mandátumhoz jutott, az végképp elszokik a munkától úgy, hogy abból nem lehet többé semmi, csak képviselő. A tulajdonképpeni Ház mégiscsak azok a különféle alakú fejek, melyek könyökkel alátámasztva, nagy rendezetlenségben tarkállanak a padsorokban, lankadatlan vigyorogva, ásítva vagy morogva. Mihelyt a kerületbe ér le a képviselő, egyszerre megváltozik minden. Nincs már semmi baj. Vígan lengnek a zászlók a házak ereszein. Ha van még valami kívánnivaló, hát az is meg lesz. Hogyne lenne meg. Nem kell búsulni, ami kevés jó történt, az egyszerre nagy dologgá lesz. A képviselő ráfúj, és nőni kezd, mint a hólyag. A képviselő szavaiban kitárul a titokzatos fényes panoráma, a jövő. Be enged pillantani a nagy műhelybe, ahol a szerencsét kalapálják. A hallagató tömegek látják a miniszterelnököt, amint gondterhelten hajtja le fejét az asztalra és felsóhajt: „Most már tennünk kell valamit ezért a szegény vidékért.” A képzeletet végignyargal- tatja a miniszteri bírák rengeteg szövevényében a tömérdek pak- saméták között, az egyik talán egy vasúti terv, a másikban meglehet, iskola van, csak éppen alá kellene írni; a miniszter bele is mártja már pennáját a tintába, de éppen akkor nyit reá egy sötét ellenzéki alak, aki miatt megint elmarad az aláírás. Hanem meglesz, okvetlenül meglesz. A parlament befolyásos alakjai éjjel-nappal nem csinálnak egyebet, mint hogy az idevaló emberek kitalált és kita- lálhatatlan kívánságait hánytor- gatják, dehát lassan megy, minden lassan megy, nem kell türelmetlenkedni ... A miniszterek csupa jószívű emberek, és mind bele vannak szeretve éppen ebbe a kerületbe. Dehát itt ezidőben nincs is nagy baj, jó termés volt, a gyümölcs szépen beütött, kurta tél jött, könnyű volt a jószágot teleltetni... egyszóval megvagyunk, hála Istennek. Ilyenféleképpen beszél a mameluk. Bárcsak az olvasónak is adhatnék kölcsön ebből nagy megelégedésből egy csipetnyit. - ezzel a jámbor óhajtással fejezte be Mikszáth hajdan a Tisztelt Házról szóló kötetét. A generális: Tisza Kálmán miniszterelnök A képviselői mesterség egy korabeli rajzoló szemével Karikatúra az újságíró Mikszáthról A szónokok és majdnem szónokok
