Új Nógrád, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-12 / 240. szám

1991. OKTÓBER 12., SZOMBAT TÁRSADALOM ES KULTÚRA /Ä7*T?7'7>7»7 7 Gyógyulnak a sajgó sebek A tokaji írótábor mindig azzal kezdődött a pártál­lam idején, hogy az írók kimentek Tiszaladányba, meg­koszorúzták Darvas József em­léktábláját, s a tsz szervezésében úgymond „találkoztak a tsz-dol- gozókkal”, magyarán bratyiztak, kvaterkáztak a „bennszülöttek­kel”. Nos, ezeken soha nem vettem részt, mert ösztönösen irtóztam az ilyen protokolláris eseményektől. Az „író elvtár­sak” megitták a vendéglátók borát, elporzott a buszunk, s maradt minden a régiben. De hiszen — jól tudjuk — így ment ez az egész országban. 40 évig, a dolog szóra sem érdemes. Mondtam ezt mindaddig, míg el nem olvastam Dobozi Eszter könyvét! Mert, lám az igazi írás­tudó még a protokollárisán terí­tett asztal mellett, a felszín alatt is felfedezi az igazi témát, a hamu alatt izzó parazsat, az emberi tragédiákat, a történelmet. Az igazság kedvéért — s ez nem kisebbíti Dobozi Eszter érdemét! — el kell mondani, hogy a téma: a „málenkij robotra” kihurcolt ártatlan tiszaladányi (és más falubeli) parasztfiatalok kálvá­riája szinte napjainkig tabu volt. Nem csupán azért, mert maga a hatalom tiltotta, hallgatott róla „szemérmesen”, hanem mert maguk a túlélő szemtanúk is féltek beszélni róla! A témát természetesen más­más írásokból (Albert Gábor, Mészáros György, László Lajos) is ismerem, Dobozi Eszter mégis tud újat, revelánsat mondani. Érdeklődése, figyelme nem a néprajztudósé, történészé (ilyen ■munkák jelentek meg mostaná­ban a témáról), hanem az íróé. Sőt, hogy a vallomástevők kife­jezését kölcsönözzem: a „kislá­nyomé”, a tanárnőé, aki először a rácsodálkozás, a megdöbbenés empátiájával ül le a viaszkosvá- szonnal borított konyhaasztalok mellé, lassan-lassan oldva föl a félelem okozta bizalmatlanságot, mígnem ezek a meggyötört emberek nem csupán bizalmuk­ba, de szeretetükbe, sőt az egyik család lányukká is fogadják. A karcsú köteten végig ez a kettősség érződik: a felszakadó sírás, a kibeszél(het)és meg­könnyebbülése és a magnóra vett „anyagot” rendező intellektus erőfeszítése a távolságtartásra, hogy fel is tudja dolgozni azt. Mert ezekben a történetekben nem csupán az a borzalmas, hogy megtörtént, megtörténhetett, de az is, hogy kibeszélhetetlen volt, hallgatni kellett róluk. Történel­münk egyáltalán nem szűkölkö­dik tragikus fordulatokban, balla­dái történetekben. Egyet kell értenünk a szerző­vel: ezeknek a Gulagot megjárt embereknek a kálváriája már- már kiesett a nép emlékezetéből, s ez nem csupán azért baj, mert a lélek elgennyedt sebei évtize­dek óta sajognak, hanem mert a nemzet tudata is torzult, torz maradt. Példának okáért még a szovjet történészek is Budapest ostromáról, Magyarország elfog­lalásáról írtak, mi lihegve, túl­licitálva mindig „felszabadí­tást”, írtunk, mondtunk. Holott elég lett volna a kijelentő mon­dat: elvesztettük a háborút, an­nak minden következményével, így fogalmazott Németország, Ausztria, azaz nevén nevezték a katarzist, s így meg is haladhatták azt. Mi nem, mi elveszítettük a békét is. Hiába mondta Illyés, hogy szélárnyékban vagyunk, használjuk ki a békét, ha ez a béke a sok hazugságtól megrohadt, ránk büdösödött. Dobozi Eszter interjúalanyai­nak vissza-visszatérő kérdése, hogy miért? Miért fogdostak össze, hurcoltak ki értelmetlen „munkára”, azaz rabszolgának 16—20 éves lányokat, fiúkat? Ok nem tudták (tudják), de a szerző, s mi már tudjuk: ez a szemünk előtt széthulló birodalom egésze egy nagy Gulág volt, amelyben a nyomorult rabtartók is páriák, rabok voltak! Hogy van az, hogy Orwell, a „művelt Nyugat” már régóta tudta, mondta, mi nem? Tudtuk mi is, de nem beszéltünk róla, csak családi körben félve, szégyenkezve. Joggal vetődhet föl a kérdés — felteszi a szerző is —, hogy nem késő most, amikor már szabad? Tényleg a 24. órában vagyunk, hisz ez a sokat szenvedett generáció távo­zóban van. Nos éppen ezért kell mintegy elégtételképpen is sza­bad folyást adni az eddig vissza­fojtott, felcsukló sírásnak, hogy a fiatalok, az utánunk jövő nemze­dékek is tudjanak erről a gyalá­zatról! D obozi Eszter könyve csupán csepp ebben a könnytengerben, de meg­érdemli a tiszaladányiak szerete- tét, mint ahogyan az olvasó elis­merését is. Azt tette, ami dolga, kötelessége (lett volna) magyar értelmiséginek, írónak a tokaji írótáborban és máshol is... * Horpácsi Sándor Lovagvár Bory Jenő (1879—1959) építészmérnök és szobrászművész alko­tása a székesfehérvári Bory-vár, a város egyik idegenforgalmi nevezetessége. Fotó: MTI Az ember fantasztikus élete Claire Szilard kiállításáról T ávoktatás (FEB) A modem pedagógia egyik legdivatosabb módszere a távoktatás, amely most a menedzserképzés és a nyelv- tanulás után újabb területen igyekszik teret hódítani. A Magyar Vöröskereszt és a Magyar Televízió közös „vál­lalkozásában” a házigondo­zók és a betegápolók felkészí­tésében igyekszik segítséget nyújtani. A távtanulás eszközeinek sorában a legnyitottabb, a legelérhetőbb kétségtelenül a televízió. All részes soroza­tot az 1-es csatorna fogja su­gározni, kedd reggelente 8 óra 30 és 8 óra 50 perc között. Úgy tervezik, hogy később video­kazettán is forgalomba hozzák a tananyagot, ezzel is lehető­séget teremtve azoknak, akik a megadott műsoridőben nem tudnak a képernyő elé ülni. Lesznek megfelelő kiegészítő tankönyvek is, és arra számí­tunk, hogy az ország különbö­ző vidékein helyi tanfolyamo­kat is szerveznek kiegészíten­dő a filmeken látottakat. A szívbetegek, az asztmá­sok, a mozgásszervi fogyaté­kosok, az időskorúak ellátása a jó szándékon kívül hozzáér­tést is kíván. Ezek az ismere­tek bárki által elsajátíthatók. A tanfolyam végén a vállal­kozók vizsgát tehetnek és ennek alapján jogot nyerhet­nek nemcsak közeli hozzátar­tozóik ápolására is. Claire Szilard volt izraeli fes­tőművész kiállítása volt látható ezekben a hetekben Salgótarján­ban, a Balassi Bálint Nógrád Megyei Könyvtárban. A művész élete és munkássága egyaránt a Oltalom szó szoros értelmében fantaszti­kus, talán azért, mert a realitás­ban gyökerezik. Budapesten született, művészi kibontakozása 1951-ben izraeli letelepedésével kezdődött, de műtermet tart fenn Párizsban és újabban Budapesten is, művei a legnevesebb európai szalonokban vándorolnak. Életé­nek fantasztikuma a személyes sors alakulásában van, az 1944- es kényszerű meneküléstől az otthonra találás folyamatának, az emberi kapcsolatok változatai­nak alakulásáig. Ami pedig fes­tészetének alapelveit illeti, az szintén fantasztikus, egy kicsit szürrealista és álomszerű is. Bár reális elemekkel dolgozik, végső fokon nem reális, ami létrejön. S jóllehet, absztrakt kifejezési móddal él, de a fantasztikumban mindig ott van az ember tájba, fatörzsbe rejtett arca, keze, gesz­tusa, vagyis az ember fantasz­tikus élete. A jelen kiállításon elsősorban a művész azon sorozataival talál­kozunk, amelyek legutóbb Ma­gyarországon készültek, például Békéscsabán, Hollókőn, Buda­pesten a Nyugati pályaudvaron, vagy a Lehel piacon. Ezek a hol lírai, hol inkább tragikus atmosz­férát sugalló életképek, érzékeny portrék természetesen nemcsak a modellről szólnak, hanem általá­ban az emberről. A kiállításon találkozhatunk Claire Szilard fantasztikus fatörzseivel is, amikbe mindent bele lehet kép­zelni. A művész elsősorban az embert és gesztusait képzeli beléjük az örökkévalóság vizuá­lis látomásaként. Claire Szilard a huszadik szá­zadi kortárs festészet jeles alakja. Munkássága, univerzális szemlé­lete, kolorizmusa, kompozíciói­nak sajátos fantasztikuma, ugyanakkor típusalkotó képessé­ge nemcsak Izrael, hanem Európa kultúráját is gazdagítja. Festői álmai, amelyekben az univer­zum, a sivatag varázsa, fatörzsek, fagyökerek, izraeli, franciaorszá­gi és magyar figurák egyaránt szerepelnek, úgy tetszik, a kor­társ magyar vizuális kultúrának is szerves részeivé, maradandó ér­tékeivé válnak. A magyar közön­ség elragadtatással ismerte el, a műkritika a legmagasabbra érté­kelte azt a kompozíciós gazdag­ságot, eredendő kolorizmust, gondolati rétegzettséget, amely Claire Szilard sokrétű munkássá­gának jellemzője. Pedig a mű­vész legutóbbi, tavalyi budapesti Vigadó Galéria-beli, vagy idei szombathelyi, s a mostani salgó­tarjáni önálló tárlatain „csak” festményei, akvarelljei, rajzai szerepelnek. Ugyanakkor a művész más műfajokban is maradandó életművet alkotott. Például ő vezette be az izraeli zsinagógákba a színes üvegabla­kok tervezését. Ólomkeretes üvegablakai tizennégy zsinagó­Ölelés gát díszítenek. Ezenkívül hegesz­tett vasszobrászattal is foglalko­zik. Claire Szilard salgótarjáni kiállítása egy briliáns alkotómű­vész gazdag életművébe nyújt bepillantást, s az év kulturális szenzációját jelenti. Bódi Tóth Elemér Meregetni, nem sárig inni A köznyelv hajlamos rá, hogy a polcrendszerek között, megsárgult papírokat rendez­gető szakembereket sápatag „nem evilági” lelkeknek te­kintse, akik halandó számára egyébként is követhetetlen lo­gika szerint tárolt poros irat- kötegek között lézengenek. „Haszontalan dolgok, a búza nem sorol tőle sűrűbben!” — hallottam vagy három éve egy gazdálkodótól, amikor szóba került valamelyik gyűjte­mény. Hogy mekkorát tévedett, arra talán ő is éppen most jött rá, amikor a családi földek tu­lajdonát, helyét igazoló adato­kat a levéltárosok gondos munkájának köszönheti. Vagy talán már előbb is, amikor famíliájának valamelyik tagja nyugdíjához a levéltárban talált jogbiztosító iratokat. A közgyűjtemények azon­ban nem csupán ehhez hason­ló praktikus célokat szolgál­nak. A társadalmi léthez, tár­sadalmi tudatunk formálásá­hoz, e tájhoz, annak kultúrá­jához kötődő tárgyakat, szel­lemi emlékeket őriznek, s rendszeresen elénk is tárják őket. A múzeumok és könyv­tárak fontosságáról talán győzködni sem kell senkit. Nógrád szerencsés helyze­tűnek mondható, mert a sors kegyelméből és e tájon élő sokszínű, sokgyökerű nép szorgalmából értékekben gazdag kultúra sarjadt. Előítéletek nélkül örülnünk kell, hogy az elmúlt évtize­dekben e kultúrához méltó intézmények épültek. Épültek fizikai valóságukban, hogy otthonai legyenek az elődök által ránk hagyott szellemi­ségnek és elsajátításuk örömé­nek. S épültek viszonyaikban: tudásban, szakértelemben, hogy az örökséget bárki bir­tokba vehesse, ha úgy kívánja. Gondoljanak a megye új könyvtáraira — Balassagyar­maton és Salgótarjánban —, vagy jussanak eszükbe mú­zeumaink és rendezett emlék­helyeink: Pásztó, Balassa­gyarmat, Szécsény, Salgótar­ján, Csesztve és Horpács. S ne feledkezzenek meg az új balassagyarmati, szécsényi és nagybátonyi művelődési köz­pontokról sem. Mindez együtt persze mérhetetlen gondot és problémát hordoz már önma­ga létében is a fenntartóknak, s akkor a bennük és körülöttük zajló emberi konfliktusok érdes malomköveiről még nem is szóltam. A megyei múzeumi, — le­véltári szervezet, a megyei közművelődési központ, — könyvtár, — moziüzemi vál­lalat, a Palócföld folyóirat történetesen a megyei köz­gyűlésnek nyújt fenntartói, felügyeleti felelősséget, mun­kát. Szétnézve magunk körül, kémlelve a távolabbi horizon­tot mégis azt mondom: sze­rencse, hogy már eddig elju­tottunk. A „kultúra csarnokaiban” többnyire eddig is szakszerű­ségre alapozott rendszerező, feldolgozó munkák folytak. A rendszerváltást többségében nem kell, hogy szakmai rend­szerek cseréje kövesse. Ugyanakkor számos változta­tás elkerülhetetlen, de vigyáz­zunk, nehogy jóvátehetetlen kár származzon a végiggon- dolatlanságból. Elhamarko­dott szervezeti, szerkezeti, tartalmi döntések nemzedé­kek munkáját tehetik tönkre. Ugyanakkor illúziókat táplál­ni megtörtént dolgokat meg nem történtnek hazudni itt is végzetes hiba, nemcsak a politikai életben. A tanulsá­gok számbavételével együtt intézményeink és lehetősé­geinkhez mérten a művészeti élet támogatását folytatnunk kell. Úgy tűnik, megtaláljuk hozzá az új eszköket, fornfíá- kat. Megyénk közművelődési, művészeti és tudományos éle­tében — akár a közélet egyéb színterein — mérhetetlen mennyiségű indulat kavarog a több évtizedes elfojtottság miatt. Vannak helyzetek, amikor képtelenség szakmai vitát lefolytatni szakmai sí­kon, mert a legváratlanabb pillanatokban fröccsen a sze­mélyes indulatok epéje. En­nek ellenére azt mondom, nincs okunk a kétségbeesésre, most legveszélyesebb a bé­nultság. Érezzük bármilyen nehéznek a mai időket, a helyzetünk összehasonlítha­tatlanul jobb elődeinkénél. Forogva, munkálkodva magam is segédmunkásként a szellem pallérjai körül, mosta­nában egyre többet dünnyö- göm az orrom alatt H. T. grafikus barátom kedvenc arab közmondását: „Nem kell a forrást sárig inni.” Ezentúl talán hangosan is ki fogom mondani, hátha... Brunda Gusztáv Khámszín Kairóban „Nem érzed-é a lanyha szel­letet, Mely arcodat legyinti s el­röpül? Vékonyka porréteg marad, hol elszáll, Egy évben e por csak né­hány vonalnyi, Egy századévben már né­hány könyök, Pár évezred gúláidat elássa, Homoktorlaszba temeti ne­ved...” — mondja Lucifer Az ember tragédiájában, az egyiptomi színben. A sivatag nem kíméli még az oly hatalmas emberi épít­ményeket sem, mint a pira­mis, vagy a gizehi szfinx, amelyet építése óta többször kellett kiszabadítani a homok alól. A legszárazabb sivata­gokban, elsősorban a nyári fél évben, amikor a levegő relatív páratartalma nagyon alacsony (15—30 százalék), gyakran alakulnak ki száraz, forró, igen erős szelek. A homokot hordó szélvihar idején, melyet az arab nyelv khámszínnak nevez, 1 százalékra is lecsök­kenhet a levegő relatív ned­vessége. Elsősorban február—május hónapokban fújnak rendkívül száraz szelek, de máskor is előfordulhatnak. A levegőbe emelt homoktömeg ilyenkor úgy elsötétíti az eget, hogy a lakott területeken nappal is csak fényszóróval közleked­hetnek a gépkocsik.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom