Nógrád, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-18 / 15. szám

1992. január 18., szombat MŰVÉSZET ÉS TÁRSADALOM 7 Márton András, az ex-színész amerikai fókonzul A két hivatás nem zárja ki egymást Egy esztendeje annak, hogy miniszterelnökünk washing­toni vizitje során a Fehér Ház kertjében ünnepélyesen meg­állapodott Bush elnökkel: Los Angelesben magyar főkonzu­látust nyitunk. A fökonzul személyét illetően több név is felmerült, végül Márton And­rás színészre esett a választás, aki ez év január 6-án el is uta­zott állomáshelyére. Indulása előtt beszélgettünk vele. — Milyen előzmények után született a döntés, hogy Los An­gelesben Ón lesz hazánk főkon­zulja? — Jeszenszky Géza külügy­miniszter úrnak jutottam eszébe, mivel régebbről ismer­tük egymást. Én huzamosabb ideig filmeztem Kaliforniában, felléptem az ottani színházban és előadtam az egyetemen is. Jeszenszky Géza pedig Santa Barbarában tanított, sokszor ta­lálkoztunk, tudta rólam, hogy jól ismerem az Egyesült Álla­mok nyugati partvidékének vi­szonyait. A kabinetirodának sem volt ellenvetése a szemé­lyem ellen. így tehát szeptem­berben a felkérésre igent mond­tam, s a Külügyminisztérium ál­lományába kerültem. Azóta volt időm felkészülni, igekeztem be­letanulni egy diplomata szere­pébe. — Az Ön egyéniségét ismerve bizonyosra vehető, hogy főkon­zulként is a kultúra misszioná­riusaként fog tevékenykedni. Hogyan érintette a felkérés? — Meglepett. Ä zsigereim- nek a lelkemnek azt a részét érintette, amely mindig megle­petésekre vágyik, új kalandok után megy és szívesen áll a ki­hívások elébe. Egy ilyen kalan­dot kedvelő embernek, mint amilyen én vagyok, az ilyen felkérések igazán jól esnek. — Nem fél a feladattól? Hi­szen a főkonzuli teendők között sok minden meglehetősen távol áll az Ón eddigi mesterségétől. —- Hm. Az ember fél a pus­karopogástól, fél, hogy a szín­házba nem jön el a közönség. Fél, hogy megbukik egy színda­rab. De ilyen küldetéstől? Inkább várakozással teli izgalommal nézek a feladataim elé. Los An­geles kihívás a számomra s én szeretnék megfelelni ennek a kihívásnak. — Hogyan fogadták színész társai a kinevezést? Nem fog hiányozni a rivalda? — Sok írígyem lett és szá­mosán árulónak, a színház el- árulójának tartottak. Hogy hiá­nyozni fog-e a színház? Lehet. Talán kissé profán a hasonlat, de ha egy alkolistától azt kérde­zik, hogy hiányozni fog-e az ital, miközben iszik, nyilvánva­lóan azt mondja, hogy el sem tudja képzelni az életét nélküle. — Nem érzi magát „beugró­nak” ebben a szerepben? Olyan fellépőnek, aki nem ismeri a da­rab szövegét? A külügyi pálya végül is az egyik legnehezebb szakma... — Nem, nem érzem így. Én most átmeneti állapotban va­gyok. Két pálya között - útköz­ben. Meggyőződésem, hogy a két hivatás nem zárja ki egy­mást. Főkonzulként is teljes szívvel szolgálhatom a kultúra, a színházművészet ügyét. Egyébként a Radnóti Színház­ban, a búcsúfellépésemen, érez­hette a közönség mély megren­dülésemet. — Jó utat, sikeres debütálást kívánunk. — Köszönöm. Rámfér. (újvári) Huszonöt tagú fúvószenekar működik Balassagyarmaton, melynek utánpótlásképzése a helybeli Rózsavölgyi Márk Zeneiskolában folyik. Felvételünk Tóth Miklós művésztanár óráján készült, ahol Harmath Edina trombitán gyakorol. -RT­Élettapasztalat „Azokat a nőket kedvelem, akik már ismerik a dörgést, és érett gyümölcsként hullanak az ölembe.” (M. Mastroiani) Ma hálásnak kell lennünk, ha egy - ráadásul vidéki műhely­ben készült - irodalmi tanul­mánykötet kiadására vállalko­zik valaki. Felértékelődik a szponzorok szerepe, s félő, hogy ez kedvét szegi a írástu­dóknak, akiknek a száma ettől függetlenül is csökkenni látszik. Egyik vidéki folyóiratunk fő- szerkesztője egyenesen „értel­miségi írástudatlanságról” írt a minap vezércikkében, mint eredményről. Néhai professzo­runk: Bán Imre még a „tudós- tanárképzésről” beszélt, azaz igényességre nevelt, mondván, hogy nem tud igazán (jól) taní­tani az, aki nem műveli is a vá­lasztott szakot-tudományt. Nos, Lisztóczky László (Egerben főiskolai tanár) méltó Bán Imre tanítvány, jó példát mutat tanítványainak arra, ho­gyan kell szellemi műhelyt te­remteni (a gályapadon - Né­meth László szavával), hogyan kell (és lehet) kedvelt költőíró, olvasmányélményeiről magva­sán és igényesen írni. Szelíd megszállottság szükségeltetik ehhez, lemondás, áldozatválla­Aki még ismeri a lélek fényűzését lás, szorgalom és intuíció. Szerelmetes rajongása a Ka­levaláért vezette el, mintegy fe­deztette fel vele Gulyás Pált (Gulyás Pál útja a Kalevalához, Gulyás Pál és Vikár Béla barát­sága), s vitte el a népiséghez, amelyet - jobb szó híján - sze­lídnek és kicsit éterinek, már-már idillinek neveznék. Ma a népiség az urbánusok­kal folytatott áldatlan vita fel- melegítése révén is új értelme­zést, értékelést kap. Nos, ha azt mondom, hogy Lisztóczky László érdeklődése, értékítéle­tei nem szociológiai-szociográ­fiai fogantatásúak, marxista terminológiával: nem osztály- szempontúak, akkor csak azt ál­lítom, hogy esztétikaiak, rész­ben filozófiaiak. A fasizmusok (beleértve a bolsevizmust is) bukása után ma már többet tudunk, s éppen ezért árnyaltabban is fogalma­zunk a kollektumról, kollekti­vizmusról. Éppen Helsinki szel­lemében, amely az egyes ember és a kisebbségek jogait hangsú­lyozza. Közben pedig megvál­tozott Suomi, a finn társadalom is, anélkül, hogy megtagadta volna a Kalevalát, a népi gyöke­reket. 1991-ben Finnország ép­pen azért vonzó példa, mert a Birodalom mellett, demokráciát és virágzó piacgazdaságot tu­dott teremteni. Kompromisz- szumokkal, kompromisszumok árán, azaz úgy őrizve erősítve a nemzeti öntudatot, hogy ne ke­rüljön konfliktusba a bolsevik Szovjetunióval, azaz kifelé ne a nemzetit hangsúlyozza, hanem az együttműködési készséget. Lisztóczky tanulmányait ezért neveztem idillinek, azaz egy olyan filoszbölcsész dolgo­zatának, aki feltétel nélkül és maradéktalanul hisz az ige, az irodalom, az esztétikum és a humánum erejében, s olyan jó lenne osztozni ebben a hitében! Mert nincs szebb dolog, min­tegy fűtött szobában, jó köny­vek között menesen gondol­kodni a világ dolgairól! Szeret­In memóriám Vasas Károly Nem tudtam, hogy beteg volt, ezért különösen megdöb­bentett a televízió szűkszavú közleménye: elhúnyt Vasas Károly Munkácsy-díjas érde­mes művész. 1930-ban, Salgótarjánban látta meg a napvilágot. Az öt­venes évek első felében vé­gezte tanulmányait a Képző- művészeti Főiskolán, Beck András, Pátzay Pál és Szabó Iván voltak a mesterei. 1957 óta foglakozott köztéri szobrok készítésével. Rendszeresen részt vett a jelentős hazai kiál­lításokon, a külföldön rende­zett reprezentatív magyar be­mutatókon. Jó néhány egyéni tárlata volt. Számos műve sze­repel jelentős közgyűjtemé­nyekben. Ennyi a hivatalos adatsor, amit ilyenkor szokás felso­rolni. Nem kevés, amit a száraz tények most már végleges, le­zárt életműként jeleznek, mi tarjániak azonban többet vesz­tettünk, mint „csupán” egy je­les szobrászművészt. Vasas Károly halálával egy olyan földinket, „atyánk fiát” gyászoljuk, aki jellegzetes képviselője volt e tájnak, az itt élő emberek mentalitásának, az innen - közülünk - kiemel­kedett, a fővárosba került, de valójában e helytől - tőlünk ­soha el nem távolodott értelmi­ségieknek. Markáns alkatában, az úgynevezett egyszerű em­bert idéző természetes megje­lenésében semmi nem volt, ami a bohókás, „selyem sálas” öltözetű, vagy éppen a kopott farmernadrágos, kinőtt pulóve- res különc képzőművészeket jellemzi. Ha megszólalt is ta­karékosan fogalmazott, de szavainak súlya volt, mint, ahogyan erős kézfogásának is. Kellett is az erő a rakoncátlan kövek, fémek megmunkálásá­hoz. De kellett más is a tehet­ségen túl: az alapos emberis- meret, a humánus gondolko­dásmód, a szemérmesen titkolt érzelmi gazdagság, ami szob­raiban, kisplasztikáiban vi­szont a lendületes, dinamikus ábrázolásmód mellett - legin­kább hangot kapott. Gyermekkorom világának egy szomszédos szeglete volt az a kőfaragó műhely, ahol Vasas Károly édesapjától sze­rezte az első benyomásokat. Ugyancsak közel éltem a bag- lyasaljai képzőművészeti sza­badiskolához, ahol 1949-ben Bóna Kovács Károly irányítá­sával a szakmai tudás alapele­meit sajátította el. Későbbről pedig azokra az alkalmakra emlékszem, amikor már érett művészként vissza-visszajárt Nógrádba egy-egy szobrának avatására, kiállításainak meg­nyitására. Mindig nagy élve­zettem hallgattam higgadt, bölcs, eligazító véleményét a közélet, a társadalom dolgai­ban, az állandóan forrongó művészeti élet ügyes-bajos kérdéseiben. Az utóbbi időben nem talál­koztunk, nem ismerem hogyan fogadta, miként élte meg a mérföldes változásokat. Annak gondolom nem örült, hogy egyik szobrát a rendszerváltás elsöpörte Salgótarjánból, a másikat pedig áthelyezték egy új -bár végül is nem méltatlan- helyre, a bányamúzeum kert­jébe. Mint minden értelmesen gondolkodó embernek, nyilván neki is módosult számos kér­désben a világlátása, felfogása, de néhány dologban - biztos vagyok benne - nem adta fel személyiségét. S itt újfent a tisztességre, melegszívű őszin­teségre, az alkotás - lett légyen az, akár fizikai jellegű munka is - szolgálatára gondolok el­sősorban. Többször is invitált Lillafü­redre, az alkotóházába. Évek óta halogattam a látogatást, s most bánom igazán, hogy nem sikerült még egyszer - utoljára- kezet szorítanom vele. Csongrádv Béla ném elvenni ennek a mondatnak az élét, mert szeretem és tiszte­lem Lisztóczky Lászlót. Egy sajnálatosan kivesző faj, típus példája ő, akire nem elég odafi­gyelni, de vigyázni kell rá, óvni, mert esendő, sebezhető. Mint ahogyan azok voltak választott témái. Gulyás Pál, Dsida Jenő, Radnóti Miklós. Nagy beleér- zéssel, érzékenyen, finom meg­figyelésekkel elemzi az ethoszt, -egyszerre klasszikus és ke­resztény - amely Radnótinak . még a halál árnyékában is .ceru­zacsonkot adott a kezébe, hogy verset írjon a barbárságról, bar­bárság ellen, amely élni segített, s amellyel rituálisan le is győzte a halált. Szépek Lisztóczky gondolatai, mert szép a lelke. Történjen bármi körülötte a vi­lágon ő, mint egy ínyenc a fi­nom bort ízlelgeti a Kalevalát, kedvenc költőit, s ez nagyon jól van így, mert kell valaki, aki még tudja mi a lélek fényűzése, elfogadja és hiszi az ideákat. Horpácsi Sándor Magyar kultúra ünnepe A Himnusz megírásának nap­ján -január 22-én - ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját. Me­gyénkben a TESz helyi szerve­zetei és egyesületek rendeznek ünnepségeket. A megnyitóra 18-án délután a kazári művelődési házban kerül sor. Dr.Csermely Tibor nyí­regyházi tanár, a TESZ orszá­gos alelnöke „A társadalom kul­túrájáért” emléklap kitüntetést adja át Bodor Pál né kazári, Egyedné Baránek Ruzsenka salgótarjáni és Kicsiny Miklós bátonyterenyei népművelőknek. Kiállítás nyílik Barják Gyula bátonyterenyei képeslapgyűjtő népviselet-népszokás gyűjte­ményéből, a helyi óvodások, is­kolások, hagyományőrző cso­portok mutatják be műsoraikat. Ugyancsak szombaton este a salgótarjáni Bereczki Máté kertbarát kör évnyitó rendezvé­nyén szintén megemlékezik a kultúra napjáról. A TESZ nagy- lóci, varsányi, és zabari szerve­zeteinek kezdeményezésére az iskolák és művelődési házak közös rendezésében Kölcsey szavalóversenyek, rajzverse­nyek és kiállítások lesznek. A Gyógyír Életreform Egye­sületben Salgótarjánban, a TESZ tanácskozó termében ja­nuár 22-én Herold László iro­dalmár, a Bolyai Gimnázium nyugalmazott igazgatója tart megemlékezést. Kiállítás Balassagyarmaton Árvalányhajas képzelt világ Réti Zoltán a jelképek szerepéről Ismét olyan időket élünk, amikor nemcsak az emberek, hanem kicsit a jelképek is megkavarodtak. A szimbólu­mok kavarodása korántsem mindig jót jelent. Ilyenkor a történelem kacatjából a rég elfeledett szimbólumok is színre kerülhetnek. A zavart fokozza, hogy úgynevezett „tiszta” jelkép már alig-alig akad. A jelen században túlságosan is sok szimbólum forgott a szellemi és a politikai piacon, több­nyire egyiknek sem használt a rájuk való, egymásnak gyak­ran homlokegyenest ellent­mondó sok-sok hivatkozás. Például bizonyosnak látszik, hogy az „árvalányhajas világ” hajdani fogalma a huszadik szá­zad végén már kissé avíttnak látszana, ha ismét elterjedne. Föltehetően valamivel többre mehetnek a kelet-közép-európai országok — mondjuk — a szá­mítógépekkel, mint az árva- lányhajjal. Ä Réti Zoltán festőművész olajképeiből nemrég megnyílt kiállítás viszont éppen az „Ár- valányhaj” címet viseli a balas­sagyarmati Horváth Endre Ga­lériában. Nem véletlenül, hiszen ezen a tárlaton a művész kizárólag árvalányhajas tematikájú képeit állította ki. Ez a tematika, ha nem is meglepő a festő munkás­sága iránt érdeklődők számára, koncentrált bemutatása óhatat­lanul fölveti a kérdést, mit akar a művész az árvalányhajjal. ho­gyan vélekedik a jelképek sze­repéről? Erről beszélgettünk Réti Zoltánnal balassagyarmati műtermében. ■ >m\ — Bevttllorúy régóta nem lát­tam igazi árValányhajat. Lehet, hogy tévedtem, de azt gondol­tam, Nógrád megyében már nem is létezik ez a növény. — Nem nagy a tévedés. Saj­nos, már alig van árvalányhaj errefelé. Itt-ott látható, nagyon kis foltokra, zúgokba szorult vissza.. uíA — A régiek, az élővilág isme­rői ezt is a rövid távú időjósló növények között tartották szá­mon. Azt tartották, esőre áll az idő, ha az árvalányhaj, a héla- zab tokszála kiegyenesedik. Va­lóban, az ostorszei íi árvalány­haj alsó része szárazságban összekunkorodik, nedves időben viszont kiegyenesedik. . . Szóval érdekes növény ez, népdalokba is bekerült, persze itt-ott „meg­érintették" a század különböző mozgalmai is. Mit jelent az ár­valányhaj Réti Zoltánnak? — Számomra sokat jelent. Van ebben nosztalgia is, gye­rekkoromtól rajongtam érte. Mikor a zöld mezőben az árva­lányhaj hullámzik, olyan, mintha búza lenne. Máskor olyan, mintha hó lenne. Az ár­valányhaj mindig mozog, a leg- rekkenőbb hőségben is. Akkor is, ha az ember semmi szellőt nem érzékel. Számomra a vi­lágmindenséggel való kapcsola­tot jelenti, .Hullámzása nagyon szabályos, örvénylő, akár a ga­laktikáké. Olyan. .mint a távoli csillagrendszerek örvénylése. Örvénylő világmindenség egy árvalányhajas mező. kicsiben. Ezt jelenti, és semmi más „külső” dolog nem befolyásolt sohasem az árvalányhajjal kap­csolatban. — Ezért fest árvalányhajat? — Képeimben én nem az ár­valányhajat festem, hanem azt, amit nekem jelent, szimbólum- rendszereket festek. A már em­lítetteken kívül az árvalányhaj a tisztaságot is jelenti, a lágyan hullámzó növényi világ az em­ber által mindig is vágyott har­móniát sugallja. Egyik képem címe például „Tisztaság óhaj­tás”, a másiké „Örvénylő rét”. Általában nehéz optimistának lenni, de engem optimizmussal, reménnyel tölt el az árvalányha­jas mező. Megnyugtat roppant harmóniájával. — A kor reális veszedelmei­nek ismeretében nem gyanút- lanság ez? — Korántsem. Hiszen van olyan képem is, hogy „Árva­lányhaj és sárkány”. Egy másik képemen repülőgép fenyegető árnyéka suhan el az árvalányha­jas rét fölött, ki tudja, mit hor­doz? Tehát van félelem is, és ez is jogos, sajnos. Az élet, a léte­zés fenyegetettsége napjaink re­alitása. Vele szemben van az árvalányhaj. — Mióta fest árvalányhajat? Vagy pontosabban, az általa sugallt jelképiség mióta jelenik meg képein? — Körülbelül tizenöt év óta. Nagy Imre, a Balassi Bálint Gimnázium tanára kapatott rá erre az Ipoly-parton. Ő a vidék flórájának kitűnő ismerője, évtizedek óta figyeli e flóra alakulását, sajnos, sokszor pusztulását. Hatalmas ilyen tár­gyú diagyűjteménnyel is ren­delkezik. — Hol van még árvalányhaj Nógrádban? — Árvalányhajas mezők, foltok találhatók még Dejtár, Érsekvadkert és Szügy környé­kén. —mér *

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom