Nógrád Megyei Hírlap, 1992. november (3. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-05 / 261. szám
HÍRLAP LÁTÓHATÁR 1992. november 5., csütörtök Micsoda fintora az 1945 utáni magyar történelemnek, hogy - az egyébként szovjet mintára létrehozott - írószövetség élenjáró szerepet játszott mind 1956 előkészítésében, mind pedig a pártállami rendszer megdöntésében. Politikai szempontok magyarázzák tehát, hogy az írószövetség tevékenysége Magyarországon nem vált belterjes, szakmai üggyé, mindig a közvélemény élénk figyelme kísérte a toliforgatók körében zajlott mozgásokat. „A múlt kötelez alapon” nem véletlen, hogy a napokban megtartott írószövetségi közgyűlés olyan nagy visszhangot kapott a rádió műsoraiban. A Mindenes című irodalmi hetilap egy órát szentelt e jeles eseménynek, a Gondolat-jel pedig egy izgalmas témát, - Csut ka István kizárásának javaslatát- tartotta érdemesnek kiemelésre. A tudósításból - pontosabban a leköszönő elnök, Jókai Anna beszédéből - kiderült, - amit egyébként is sejteni lehetett-, hogy a mai viszonyok között alapos módosításra érett a régi írószövetségi struktűra, mint ahogyan a „mindent szabad” korszakban megváltozott az írói szerep, felelősség maga is. A közelmúlt tapasztalatai megmutatták, hogy semmilyen politikai megfontolások nem éltethetik e szervezetet. Ugyanakkor az irodalom, jelesül a magyar irodalom fenyegetett helyzetében igenis nagy szükség van támaszokra, melyek közül az egyik a jövőben is az írószövetség lehet. Ehhez képest eléggé lehangoló volt azt hallani, hogy a 747 szövetségi tag képviseletében megjelent 361 író a választmány dolgában bizony alaposan összezörrent s nem tudott zöldágra vergődni. Ez persze csak annyiban tartozik a kívülállókra, amennyiben a torzsalkodásoktól féltik az alkotómunkát, az irodalom, s tágabban a művészet, a kultúra jelenét, jövőjét. Az azonban, amit Csalog Zsolt a Pomogáts Bélával folytatott polémiája kapcsán elmondott, már joggal aggaszthatja a rádióhallgatókat is. Nem az az érdekes, hogy Csalognak igaza volt-e akkor, amikor Csurkát kizárni javasolta szélsőséges nézetei miatt, hanem, amit véleménye fogadtatásáról elmondott. Többen gratuláltak neki, de nem nyíltan álltak mellé, hanem „súgva, körülnézve”. Nos, az ő félelmük, ijedtségük miatt joggal lehetett szomorú, aki kíváncsi volt az írószövetségi közgyűlés hangulatára, légkörére. * * * A huszadik Századi magyar irodalom egyik legjelesebb - ha nem a legjelesebb - képviselője Illyés Gyula november másodi- kán lett volna kilencven esztendős. A háromszoros Kossuth-dí- jas költő, regény- és drámaíró, műfordító szellemi hagyatéka nemzeti kultúránk szerves része, építőeleme. Egész munkássága, életműve azt példázza, hogy a rácegrespusztai uradalmi cselédsorból kiemelkedett író azon kevesek közül való, akiknek maradéktalanul sikerült egyeztetniük a magyarság és európaiság, a nemzet és az egyetemes emberi haladás egyaránt magasztos szempontjait, erkölcsi értékeit. Mi sem természetesebb, hogy Illyés születésének kerek évfordulójáról a magyar televízió sokoldalúan emlékezett meg. A TV 1 hétfőn este egy ötven perces dokumentumfilm keretében elevenítette fel alakját, személyiségét, végigjárván a költő eszmélése, gondolatainak kiteljesedése színhelyeit. A film jelentőségét az adja, hogy Illyés maga kommentálta a látottakat, mintegy végigvezetve a nézőt élete fonalán. Szép gesztus az is, hogy november első hetében minden este öt percet áldoznak a költő emlékének, - Hét este Illyés Gyulával címmel - ugyancsak a TVl-en. Számomra mégis az a rövid beszélgetés volt igazán méltó a jubiláns költőhöz, amelyet a Stúdió ’92-ben zajlott le Petrányi Judit riporter és Domonkos Mátyás szerkesztő, kritikus között. Azért tetszett, mert Domonkos képes volt úgy méltatni Illyést, hogy közben az embert is bemutatta, méghozzá a közvélemény által eleddig kevéssé ismert oldalairól. Megtudhattuk, hogy milyen volt Illyés, amikor nem volt szobor, amikor fizikai fájdalmak gyötörték, amikor depresszió kínozta, amikor a támadások, a „gyűlölet habköpései” ellen védekezni kényszerült, amikor földi halandó számára megközelíthetetlen „nagyságokkal” - mint Rákosi vagy Révai - évődött. Illyés embernek is érzékeny volt és fegyelmezett. Mindkét jellemvonása példaszerű lehet a rá emlékezők előtt.- csongrády Itthon a „Golgota” Munkácsy Mihály 1844-ben festette a „(Iolgotá”-t, amely párja az „Ecce Homo”-nak. A kép, mely egy amerikai üzletember tulajdonában van, most Magyarországra került tartós letétként. Bélyeg.nélkül feladható Az özvegyi járadékról Nem azonos a nyugdíjjal (Ferenczy-Europress) Az özvegy azután a mezőgazdasági tag után jogosult özvegyi járadékra, aki öregségi vagy munkaképtelenségi járadékosként, vagy az ehhez szükséges feltételek megszerzése után hunyt el. Az érintett akkor tarthat igényt a juttatásra, ha:- háztartásával annak elhunytéig együtt élt;- a halál bekövetkezésekor az özvegy nő betöltötte a hatvanötödik, az özvegy férfi a hetvenedik életévét, vagy munkaképtelen;-öregségi, rokkantsági, baleseti rokkantsági nyugdíja, kivételes nyugdíja nem éri el az öregségi nyugdíj legkissebb öszegét, azaz hatezer forintot;- özvegyi, illetve baleseti özvegyi nyugdíjat, rendszeres szociális járadékot nem kap;- keresete, munkavégzésből származó jövedelme nem haladja meg az öregségi nyugdíj legkisebb összegét. Ha sem a férj, sem a feleség még nem töltötte be házastársának elhunytakor a hatvanöt, illetve a hetvenedik évét - s nem is volt még munkaképtelen - abban az esetben jogosult az özvegyi járulékra, ha a házastárs halálától számított egy esztendőn belül eléri a korhatárt, vagy munkaképtelenné válik. Mindszenty Nógrádban (II.) Egy gyíkfarok fele A gyíkoknál közismert, néhány kisebb egérféle rágcsálónál is gyakori, hogy a farok felét, háromnegyedét, akár ön- csonkításszerűen is odahagyják az üldöző ellenségnek, s míg az ellenfél a jelentéktelen zsákmánnyal foglalkozik, időt nyernek, elrejtőznek . . . Vér- veszteség nincs. A letört farok regenerálódik. Legfeljebb egy ideig a mozdulatok fürgesége, kecsessége nem a régi. . . Ilyen fél-gyík-farok féle, önként vállalt politikai, közéleti öncsonkításnak tűnik, ahogy mostanában néhány kormány- párti országgyűlési képviselő elismeri, és őszintén sajnálja azt a „ látszatot", hogy a parlament munkájában, a honatyák magatartásában egy-két-három apróság újra és újra szemet szúr azoknak az ál- lampolgárokank, kik komoly figyelemmel kísérik a televíziós közvetítéseket. Sok a hiányzó? Nem figyelnek oda? Tüntetőén újságot olvasnak? Bagatel! ügyeket fújnak fel országos jelentőségű üggyé, tengerkígyó méretű vita alapjává? Kocsmai hangnemben minősítik egymást? A legelemibb szándék is hiányzik az együttműködésre, a megértésre ... Az önkritikus képviselő rögtön panaszkodhat is: lám, az ellenzéki hangoskodás az ellenséges sajtó nagy ívben kikerüli a lényeget, és jelentéktelen, piti apróságokon akad fel. S ami aztán végképp tisztességtelen: összekapcsolják a lényegtől az oly távol eső jelenségekkel a képviselők tekintélyes fizetését, költségtérítését, ahelyett, hogy méltányolnák a munkát, a hatalmas erőfeszítést, amellyel a törvényalkotás során meghatározzák az ország demokratikus irányváltozását, a rendszerváltozást. S ha mindezt jól elvégzi a parlament, akkor igazán keveset számít három tucat ún. napirend előtti felszólalás, nem számít a sok hiányzó, az álmos újságolvasás . . . Mindebben csaknem minden magyar állampolgár boldogan egyetértene a magyarázgató honatyákkal, csak már látná, érzékelné, hogy a kitűnő törvényalkotói munka rendbeteszi, jó vágányra tereli az életünket. De ilyesmiről szó sincsen! Ahogy jogi, alkotmányossági szempontból rengeteg a hiba, az elemi tévedés, úgy az új törvények hétköznapokra gyakorolt hatását tekintve még szé- leskörübb a negatív megítélés, a türelmetlen minősítés. Elég baj, hogy a sajtó, a felületes polgári ítélkezés megmarad a fél gyíkfaroknál - már megint milyen kevesen vannak az ülésteremben . . . Pedig azt kellene elemezni végre, hogy mondjuk a kamatadó törvény óta a szövetkezeti, kárpótlási, önkormányzati ügyekben éppúgy vitatható, a körültekintő bölcsesség, mint az áttekinthetőbb Zétényi-Takács koncepcióban, a média-törvény, az abortusz törvény ügyeiben. Csak ezt érdemes vizsgálni: ha a kormányzat bizonytalan szakmai értékű, bizonytalan hasznosságii koncepciókat vitt á parlament elé, akkor hogyan válhattak mégis törvénnyé, vagy más esetekben szakmai szempontból megfontolt javaslatok hogyan pusztulhattak le a parlamenti viták, húzd- meg-ereszdmeg játékok során olyasmivé, amire a szakemberek már rá sem ismernek.. . Felejtsük el végre a gyík fél farkát! Felejtsük el, hogy a 384 képviselő közül hány alu- székony van, hány notórius hiányzó: nézzünk csak az ország érdekeire! Ment-e, megy-e az ország előre a törvénykezés által, vagy inkább a káosz fokozódik. Igaz, vagy hamis a vád, hogy a törvénykezés fő szempontja nem az állampolgárok boldogulásának szolgálata, hanem egy „államháztartás” nevű griffmadár etetése, a bürokrácia régi és új kövületeinek megtartása? S egyáltalán: hóvá repül ez a griffmadár? Meglehet: sehova, de úgy kell tennünk, mintha a hatalmas erőfeszítéseket látva belenyugodnánk áldozatos táplálásába? Vajon meddig kérik még ehhez a türelmünket? Erdős István „A rabság nem egyéb, mint várás és reménykedés POSTAHIVATAL HELYBEN Az október 30-áig eltelt idő Felsőpetényben sem múlt el események nélkül. Mind itt, mind pedig a szomszédos Nőtincsen az első napokban felvonulásra, csillagverésre került sor, sőt utóbbiban, 28-án, már a forradalmi tanácsot is megválasztották. Mindszenty felsőpetényi tartózkodása, ha nem is közismert, de azért tudott volt a környező falvakban is, részben a SZabad Európa Rádió, részben a környékbeli ’ávósbk ’által "(á prímás ’ őrzői között voltak felsőpetényiek, szendehelyiek, patvar- ciak és hugyagiak is). A forradalmi tanácsválasztással végezve, a nőtincsiek mindannyian kivonultak az Al- mássy kastélyhoz, hogy Mind- szentyt kiszabadítsák. A mintegy 200-250 fős tömeg a kastélykert előtt állapodott meg és hangos tüntetéssel követelte a prímás kiadását. Németh Hugó parancsnok kijött eléjük és közölte: a kastély az IM hatáskörébe tartozik és ő nem ad ki senkit, amíg utasítást nem kap. Ekkor hangos vita támadt a két fél között. Különösen a nőtincsi fiatalok voltak harciasak, többen azzal fenyegették a parancsnokot, hogy a rétsági páncélosokkal fogják ki- szabadíttatni az érseket. Az objektumot ekkor, a parancsnokon kívül, három operatív tiszt és tizenegy tiszthelyettes védte, de szerencsére Németh nem adott tűzparancsot. Körülbelül egy órás vita után a tüntetők elvégül elvonultak. Az őrnagy, visszatérve az épületbe, felszólította a prímást, hogy készüljön, mert tekintettel a helyzetre, elszállítják. Mindszenty azonban, többszöri felszólítás ellenére sem volt hajlandó készülődni. Joggal félt attól. hogy személyét valakik valamire felhasználják vagy kényszerítik majd. Németh őrnagy ekkor erő- szákhoz folyamodott. Rövid dir- ‘ lakodás kezdődött, a prímás ellenállt. (Mindszenty, kiszabadulásakor az esetet elmesélte Pálinkásnak is. Talán ezért is kerültek később a beszállított ávó- sok a laktanya fogdájára). Végül is - a BM-el egyetértve -, az őrnagy elállt a szándékától. 29-én Felsőpetényben is megtörtént a forradalmi tanács és a nemzetőrség megválasztása, amiről a kastélyban is pontosan értesültek. A kiküldött járőr arról is jelentést tett, hogy a faluban megjelentek a rétsági ezred gépjárművei és a katonák határozott érdeklődést mutatnak a kastély iránt. Ekkor Németh segítséget kért, de a BM a nógrádi főosztályhoz utasította, ahonnan viszont egyenesen a páncélos ezredhez. Őket azonban nem kereste meg. Még ugyan ezen a napon megérkezett Felsőpeténybe Horváth János az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke. Hor- váthot - huszonnyolcadikén - Nagy Imre azzal a feladattal bízta meg, hogy próbálja rábírni Mindszentyt arra. hogy költözzön el az édesanyjához, vagy a budapesti hittudományi karra. Nagy hangsúlyozta, hogy a kiengedés nem jelenti a herceg- prímási cím elismerését! Egyben utasította Horváthot, hogy a prímással szemben semmiféle nyomást ne gyakoroljon. A legszerencsétlenebb meg- ' oldásként" 'Horváthot" * ’négy' rendőr, két civil és négy szovjet katona kísérte a prímáshoz, ráadásul egy szovjet páncélautón. Az. aznapi tárgyalás teljes kudarccal végződött. Mindszenty nem volt hajlandó mozdulni. Részben mert bizalmatlan volt az ÁEH elnökével szemben - sértésnek vette, hogy az új kormány ennek a gyűlölt hivatalnak a vezetőjét küldte hozzá, - részben pedig azért, mert csakis a teljes rehabilitációt tekintette tárgyalási alapnak. Még a tárgyalás alatt újabb tüntető tömeg érkezett, melyben már szép számmal voltak helybéliek is. A parancsnok ismét kiment a mintegy félezres tömeg elé és kijelentette egy hat főből álló küldöttséget beenged, hogy saját maguk győződjenek meg arról, milyen körülmények között tartják az érseket. A küldöttség találkozott és beszélgetett is vele. Másnap Horváth még egyszer megpróbálta Mindszentyt meggyőzni: ismét sikertelenül. Telefonon igyekezett elérni Budapestet, de az összeköttetés nem jött létre, sőt 10 óra körül teljesen megszakadt (a vonal Rétságon keresztül futott be Pestre!) Németh ekkor azzal a javaslattal állt elő, hogy Horváth - mint a kormány kiküldöttje - maga engedje szabadon Mindszentyt, hiszen már nyilvánvaló volt, hogy a fogvatartása lehetetlen. Horváth azonban ezt nem merte vállalni és 17 óra körül visszautazott, azzal az Ígérettel, hogy este visszatér és a parancsnok lelkére kötve, hogy ha a nép újra Mindszentyt követeli, akkor adja ki nekik. EkRór az "őrnagy és állománya, némi tanakodás után, sebtiben létrehozta a maga „forradalmi tanácsát", mely aztán közös döntéssel, jegyzőkönyvileg megszüntette a bíboros őrzését. Délután már már pontosan tudták, hogy a község lakosai a páncélosokhoz fordultak Mindszenty ügyében, akinek Németh 18 óra körül jelentette, hogy szabad. Az érsek azonnal Budára szeretett volna indulni, de jármű hiányában nem tehette. Vitára már nem is volt idő, mert hamarosan megállt a felsőpetényi kastély előtt a rétsági páncélos ezred parancsnokának gépkocsija és kiszálltak belőle - Stiff Róbert, Vajtai Gyula, Tóth József főhadnagy, Galajda Béla hadnagy és Janecskó János, a felsőpetényi nemzetőrség parancsnoka- Mindszenty bíboros kiszabadítói. Tyekvicska Árpád (Folytatjuk)
