Új Nógrád, 1991. augusztus (2. évfolyam, 179-204. szám)

1991-08-09 / 186. szám

4 Lmnnm

LÁTÓHATÁR

1991. AUGUSZTUS 9., PÉNTEK

N

eve nem volt, de létezett.

Bűnt nem követett el, de halálra ítéltetett.

Parányi szíve tökéletesen működött. Ezt a biológiai órát évmilliók gyakorlatával a természet nyolcvan évre állította be. Teremtődése nyolc hete, egy álmosan önfeledt szeptemberi délután kezdődött. Hat hét múltán agyveleje hihetetlen halmozódással és belső differenciálódással csodás renddé épült, s további két hét alatt véglegessé formálódott. Késztető eszmék és megfeszítő hitek majdani befogadására, piciny barázdák képződtek. A csak rá jellemző, különlegesen kódolt képességek gyönyörű szunnyadásra késztetve várták a megébredést. Sok millió fénylő, csillogó, csillagüzenettel teli sejtjében napok keringtek: atomjai a Nagy Robbanás, és ha van Isten, akkor az ő sóhajának melegétől remegtek.

Nyolc hete lett a semmiből. Nyolc hete lett a majdnem öröktől való folytatása: immár gerinccel, és kézzel, és lábbal, és fejjel,

és a semmit, valamint a mindent szivárványló ösztönökkel, az őstudatalattival, a mindig mindenben jelenlévő megismerhetet- lennel.

Már arca volt, és vérkeringése volt. Lebegett a legvégtelenebb kékségben: az amnion zsákban. Utazott a méh szívzajos csődjében. Nyolc hét alatt több dolga volt, mint lehetne az eljövendő nyolcvan évben: magyarázhatatlan lázzal, többé nem utánozható szorgalommal, a kromoszómák tervrajzának követésével egyetlen megtermékenyült sejtből tündöklése és teljesen kész létezővé teremtette önmagát. Négy centiméteresen végignyújtózta kényelmesen otthonát: embrióból magzattá ért. Ember lett: tökéletesíthető, de már megváltoztathatatlan, egyedüli példány, amilyen nem volt a Nagy Robbanás, és Isten mozdulatára késztető, talán elhamarkodott szándéka óta, s amilyen nem lesz a Végső Összezuhanásig, a csalódott, a végtelenség óta végtelenszer csalódott Isten arcának elboA Földre kirekesztve

OLCSÓ

BÉRGYILKOSOK

rulásáig. Nem lesz többé, soha többé.

Nyolc hetes lett: boldog létező, az önfeledt ölelés beteljesülése, a saját törvényei szerint fogamzó, a millió véletlen kereszttüzében, szándékoktól függetlenül teremtődött létező, még neve nincs ember, de már ember, vagyis elpusztítható.

Nyolc hetes lett: a legprecízebben, s a leginkább következmények nélkül éppen ekkor elkaparható.

Miközben világok vették körül: az anyaméh végtelensége; a belek halk, szűrő-öblögető kotyogása; a vesék szüntelen surro- gása; a máj hatalmas biokémiai üzemének sejtelmes zaja. Nagy magasságból egy hatalmas, éltető kohó: az anyaszív egyenletes robbanásokkal lökte felé, hozzá a

meleget. S még távolabbról létezése minden pillanatát vigyázta és ellenőrizte milliónyi hálózatával egy titokzatos központ: a változásokat kiváltó, irányban tartó agyvelő. És óvta egy tágabb világ: az anyát szerető emberek csoportja: a társadalom, amelyben ez az emberi társulás létezett, tülekedett, boldog volt, és boldogtalan volt. Védte az emberiség múltja és jövője, és valamennyi megszenvedte kihordott természeti és történelmi törvé- . nye. Vitte a Föld, száguldott vele a Naprendszer, röpítette a Galaxis, ringatta a talán tökéletesen értelmetlen és ezért olyan gyönyörű Mindenség.

Az anya lepedővel letakartan feküdt egy furcsa ágyon. Két meztelen, szétnyitott combjai magasra polcoltatott. A nyílás,

amely a mélyen és ismeretlenül rejtőzőnek a létezés kapuja lett volna, szabaddá és hozzáférhetővé „vált.

O, aki talán fajának, e tévedésként létrejött fajnak fénye, öröme lett volna, abban a pillanatban is öntudatlan nyugalommal dobogott, működött, gyarapodott, már táplálkozott és már ürített, már építette és már rombolta azt, ami körülvette, vagyis készült az átlagéletkorú lét látszat-örökkévalóságára.

A hideg, sterilizált, csillogó fémszerszám megállíthatatlanul hatolt fölfelé, közeledett hozzá: a létezés csillagához. Az érte és miatta rendelt tágabb világ: az emberek, az övéhez hasonló arcú lények legalábbis bérgyilkosokként összefogtak ellene, az elkaparására.

Csodás ösztönei a legsötétebb sötétség előtti pillanatokban mozgósították éppencsak-ideg- rendszerét, alig-izmait. Amikor a pusztításhoz formált-alakított szerszám hideg közönnyel megérintette a védelmező amnion zsák burkát, minden erejével odébb

húzódott: mintha a nemlét elől lehetne és volna hová menekülni. Hatalmas, a csillagok közé szakadó, hangja-nincs sírás hangzott fel, s a következő pillanatban csengettyű szíve, kristály agya, gyöngygerince, szelídség arca, csak simogató keze-lába véres maszattá vált. Nyolc hét örökkévalóságra készülő buzgalma, tudása, Isten-volta vérbe borult. A gyilkosságra engedélyt adó anya, és a gyilkos orvosok nyugodtak, elégedettek voltak, mert önmagukat pusztították.

*

T izenhat éves anyámnak 1938-ban nem volt ötven pengője, és senki nem adott neki ötven pengőt, hogy olcsó bérgyilkost fogadhasson. Megszülettem 1939. február 8-án, szégyenként, átlagéletkorba zárva és ítélten, egy nagy reményű faj példányaként, egy szomorúan fogyatkozó nemzet gyermekeként, hogy életem értelmetlen pillanataiban gyászolhassam őket, az elkapart jövőt.

Asperján György

Dokumentum értékű szonettkoszorú

Czinke Ferenc rajzaival

Nem kevesebb, mint „hét szűk esztendőt” volt kénytelen várni Asperján György arra, hogy verseskötete — ahogyan a pecsétes papír ígérte — napvilágot lásson. Hasztalan volt azonban minden remény, a szerződés a Magvető Kiadóval — nyolcvanhét hónap (!) elteltével — dolgavégezetlen felbontatott. Két év „üresjárat” következett „bénító megaláztatás ’ ’ után, míg végül az idei nyár fordulatot érlelt a hiábavalóságban: a költő saját költségén kiadta A Földre kirekesztve című szonettgyűjteményét.

S mit tesz ilyenkor a gyanút fogott olvasó: keresni kezdi az okát — a könyvben magában —- a kirekesztésnek. És túlzottan meg sem lepődik, ha rátalálni vél némely indítékra.

Eleve sokat mond a versek születésének dátuma. 1976-os évjáratú az első, rá öt évre került papírra az utolsó. Bizony régen volt mindkét időpont, különösen azt is bekalkulálva, hogy időközben lezajlott egy — máskor és máshol elhúzódó — történelmi léptékű változás Magyarországon. Annyira azonban mégsincs messze a hetvenesnyolcvanas évek fordulója, hogy ne emlékezne bárki — függetlenül attól, hogy annak idején milyen elveket vallott, s hogyan gondolkodik az új kurzusban — arra, hogy a szocialista rendszer virulensének tetsző — s a lappangó bajokat még leplezni képes időszakában nem igen volt szerencsés állami kiadó asztalára tenni olyan verseket, melyekben akkor még szentségtörésnek számító sorok is jócskán megfogalmazódtak. Mint például: „Parancsra vitt ügy vesztesei lettünk,...” (Szocializmus-szabályzat), „Amiben hittem, csak olcsó csalétek, és nem fegyver— husáng végez velem”/ Csöndem farkas verem/, vagy „...hamisak a morá- lis-karátok, s miért áldoztunk:

könnyedén feláldoz” (Hajnóczy Péter halálára). Sőt némely szonettnek már a címe (Középeurópai rettenetben, Életösztön a félelem) is irritáló lehet a rendre vigyázok számára. Pedig a véleményszabadság korlátozása — mint a történetek mutatják — nem hogy javára vált volna a szocializmusnak, hanem még saját híveit is gyakorta önmaga ellen hangolta.

Hisz ugyan mi minden játszódott le a személyes sorsában is igencsak megpróbáltatott — „születéstől törtvénytelen, kezdettől fogva árva” — Asperján lelkében, amíg oda jutott, hogy nyíltan bevallja: „...s én vagyok, látok, de nem szólhatok... Szégyellem, hogy kommunista vagyok” (Egy kommunista tűnődése). A „Versbe kapaszkodom” — írja, meg — mint a kötet szellemisége tanúsítja — József Attila, Latinovits, Nagy László hagyatékába. S az eredmény: száztizenöt gondolatgazdag, valóságérzékeny, mívesen formált tizennégy soros.

S hogy e kellemes küllemű kis kötet imakönyv szépségűre sikeredett, abban a Magyar Rádió nyomdáján kívül Czinke Ferenc biblikus ihletésű címlaptervének és grafikus „útjába került’ ’ költővel mélyen együttérző, vívódásai, kálváriáját jól megértő rajzoknak is tekintélyes szerepük van. Nem véletlenül írta Asperján Czinkének címzett szonettjében: „Vesződő sorssal mozdulunk, levert hitet kutatva a szívünk mögött”. S valóban: az elegáns, hófehér papírra nyomott finom vonalak nemcsak úgymond hagyományos illusztrációk, hanem egy töprengő elme útkereső rezdüléseinek bizonyítékai is.

A versek és a grafikák egymásra találása egyszersmind azt is jelzi, hogy az évtizeddel ezelőtti dilemmák jó része a „földcsuszamlást” követően sem vesztette el aktualitását.

Dr. Csongrády Béla

Britta Winckler:

RIVÁLISOK FEHÉR KÖPENYBEN

Azonos utazás — más kedvezmény?

28. rész

Carla Eichhoff egyáltalán nem csodálkozott, amikor dr. Keller az öccse kíséretében megjelent. — Hogy van? — kérdezte a főorvost, míg a fivérének csak odaintett.

— Semmi gond — válaszolta dr. Keller —, egy hét múlva lábra áll.

— Hála istennek — sóhajtotta az asszony.

— Közben megismerkedtél dr. Kellerrel — vette át a szót némi iróniával dr. Wrangel.

— Tudom a nevét és tudom, hogy főorvosként működik a kórházban — vágott vissza mosolyogva Carla Eichhoff. — De megismerkedni, hát ehhez hosz- szabb ideig és gyakrabban kellene vele együtt lennem. — Kedves pillantást vetett dr. Kellerre.

Dr. Wrangel megértette. — Ez ne legyen probléma, nővérkém — mondta elégedetten —, semmi akadálya, hogy itt rakj fészket.

— Miért ne? — kontrázott Carla Eichhoff. — Tetszik nekem ez a vidék. — Kellerhez fordulva kérdezte: — Mi a véleménye, doktor úr?

— Csodálatos gondolat, asszonyom — kiáltott fel a kérdezett.

— Jó. Akkor egy véleményen vagyunk. — Carla Éichhoff ránézett a főorvosra. — Ne szólítson mindig asszonyomnak — szólította fel, és sokatmondó pillantást vetett dr. Kellerre, akit ez nem is hagyott közömbösen.

— Egyébként egy sor más dolgom is van — mondta a fivéréhez fordulva.

— Például?—kíváncsiskodott dr. Wrangel.

— Még időben megtudjátok— válaszolt Carla Eichhoff. —, mindenesetre a Szent Anna Kórházzal függ össze. — Többet nem lehetett belőle kihúzni, bár dr. Wrangel még kérdezett egyet, s mást. — Türelem, türelem — csak ennyit volt hajlandó válaszolni.

Egy hívás az osztályról megszakította a beszélgetést. Dr. Kellerre volt szükség.

— Mi van veled, Carla? — kérdezte dr. Wrangel, amint egyedül maradt a nővérével.

Carla Eichhoff egy kis ideig habozott a felelettel. Nyíltan nézett öccse szemébe, aki előtt nem volt titka. — Na jó — határozta el végre magát az őszinte válaszra — dr. Keller nagyon szimpatikus nekem és tetszik is, mint férfi.

Dr. Wrangel nem volt meglepve.

— Ha te, nővérkém, ilyeneket mondasz — szólt —, akkor már hallom is az esküvői harangok hangját.

— Tehát nem lenne kifogásod, ha dr. Keller és én...

— Miért lenne? — vágott nővére szavába dr. Wrangel.

De egyszerre elkomolyodott. — Stop — mondta —, mégis van egyetlen kifogásom. Jobban mondva: egy feltételem vagy egy kérésem. — Néhány szóval ecsetelte dr. Keller szívpanaszait.

— De hát, ha így áll a dolog, én hogy tudok ezen segíteni? — kérdezte Carla Eichhoff csodálkozva.

— Megmondom neked — dr. Wrangel mélyet lélegzett és folytatta. — Ha ilyen jól megértitek egymást, valószínűleg könnyebben rá tudod beszélni, hogy operáltassa meg magát. Saját érdekében.

— Amit persze te akarsz elvégezni — vágott közbe Carla Éichhoff —, igazam van?

Dr. Wrangel bólintott.

— Van esélye? — kérdezte egyenesen a nővére.

— Kilencven százalékban mindenképpen — válaszolta dr. Wrangel.

Carla Eichhoff nem soká habozott. — Rendben van, Joachim — mondta —, meg fogom próbálni.

Már majdnem kora délelőtt volt, amikor Barbara Fembach végre felnyitotta a szemét. Először egyáltalán nem tudta, hol van. Egész lassan tért vissza az emlékezete. Koponyájában lüktető fájdalmat érzett. Fejének jobb oldalán különösen érezte a hasogató nyilallást. Amint óvatosan odanyúlt, megérezte a kötést.

— Úristen, mi történt velem? — suttogta maga elé. Anélkül, hogy fájó fejét megmozdította volna, pillantásával körülpásztázta a helyiséget, és világossá lett számára, hogy kórházi ágyon fekszik.

A fejében zakatoló tompa zúgás és dübörgés ellenére Barbara megpróbált összefüggő képet alkotni magának arról, hogy mi történt. Visszaemlékezett az elmúlt estére a „Wiener- waldklause” vendéglőben, ahol Joachimot az idegen nővel látta.

Könnyes lett a szeme, amikor erre gondolt. Eszébe jutott dr. Keller és a nála tett látogatása. De ezután nagy üresség tátongott az emlékezetében.

— Hol vagyok most? — kérdezte hangosan.

— A Szent Anna Kórházban, doktornő — hangzott a nyíló ajtóból. Egy nővér lépett be éppen. Barbara ismerte őt is.

— Hogy érzi magát, doktornő?

— Anélkül, hogy felszólítást kapott volna erre, a nővér elmesélte, amit tudott. Nem volt éppen sok. — Agyrázkódása és koponyasérülése van — mondta.

— A főorvos úr eltávolított néhány üvegszilánkot. Egyébként ő is idejön, hogy ellenőrizze...

— Balesetem volt? — kérdezte hangosan.

— Igen, doktornő, nem tudja?

(Folytatjuk)

„Szakszervezeti beutalóval zsebünkben, férjemmel és három kiskorú gyermekünkkel — személyvonat II. osztályán — Salgótarjánból Debrecenbe utaztunk, 1991. július 25-én. — Irta lapunknak Páris Ferencné balassagyarmati olvasónk. — A menetjegyeket július 23-án a salgótarjáni vasút pénztárában váltottam meg. Kettő felnőtt és három gyermekjegyre kedvezmény jár, közölte velem a pénztáros, így kettő 33 százalékos, és három 50 százalékos menetjegyért kifizettem 1352'forintot. Hazafelé viszont a debreceni vasútállomás pénztárosa, udvarias mosollyal elmagyarázta, hogy három gyerek esetében jogosak voltunk a 90 százalékos kedvezményre, sőt ha volna negyedik gyermek, az már díjmentesen utazhatna. Az oda- és

visszaút között 1112 forint volt a különbség.

A MÁV salgótarjáni információjánál fiatal, éles hangú hölgy veszi fel a telefont, lapozgat valamilyen könyvben, és onnan olvassa be a fenti esetre vonatkozó passzusokat. Nagy családosok kedvezménye, amely a három vagy több bizonyíthatóan saját gyerekkel utazó szülőket illeti meg, — valóban 90 százalékos. Családi kedvezmény, ha két 18 éven aluli gyermekkel utazik egy vagy két felnőtt. Családi kapcsolatot ilyenkor nem vizsgálnak.

— A pénztárosok tudnak erről? — faggatom a hölgyet.

— Természetesen. Tanultuk is ezt — válaszolja, de a nevét nem árulja el.

(kgyr)

Asperján

György