Új Nógrád, 1991. november (2. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-05 / 259. szám
4 wtr.rrrzrzä LÁTÓHATÁR 1991. november 5., kedd TVélemény Alantas bűnök napsütésben Nem fáj a fejem Kíváncsiskodó Bár a minap az egyik hetilapban éppen azt olvastam az arzénről, hogy orvosságként is használatos — megfelelő adagolás mellett növeli a páciens életkorát, javítja a légzést, jótékony hatású az idomokra —, az én tudatomban továbbra is elsősorban mint mérgező anyag létezik. Különösen amióta láttam a Tiszazug című tévéjátékot s felelevenedtek a férjgyilkos asszonyokról hallott ismereteim. A dráma szerzője, Háy Gyula egyike a huszadik század legkülönösebb sorsú íróinak. Volt idő, amikor munkásmozgalomi tevékenysége miatt kényszerült emigrálni — többek között a Szovjetúnióba—, 1957-ben pedig az úgynevezett íróper vádlottjaként került börtönbe. Élete utolsó évtizedében Svájcban élt.' A Tiszazug először 1938-ban jelent meg Párizsban német nyelven, Zürichben mutatták be, s az Isten, császár és paraszt mellett mindmáig ez a legismertebb alkotása. Témáját olyan megtörtént eseményekből merítette, amelyek annak idején alaposan felkavarták a "közvéleményt: nem véletlenül. Az egyik Tisza parti községben tucatszámra haltak meg gyors egymásutánban az emberek, pontosabban a férfiak. Az asz- szonyok ölték meg őket: a legtöbb a férjét, de volt, aki az apját, az apósát, a fiát, az ágyasát segítette a másvilágra. S, ahogyan Móricz Zsigmond — egy 1930-ban kelt, a Pesti Naplóban megjelent, A magyar falu a senki szigete című írásában — fogalmazott: „Valamennyit egy asszony,^ a bába mérgezte meg. . . Ő hajtotta el a magzatot, s ezzel zsákmányává lett minden asszony, aki hozzá fordult. A bába volt az ördög képviselője, aki játszva szedte áldozatait.” Mi volt hát e tömeggyilkosság közös eredője? Móricz szerint a tudatlanság, az elmaradottság — mind az anyagiak, mind a lelkiek — terén, Háy Gyula viszont a földéhségre helyezte a hangsúlyt. Jó néhány parasztlány abban látta a tulajdonlás egyetlen lehetőségét, ha módos gazdához megy feleségül, s hamarjában megszabadul az urától. Egyfelől tehát emberi drámák, másfelől viszont társadalmi, szociális tragédiák feszülnek a Tiszazug lapjain illetve képein. „Háy Gyula nagyszerű műve önmagában zárt és befejezett. De mögötte miértek sokasága feszül. Igaz, a múlt lassan feledésbe merül, az áldozatok és a gyilkosok együtt porladnak a temetőkertekben. De tudatában vagyunk-e eléggé annak a felelősségnek, mi kései utódok, melyet hatvan évvel ezelőtt Móricz oly értőn és világosan sugalmazott. . . Úgy gaz- dálkodunk-e a lelkekkel, hogy az széppé és nemessé váljon?” — írta Mihályfi Imre, a tévéjáték rendezője a darabbal kapcsolatos tűnődéseiben, mintegy a költőinek szánt kérdéssel is igazolva a „megfilmesítés” jogosságát. És akkor még nem is szólt arról, — ami viszont indirekten kitetszett alkotásából —, hogy a most formálódó új rendben megint kíméletlen marakodás kezd kialakulni a koncért, a javakért. Csak remélni lehet, hogy közel sem a tiszazugi esethez hasonló áldozatok árán. Hisz az nem lehet — ahogyan egy Vágó nevű gazda fogalmazta a „filmben”—, hogy az egyik ember mindig csak a másik halálán át élhessen, s csak ezen az úton át juthasson földhöz. Mihályfi és az operatőr — Jankura Péter — a sötét bűnöket a fényesre, napsütésesre fotografált képekkel még inkább ellenpontozta. A rendezőt a színészválasztás is dicséri: jól ötvözte a sztárokat, nagy neveket (Huszti Péter, Törőcsik Mari), a kezdőkkel, kevésbé ismertekkel. Az új arcok sorából Söptey Andrea emelhető ki: hiteles volt szép szeretőnek, szemre való gazdánénak és megfontolt férjgyilkosnak egyaránt. Rékasi Károly is jól érzékeltette szerepének kettős énjét: a gyilkosságban és annak leleplezésében való érdekeltségét. Kitűnő alakítást nyújtott Kerekes Éva a bice-bóca bosszúálló és Rátonyi Róbert a sietős falusi orvos alakjában. Jó volt — hosszú idő után — újra látni a képernyőn Monori Lilit, Madaras Józsefet, Raksányi Gellértet. Három hét: három magyar tévéjáték egymásután. Igazán nem akármilyen jelenség a mai pénzszűke és értékzavart világban ! — csongrádv — Mindig mosolyogtam, amikor hívő ismerősöm megszállott mormolással védekezett a fejfájás ellen: — nem fáj a fejem, nem fáj a fejem... Gyanús volt a gyógymód, de soha nem kérdeztem meg, javult-e az állapota? Valószínűleg visszamo- solygott volna, migrénnel. Ám a mimika ellenére, elgondolkodtatott az eljárás, amiről máig sem tudom, megnyugtatásnak vagy önámításnak nevezzem-e, sőt abban is bizonytalan vagyok, van-e különbség a kettő között? Túl egyszerű lenne a szenvedést úgy elviselni, hogy nem akarjuk észrevenni: minden okunk megvan rá: miután pedig nagyvonalúan eltekintünk ettől, nem is szenvedünk. Persze, ha "nézőpont kér- désé"-vé tesszük, másképpen is áthidalhatjuk a problémát. Ez sem tűnik különösebben bonyoA bibliai Noé bárkájának legendájával találkoztak egy örmény expedíció tagjai, akik az Ararát-hegyen és környékén folytattak kutatásokat. Vizsgálatuk tárgya a Baja- zet-völgyben található: egy hatalmas, hajó formájú sziklatömb — hossza 160, legnagyobb szélessége 52, magassága 13-17 méter. Ősi örmény írásokban a tudósok már korábban nyomára bukkantak egy ismeretlen rendeltetésű, a lelethez hasonlónak lultnak: ilyenkor azt kell elhinnünk, hogy mindaz a rossz, amit átélünk — jó nekünk. Ha csak közepes empatikus készséget tanúsítunk is magunk iránt, biztos a siker. Tévedés azt hinni, hogy amennyiben sikerült eljutnunk az önbecsapás e stádiumába, elégedetten hátradőlhetünk. Igaz ugyan, hogy megnyugodtunk, és sutba vághatjuk problémamegoldó képességünket (nyilván eddig sem tolakodott előjönni), ám most már minden energiánkat ezen rózsaszínűre pingált állapot fenntartására kell fordítanunk. Mert roppant kellemetlen arra a zajra ébredni, amit a sarokban eldőlt seprű csap. Alha- tunk még egy sort, de ha az az átkozott szerszám reggel is ott fekszik, aligha lesz hiteles a mormolás: — nem dőlt el a seprű, nem dőlt el a seprű... Dudellai Ildikó leírt objektumnak, de senki sem tudja, hol található. 1968-ban az iráni-török határ körzetét erős földrengés rázta meg, s az ezt követő földcsuszamlás során bukkant elő a „szikla-hajó". Egyesek a legegyszerűbb magyarázatot támogatják: azt, hogy a lelet természetes képződmény. Más feltételezések szerint templom lehetett, az ősi Noé-kultusz sajátságos jelképe. Sőt van, aki azt is el tudja képzelni, hogy igazi hajó volt. „Noé kőbárkája”. Mi lesz a parkolással? Rovatunk legutóbbi kérdezője arra kíváncsi: van-e a város vezetőinek 1 elképzelése Salgótarján égető parkolási gondjainak megoldására. Válaszért Lantos Lászlóhoz, a városháza műszaki osztályának csoportvezetőjéhez fordultunk, aki a következőket mondta el: — Jelentős költséggel járó beruházásra, - gondolok itt parkoló megépítésére - nincs lehetőségünk. Jelenlegi helyzetünkben csak a meglévő adottságainkat tudjuk jobban kihasználni. Ennek megfelelően betonos burkolatot készíttetünk a városgazdálkodási vállalat dolgozóival az úgynevezett kemerovói kiskörúton. Ezt még ebben az évben megcsinálják. A Beszterce lakótelepen a zöld sáv helyére terveznek hasonlót, ez viszont az idén már nem lesz kész. Lantos László hozzáfűzte, hogy bizonyos helyeken - például a Bajcsy-Zsi- linszky úton egyirányúsításra is gondoltak, ezzel kapcsolatban azonban aggályaik vannak. Kíváncsiskodónk következő kérdése Pásztóról érkezett: a Mátra lakótelepen az elmúlt hét közepétől csak szakaszos a melegvízszolgáltatás. Ez annyit jelent, hogy egv-egy félóráig van melegvizük a lakóknak. Mi ennek az oka, s ki téríti meg a költségeiket, ha a bojler meghibásodik a ki-bekapcsolás miatt? Noé bárkájának mása? Bepillantottunk a szépség műhelyébe ... Salgóbánya, Hotel Medves, szombat-vasárnap. Izgatott lányok gyülekeznek. Nem pihenni jöttek. Munka vár rájuk. Mert szépnek lenni kellemes dolog - csak kissé fárasztó. Legalábbis ilyenkor. Próbák próbák után - reggeltől estig. Emellé állandó forgatag: tévések, fotósok, újságírók. Jó lenne elbújni, de nem lehet... A sminkesen nem múlik. Neki mindenki egyformán kedves. A sorukra várók elgondolkodva, vagy épp cinkos mosollyal nézik a leendő vetélvtársat. A tét nem kicsi: ketten felcserélik eddigi életüket egy másikkal. Hostessi szerződések várják őket. S a királynő sem úgy él majd, mint ezelőtt. S hogy mindez kikre vár majd, az szombaton kiderül. (Balázs - Rigó)
