Nógrád, 1992. január (3. évfolyam, 27. szám), Nógrád Megyei Hírlap, 1992. január (3. évfolyam, 28-51. szám)

1992-02-08-09 / 33. szám

1992. február 8-9., szombat-vasárnap SPORTTÜKÖR HÍRLAP 11 ralikrossz egyesülete A Vajvoda Autósport A jelszó: Egy mindenkiért, mindenki egyért Nehéz volt a tavalyi év, de megérte! Aratott a Vajvoda-team. A győztes csapat a trófeák társaságá­ban (balról jobbra): Németh Attila, Határ István, Kiss Róbert, Csincsik Gabriella, Baky József, Vajvoda Sándor Gyurkó Péter felvétele Kezdetben vala a rali, mely eredetiségével és varázsával fel­rázta az autósport szerelmeseit, majd hétről hétre egyre többen álltak az utak porfelhői mellett, s ugrálgattak el a száguldó gép­csodák elől, a felejthetetlen élmény birtokában. Változó világ, fejlődés, a pénz hatalma, üzlet. Létrejött a sportág új műfaja, mely a ralikrossz nevet kapta a mintegy évtizeddel ezelőtti észak-európai keresztségben. Az ezerfejű cézár mindenek előtt — itt köröket rónak a gépek, így a nézők kellő lesállásból a ver­seny minden mozzanatát figyelemmel kisérhetik. Hazánkban 1986-ban indult hódító útjára e sportág, s a bátor kezdeménye­zők gyér táborába tartozott egy salgótarjáni fiatalember is, Vajvoda Sándor. Hogy jól döntött, az alábbiakból kiderül. Az István Vendéglő otthonos falai közé szólított a meghívó, mely gyöngybetűkkel tudatta az esemény apropóját: sajtótájé­koztató. E megszokott, száraz titulus előtt állt a „közvetlen” jelző, így az ember nagyobb vá­rakozással tekint a történések elé. A színhelyen aztán percek alatt kiderült és beigazolódott minden. A városi televízió fel­vétele után az invitálásnak meg­felelően valóban oldott, mond­hatni baráti hangulatú beszélge­tés kezdődött. Az aktualitás egyedülálló Nógrád sportéleté­ben: a Vajvoda Autósport Ma­gyarország legkiválóbb ralik­rossz csapatának bizonyult az 1991-es esztendőben! Nem csoda hát, hogy ilyen dicsőség után a feldíszített asz­taloknál, ünneplőben feszített az egész gárda, bár nem is olyan könnyű dolog összeverbuválni a fiúkat, hiszen többfelé élnek. Baky József, a gárda rangidőse a maga ötven életévével (tízet nyugodtan letagadhatna) pél­dául Budapesten lakik immáron két évtizede, annak ellenére, hogy tőzsgyökeres salgótarjáni férfiú. Több, mint egy évtized­del ezelőtt Vajvoda Sándor na­vigátora volt (még a^raliban), innen az ismeretség. Ő maga a ralikrosszban kezdett vezetni, a hegyaljai klub tagjaként. Hogy egykori pilótája csapatához iga­zolt, annak igen prózai oka van: egy mindenkiért-mindenki egyért hangulatú együtteshez akart tartozni. Meg is lett az eredménye: az elmúlt verseny­szezonban másodikként végzett kategóriájában, s negyedikként az abszolút bajnokságban. A napokban vásárolt egy 16 sze­lepes, 200 lóerős járgányt, mellyel az idén bajnokságot akar nyerni, hiszen úgy tervezi, visszavonul a versenyzéstől. Németh Attila arra panaszko­dik, hogy kategóriájában 200- 300 lóerős autókkal versenyez, de a tavalyi elsőnek például 450 lóerőt bír a kocsija, az ő Skoda 130 L-jének 95 lóerőjével szemben. A számadatok önma­gukért beszélnek, ezzel együtt az építész üzemmérnök, aki ci­vilben virágkereskedő Kistere- nyén, nyolcadik lett összetett­ben, s hatodik saját csoportjá­ban. Megjegyzi, eredményét nem tudta volna elérni Surányi György, Kiss Péter és Sztancsek Pál segítsége, valamint az SKÜ, s a Magyar Gördülőcsapágy Művek támogatása nélkül. Kiss Róbert Skodájával tize­dikként végzett kategóriájában, de ez érthető, hiszen a nyártól csupán szurkolóként, s szerelő­ként vett részt a versenyeken, mivel az egyik viadalon hatot bukfencezett autójával, mely szinte darabokra széthullott. A szintén kisterenyei srác azonban kisebb sérülésekkel megúszta, így az idén, már új kocsival próbálhat szerencsét. A Vajvoda Autósport másik alapítója Határ István. A szakál­las fiatalember második lett csoportjában, míg az összetett pontvadászatban negyedikként jelzik. Balszerencsés sorozatot tudhat maga mögött: negyedik versenyén eltörött Skodájának főtengelye, aztán új motort kel­lett építenie. Ő már azonban megszokta ezt, ralis korából. A nagyfőnök és Csincsik Gabriella menedzser jóságosán mosolyog csapattársai körében. Nem csupán a gárda szereplé­sének örülnek. Sándor 1991. bajnoka. A raliban eltöltött hosszú évek után elérte e kima­gasló sikert, de ugyanolyan sze­rény maradt, mint eddig. Hiába, a nagy sportemberek sajátos­sága e tulajdonság. Ő tudja iga­zán, milyen munka fekszik ab­ban, hogy a Vajvoda Autósport egyesztendős története alatt a legnagyobb magasságokba emelkedett. Tevékenységüket segítette a Typo-team Kft., a Mozaik Kft., a Color Mozaik, a pápai Papp Gumi. Aki azonban azt hiszi, hogy ez már a Kánaán, az téved. A ralikrosszban tized­annyi pénz sincs, mint "nagy­testvérében", a raliban. A siker érzése azonban ugyanolyan. Az ország legjobbjának lenni... szilágyi Darnyiék: Mauritius! A januári söldeni edzőtábo­rozás, s az elmúlt hét végi pári­zsi Világ Kupa-versenyen való részvétel után újabb „színes” program szakítja meg a legjobb magyar úszók barcelonai olim­piai felkészülését, akik a meg­érkezés után már ismét a meg­szokott uszodahosszakat fogják róni, csak éppen az itthoninál barátságosabb, s főleg mele­gebb és tisztább, influenzamen­tes környezetben. A túra vég­célja Mauritius, a kontinensek közül legközelebb Afrikához fekvő szigetország, ahol egy­szer már eltöltött három hetet a Széchy Tamás-Kiss László mesteredzők irányította társa­ság. A kedvező táborozás ta­pasztalatai alapján döntöttek úgy, hogy visszatérnek a mele­gégövi vidékre. Nem tartott a csapattal Széchy Tamás, aki be­teg, de mihelyst állapota engedi, követi a többieket. Az edzőtá­bor résztvevői: Egerszegi Krisz­tina, Szabó Tünde, Czene At­tila, Damyi Tamás, Deutsch Tamás, Güttler Károly, Horváth Péter, Kiss Gergő, Rózsa Nor­bert, Szabados Béla, Szabó Jó­zsef, Szaniszló András, Ungvári Péter. Hogy van, mit csinál ma? Ferencz Gyula A hatvanas években a tarjáni Sese stadionban ezrek tapsoltak elegáns játékának. A védelem tengelyében egy sziklaszilárd, maga­biztos, jó felépítésű labdarúgó keserítette rendszeresen az ellenfél csatárainak életét: Ferencz Gyulának hívják, akiről az utóbbi idő­ben keveset hallottunk, pedig pályafutásának befejezése után so­káig sportvezetőként is tekintélyt szerzett magának.- Hogyan is kezdődött a labdarúgás iránti szerelme?- Az Erdészeti Egyetemre jártam Sopronban, s az ottani NB I li­as csapatban kergettem a pettyest. Innen lettem tagja a magyar B válogatottnak, ami abban az időben is „nagy szám" volt. Diploma- szerzésem után, 1962-ben kerültem Salgótarjánba, abba az SBTC- be, ami akkoriban szinte fogalom volt a honi futballban.- A sors érdekessége, hogy a Stécében lehúzott kilenc esz­tendő 1971-ben abbahagyta a futballt, egy évre rá pedig a csúcsra érkezett a gárda: bronzérmet szerzett az NB I-ben.- Valóban. Más kérdés, hogy tulajdonképpen az a csapat ért el ehhez a nagy sikerhez, mely egy évvel azelőtt velem együtt játszott a bajnokságban. Ám némi vigaszt jelentett számomra, hogy a do­bogós helyezett együttesnél szakosztályvezetőként dolgoztam, ami annyit jelent egyben az aktív játék után nyomban sportvezető let­tem, méghozzá pályafutásom sikereinek helyén.- Aztán volt társadalmi elnök az SBTC-nél, végigszenvedte az egyesület látványos mélyrepülését. Két és fél évig Magyar Labdarúgó Szövetség elnökségi tagja is volt a Somogyi Jenő érában. De mivel foglalkozik ma?- A sporttal annyi kapcsolatom maradt, hogy ha az időm engedi, eljárok a Stécé hazai meccseire, no és a tv-ben is figyelem a focit. Egyébként pedig eléggé elfoglalt vagyok. A szénbányáknál töltött hosszú esztendők után jelenleg az Érdért 19. számú, Kisterenyén lévő telepének igazgatójaként dolgozom. A futballpálya után most a gazdasági életben kell helyt állnom. Vaskor István Samaranch jóslata La Lechere-ben befejeződött a Nemzetközi Olimpiai Bizottság ülése. A záró sajtókonferencián Juan Antonio Samaranch, a NOB spanyol elnöke több, igencsak „fajsúlyos” kijelentést tett. — Az egykori Szovjetunió olimpiai sportszervezete várhatóan 1993. ja­nuár 1-jén 12 nemzeti olimpiai bizottságra, a volt köztársaságok szervezeteire esik szét. A 12 olimpiai bizottság azonos jogokkal és kötelezettségekkel rendelkezik majd. Mindenesetre az egykori köz­társaságok az ez évi olimpiai játékokon, valamint minden más nagy sportrendezvényen még egy közös csapattal szerepelnek. Albertville-i „hírpelyhek” • Habár a versenyek még el sem kezdődtek, az első magyar siker máris megszületett. A hí­rügynökségek jelentése szerint ugyanis a műkorcsolyázó Czakó Krisztina nem csak a magyar küldöttség, hanem az egész olimpia legfiatalabb résztvevője. Valamennyi kor­osztály országos bajnoka de­cember 17-én töltötte be a 13. életévét, és ezzel a legifjabb az olimpiai mezőnyben. ® A megnyitó ünnepség csúcs­pontjának az olimpiai láng meggyújtása számít. A fősze­replő kilétét hétpecsétes titok­ként kezelik a rendezők, bár azt tartja a „fáma”, hogy Nathalie Bouvier a szerencsés kiválasz­tott. A síelőnőről érdemes tudni, hogy a tavalyi világbajnoksá­gon ezüstérmes volt a lesiklás­ban, ám később, Japánban ket­tős lábtörést szenvedett, és azóta sem versenyzett. • Köztudott, hogy a franciák nem szívesen szólalnak meg más nyelven, márpedig az ese­mény nemzetközi jellegéből adódóan az olimpián erre rá vannak kényszerítve. Mégis, a rendezők szeretnék, ha minél több francia szót hallanának a külföldiek szájából, ezért töb­bek között kiadványt szerkesz­tettek, amely a legfontosabb sportszakkifejezéseket tártál-, mázzá franciául. • Az Egyesült Államok kül­döttsége egyhangúlag Bili Ko- chot választotta a csapat zászló­vivőjének. A 36 éves sportoló, az egyetlen amerikai olimpiai érmes sífutó több évi szünet után kezdett újra versenyezni. • Shakespeare Hamletjének mintájára a síugróknál is él a kérdés, ha egy kissé módosított formában is: „To vee, or not to vee?” A „lenni, vagy nem lenni” kérdés síugrásra „érvé­nyes” változata arra vonatkozik, hogy a V-stílust, vagy a ha­gyományosat válasszák-e a versenyzők. Úgy tűnik, hogy a dilemma az új, terpesztett léccel történő repülés javára dől el, pedig 1989-ben, amikor a felta­láló, a svéd Jan Boklöv ilyen stí­lusban ugrott, vetélytársai a szó szoros értelmében kinevették. És még mondja valaki, hogy nincsenek megyénkben csodák... Egy átigazolás története Szőrén-szálán eltűnt Détári vételára A bűnügyi rovatokba tartozó hírt közölt a UPI hírügynökség csütörtökön, ennek azonban bőven van sport és magyar vonatkozása. Athénban ugyanis előzetes letartóztatásba helyezték és csa­lás vádjával eljárást kezdeményeztek Argyris Sa- liarelis ellen, aki a görög labdarúgó bajnokság egyik élcsapatának, az Olympiakos Pireusnak volt egykoron elnöke. Az 54 éves üzletembert azért tartóztatták le, mert az anyagi gondokkal küzdő klubnál a na­pokban elvégzett revízió során 1990-re datálható tucatnyi visszaélésre bukkantak. Nevezetesen az Olympiakos könyvelésében nem szerepel az a 2.5 millió dollár, amelyet az egyesület egykori játé­kosának, Détári Lajosnak az eladásáért kapott a Bolognától, s mely akkoriban, úgy tűnt, megmen­tette a csőd szélén álló egyesületet. Saliarelis egyébként 1989-ben került a klub él­ére, azt a George Koskotast követve, aki hasonló vádemelés elől menekülve disszidált Görögor­szágból. Az Olympiakos sora azóta sem megy jobban, a hírek szerint 27 millió dolláros banktartozása mégiscsak a csőd szélére juttatta a patinás egyesü­letet. Hogy Détári vételára hogyan és hová tűnt el, alighanem örök rejtély marad... Ha egy hollywoodi filmmogul asztalára kerülne az alábbi tör­ténet, bizonyára mozgó ké­szülne belőle, olyan szövevé­nyes, fordulatokban és meglepe­tésekben gazdag a sztori, s ráa­dásul még a csattanója is happy end. De mivel e tájon ritkán lá­tott vendég ilyesféle uraság, meg aztán az Államok is messze van, fiókban maradnak a törté­nések, s csupán olvasóink is­merkedhetnek meg a tényekkel. Az Ipoly partján kergette a pettyest egy fiú, ki korán kitűnt társai közül nem mindennapi gömbérzékével. Az ő esetében nem tartottak attól edzői, hogy az ország annyi más tálentumá- hoz hasonlóan süllyesztőbe ke­rül a felnőttkor küszöbén, hi­szen csendes, szorgalmas, afféle jógyerekként ismerték. Nem is csalódtak hősünkben a szakem­berek. Végigfutballozta a kor- osztályos csapatokat, évről évre érettebb lett játéka, ahogy azt a nagykönyvben megírták. Egyik napról a másikra távo­zott szülővárosából, a szom­szédvár illusztris csapatához. Jól ment neki a játék, a szurko­lók hamar megszerették a tech­nikailag, taktikailag egyaránt képzett játékost. Ma már nem tudni pontosan, hogy miért, igaz, nem is különösebben lé­nyeges, de átigazolt a város másik gárdájához. Tárt karok­kal fogadták, megoldódtak az együttes középpályás gondjai. Itt aztán hosszú éveket eltöl­tött a labdarúgó, ekkor érett igazán rutinos, minden hájjal megkent öreg futballrókává. Alig volt mérkőzés, amikor hi­ányzott a csapatból, neve ga­rancia volt a jó szerepléshez. Úgy tűnt, minden rendben megy a maga útján, csakhogy az élet közbeszólt. Hősünk megnősült, így hamarosan egyre terhe­sebbé váltak számára a napi száz kilométeres zötykölődések a buszon, távoliét az asszonyká­tól. Kézenfekvő volt az ötlet, visszatér nevelőegyesületébe. Lakhelye klubjának vezetői majd kiugrottak bőrükből. Min­denki jól jár az átigazolással, így nyomban akcióba léptek az illetékesek a csapatcsere ügyé­ben. Az élet azonban nem fené­kig tejfel. Az érintett aláírt új egyesületéhez, de régi gazdája nem engedte el őt. Hiába tár­gyalt napokig a két fél, nem si­került megegyezniük az adásvé­telben. Hősünk megkezdte az új bajnokságot, régi gárdájában. Úgy tűnt, már feledésbe is merült az ügy. A labdarúgó reggel felszállt a buszra, majd dolgozott, aztán edzett, végül ismét buszra szállt, s hazauta­zott. Nap mint nap. Esztendő elteltével változott a helyzeti, az Ipoly partján előke­rült a régi jelszó: leigazolni a rég óhajtott játékost. Ismét asz­talhoz ültek a felek. Először könnyűnek tűnt az átigazolás, majd mikor az anyagiakról esett szó, egyre kilátástalanabbnak tűnt a megegyezés. Hősünk el­kedvetlenedett, teljes bizonyta­lanságban teltek napjai, már- már elege lett a hajcihőből. Akik nagyon akarnak vala­mit, biztosan elérik, tartja a mondás. Az átigazolást sürgető klubvezetés minden ismeretsé­gét bevetette, s meggyőzte a gárda szurkolóit a támogatásra. Meglett a pénz. Innentől pedig már minden ment, mint a kari­kacsapás. Az egyesület, ha fájó szívvel is, de elengedte a labda­rúgót, hiszen mindig is megér­tették problémáját. A megegye­zést teljes titoktartás fedi. Az Ipoly partján vezetők, játékosok és szurkolók egyaránt boldogan ölelték keblükre végre-vala- hára megtért fiukat. Hősünk is örült, hogyne örült volna, csak azt nem értette, miért nem lehe­tett ezt hamarabb megoldani. De a lényeg: Bérezi József a Ba­lassagyarmati HVSE játé­kosa. (eszen)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom