Nógrád Megyei Hírlap, 1992. október (3. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-29 / 255. szám
4 HÍRLAP LÁTÓHATÁR 1992. október 29., csütörtök Több szempontból is tanulságos volt az a születésnapi beszélgetés, amelyet Petrányi Judit folytatott a rádióban Sándor Pál volt (!) filmrendezővel. Igen, az egyik figyelemre méltó jelenség, hogy a Régi idők focija, a Ripacsok, az Arizona és más kitűnő fdmek alkotója ma már nem foglalkozik azzal, amihez ért. amivel sikereket aratott. Szakított a szakmájával, a filmgyárral, ahol életének mintegy három évtizedét töltötte. Manapság valami mást csinál, de, hogy pontosan mit az nem derült ki az interjúból, bár jó lett volna megtudni: miként hasznosítja eddigi pályafutása tapasztalatait. Ő mindenesetre húzott egy vonalat, lezárta életének egy jelentős szakaszát. Nincs nosztalgiája, moziba nem jár, természetesnek veszi, hogy - miként például Amerikában - egy élet során több mindennel is próbálkozik egy ember. Tiszteletre méltó ez az egészséges életösztön, ez a rugalmasság, alkalmazkodókészség egy olyasvalaki részéről, aki túl az ötvenen, már megette a kenyere javát s nem nagyon foglalkozott eleddig mással. Anélkül, hogy kétségbe vonnám Sándor Pál szavainak, gondolatainak őszinteségét, megkockáztatok egy feltevést: ez a nagyvonalú pályamódosítás nem más, mint pótcselekvés, annak a beismerése - amit egyébként nem is titkolt a beszélgetés során-, hogy egyelőre nincs olyan témája, amely „hisztérikus indulatot” váltana ki belőle, filmre kívánkozna, arról nem is beszélve, hogy az elmúlt időszak feldolgozásának szándéka még meg sem fogant benne. Sejtésemet látszik igazolni az a kijelentése is, hogy ő olyan filmet nem akar csinálni, amit csak kevesen néznek meg, s nehezen viselné, ha bárki is otthagyná filmjét a vetítés közben. Tehát nem egyszerű váltásról van csupán szó, a kényszerűségnek, a filmkészítés gazdasági instabilitásának, szerepválságának, a filmesztétika bizonytalanságainak is nyilván komoly szerepe van abban, hogy Sándor Pál vállalkozóként keresi kenyerét, s csak a főiskolai tanításon keresztül van némi laza kapcsolata a filmvilággal. Igenám, de mi lesz így a sikert sikerre halmozó, nemzetközileg is magasan jegyzett magyar filmművészetből, ha egy Fábri Zoltán visszahúzódik és csendes magányában képeket fest, ha egy Sándor Pál a menedzserek sorát gyarapítja? Tudom, hogy itt és most közel sem ez a társadalom fő gondja, de attól még ez a kérdés megválaszolatlan marad ... * * * Munkásságának tartalmi értékei mellett az elmúlt években különcködéseiről vált híressé Vitray Tamás Töltse velem az estét... című múlt heti műsorának egyik vendége. Már név- használatával is felhívta magára a figyelmet, hiszen Sebők helyett ő Sebeők-öt ír és mond. Nem volt szokványos az sem, amikor több város állatkertjében beült a ketrecbe, hogy ezzel is igazolja: szerinte az emberi faj foglya önmagának. Sebe'ók János a Vitray show-ban sem tagadta meg önmagát. Meghökkentő válasszal szolgált például arra a kérdésre, hogy mi a tanult szakmája. Bevallotta, hogy ilyen nincs, hisz már a gimnázium elvégzése is nehezére esett. Ugyanis agylopásnak véli a tanintézményekben folyó oktatást, s ennek következtében az egyetemnek már nem állt „rendelkezésére.” Bebizonyította, hogy színésznek, előadóművésznek sem kutya. Mély átéléssel, ügyes hangsúlyváltásokkal tolmácsolta egy készülő művének szatirikus részletét, mellyel azt kívánta igazolni, hogy „a jogállamban a történelemhamisítás joga kizárólag az államot illeti meg”. Mindez igazán jól passzolt egy kellemes hangulatú szórakoztató műsorba, amit azonban úgy „mellesleg” mondott, arra nagyon oda kellett figyelni. Mint magasan képzett autodidakta ökológus azt fejtegette, hogy miután az emberek még a természettel sem képesek „kezet rázni”, nem csoda, hogy nem tudnak - mint a közép-európai konfliktusok is mutatják - egymásra találni. Sebeők szerint egy kozmikus, bioszférikus métely fertőzi az emberiséget, a hatalom, -jellegétől függetlenül - misztikus irracionalizmussal bír. Ő most ezt kutatja s az ezredfordulóra enciklopédikus művel kíván előrukkolni. Sebeők János gondolatmenetét nem könnyű követni, pláne igazolni, de a mindennapok számos eseménye - lásd a Göncz Árpáddal október 23-án történteket- mintha azt bizonyítaná. hogy valami mo- loch-féle mégiscsak lakozik bennünk. - csongrády Folytatódik az expo körüli polémia Az idő a hazai válallkozók eilen dolgozik? (FEB) A kormány áttekintette az 1996-os budapesti expo előkészületeit és meghallgatta a kormánybiztost az utóbbi hónapokban tett lépésekről, a következő időszak terveiről. Az akkori nyilatkozatokból egyértelműen kitetszett: Barsiné, Pataki Etelka azt szeretné, ha végre együtt húzna mindenki, az expo hívei és ellenzői most már a megvalósításért dolgoznának. Kuncze Gábor, országgyűlési képviselő, az Szabad Demokraták Szövetsége világkiállításért „felelős” szakértője néhány kérdésben meglehetősen borúlátó.- Az első és talán legnagyobb gondom az információk hiánya - mondta. - Biztosan nagyon sokat dolgozik a kormánybiztos, de sem minket, sem a nagyközönséget, de még a közvetlen szakembereket sem tájékoztatja eléggé. Ma már mind jobban érződik a hazai vállalkozók törekvése, hogy minél nagyobb szeletet hasítsanak maguknak az expo-tortából, ennek ellenére fennáll a veszély, hogy kevés feladat jut majd a magyar vállalkozóknak. Akkor viszont jogosan teszik fel a kérdést: mi szükségünk van egyáltalán a világkiállításra?- Sokan valóban azt mondják: el vagyunk maradva, túl rövid az idő a nyitásig.- Annyira mégsem vagyunk lemaradva, hogy az már komolyan veszélyeztethetné a megnyitót. Minél közelebb a premier, annál több a teendő. Ahogyan rövidülnek a határidők, felkészültebb vállalkozókra lesz szükség, s ez nem a magyar cégeknek kedvez. (koós) (Az alábbiak részletek Mindszenty (Pehm) József prelátus Az édesanya című könyvének 3. fejezetéből. A közlésre az ad alkalmat, hogy Mindszenty bíboros szabadulásának harminchatodik évfordulóján, október 30-án emléknapot rendeznek Felsőpe- tényben, ahol emléktáblát lepleznek le a bíboros fogvatar- tásának helyszínén, míg Rét- ságon a lövészdandár laktanyájában emlékművet avatnak.) „A 81 éves Pestalozzi ezekkel a szavakkal búcsúzott a halálos ágyon: „Ti gyermekeim, maradjatok együtt és keressétek boldogság- tokát a családi élet nyugalmas körében”. A természetes állapotból a társadalmin át az erkölcsi állapothoz végtelen nehéz az átmenet. Csak úgy oldható meg, ha a családból, minden elképzelhető nevelés „legegyetemesebb kompendiumából” indul ki. Pestalozzi művei érzékeltetik, hogy minden nevelésnek középpontja, soha ki nem apadó ősforrása a jó család és benne a jó anya ... A család lazulása és romlása világjelenség. Ha gyógyítani akarjuk az emberiséget, gyógyítsuk a családot! ... Mindszenty József: A család A családban közös vér lüktet; közös a kenyér, mely a világ legjobb, legédesebb kenyere, mert - mint Toldi Miklós cipójába - az édesanya a maga jóságát sütötte bele. Szent József, a családfő siet Betlehem, kenyérháza felé, hogy ott dicsőség és békesség szerzőjeként megszülessék az örök élő kenyér. Szent István, a másik családfő serényen dolgozik azon, hogy a magyar rónák a búzát, a hegyoldalak bort teremjenek: a búza és bor bevonuljanak az új magyar templomokba az Oltári- szentség anyagjaként; és elteljenek békességgel a lelkek az Oltáriszentségből. És azóta gyönyörű, szinte evangéliumi a magyar ember köszöntése: „Adjon Isten bort, búzát, békességet, ha meghalunk, örök üdvösséget”. A családtagok hittel és vággyal sietnek az éléskamra, az oltárszekrény felé. Vegyétek, és egyétek, mert ez az én testem, ez az én vérem. Én vagyok az élő kenyér, aki az égből szállottam alá. Ha valaki ebből a kenyérből eszik ... Bíró ember érkezett a városba. Hozta egyetlen társát, a pipát. A városban régi barátja lakott, elment meglátogatni az ágrólszakadt agglegény. Ahova ment, ott is eljárt az idő, többet küzdöttek, mint ő. De ott mosolygott, forgott körűié három leány és két fiú, meg az édesanya. A pipás jóbarát sokszor elment a házhoz, bodor pipafüstön át nézett feleséget, anyát, gyereket. Aztán a pipa mind gyengébben szenyelt. ki is aludt. A pipás ember ölébe vette a leányt, fiút. A pipa kialudt, a szíve felmelegedett, de fel is fakadt. Ráborult a család asztalára, úgy zokogta: „Elhibáztam az életemet!” Az a család segítette a halálos ágyon rendbehozni az elhibázott életet. Ezen a világon sok is az elhibázott élet . . . Család, te vagy a lámpás a nagy éjben, mikor idegen szállások magányán olyan egyedül meredünk a csüggedt villanyfénybe . . . az Alkotó . . . elgondolta az első asszonyt s vele a családot. Mert nélkülük megfagyna a világ. (Rónay György: Földszinti hónaposszobában.) A nyulak tiltakoznak az abortusztörvény ellen! „Agyarország” a címe a Ludas Magazin közeljövőben megjelenő, új kiadványának. A lapban végre mindenki az őt megillető helyre kerülhet: a közismert magyar politikusok, művészek, közéleti személyiségek ugyanis állatbőrbe bújtatva követik el éppen időszerű baklövéseiket. Az „Agyarország" oldalaira ránézve talán el sem tudja dönteni az olvasó: szatirikus éllel kifigurázott embertársaink sértődhetnek-e meg jobban, vagy pedig azon állatok, amelyek bőrüket kölcsönzik az illető politikusoknak, művészeknek, gazdasági szakembereknek, sportolóknak és más hírességeknek. Európa kerékpárút-hálózat épül Jövő év elején megkezdődik számos európai országot átszelő kerékpárút-hálózat építése. Hazánkban az előzetes tervek szerint mintegy kétezer kilométer ilyen út épül. MTI Fotó Vajon miből fizessenek? Ötvenmilliárd forint hiányzik a kasszából Bárányvér (Ferenczy Europress) Jól értesült körökben már nyílt titokként kezelik: a kormányzat jelentős változtatásokra készül a munkanélküli járadék szabályozásában. Az ellenőrzések során számos visszaélést tapasztaltak: növekszik azoknak a száma, akik megelégednek a járadék összegével és inkább vállalják a munkanélküliséget, inkább, mint állás után nézzenek; mások feketemunkával egészítik ki a megélhetésüket. A mainál szélesebb körű és alaposabb ellenőrzésre azonban sem pénzük, sem megfelelő apparátusuk nincs a hivataloknak. Hogy elejét vegyék a mostani felemás állapotnak, az elképzelések szerint a járadék fizetésének idejét az eddigi másfél esztendőről egy évre szeretnék csökkenteni, a legmagasabb járadék összegét pedig a mostani minimálbér kétszereséről a másfélszeresére szállítanák le. A munkaügyi kormányzat tervei között szerepel az is, hogy a munkavállalóktól levont és a munkaadóktól beszedett szolidaritási járulék összegét tovább emelik. Indoklásul a tárca illetékesei arra hivatkoznak, hogy a Szolidaritási Alap ez évi 70 milliárdos kiadásával szemben jövőre 120 milliárddal kell majd számolni. Mindebből nem nehéz kiszámítani, hogy maga a kormányzat is a munka- nélküliség mintegy 80 százalékos növekedésével számol. A munkaügyi tárca „matematikusai” úgy vélik: az állami intézmények fenntartása az alapból mintegy 7 milliárd forintot visz el, magukra a járadékokra és az ezzel együttjáró TB-költ- ségekre 101 milliárdot kell majd kifizetni. Az előnyugdíj, a végkielégítésben részesülők TB ellátása, a munkanélküliek utazási költségtérítése összesen 10,6 milliárdot visz el. Ezek következtében kereken 50 milliárd forint hiányzik a nagy kasszából. Ennek a summának a felét - 25 milliárd forintot - szeretné az állam a munkavállalókra illetve a munkaadókra „átruházni”. (újvári) Gyerekkorom katekizmus-tanulásának legnyomasztóbb emlékképe az öldöklő angyal ígért megjelenéséhez, a kapukra festett bárányvér abszurditásához kapcsolódott. Ahol nem lesz bekenve a kapufélfa bárány- vérrel, ott megölik az elsőszülötteket... Mi lesz, ha valahová késve ér el a hír, vagy ha valaki elmulasztja meghallgatni a kihirdetést, vagy nem tud bárányt ölni . . . S még mennyi fenyegető „ha”, esetlegesség! Minden elsőszülött élete az információn múlik, meg a pontos intézkedésen, ahol hibáznak, mulasztanak, ott tragédia áll küszöbön. Ezt a legbelsőbb gyerekkori félelmemet csak erősítette bennem a faluban a „kidobo- lás" intézménye. 1950-ben 11 éves voltam: a fenyegető törvényeket, korlátozó intézkedéseket a kisbíró adta hírül. Jött, dobolt, megállt, körbe fogta őt az utca népe, és érces hangon elkezdte: közhírré tétetik, először . . . , másodszor . . . .nyolcadszor . . . Figyelni kellett minden szóra, minden utasításra. De mi lesz, ha egyszer nem halljuk meg a dobszót, ha egyszer lemaradunk valami halaszthatatlanul fontos kihirdetésről, és mindenki más tudja, mit kell tenni, csak épp a mi családunk nem, jön a baj csőstül. Jöhetnek a padlásle- söprő végrehajtók a beszolgáltatásért, édesapám tényleg a vasvilláért nyúl, hogy védje a magáét, az ott lévő rendőr meg ezért rögtön lelőheti, vagy elvitetheti, és akkor velünk, a családdal mi lesz? A gyerekes félelem sem a kamaszkorral, sem a felnőttkor küszöbén nem múlt el belőlem. Még 1957-ben, sőt 1960-63 körül is félni kellett az „elvite- téstől”, valami helyi hivatal hatalmaskodásától, aztán a té- eszvezérkartól, aztán attól a nyomortól, amely együtt járhatott százhatvan-kétszázhatvan téesznyugdíjjal. Műholdas tévéadások, rádiók, napilapok, plakátok dzsungelében is érzem a fenyegetést. Ma is félek, nehogy kimaradjak valami fontos tájékoztatásból, információból, mert akkor, ki tudja mi lesz . . . Mindez akár arról is eszembe juthatna, hogy dél-koreai szekták október 28-ára jósolták a világvégét, szlovákiai politikusok pedig e hó végére prognosztizálták a Duna elterelését, ami be is következett. De attól sem leszek nyugod- tabh, hogy lám, megint őrületnek, ostobaságnak bizonyult egy világvége-jövendölés, mert még mindig ott lesz a nagy kérdés: melyik fenyegető, buta hiesztériáról derül ki egyszer, hogy komolyabban kellett volna venni, mert nagyonis igazi, valóságos . . . Akkor aztán, ahogy az ószövetségi zsidókat és a zsarnok egyiptomiakat me gkülönbözet ette a bárányvér jele, a XX. század végén vajon miféle különbözőségeket, ártatlanságot, tisztaságot kell majd bizonyítani. S akkor ki küldi az öldöklő angyalt, és lesz e valamilyen méltányos megítélés azok számára, akik nem vették azt az ügyet elég komolyan . . . ? A fenyegető hisztériák hírétől gyakran csak egy-egy tépés választja el a végeredményeket; a rossz, antihumánus cselekedeteket. Ha százezrek és milliók megtűrik, megszokják, lekicsinylik a lehetetlen helyzetet, az ostobaság, az őrület jelenlétét, alig lehet majdkiszámítani a folyamatokat. Nem szabad legyintettünk a naponta szóba kerülő kérdésre. hogy a kisebb-nagyobb politikai csínytevések össze- állnak-é egy kiadós államcsínnyé? A nevetséges szájtépések átmehetnek-é kevésbé nevetséges erőszak-hullámába, üldözésbe?! Szóval: nem lehet legyinteni! Ha úgy tetszik, a demokráciát, a békességet naponta meg kell védeni, hogy többé itt soha ne mondhassa senki, most eljött a pillanat: öljétek le a bárányokat! Kenjétek a vért ide meg oda, bizonyítsátok be, hogy mások vagytok, mint akik ellen elindul az öldöklő angyal. . . Különböztessétek meg magatokat az ellenségtől, - bömbölik a mikrofonok- , és neked, és nekem fogalmam sincs róla, hogy hol, ki lehet az ellenség? Nem. Nem, és nem!! Csendes, szerény, de egyre sokasodó megszólalással a huszadik század végén az ostobaságtól, az őrülettől különböztessük meg magunkat! A bárányvér hadd maradhasson a katekizmus-órák ártatlan szakrális fenyegetése egy-két érzékenyebb gyerek- lelkivilágában . . . Erdős István