Új Nógrád, 1991. július (2. évfolyam, 152-178. szám)
1991-07-20 / 169. szám
6 innm TÁRSADALOM ÉS KULTÚRA 1991. JÚLIUS 20., SZOMBAT Kárvallott ifjúság mostoha sorsú kultúra Beszélgetés egy szakértő értelmiségivel Bár Gazsó Ferenc jelenleg „csak” egyetemi tanár, mégis ő volt a közelmúltban befejeződött salgótarjáni nyári egyetem legnevesebb vendége. Korábban miniszterhelyettesként, a legutóbbi időkben pedig a közoktatási törvényt előkészítő munkacsoport „hangadójaként” bizonyította, hogy korszerűen gondolkodik az oktatás reformjáról, a pedagógia elveinek és gyakorlatának megújításáról. Az csak fokozta népszerűségét a pedagógusok körében, hogy önszántából vált meg a hatalomtól, amikor az értelmes munkát keresztező, bürokratikus, szubjektív korlátokat észlelte. A nyári egyetemre az ifjúsági téma szakértőjeként kapott meghívást. — On a magyar ifjúság helyzetéről tartott előadásában azt mondta, hogy ez a társadalmi réteg egy sajátos szükségállapotban él. Kérem értelmezze e kijelentését! — Több szempontból is érvényesnek vélem e megállapításomat. Kezdjük az iskoláztatásnál. Egy-egy korosztály egyharmada rendkívül alacsony műveltséggel rendelkezik, úgynevezett funkcionális analfabéta. Ilyen műn-' kaerő iránt viszont ma már alig van kereslet. Szűkösek a konvertálható tudás megszerzésének lehetőségei is. Egy korosztálynak csak harminchét százaléka szerez ilyen bizonyítványt. Sokan ma is a válságban lévő gépipari, vasipari szakmákban jutnak végzettséghez. Ugyanakkor száz fiatal számára mindössze két munkahely van meghirdetve. A végzettek csak mintegy harminc-negyven százaléka tud elhelyezkedni. A munkanélküli-segély viszont az iskolából kilépőkre nem vonatkozik. A problémákat tetőzi, hogy a fiataloknak általában nincs tőke- tartalékuk, hogy túléljék a gazdasági recessziót. Körükben tömegélmény a szegénység. Ugyanis száz fiatalból hatvanhárom olyan családból származik, amelyben az egy főre jutó jövedelem nem éri el a létminimumot. A család Magyarországon egyébként sem teherbíró, a bérrendszernek nem része a gyermeknevelési költség. A családi pótlék pedig csak a kiadások töredékét — mintegy húsz százalékát — fedezi. Hogyan jutnak vajon később lakáshoz az önálló életet kezdők? Ilyen körülmények között — amikor önerőből nem képesek felülemelkedni problémáikon, a társadalmi gondoskodás pedig jó esetben is csak a kezdeti lépéseknél tart — nem csoda, hogy az ifjúság egy része marginalizálódik, deviáns magatartásává válik. Sőt e magára hagyott nemzedék körében generációs lázadásokra is sor kerülhet. — Milyen kiutat lát ebből a reménytelennek tetsző helyzetből? — Sajnos az ifjúság jelenleg még nem történelemalkotó tényező. A fiatalok kárvallottnak érzik magukat, s a dezorganizáció jellegzetes tüneteit mutatják. Ezért mindenekelőtt gondjaik intézményes kezelését kell biztosítani. Bár több mint negyven bejegyzett ifjúsági szervezet van Magyarországon, de ezek nem képesek az ifjúság mint relatíve önálló társadalmi csoport érdekeit képviselni. Ezért fontos, hogy e réteg szervezett társadalmi erőként nyilvánulhasson meg minden lényeges — például a lakás — kérdésben. Erre annál is inkább szükség van, mert az elosztható javak köre kisebb, mint a jogos igény. Nem nélkülözhető egy olyan szociál- és ifjúságpolitika kidolgazása, érvényesítése sem, amelyik állampolgári jogon ad támogatást a fiataloknak. Az ifjúság nemzedékké szerveződésének lényeges feltétele a civil társadalom kiépülése, amely egyelőre még nagyon gyerekcipőben jár. Ma még jobbára a pártelitek hatalomelosztása dominál. A politikából hiányzik a professzionalizmus, a reális társadalmi önismeret. — És a gazdaság hogyan befolyásolja a politikai szféra — s benne az ifjúság helyzetének — alakulását? — Valójában minden ettől függ. Én személy szerint tragikusan lassúnak tartom a privatizációt, az állami vagyon nagyobb arányú bekapcsolását e folyamatba. Paradox, hogy mintegy négy- ezermilliárd forint értékű a „befagyott”, mobilizálhatatlan álló tőke. Bár a Kupa-program tartalmaz megoldásokat, a realizálás rendkívül nehézkesen halad. Ennek egyik biztos jele az országból való kivándorlás. Eleddig mintegy 3600 fiatal értelmiségi!!) vállalt külföldön munkát, az ottani bér harminc százalékáért. — Tehát egyenként megyünk Európába s még ki tudja hová? — Sajnos komoly bajok vannak a magyar társadalom nemzetközi orientációjával is. Amikor a világ egyre inkább integrálódik, nálunk némelyek a semleges Magyarország hamis illúzióját dédelgetik, a két világháború közötti hagyományokba kapaszkodnak. Pedig az is egy limitált polgári fejlődés volt, sok feudális maradvánnyal. A „mucsai” szemléletet most valóban európaivá kellene felváltani. Végül is ez á lépés, a modernizáció a felnövekvő nemzedékre vár. Az új ethoszt e generációnak kell érvényre juttatni. — Ön legutóbb ez év áprilisában járt Salgótarjánban. Akkor nagy érdeklődést — mi több szimpátiát — váltott ki az az oktatási törvénykoncepció, amelyet elővezetett. Mi történt azóta? — Az országos vita tapasztalatait felhasználva átdolgoztuk a tervezetet. Az új változatot — azontúl, hogy letettük a tárca miniszterének asztalára — eljuttattuk minden olyan személyhez, intézményhez, aki, illetve amely a vitában részt vett. így mód nyílik annak megítélésére, hogy miként hasznosítottuk az országos eszmecsere tanulságait. A Művelődési és Közoktatási Minisztérium már tárgyalta az átdolgozott tervezetet és úgy foglalt állást, hogy azt a törvényalkotás további menetében figyelembe veszi, alapként elfogadja. Hogy ez konkrétan mit jelent, az majd kiderül... — Ön a továbbiakban is részt vesz a törvény előkészítésében? — Ez egyrészt a felkéréstől, másrészt attól függ, hogy menynyiben marad meg az alapkoncepció, Mindenesetre azzal, hogy Honti Máriát visszavonultatták az államtitkárságtól, vesztettünk egy patrónust, hisz ő teljesen egyetértett a mi elképzelésünkkel. — Nagyon csalódott lesz, ha másként alakul a törvény jövője, mint ön elképzelte? Gazsó Ferenc: „... most a szerves fejlődés lehetőségét kellene megalapozni...” — Ez esetben lényegesen többről van szó, mint személyes érzelemről. Ha a mi általunk kidolgozott tervezetet elvetnék — s ebben is egy recentralizációs irányzat, egyfajta új államosítása következne be az oktatási szférának — azt mindenképp sajnálnám és nagy aggodalommal töltene el. Mert egyrészt megrekesz- tené a 80-as évek második felében elindult változásokat, másrészt tovább növelné az oktatás egyébként is meglévő feszültségeit. Holott most a szerves fejlődés lehetőségét kellene megalapozni egy demokratizált iskola keretei között. E szisztémából nem hiányozna ugyan az állam részvétele sem, de az intézmények megfelelő autonómiát élveznének ahhoz, hogy a helyi társadalom igényeinek és szükségleteinek figyelembevételével, a gyermekek érdekeit szem előtt tartva tudják végezni munkájukat. — Milyen lényeges különbségeket lát ön a korábbi pártállami és a jelenlegi kultúrairányítás között? — Erről a kérdésről nem tudok kompetensen nyilatkozni, mert én a kormányzati, minisztériumi munkában mostanában semmilyen vonatkozásban nem vettem részt. — Akkor mint értelmiségit kérdezem, hogyan ítéli meg a kultúra helyzetét a mai Magyarországon? — Mint az élet valamennyi területe, a kultúra is sokféle ellentmondással terhes és ezek kezelésének, feloldásának módozatait nem lehet világosan megítélni. Egyszerűen azért nem, mert nincs összehangolt, kidolgozott program, irányvonal. Ezt tartom az egyik alapproblémának. Félreértés ne essék nem egy rigorózus, régi értelmű művelődéspolitikát hiányolok, de úgy vélem, hogy a sok tekintetben válságos helyzetű magyar kultúra értékeinek továbbéltetésére, az állam szerepére világos vonalvezetéssel kellene rendelkezni. Ehelyett az egyes lépések és döntések nagyon különböző félelmeket, interpretációkat váltanak ki. Nem lehet tudni, hogy a kormányzat mit akar kezdeni a kulturális intézményrendszerrel, amelyet örökölt, hogyan képzeli el a kultúra társadalmasítását, a kulturális pluralizmus kialakulását, a kultúra mérvadó csoportjaival, egyéniségeivel való együttműködést, a kultúra állami támogatásának rendszerét. Késlekedik az új helyzetnek megfelelő, új magatartásmódok kialakítása. Sajnálatos az is, hogy a kulturális kormányzat túl gyakran keveredik konfliktusokba a kultúra különböző műhelyeivel és e viták nagyon megterhelik az egész szellemi életet és fokozzák az ellentmondásokat, nehézségeket. Pedig, amikor a kultúra anyagi forrásai ilyen szűkösek, akkor nagyon fontos lenne olyan mechanizmusokat működtetni, amelyek az anyagi és szellemi erőket a kultúra javára bontakoztatnák ki. Összességében tehát túl sok a zavar és kevés az előremutató elem... — Köszönöm a beszélgetést. Csongrády Béla A Kenyér Valaha, imába foglalták, jelentése egyenlő lett az élettel. Régen a kenyér sütése valóságos szertartás volt. Emlékszem, nagymamám kovászt készített, teknőbe dagasztott, s mire a kemencébe kerültek a háromkilós bucik és a cipók, akkorra teljesen kifáradt. Amikor megsültek, lapáttal kiszedte, vízzel „megszentelte” és keresztet vetett a kenyérre, megszegte. Az asztalnál ülök végre ehették a meleg ropogós zsíros kenyeret. Még gyerek voltam, s miután jól laktam, elkezdtem játszani a kenyér levágott héjával. A nagyi, amikor ezt meglátta erélyesen rám szólt: ,,Ne játssz a kenyérrel, az nem játék!" Én akkor még nem értettem, miért szólt rám, és sértődötten elvonultam. Évekkel később jöttem rá, arra. hogy mit is jelent ez a mondat. Kollégista voltam és éhes, s csak annyi pénzem maradt, hogy vegyek egy kiló kenyeret, s amikor beleharaptam, akkor jutottak eszembe a nagymamám szavai. Tisztelni kell a kenyeret, mert életet ad: Hogy miért írtam le mindezeket? Valamelyik nap az utcán sétálva, megpillantottam egy nyitott szemeteskukában a maradék kidobott kenyeret. Hozzá kell tennem nem egyedi esetről van szó, Láttam már sártól koszos kenyeret is ázni az árokparton! Lehet, hogy a mai minőség nincs olyan, mint amit a nagyi sütött, de akkor sem illik a sárba taposni. Hiszen vannak, és, sajnos egyre többen lesznek, akik a szemétbe dobott kenyeret majszolják! Ok már tudják, hogy az nem pótolható semmivel! Szeli Sára Kétezer év — téglában elbeszélve Hogy az ötlet kitől eredt, ma már kinyomozhatatlan. Mint ahogy azt sem jegyezte fel eddig senki, hogy Fodor József tanár úr, a veszprémi gyűjtemény mai vezetője és gondozója hány kilométert utazott, gyalogolt, kilincselt ahhoz, hogy végre létrejöjjön Magyarország első olyan műszaki múzeuma, amely a magyar építőanyag-gyártás és építőipartörténet még fellelhető emlékeit, becses tárgyi rekvizitumait mutatja be a nagyközönségnek. A hazánkban működő 718 múzeum és emlékház közül ez az egyetlen ilyen „profilú”, de állja az összehasonlítást Közép-Európa hasonló gyűjteményeivel is. Különösen, ha majd nem kell kilométereket utazni az egyes részkiállítások között, s a tárgyi emlékek és dokumentumok 90 százaléka nem szűk konténerekben, bérelt raktárakban árválkodik, hanem láthatóvá és kutathatóvá válik. Pápai pénzérmék A Magyar Nemzeti Bank 10 000 Ft névértékű arany, 500 Ft névértékű ezüst és 100 Ft névértékű kupronikkel pénzérméket bocsát ki II. János Pál magyarországi látogatása alkalmából. A törvényes fizetőeszközöket — hazánk új címerével — a kibocsátást követően a postahivatalok és a nagyobb bankok forgalmazzák. (MTI Fotó) Tanuljunk meg élni! Sikerkalauz — sikerkönyv Dale Carnegie Sikerkalauza receptek gyűjteménye. Arról szól: miként győzhetjük le aggodalmainkat, idegességeinket és hogyan legyünk energikusak, jó- kedvűek. Problémái mindenkinek vannak, de tudni kell, hogy a baj még ne vereség. Némelyik ember minden baját sérelemnek véli. Tehetetlen, türelmetlen, szorongás fogja el és egyre mélyebbre süllyed a rossz közérzet mocsarában. Pedig kirángathatná magát belőle. Hogyan? A válasz nem könnyű, mert általános gyógyszer a boldogtalanságra nincs. Azt már köny- nyebb leszögezni, melyek a helytelen módszerek, amelyekkel az emberek megpróbálják leküzdeni lelki problémájukat. Talán legrosszabb az, ha az ember önmagának sem ismeri be, mások előtt pedig egyenesen titkolja gondjait. Nem sokkal jobb a belenyugvás sem, mikor valaki eldönti magában, hogy ő milyen peches ember. Neki semmi nem sikerül az életben, mert eleve butának, ügyetlennek, félénknek született. Az ily módon felállított diagnózis mindenféle gyógyulást lehetetlenné tesz. Van persze olyan ember is, aki nem hajlandó belátni, hogy ő felelős bajaiért és csak másokat hibáztat. Az ebből eredő konfliktusok pedig aligha teszik boldogabbá. Ezek a megoldások tehát egytől egyig „vesztes stratégiák”. Akkor mit nevezhetünk győztes módszernek? Ehhez kaphatunk segítséget a könyvből. Aki sikeresen szeretne megbirkózni lelki problémáival tudomásul kell vennie, hogy a szenvedés hozzátartozik az élethez. „Ami fáj, az nevel.” A veszteség, a bánat hozzásegítheti az embert, hogy érettebben mérlegelje mindenki helyzetét és jobban boldoguljon gondjaival. Ahogy az író is biztat: „Ha elpattan az Á húr, három húron fejezd be a darabot.” Először azonban „ki kell élni” emóciónkat. Éljük meg azt, ami van! Aki szomorú, ne akarjon csak azért is vidám lenni! Hagyja előjönni érzéseit. Ha szabad folyást enged szomorúságának nem fog sokáig rágódani a történteken, könnyebben összpontosít a jövőre! „Ha belenyugszol abba ami történt; megtetted az első lépést, hogy legyőzd a balsiker következményét. Sose fűrészelj fűrészport!” Ha éppen magánéletünkben látszik minden reménytelennek, hasznos ha egyéb célokat tűzünk ki! Próbáljunk meg másokon segíteni, vagy olyasmiben sikert elérni, amiben mások nem akadályozhatnak meg. Kerüljük a fölösleges feszültséget és sokszor lazítsunk! „Próbáljuk tízezer év nézőpontjából szemlélni a dolgokat és meglátjuk, hogy az örökkévalósághoz képest olykor milyen elhanyagolhatóak a mi gondjaink!” F. E. Szegények vagyunk Nagy zászló díszeleg Salgótarján központjában. A József Attila Művelődási Központ falán hirdeti: svájci kilós ruhavásár. Nemcsak a hirdetés módja a figyelemfelkeltő, hanem maga a tény is. Az épület előterében asztalokból és székekből összeállított alkalmi pultokon temérdek mennyiségű ruha van felhalmozva. Nadrágok, blúzok, szoknyák, ingek és sok egyéb. Tessék, lehet turkálni! A ruhadarabok gyűröttek, egyikmásik kissé szakadozott, de némi fáradsággal helyrehozható. Akadnak azonban szinte új, csinos ruhaneműk is. Sok ember gyűlt össze, nagy a tolongás. Mindenki szeretne szépen öltözködni. Jó páran vannak, akiknek csak így telik új ruhára. S a vásárlók boldogan turkálnak! Félreértés ne essék! Nem azokat ítélem el, akiknek csak ilyen „külföldi cuccra” futja. Inkább azon szomorkodom, hogy bizony szükség van ilyen olcsó ruhavásárra. Elkeserítő mások kinőtt, megunt ruháit hordani. De bármennyire is szomorú, ez a valóság! Sz. Á.
