Nógrád Megyei Hírlap, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-24 / 71. szám

4 HÍRLAP LÁTÓHATÁR 1992. március 24., kedd Szegedy-Maszák Mihály: Márai Sándor Könyves­polcra D ivatos író lett Márai Sándor. A divatos jelzőt egyáltalán nem pejora­tívnak tartom, hanem logikus következményének az elmúlt évek történelmi (és rendszer-) változásainak. Hosszú-hosszú évtizedeken át tabu volt Márai neve Magyarországon, az ideo­lógusok vitatták, az irodalom- történet meg a legszívesebben letagadta volna, mintha nem is létezne ez az életmű. Most, halála után egyszerre három monográfia-kísérlet is született róla: Furkó Zoltáné, Rónay Lászlóé, s most 'Sze­gedy-Maszák Mihályé. A recen­zenst természetesen az foglal­koztatja, hogy miért is ez a hir­telen érdeklődés, az értékelési - újraértékelési kísérletek? Ma­gára valamit is adó (ifjú) iro­dalmár ma nem Veres Péterrel, Garai Gáborral, vagy éppen Lukács Györggyel foglalkozik (a sor folytatható), hanem az európai iskolával, a Nyugattal, a Nyugatot követő nemzedékek­kel (pl. Új Hold), Máraival, egyszóval azzal a polgársággal, azzal a polgári kultúrával, amelyről a marxista esztétiká­nak (ha ugyan van ilyen) csak negatív jelzői voltak. Ne söpör­jük le azokat se egy mozdulattal az asztalról, mert Marxéknak is van valami igazuk: a polgári társadalom sem fenékig tejföl, csupán, őszinte érdeklődéssel vizsgáljuk meg, hogy mi szakadt meg a magyar történelemben 1945-48-ban, miből maradtunk ki és le, mi az, amit most keser­vein kell pótolnunk? É rtékrendet kell teremte­nünk, pótolnunk egy szét- züllött gazdaságban, er­kölcsi és intellektuális káosz­ban, s - még - nem tudunk job­bat a polgárinál. Indirekt módon ezt látszik igazolni az évtizede­ken át dúló terméketlen, „né­pies-urbánus” vita is, amely ideologikus alapon állította szembe a falut és a várost, a pa­rasztságot, mint „tiszta for­rást”, „nemzetmegtartó erőt" a „dekadens" polgársággal. A proletkult ideológiáját a „haladó osztályról”, s annak szövetsége­séről, mint rossz epizódot fe­lejtsük is el... Szegedy-Maszák Mihály írása éppen ebben hoz újat a Márai-irodalomban, hogy nem csupán az emigráns írót mutatja be, hanem a polgárt, a polgár­ságot, amelyhez Márai — olykor vitatkozva vele, keményen bí­rálva is - mindvégig hűséges maradt. Vállalva, hogy minden sar- kos fogalmazás vitára ingerel, egyet kell értenünk Máraival abban, hogy az európai kultúra polgári, ami korántsem jelenti azt - sőt! hogy kizárja, ta­gadja a népi gyökereket, vagy éppen a nemzeti identitást. Má­rai valahogy úgy fogalmaz, hogy a nagy gondolatok nem a nyáj mellett születtek, hanem a fórumokon, az agórán. Közös­séget feltételez ez, vitát, néze­tek, érdekek nyílt ütközését, demokráciát. Toleranciát, amely nem kizár, kirekeszt, ha­nem befogad, építkezik a kü­lönböző értékekből. S zegedy-Maszák a szűkre szabott terjedelemben (150 kisalakú oldal) szem­léletesen, de csak, mint egy kép­letet mutatja be az utat, folya­matot, amit Márai bejárt. Áttekintést ad, nem a teljes­ség igényével - hisz például az emigrációban kiadott regénye­ket nem is mind ismeri -, mégis érdekfeszítően, az érdeklődést fölkeltően, azaz kíváncsivá tesz magára a Márai-művekre, s en­nél többet irodalmár nem is te­het. (Kortársaink, Akadémiai Ki­adó, Bp. 1991.) Horpácsi Sándor Tisztelgés Kodály emléke előtt Kisebbségi diákkonferencia Nemzetünk nagy zenetudósa, Kodály Zoltán emléke előtt tisztel­gett a múlt hét végén tizennégy hazai és külföldi énekkar azon a ta­lálkozón, amellyel a nagy mester születésének 110., halálának 25. évfordulójára emlékeztek, s egyben köszöntötték a hetven éves szolnoki Kodály Kórust. A Göncz Árpád köztársasági elnök fővéd­nökségével rendezett dalosünnepen a szolnoki megyeháza díszter­mében, a belvárosi nagytemplomban a jeles mester, zeneszerző, népzenekutató, a magyar iskolai zeneoktatás úttörőjének legszebb, legimpozánsabb műveit szólaltatták meg. A közel félezer dalos kö­zött ott voltak az udinei, a galántai és a nagybányai Kodály kórusok tagjai. A résztvevő karnagyok, irodalmárok, történészek szimpózi­umon méltatták a Kodály-hagyatékokat. Befejeződött a kétnapos kisebbségi diákkonferenfcia a tahitótfalui reformá­tus templomban. Az erdélyi gyülekezet által szervezett ta­nácskozásra több, mint kétszáz fiatal érkezett, köztük so­kan a határon túlról. Az összegyűltek­nek Németh Zsolt fideszes országgyű­lési képviselő tartott előadást „Mit tehet Magyarország a ha­táron kívüli ma­gyarságért?” cím­mel. Az előadásból kiderült, hogy a ki­sebbségi sorban élő magyaroknak sokat segítene, ha hazánk belpolitikai élete és gazdasága kiegyen­súlyozottabbá válna. Fontosnak vélték, hogy Ma­gyarország lakos­sága azokat a jogo­kat adja meg a ki­sebbségeknek, ame­lyeket a határon túli magyaroknak is kí­ván. Krisna-hívők hazánkban A magyarországi Krisna-tudatű hívők kö­zösségét 1989-ben fogadta el az Egyházügyi Hivatal, amely az ISKCON nem­zetközi szervezetének egyik tagja és hazánkban mintegy 8 éve működik. Hitvallásuk célja Isten szolgálata, dicsérete és szeretete. Tanításuk sze­rint az Isten minden bol­dogság forrása. Egyház- közösségükben a papok, papnők több ezer hívő lelki életének támaszai. Felvételeinken a hívők ét­kezése és az Istenszeretet szertartása látható. Minden nagyon szép, minden nagyon jó, de... Mindenütt arról hallok, hogy pesszimista vagyok. Már kez­dem is elhinni. A napokban több, különböző rangú vezető nyi­latkozatát olvastam a lapokban. Váltig arról beszélnek, hogy milyen jó ebben az országban, meg miért idegeskednek az emberek, hiszen itt egyre jobb lesz. Devizatartalékaink bizal­mat gerjesztenek irántunk, a konvertibilis forint az ajtónkon kopogtat, levettek bennünket a COCOM-listáról. Hát mi ez, ha nem maga a meglódult fejlődés? Az optimizmusra okot adó fejlődés! Na nem, azért hurráhangulatról szó sincs! Egyébként is ez a terminológia kicsit korábbról való. Ezt már nem használ­juk, elavult. Akárcsak az alagút szindróma. Az alagutat sem szeretjük, mert sötét, hosszú, s nem akar látszani a végén a fény. Marad tehát ennek a helyzetnek a derülátó megítélése. Csupán az a bajom, hogy én — és sokan mások — nem a de­rűs jövőt körvonalazó nemzetközi konferenciák légköréből, a fejlett országok vending marasztaló kényelméből ítélem meg a dolgokat. Kénytelen vagyok a mai magyar valóság érdesen kényelmetlen talajáról ítélni. Hogyan legyek optimista amikor a fizetési boríték hónap- ról-hónapra vékonyabb, az adófajtái az eddiginél több jöve­delmet vonnak el, az áremelések szinte már heti programmá váltak? Ja, örüljek, hogy van munkahelyem? Isten bizony igaz, ennek valóban örvendhetek, mert annyi közvetlen isme­rősömnek nincs már, hogy az elkeserítő. Az sem akar meggyőzni, hogy itt csodálatos vállalkozási lehetőségek vannak. Hogy nem siránkozni kell, hanem kemé­nyen dolgozni, mert nincsenek itt bajok, csupán rosszul szer­vezzük az életünket. Lám, ebben az utóbbiban van igazság! A napokban gyors­hírként terjedt el egy hétemeletes épületben, hogy huzamo­sabb ideig nem lesz víz. Nosza, minden lakásban megtöltötték a kádat, a létező fazekakat, amit csak hirtelen előkaptak. Tel­tek az órák, s az éltető víz tovább folyt a csapokból. Másnap reggel arról értesültünk, hogy ideiglenesen elhárították a bajt, de néhány nap múlva lesz az elromlott szerkentyű cse­réje, s akkor valóban nem lesz víz. Erről azonban értesítenek mindenkit. Vajon azt kiszámolja-e valaki, hogy az elsietett híradás mennyi veszteséggel járt? Ugyanis a tartalékolt vizet min­denki a lefolyóba öntötte, minden cél nélkül. Fizetni azonban mi fogunk érte, azok, akik használják. Könyörgöm, mitől legyek derűlátó? A szólamoktól, a fiská­lis gazdaságpolitika mindannyiunkat koppasztó találékony­ságától, vagy önmagunk hülyeségeitől? De miért foglalkozom mindezzel? Viselkedjek úgy, mint egykori nagy császárunk, aki szerint minden nagyon szép, minden nagyon jó - de hogy elégedett vagyok, az túlzás! p-s Kortárs képzőművészek nemzetközi vására Óriási érdeklődés kísérte a Második Nemzetközi Kortárs Képzőművészeti Vásár - Buda­pest Art Expo - megnyitóját a Budapesti Közgazdaságtudo­mányi Egyetemen. A bemutatón a nyugat-euró­pai vásári szisztémát követve különösen a művészeti kisgalé- riák részvétele dominál, de ezek mellett önállóan dolgozó és ki­állító művészek is bemutatko­zási lehetőséget kapnak. Számos hazai jelentkező mel­lett jónéhány külföldi résztvevő is szerepel. A nevezéseket szakemberekből álló zsűri vé­leményezte. Irányzat és műfaji megkötés nélkül kizárólagos követelmény a színvonal volt. A vásár március 26-ig tart nyitva. A túlélőknek, az áldozatok hozzátartozóinak hozott ajándékot Stolmár A túlélők öröksége Milyen régóta mondjuk, hogy a nemzeti ünnep nem kisajátít­ható? ... S milyen régóta sajá­títják ki mindenféle politikai mozgalmak különböző ügyes­ségű, ügyeskedő vezető szemé­lyiségei, politikusai? A nemzeti ünnep nem kisajá­títható, nem politikai progra­mok szétkürtölésének lehető­sége ... Legalábbis ha jó ízlés­sel közelítenek hozzá. Sajnos, nem mindenki tar­totta be az íratlan - s éppen ezért hangsúlyozottan kötelező - szabályokat. Sem az ország­ban, sem pedig Salgótarjánban. Mi az utóbbit említjük. Akad­tak politikai erők, akik azért emeltek szót, hogy ne mondhas­son ünnepi beszédet Salgótar­jánban egy olyan asszony, aki nekik valamilyen - ideológiai vagy politikai? - okból nem tet­szik. Fel sem merült bennük, hogy Petőfiék ünnepétől mennyire idegen ez a közelítés? Fel sem merült bennük, hogy a nemzeti ünnep alkalmából el kellene fe­ledni mindenféle politikai néze­teltérést, különbséget? Hogy az ünnep a nemzeté, és nem a pár- toskodóké? Persze ezek csak kérdések. Végül is egy a fontos: Salgótar­jánban is megünnepeltük már­cius 15-ét, mégha nagyon-na- gyon csekély számban is. És ­mert felülkerekedett a józan ész - ünnepi köszöntőt mondhatott, az SZDSZ-es alpolgármester, Ercsényi Ferenc társaságában, Stolmár G. Ilona is. Ez a törékeny, háromgyer­mekes asszony, aki Cserhát- szentivánból elszármazott szü­lők gyermekeként hetedik esz­tendeje az Amerikai Egyesült Államokban él, újságcikkeket és verseket ír, s templomi orgo- nálásból keres pénzt, írta szer­kesztőségünknek: „Volt egy másik forradal­munk is, nem kevésbé dicsősé­ges, az 1956-os, amely szelle­mében egyenes folytatása volt a március 15-inek. Ezt a forra­dalmat is leverték és véresen megtorolták. Salgótarján neve december 8—óval fogalom lett, a borzalmak kifejezésének neve. Tudjuk, volt még ilyen város: Mosonmagyaróvár. Rokop József Amerikába me­nekült magyar, a Dunántúli Nemzeti Tanács egyik vezetője, Szigethy Attila közvetlen mun­katársa volt. Ezért hozta létre a szabad Magyarországon a Szi­gethy Attila Alapítványt, amely azt a célt szolgálja, hogy az 56- os forradalom meghurcoltjainak és a kivégzettek, legéppuskázot- tak hozzátartozóinak némi anyagi segítséget nyújtson. Az alapítvány kizárólag a Dunántú­lon, elsősorban Győrött műkö­dött és tavaly a mosonmagyaró­vári vérengzésben elesettek hozzátartozói közül negyven embernek nyújtott segítséget, meghitt ünnepség keretében. Amikor Rokop József meg­tudta azt, hogy engem Tarján városa meghívott március 15- ére, ezt nagy eseménynek tart­ván, felajánlotta, hogy kiter­jeszti az alapítványt Salgótar­jánra, illetve Nógrádra is. Ezt az ajándékot hoztam az itteni vé­rengzésben elesettek hozzátar­tozóinak, a megnyomorítottak­nak és évtizedekig üldözöttek­nek. Ezt szeretném most így, a sajtó útján átnyújtani, mert zord idő volt Salgótarjánban március 15-én. Zord időben nem lehet beszélni, és nem lehet ajándé­kozással foglalkozni!” Az előbbiek után pár kérdés felmerül az olvasóban, s ezekre válaszolnunk kell. Először is: ki volt Szigethy Attila? A forradalom kezdetén meg­alakult győri forradalmi tanács alelnöke, parasztpárti politikus, aki hamarosan megyéje nép­szerű személyisége lett. Pipájá­val, öltözködésével úgy festett, mint egy angol egyetemi tanár. A korábbi rezsimben is ismert és fontos tisztséget betöltő fér­fiú volt, de a Nagy Imréhez fű­ződő barátsága miatt Rákosiék mellőzték. Az 1956 októberé­nek végén megalakult Dunán­túli Nemzeti Tanács elnöke lett. A forradalom bukása után - nem menekült, mert nem érezte magát bűnösnek, hiszen nem tett semmit az emberek, az el­nyomottak ellenében - letartóz­tatták, megkínozták. Halála mindmáig nem egészen tisztá­zott. A rendőrség emeleti abla­kából esett ki - vagy ugrott -, netán kilökték? Annyi bizo­nyos: a diktatórikus hatalom ádáz ellensége volt. Mit illő tudnunk az alapít­ványt tevő Rokop Józsefről? A forradalom győri vezetői, résztvevői közül kilencen lettek mártírok, egyedül Rokop József él. November végén, amikor már minden elveszett, akkor menekült el családjával Nyu­gatra. Három gyermeket vittek magukkal, a negyediket a hűsé­ges feleség a szíve alatt hordta. A férfi nem jószántából vállal­kozott szülőföldje elhagyására; az emberség szikráival rendel­kező rendőr és orosz katona fi­gyelmeztette a ráleselkedő és lecsapni készülő veszélyre. A nagycenki származású mérnökember külföldön végig­járta a szokásos utat. Mosoga­tóként kezdte, végül szakmájá­ban helyezkedhetett el, s olyan anyagi körülmények közé ke­rült, amelyek lehetővé tették számára, hogy alapítvánnyal emlékezzék kivégzett küzdőtár­saira. Feleségével 1990. szep­tember 17-én hozták létre a Szi­gethy Attila Alapítványt, száze­zer dolláros alaptőkével, az USA-ban és Magyarországon is bejegyezve. Az alapítvány célja, hogy minden év novem­berében - a mosonmagyaróvári vérengzés évfordulója alkalmá­ból - anyagi támogatást nyújt­Az alapítvány emblémája son a mártírok hozátartozóinak és 1956 sebesültjeinek, rokkant- jainak, meghurcoltjainak, azok­nak, akiknek évtizedeken ke­resztül csupán a megaláztatás keserű kenyere jutott. Tavaly ebből az alapítvány­ból temették el a mosonmagya­róvári öldöklés miatt ártatlanul kivégzetteket emberi tisztesség­gel, és segítették meg a túlélő­ket. Rokop József személyesen adta át a borítékokat. Az alapítvány díjait magyar- országi kuratórium ítéli oda, s nyitott, azaz lehet csatlakozni hozzá. Hol, kik, mikor? Erről egy későbbi számunkban tájé­koztatjuk olvasóinkat. Most egyelőre az az örömteli szá­munkra, hogy a salgótarjáni vé­rengzés áldozatai számára is felcsillant a reménysugár. (ok)

Next

/
Oldalképek
Tartalom