Nógrád Megyei Hírlap, 1992. július (3. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-25-26 / 175. szám

Nem csoda — képesség!

Tanuljunk meg lazítani!

Sokakat foglalkoztat az öngyógyítás kérdése. Schneider: Gyógyulj, hogy gyógyíthass című könyvében nagyszerű és lenyűgöző gondolatsorban teszi közzé mindazt, amivel élete folyamán e problémával kapcsolatban találkozott. Szerinte valamennyiünknek megadatott az erő önmagunk gyógyításához.

Gyógyító erőnk ott rejtőzik testünk minden izmában, minden agysejtünkben, minden idegszálunkban. Önmagunk gyógyításának képessége velünk születik, csak fel kell szabadítani, fel kell fedezni. Rá kell találni erre az erőre újra és újra, mint amikor az ember kinyit egy szekrényt és megtalálja azt, amit már mindenütt keresett, s ami egész idő alatt ott volt, csak elkerülte a figyelmét. Mindent megteszünk, hogy gyógymódot találjunk betegségeinkre, közben nem vesz- szük észre, hogy van bennünk egy olyan titkos erő, amelyik korlátlanul képes testünk gyógyítására.

Gondoljunk arra, hogy milyen lazán, elengedetten gőgicsél a gyerek, játszik a kezével-lábával, mert még semmiyen félelem, semmilyen görcs nem rakódott rá. És egyszerre csak beleépülnek a kis félelmek, ahogy egyre több és több kellemetlen, rossz élmény éri, mind feszültebbé válik. Ezek a feszültségek lassan mindenféle gócot teremtenek az emberben. Néhány év múltán már nem tudja, hogy mitől húzódik össze egy ingerre, egy szóra a gyomra, egy hírre hogyan ráncolódik össze a homloka, hogyan kezd a szíve kalapálni. És szinte nem is tudja, hogy miért, de egyre jobban szorong, egyre inkább

feszült. Ha az ember meg tudja tenni azt, hogy odafigyel magára, akkor lassan-lassan feloldja a belső görcsöket, ha megpróbál lazítani, akkor megtanul odafigyelni a testében lévő feszültségekre is.

Vegye sorra az izmait egyenként, sorban gondolja végig, hol feszül. A nyakában? A vállában? Ahol rögzülnek az izmok? Próbálja meg őket egyenként ellazítani...

Tudom, ehhez tréning kell. Ha nem is hosszú ideig, de nem árt naponta gyakorolni. Elég akár öt-tíz percig. Ha sikerül ellazulnunk, sikerül majd mozgósítani a belső gyógyító erőket is.

Kívánok önöknek olyan sikeres önmagukra figyelést, amely- lyel — ha csak kicsit is — talán mielőbb segíthetnek magukon.

(FEB)

Hurrá, százévesek leszünk!

100 évesnek lenni pofonegyszerű, ehetünk, ami szem-szájnak ingere, csak az alkoholtól és a dohányzástól kell tartózkodni: ezt bizonyítja 4000 amerikai nő és férfi, akik elmúltak 90 évesek, és válaszoltak a lousville-i Hymana Senior Association körkérdésére.

A megkérdezetteknek több mint a fele (58 százalék) nem tartja magát kötött étrendhez, azt eszik,

ami tetszik, 96 százalékuk viszont lemond az alkoholról, és 86 százalékuk nem dohányzó. 80 százalék rendszeres sétákkal tartja magát karban, 72 százaléknak pedig az a meggyőződése, hogy a munkával való elégedettségük megkönnyítette az életüket. Az öregek egyharmada véli azt, hogy az Istenben való hit meghosszabbítja a boldogságot és az egészséget. (FEB)

Tudományos kaleidoszkóp

A jövő telefonja: a PCN

Az amerikai kommunikációs szakemberek olyan ötleten dolgoznak, amely forradalmasíthatja a telefonálást. Az ötlet „egyszerű”: a Föld minden polgára kap egy személyes, már nem helyhez kötött telefonszámot. Az e számon hívható állomás egy vezeték nélküli hálózat része lenne, s a hordozható készüléken keresztül — ami nem nagyobb egy mai tv-távirányítónál — az

előfizető mindenhol elérhető, még a vízen vagy a levegőben is. Erről gondoskodnának a reléállomások és műholdak. Ezt nevezik „személyes kommunikációs hálózat”-nak (PCN).

Az új telefoncsoda nagy előnye a hívások ellenőrizhetősége. Digitális kódszavak segítségével megállapítható a hívó fél azonossága, még mielőtt a kapcsolat létrejönne. Több kódot is lehetne használni, egyet például a család és a baráti kör számára, egy másikat hivatalos vagy munkahelyi hívásokra. Nem kis probléma a hívott fél mindenkori tartózkodási helyének kiderítése. Megoldásként a szakemberek egy kis adókészülékre gondolnak, amely a központot folyamatosan tájékoztatná a szám tulajdonosának tartózkodási helyéről.

„Egyesek szerint...?”

Alig hihető, pedig igaz, hogy a címül idézett nyelvi forma egyéni és közéleti vagy inkább politikai nyelvhasználatunkban feltűnően gyakran jut olyan szerepekhez, amelyekben a pletykaszintű lejáratás, az újságírói ravaszdi oldalvágás játsszák a kulcsszerepet. Mint sanda retorikai „műfogás”, elsősorban a tömegközlési eszközök, a sajtó, a rádió és a televízió nyelvhasználatának éppen nemkívánatos jelenségeit kívánja szolgálni a legváltozatosabb „műfajban”, de elsősorban a riportok, interjúk, lapszéli magyarázó jegyzetek, megjegyzések, rosszmájú kommentárok, értelmezések megfogalmazásában. Hogy miért „az egyesek szerint” nyelvi forma fogalmi és használati értéke vált alkalmassá a felsorolt közlő, kifejező feladatok teljesítésére? Erre a kérdésre a kielégítő választ megkapjuk, ha az egyesek nyelvi forma életútját — ha vázlatosan is — végigkísérjük.

Az egyes főnév többes számú alakja, az egyesek már önmagában is elveszíti a személyiség jegyeit, és a személytelenség fogalmi és használati értéke kerül előtérbe. S így a határozatlanság, az elszemélytelenítés folyamatos felerősödésében ma már szinte kiszorította szóhasználatunkból a határozatlan névmás némely, némelyek alakjait. Nyelvművelő szakirodalmunk erre a jelenségre elítélő minősítéssel mutatott rá, s szóhasználati hibázásban marasztalta el az egyesek szóalakkal élést, s a német einige szolgai átvételeként, utánzásának tekintette, s helyette a némelyek szó

használatát ajánlja. Még ma is olvasható olyan minősítés, mely az egyesek használatával kapcsolatban a némelyek szóformát választékosabbnak ítéli.

A többes számban használt egyesek egyéni nyelvhasználatunkban ilyen szövegösszefüggésekben vállal szerepet: egyeseknek tetszik a dolog, egyesek úgy gondolják, egyesek úgy vélik, egyesek véleménye, egyesek híresztelése, egyesek felelőtlensége, stb. Újabban leginkább közéleti és politikai nyelvhasználatunkban az egyesek szerint szófordulat a demagógiára hajlamos közhelyszerűség szintjén egészen sajátos beszédhelyzetekre utaló kifejezési forma, és a nemkívánatos társadalmi, politikai jelenségekkel kapcsolatos találgatások, elmarasztalások, lejáratások fogásait bevezető szövegrészlet mögé bújva utal erre a szerzői szándék. Ez a magyarázata annak is, hogy egyre gyakrabban hallhattuk és olvashattuk az úgy hírlik, azt híresztelik, olyan híresztelésről is tudunk, egyesek azt állítják, stb. Az egyesek szerint rövidebb, tömörebb szófordulat használata révén nemcsak a felsorakoztatott nyelvi formák szorultak ki a nyelvhasználatból, hanem ezek az „elhullajtott” közhelyek: úgy gondolom, úgy véljük, azt hiszem, szerintünk is, stb.

Az egyesek szerint egyre inkább divatozó szófordulat újabban mégsem a nyelvhasználati „üresjárat” példatárát gazdagítja, hanem olyan káros és nemkívánatos nyelvhasználati jelenség

megerősödését segítette elő, amely közéleti és politikai közgondolkozásunk etikai, erkölcsi alapjait is megtámadta. Az alaptalanul rosszalló információért a riporter, a beszélgetőpartner, az újságíró nem vállalja a személyes felelősséget, és szinte a „csőbe húzás” szándékával, s gyakran nyegle hanghordozással, túlzó általánosítással, a közéleti és politikai közhangulat „meglovago- lásával” az úgynevezett egyesek „nyakába varrják” a hamis információt, ilyen szövegformálással: egyesek szerint lemondásra kényszerítik a posta vezetőjét. Ugyanezt az információt fogalmazzák meg úgy, hogy elmarad az egyesekre hivatkozás, és tényként egyértelműen a hamis állítások csapdájába ejtik az olvasókat.

Az egyesek szerint nyelvi formát újabban felváltják ezek a szó- és nyelvfordulatok: Bizonyára Ön is hallotta (olvasta), hogy... Ügy tudjuk, Önnek is tudomására jutott, hogy... Itt-ott már lehetett olvasni (hallani), hogy... stb. A tömegtájékoztatás, a sajtó, a rádió, a televízió nyelv- használatával kapcsolatos készségek és törekvések nemcsak stilisztikai, stílusbeli hátterükkel Törekednek a hitelességre, hanem a tisztességes közlés és nyelvi formálás elfogadható etikai és morális követelményeinek is eleget kell tenniük. Erről is bizonykodik a közleményünk címében idézett nyelvi forma életútjának néhány tanulsága.

Dr. Bakos József

A láma Taron

Hogy az emberfia miképpen lesz dalai láma, az talán csak az első hallásra tűnik bonyolultnak. Tudnivaló, hogy a buddhisták csak a test halálát ismerik: a lélekét, a szellemét nem, s amikor ez elhagyja az elaggott porhüvelyt, akkor újat kap magának, olyat, amilyet az előző életében kiérdemelt. Ha például mostani életünkben agyoncsapunk egy legyet — a buddhizmus tiltja a legapróbb állat megölését is —, könnyen előfordulhat, hogy következő életünkben magunk is legyek leszünk, s mászkálhatunk a falon.

Nem úgy a dalai láma. Az ő szelleme az előző életében is a dalai lámáévolt, a mostani tizennegyedik láma tehát az előző tizenhárom reinkarnációja.

Honnan lehet ezt tudni?

Onnan, hogy amikor az előző egyházfő teste elhagyta a lelkét, „lámapótlásról” kellett gondoskodni. Az ezzel megbízott szerzetes fejében pedig egy idő után megjelent néhány betű, s egy kicsi falusi házikó. A néhány betűt megfelelő sorrendben összerakva egy település nevét kapták, s akkor már nem volt más hátra, mint hogy megkeressék ott azt a házat. A gondot mindössze az okozta, hogy ott három apró gyerek is lakott. De természetesen ezt a gordiuszi csomót is átvágták, eléjük tettek néhány tárgyat, s akkor az egyikük — egy háromesztendős fiúcska — felkiáltott: „enyém!”, s kiválogatott egyet-kettőt, pontosan azokat, amelyek az előző dalai lámáé voltak.

Ő ma Őszentsége Tendzin Gyaco, a XIV. dalai láma, aki nem Tibetben — mint elei —, hanem kényszerű, önként vállalt száműzetésben, Indiában él.

Néha neki sem könnyű.

Szerdán délután például megérkezett egy Nógrád megyei falucska — Tar — határába, hogy ott egy buddhista emlékhelyet — sztúpát — avasson fel, s megemlékezzen Körösi Csorna Sándorról.

— Mi nem készülünk semmivel — mondta két órával az esemény előtt Besze Lajos polgár- mester, akkor még a kezében szorongatva piros nyakkendőjét —, az önkormányzati hivatalba nem jön el...

— Nem is szerették volna?

— Ez nem a mi rendezvényünk, a láma nem a falu vendége, hanem a buddhistáké. Ott

lesz egy fogadás, amelyikre engem is meghívtak.

Tar egyébként katolikus falu, csak hát ott a határában a hatalmas rét, és a hírek szerint Buddha követői itt kaptak a legolcsóbban telket. Ki is írták: „Magánterület”. Hát, úgy is tűnt, ugyanis három óra előtt, amikor megjött a láma, nem lehetett elmondani, hogy óriási tömeg zarándokolt volna Tarra, amit nem lehetett csodaként értékelni, hiszen elképesztően meleg volt, s a réten egy talpalatnyi helyen sem volt árnyék.

— Ott a válladon egy méhecske — közölte velem egy testőr néhány méterre a lámától, kezét egy pillanatra sem véve ki a zakója alól, én szorongattam a fényképezőgépet, farkasszemet néztünk: igazi párbajállapot, mindkettőnk kezében ott a „fegyver”. Lesöpörtem a méhecskét.

— Ha már így megismerkedtünk, van valami igazolványod? — firtatta, s aztán előkerült a passzus, kéz ki zakó mögül, én is enyhébben fogtam a gépet, de azért nem lettünk barátok: — Menj egy-két méterrel hátrább.

A lámát pedig elnyelte az állófogadás, a bélszínek, a lazacok, a svéd gombák, jeges dzsúszok asztala. Bár ő maga nem evett

semmit, bölcsen mosolygott szakadatlanul, a szüntelenül faló állami vezetőket fehér szalagokkal ajándékozta meg, kisgyerekeket simogatott, fotósoknak integetett.

— Kicsit balra, kicsit balra, menjen már arrébb, plíz! — üvöltött az egy fotóriporter a lámával, aki ebből annyit értett, mintha a kollégának tibetiül gajdolt volna valaki, ám mivel a neves szaktárs széles gesztusokkal mutatta is neki, hogy mit kell csinálnia Őszentségének, így másnap viszont is láthatta magát egyik legnagyobb országos napilapunk címlapján.

— Testőrök, gyerünk — kiabált egy lófarkas, bajuszos, teljesen fekete ruhás ember, füléből vezeték lógott, orrnyergén kötelező Ray Ben napszemüveg. Ő maga pedig nagyot taszított a lámán, aki időnként megállt, integetett, kezeken simított végig, és akkor is mosolygott, amikor kapott egy újabb lökést a „gorillától”, s így csakhamar a sztúpa előtt találta magát.

— Menjenek már onnan a francba, mi is látni akarunk... — tüntettek a kordonon kívül rekedtek, mert a dalai lámát bizony körülvette vagy kétszáz fotós, újságíró, meg „Különösen Fontos Ember”, akik kiváltságosak voltak, mivel a kordonon belül szinte teljesen szabadon sétálhattak, s éppen ezért a kintiek számára meglehetősen antipati- kusnak tűntek. Mindez akkor sem változott, amikor a sajtó végre kivonult a képből.

— Milyen jó, hogy öt világvallás van — fejtette ki közben a láma, aki tibetiül beszélt, s szavait először angolra, majd magyarra fordították —, mert így mindenkit ki lehet elégíteni, és semmi szükség arra, hogy bármely vallás bármely országban állami legyen...

Az állami vezetők ezalatt semmiféle vallást nem kívántak kisajátítani, jeges italok beszerzésén fáradoztak, s törekvésüket hál’ isten’ siker koronázta.

— Hungarocellből van biztos. Holnap lebontják — közölte egy helybéli a feleségével, a sztúpára mutatva, mert a dalai láma éppen arról beszélt. Elmondta, hogy az egy ősi tibeti építmény, s ilyet kellene felépítenie mindenkinek magában is, mert ez a bölcsességre és az együttérzésre épül. Ahol ilyet építenek, arra az országra rövidesen boldogság vár.

— Mindnyájan magunk mesterei vagyunk — mondta végezetül, s az állami vezetők visszatették a poharat, a nézők ájuldoztak a melegtől, a helybéli még egyszer leszögezte, hogy a sztúpa hungarocell, most már biztos, a fotósok üvöltöttek, hogy balra, balra, a lófarkas pedig betuszkolta Őszentségét, a dalai lámát az autóba, ahol a vendég integetett és mosolygott, állandóan mosolygott...

Kép és szöveg: Kovács Attila