Új Nógrád, 1991. július (2. évfolyam, 152-178. szám)

1991-07-20 / 169. szám

1991. JÚLIUS 20., SZOMBAT TÖRTÉNELEM ÉS TÁRSADALOM unnnzn 7 Egy méltatlanul elfeledett nógrádi szakíró Hatvan éve halt meg Sztudinka Ferenc Katonasírok — árnyékban A hazai ipartörténeti-üzemtör- téneti kutatások egyik korai szer­zőjének életéről, munkásságáról ez idáig csupán Sárközi Zoltán emlékezett meg 1983-ban. Pedig a századforduló utáni évek üzem- történet-írásának „polgári-libe­rális” iskoláját megalapító Sztu­dinka tragikus életútja nem mentes a tanulságoktól sem. A hajdani nógrádi mezőváros­ban, Gácson született 1856. május 12-én. A település a For- gách család egyik uradalmi köz­pontja volt, amelyik otthont adott a Forgáchok és több megyei birtokos által 1767-ban alapított posztógyárnak. Nevelőapja, id. Sztudinka Ferenc itt volt gyárfel­ügyelő 1875-től. Iskoláztatásáról nincs adatunk, de feltehetően a híres losonci református gimná­ziumban tanulhatott. Ismeretünk csak onnan indul, hogy a fiatal Sztudinka kereskedelmi pályára lépett. Első ismert munkája is közgazdasági jellegű volt. Hama­rosan a Losonci Gőzmalom Rt. hivatalnoka lett, s Losoncon tele­pedett le. Az ipartörténet iránti érdeklődése, az ebből fakadó írói munkássága már 1888-ban je­lentkezett, amikor cikksorozatot indított a Magyar fonó- és szövő­ipar címmel az Iparügyek c. fo­lyóiratban. Fiatalos lendülettel saját lapot alapított Besztercebá­nyán Koronczy Imrével, melyben ipari és közgazdasági cikkeket írt a kor liberális-kapitalista elveit tükrözve. Élete ebben az időszakban még Losonchoz, az egyre jelentősebbé váló megyei városhoz kötődött. Amikor 1892-ben, az országban harmadikként Rakottyay György a losonci Hosszú utcában mega­lapította a Losonci Magyar Bádog- és Vasedény Zománcozó­gyárát, Sztudinka itt helyezkedett el üzletkötőként. A milleneum idején a gyár vezetősége a zo­máncüzlet és kereskedelem ta­nulmányozása céljából kiküldte Oroszországba. Nem titkolt cél­T ikkasztónak is csak jóindulattal mondható már az a forróság, mikor árnyékban is 35-öt mutat a hőmérő. Lombok takarásába kor­mányozom tehát kocsimat, út­közben hazafelé Lutfal várói. Mentsük, ami menthető még: csak lőtávolról jelentkezem be Bajnok Lászlónál az erdőszélen. Nem árt az óvatosság: Bajnok László ugyanis méhészkedik. Irigyeltem mindig is, akik nem ijednek meg a saját árnyékuktól, ám ennek az embernek a példáját mégis vonakodom követni: rövid nadrágban, arcvédő szita nélkül kezeli az állományt. Később merül föl bennem, jóval a beszél­getés közepén: lehet benne vala­mi boszorkányság, hogy a méhé­szeket sosem háborgatják az ál­latvilág eme kiskatonái. Lassan kerülök be tehát a kaptárak mögé, miután többszörös biztonsági intézkedést foganatosít rajtam a tulajdonos. Fejszita meg füstölő, de százszor inkább ez utóbbinak bűzétől kelljen fuldokolnom, mint hogy rám támadjanak a galádok. Bajnok László magas, derék ember. Haja őszes már ugyan, de nem kísérlem meg, hogy megsac- coljam az életkorát. Megtévesz­tő, hogy fiatalosan mozog: élén­kebben, mint ahogy a haja színe ezt megengedné. ’56-ban kezdett méhészkedni. Tanult szakmáját illetően épület­üvegező, de miután leszerelt a kitűzés volt a gyár eddigi üzlet­kötéseinek gyarapítása Varsó­ban, Moszkvában és Nyizsnyíj- novgorodban. Úti élményeiről élvezetes beszámolót közölt a losonci lapokban. Ezekben az években már több szaklap mun­katársa volt és szívesen helyt adtak írásainak a fővárosi és vidéki lapok. Fő műve: A gácsi posztógyár története, az első világháború előtti történelmi Magyarorszá­gon megjelent üzemtörténeti monográfiák közül a legjelentő­sebbek egyike volt. Munkássága révén felfigyeltek személyére és tudományos valamint iparpoliti­kai feladatokkal bízták meg. A Magyar Ipartörténet c. periodikát 1906-ban indította meg Loson­con, illetve 1908—1911 között szerkesztette és írta. A megjelent öt kötet létrehozásában elévülhe­tetlen érdemeket szerzett. Sztu­dinka a folyóirat profilját az alábbiakban foglalta össze: „A Magyar Ipartörténet célja egy­részt az elsárgult és poros akták­ból régi történeti adatokat nap­fényre hozni, így megismertetni a múlt idők ipari fontosságát és terjedelmét, másrészt a magyar közönség érdeklődését az ipartör­ténet iránt felkölteni és ápolni a hazai ipartörténeti irodalmat, hogy ezzel, mint elbeszélő és magyarázó a magyar ipar ügyét előbbre vigye és szolgálja”. Ezt a gondolatot, mely ma is érvé­nyes, nagy igyekezettel és lelke­sedéssel próbálta, megvalósítani. A századforduló utáni években eladta losoncé házát és a főváros­ba költözött. Itt az Országos Iparegyesület keretei között 1910-ben szervezni kezdték az ipartörténeti szakosztályt, mely­nek munkájában már tevőlegesen is részt vett. Munkásságát hasz­nosították a csak „Borovszky- nak” nevezett megyei monográ­fiában is, melynek az iparral, kereskedelemmel, hitelüggyel, postával, telefonnal és távírdával foglalkozó fejezeteit írta. katonaságtól rá kellett döbben­nie, hogy csak a gyári fizetés szűkös lesz a családalapításra. Méhészkedésre adta hát a fejét, s máig nem bánta meg. Az egykori szükségből így lett mára igazi szenvedély. Igaz, nem túl régen majd fölhagyott vele, mikor a füstölőcsíkok emlékezetes hibája folytán kipusztult az állomány, de nem bírta ki méhek nélkül sokáig. Ma az unokatestvérét tanítja méhészkedni. — Ártalmatlan jószágok ezek, higgye el, ha mondom! — veszi védelmébe a méheket, s mintha csak szavait akarnák igazolni, körüldongicsélik fülem táját az érintettek. Közönséges őrjáratról lehet szó azonban, nem kell félni: szúrás nélkül távoznak, nyilván megkapták a maguk kis rejtjeles üzenetét. Csak semmi vész! Jóba­rát! — Ugye, megmondtam, hogy van benne valami ördögi! — Nem, semmi titokzatosság nincs benne! Bár ennyire nyitot­tak lennének az emberek is, mint ezek a kis jószágok! — folytatja a mester —. Könnyebben is élnénk! Magasan jár fejünk fölött a nap korongja, de most kezdek csak igazán figyelni: miféle titokza­tosság már az, ami így megkülön­bözteti a méhek társadalmát a miénktől? Továbbra is publikált a losonci sajtóban, kutatott és 1917 máju­sára elkészült a Losonci Magyar Bádog- és Vasedény Zománcozó­gyár 1892—1917 közötti idősza­kának eseményeit tárgyaló kötet megírásával, amely a gyár saját kiadásában jelent meg 1918-ban. Ezzel a könyvvel, az eleddig megíratlan zománcozóipar törté­netírásának alapjait rakta le Sztu­dinka Ferenc főtisztviselő. A világháború utáni évekről, a Csehszlovák Köztársasághoz került Losoncon játszott szerepé­ről ismereteink megint csak hézagosak. A húszas évek köze­pétől Sztudinka segélyekből ten­gette életét, mivel teljesen va­gyontalan volt. 1929-ben beke­rült a losonci szegényházba és annak lakójaként halt meg 1931- ban. Akinek napjait egykor a polgá­ri lét anyagi biztonsága, a szak­mai megbecsülés fénye sugározta be, öreg korára a számkivetettség keserveit, a nélkülözésekkel teli megalázó helyzetet kellett elvi­selnie. Elfeledve, nyomorúságos körülmények között hunyt el. Beteljesedve látszott tehát Gellé- ri Mór váteszi gondolata, melyet Sztudinka ipartörténeti munkája elé írt: „Ki vesz nálunk komoly munkát, pláne történeti munkát? És még a történeti művek között is talán a legszerényebb hely jut a magyar ipar történetének” — s tegyük hozzá, az írójának is. Tevékenységének ismerői bizton állíthatják, hogy megtette a kézi - deményező lépéseket, munkái maradandóbbak minderrmegenw lékezésnél. Máig ismeretlen-jeltelen sírjá­ra az emlékezni, a megkezdett nyomokon továbbhaladni szán­dékozó megyei kutatók tisztele­tük koszorúit nem tudják elhe­lyezni. Ezzel az írással munkásé­letének emléke előtt kívánunk tisztelegni. Hibei Sz. Ferenc — Lássunk csak egy példát, a legelemibbet! A méheknél pél­dául soha nem fordul elő, hogy egy dolgozó ne tudja a kötelessé­gét. Ha eljön az ideje, teszi, amit tennie kell. Anélkül, hogy kény- szerítenék. Eleinte kis társait eteti, később a lakosztály takarí­tásának feladatát kapja meg, s ha minden házimunkát elsajátított már, ő is mehet társaival mézet gyűjteni. Mondjon nekem egyet­len példát az emberektől az olyas­féle önzetlenségre, mint ami a méheknél tapasztalható! Mert ők, ha új lelőhelyét találják meg a nektárnak, rögvest hazajönnek, s a kaptár belsejében lejtett külön­féle tánccal adják társaik tudtára az aranybánya pontos földrajzi elhelyezkedését. Vagy itt a másik: a méhek soha nem szapo­rodnak, ha nincs meg rá a táplá­lékalapjuk. Nevezzük azt akár anyagi bázisnak is. Ez, meg még sok minden tehát a biztosíték, hogy — ha csak nem fordul elő valami nagy-nagy katasztrófa — békességben, biztonságban élhe­tik ösztöneiktől vezérelt, ám korántsem kényelmes életüket. Tetszik, egyre inkább tetszik, amit a méhekről tanulok a rög­tönzött gyorstalpalón. De hol helyezkedik el a rendszerben a méhész? A gazda, aki végül mégiscsak kirabolja az ártatlano­kat? Az igazi méhész soha nem rabol! Mi mindig csak a fölösle­get vesszük el a méhektől, de ha E látvány önmagáért beszél... A jeltelen és csak a környékbe­liek emlékezetéből felidézhető tömegsír nem ennyire lehangoló, ném ennyire drámai. Az ember tudja: egyetlen közös sírba került például Segesvárnál, vagy a Don- kanyarban ezer meg ezer elesett katona (más egy megsemmisítő tábor borzalma) a háború(k) áldozataként a gyors eltakarítás kényszere miatt. Különválasztá­suk lehetetlen, azonosításuk reménytelen. Az ember elfogadja; a világ tele van tömeg­sírokkal, élő tömegekkel, akik nem tudják — hol nyugszanak hozzátartozóik. A tengerészt ele­ve a megfoghatatlanságban, a tengerbe temetik... Más azonban egy olyan különálló, meg- és feljegyzett katonai temetőrészlet, amilyen a szécsényi sírkert sarká­ban a beton szeméttároló mögött meghúzódik teljes romlásban, elhanyagoltságban. Német kato­nasírok között járunk. Pedig Szécsény éppenhogy példát mutatott. Néhány éve első úgy hozza a szükség, vissza is pótoljuk, amit elvettünk. Gondol­jon csak a nyár végi etetésre, amikor beteleljük az állományt: sok-sok kiló cukrot kapnak ők olyankor tőlünk. Nem ellenségei tehát, hanem gazdái vagyunk mi a méheknek. Csellel ugyan, de rávesz, hogy benézzek a kaptárba: egyenletes méhzúgás, s a beláthatatlan sür­gés-forgás. Alkalmi tanítóm kie­mel egy keretet a sok közül, s megcsodálhatom a vaksötétben is szabályos hatszögletűre kiépített sejtek millióit — a mérnöki tisz­tesség élő példája —, amiben nevelkedik, vagy éppen táplálé­kát tartja a szorgos méhállomány. Kapok is aztán egy darabot a fehér színű építményből. Rágás­ra, mint a rágógumi: csak ez szebb is, gusztusosabb, s főleg finomabb is a rágónál. Propoliszról, a gyógyhatású mézharmatról esik szó még azu­tán, meg hogy a méhészek sosem lesznek rákosok. Bár ki tudja! Igaz, statisztikusok mondják, azoknak pedig már mégiscsak hihet az ember! L assan mégis ( megbarátkozom a méhekkel, vagy korunk népbetegségétől félek még in­kább? Mindenesetre kevéssé bánom már a fejem körül portyá- zó vadoncokat, sőt, azt sem veszem igazán tragikusan, hogy megkínálta fülem tövét egyik ön­kéntesük valami igen maró, ész­veszejtő hangyasavval. Hubai Grúber Miklós volt abban, hogy — főként Antal Károly helytörténész szervező- munkája eredményeként — a második világháború áldozatai­nak szép emlékművet állítson a temetőben. Sokan akkor nyugod­tak meg a hátramaradottak közül, amikor apjuk, testvérük, férjük, gyerekük nevét olvashatták a márványtáblán. Akkor érezhették úgy, hogy vége a háborúnak! Merthogy az is tudható: a háború nem akkor fejeződik be, amikor a vesztes leteszi a fegyvert és a győztes aláíratja a megalázó szerződést. Lehetnek és vannak Korhadó fakereszt... háborúk, áldozatokat követelő világesemények, amelyek soha nem érnek véget. Nem évülnek el, de mindegy is — amíg az emberben nem uralkodik el a csend, a megnyugvás, amíg foly­ton reménykedik, hátha mégis hazajön a harcos, addig, amíg belül még hallhatók a szirénavij­jogások, á bombák döreje — nincs vége a háborúnak. Szécsény éppen ebben a csendesedésben, meghékülésben, emlékezésben és belenyugvásban adott példát önmagának és másoknak. Itt a másik példa is. Galcsik Zsolt fiatal helytörténész és tár­sai, a múzeumbaráti és a honis­mereti kör tagjai sorra járták a parcellákat, Felszedték a föld alá süllyedő kidőlt öreg kőkereszte­ket és a temető bejáratánál szépen elrendezve felállították valamennyit. Történelmet ment­ve, őrizve a régvolt szécsényiek kőkeresztjei által. De másban is példát mutatott ez a város, hiszen itt a 19-eseknek éppúgy áll külön emlékműve, mint az elesett román és orosz katonáké. Antal Károly mondta, aki azóta maga is ide költözött a sírkertbe, hogy a második világháborús áldozatok felemelt emlékműve után „talán eljön az az idő, amikor a néme­tekkel is lehet kezdeni valamit..." Annyit mindenki tud talán Szécsényben, hogy a temető sarkába szorult 21! német kato­nai sír egyáltalán ott van. bár ez sem egészen bizonyos (mármint, hogy mindenki tudja). A német áldozatok részben egy rárósi vonatrobbantási akció során vesztették életüket, részben pedig a kastélyban a háború-ostrom alatt berendezett kórházban hunytak el. A háború után senki­nek nem voltak és nem is lehettek fontosak ezek a katonák. Ellenségekként tekintve őket sorsuk és sírjuk sorsa eldőlt: legyenek az enyészeté! Nem volt, nem lehetett figyelem, ami épp­úgy áldozatnak tekintette volna őket, mint mindenki mást, aki a harcokban elesett. Huszonegy fogyó-porhadó sír­halmot számoltak meg, csak kettőn van még valamiféle fake- resztmaradvány, s eggyen olvas­ható is valamiféle régi táblán: „Itt nyugszik egy rózsaszál — Arn­bach József — 1920. — Németkér...” A többi névtelen, jeltelen, hármas sorban, ahogy az életben is álltak regula szerint. Ez a huszonegy német katonasír rövidesen arra figyelmeztet, hogy hiába múltak el a rossz idők. Ez a huszonegy áldozat éppúgy, mint a többi, árnyékban mégis meddig maradhat szégyen nél­kül? Varga Tiborral, a város polgár- mesterével arról beszélgettem, a minap a temetőből jövet, hogy az önkormányzat most többek kö­zött a temetői fenntartást is újra jogszabályozza, feltérképezteti, régebbi rendeleteket kiegészít és így tovább. Temetői törvény? Sorra-rendre az ügyekben előrehaladva? „Ezek a németek eddig is törvényen kívül voltak. Most se várjanak, míg rájuk kerül a sor!” Németkérről annyi tudható, hogy valahol Tolna megyében van, német ajkúak lakják, vagy lakták, a múlt századi leírásban „sikeresen termesztve búzát és burgonyát”, maga Kér viszont a pesti királyi egyetem tulajdona volt. Ambach József ott született. Szécsény példás helytörténészei­nek munkája révén is. Eljött bizonyosan annak az ideje, hogy az árnyékba szorult-szorított német katonasírok lakóival név szerint szembenézhessünk. És végre befejezzük a háborút. T. Pataki László Fotó: Gyurkó Péter Az igazi méhész sohasem rabol

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom