Új Nógrád, 1991. május (2. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-08 / 106. szám
4 Luznnzz] LÁTÓHATÁR 1991. MÁJUS 8., SZERDA ÚRI MURI Az egri Gárdonyi Géza Színház a napokban mutatta be Szécsény- ben Kincses Elemér rendezésében Móricz Zsigmond Úri muriját. Kíváncsian és várakozással néztem az előadást. Egyfelől azért, mert középiskolás koromban a kötelező olvasmányok között szerepelt a mű, a magyarórákon így alaposan kielemeztük a művet. Másfelől az Úri murinak is meg van a maga sajátos élete. Ismert, hogy a regényt 1927- ben a Pesti Napló közölte folytatásban, s még abban az évben megjelent könyv formájában is. Móriczra jellemző volt ez a kettős közlés. Elkészült a drámai változat, amelyet 1928. március 28-án mutatott be a Vígszínház. A történelmi hűséghez hozzátartozik, hogy Móricznak az előadás nem tetszett. A rendező átértelmezte a művet. Az újabb bemutatóra 20 évet kellett várni. Köztudott, hogy időközben Bán Frigyes elkészítette a mű filmváltozatát is. Az Úri muri kapcsán fokozta érdeklődésemet maga a társulat. amely több sikeres darabbal vendégeskedett már Szécsényben. S mint egykori egri főiskolásnak, egy kicsit a szívemhez nőtt ez a színház. Nem volt hiábavaló az érdeklődés. Kincses Elemér rendező nagyon pontos jellemábrázolást készített, a társulat színészeinek karakterteremtő készségét és képességét maximálisan kihasználta. Életet teremtett, sorsokat vonultatott fel. Aki nem ismerte a „mó- riczi Magyarországot, a darabot látva hű képet kapott az akkori életről. A dráma dramaturgiailag remekül felépített,, s ez a szép ívű előadás nagyon sok életképből fűződik eggyé. Csendes László nagyon szépen bontotta ki és építette fel Szakmá- ry Zoltán egyéni drámáját. Azét a háromszáz holdas földbirtokosét, aki felismerte: a haladáshoz szükség van arra, hogy a tudás beépüljön a mezőgazdasági termelésbe. O maga nem tudott túljutni saját álmodozásán. Ellökte magától Rozika tiszta érzelmeit. Végül is az öngyilkosságban talált megoldást. Bókái Mária a sorsába, életébe beletörődött, férjét, Zoltánt szerető megkeseredett feleséget személyesítette meg. Dánffy Sándor, mint Csuli remekelt a darabban. Neki köszönhettük, hogy már az első percekben élettel telt meg a színpad. A lelki ábrázolás teljességét kívánta meg Román Judittól Rozika személyének alakítása. Szépen oldotta meg feladatát. Törékeny, tiszta szívű, őszinte lelkű, egy kicsit ábrándozó, az életben magára maradt Rozikát láthattuk. Somló Ferenc hitellel játszotta Ábel ezredes szerepét. Blaskó Balázs Lekenczey alakját telítette élettel. Kiss László, Balogh András, Bakody József keserű humorral, karaktert teremtő erővel formálták meg a csugaria- kat. Fésűs Tamástól, Faragó Andrástól, Dévai Pétertől valódi élethű alakításokat láttunk. Szécsényben a színházlátogató közönségnek kellemes élménybe volt észe.-i-c POSTÁNKBÓL Kárpótlás magyar módra Van már kárpótlási törvényünk! A kormánypártiak sajtótájékoztatóján nyíltan kijelentették „..., hogy e sarkalatos törvény nyomán megtörhet a magyar nép hatvan százalékát érintő igazságtétel.” Ez aztán az igazságtevés! Ez igen, demokratikus honatyák! A kárpótoltak között lesznek a régi pártállami ügyeskedők, aztán az itthon maradt üldözöttek örökösei is, akik csak doktori diplomát tudtak szerezni, meg lakást, meg kocsit az átkozott diktatúrában. Aztán ott lesznek a amerikás honfitársaink leszármazottjai, hiszen a képviselők leszavazták azt a javaslatot, hogy a vagyonhoz jutáshoz a helyben lakás kötelező legyen. így a helyes, mert ezzel visszavághatunk egyben a cseh és szlovák szomszédainknak is Bős (Gavcsikovo)-ért. Ha ők építkeznek az engedélyünk nélkül, akkor nem kívánhatja, hogy a törvényalkotásunkból a jót, a helyben- lakás kötelező tételét átvegyük. Szóval az amerikás és más nyugati „hazában” tengődő gazdag csemeték megrendelhetik a világtérképet, hogy legalább megismerjék nagyapáik őshazáját. Mi bezzeg ötmillió honfitársammal együtt egész életünkben pechesek voltunk. Nem menekültünk a haldokló kapitalizmusba, sem a második világháború utáni nép- vándorláskor, sem az 56-os újhazakereséskor. Mi itthon maradtunk húzni az igát, gürcölni, majd megrokkanni. De a mi negyven-ötven éven át viselt szenvedésünk kismiska az övékéhez képest. Hiába nekik ott kint kastély, a márkás kocsi, a pazar nyaraló a jachttal, amikor lelkűkben ott lakozik a honvágy egy olyan haza iránt, melyet most keresgélnek a térképen. Én nem is számítottam olyan igazságtételre, melyben kapni fogok, hiszen 61 éven át mindig adnom kellett. Adni kellett a vietnami, a koreai, meg ki tudja milyen országbeli testvéreimnek, akkor most miért ne adhatnék szegény-gazdag amerikás honfitársaimnak? Én már kaptam eleget azzal, hogy még megvan a televíziónak nevezett vagyontárgyam, melyen keresztül oly vidám órákat szereztek számomra a törvény megszavazásakor. Annyi idegen szót még a marxista—leninista iskolákon sem tanítottak, amennyi most elhangzott a magyar nemzet Országházában. Érthető, hiszen valakinek szót kell majd érteni a külföldi magyar honfitársainkkal is, akik elfelejtették nyelvünket üldöztetésük közben. Ilyen lett hát a magyar igazságtétel, mely után mi ötmillióan tovább fogunk süllyedni. Újabb párszáz ezres kizsákmányoló réteg pedig meggazdagodik. Mező Sándor Salgótarján Ha a császár kikocsizik A császár boldog. Megnyert egy csatát, melyet elődei nem mondhattak el, s amelyet voltaképpen azóta vívott, amikor még csak készült a krizantémtrónra. A japán császárról van szó. Mint a La Repubblica beszámol róla, Akihito császárnak immár joga van elhagyni a palotát, és elvegyülni népe körében. Természetesen autóval. „Az ultrakonzervatív házszabályokat április 1-től módosították, ennélfogva az uralkodó is szabadabb.” Mozgásában senki sem gátolhatja, csupán — az utcai jelzőlámpák. Az udvari etikett ugyanis előírja, hogy amikor az uralkodó, vagy a császárné elhagyja a palotát, az utcát szabaddá kell tenni, a gyalogos-átkelőhelyeket ellenőrizni kell, és az útvonalon meg kell változtatni a jelzőlámparendszert. Megállás kizárva. A nép, az istenadta nép bölcsen és kíváncsian meg is várná, míg elsuhan a szeretett uralkodó kocsija, a tízmilliós főváros forgalma azonban kevésbé türelmes; néhány perc eltérés a szabályozottságtól káoszt idézne elő. Így tehát szokatlan képsort láthattak a tv-nézők április elején: egy hosszú, csillogó-fekete kocsi áll a piros jelzés előtt, a rendszám helyén a Ház jelképével és az utasa várja, hogy a lámpa zöldre váltson. A kocsiból a császár integetett. Egy kis humor A férj reggel megkérdezi a feleségét: — Drágaságom, miből gondolod, hogy tegnap éjjel nem voltam józan, amikor hazajöttem? —Abból, hogy mindenáron szeretted volna, ha a kanárink meg a kakukkos óránk duettet énekel! — Mondja, uram, mit csinálna Ön, ha a feleségére rátámadna egy tigris? — A világért sem avatkoznék közbe! Ha rátámadt, az az ö baja. Védekezzék egyedül az a dög! A nászéjszaka előtt az ifjú feleség irulva-pirulva odabújik a férjéhez: — Valamit be kell vallanom neked, drágám! — mondja. — Én már szerettem egy férfit... Mire a férj: — Na és? Én is. Palóc világ Tiszteletre méltó az az igyekezet, amit arra hivatott szakemberek, nyelvészek, pedagógusok — lekes diákok közreműködésével — a magyar nyelv és beszédkultúra védelmében megrendezett hetek alkalmával évek óta több-kevesebb sikerei folytatnak. Mindinkább szükséges ez, mert az irodalomban, sajtóban, rádióban, televízióban, színpadon, filmekben egyre terjed a szemérem — és jóízlést sértő, a szórakoztató „iparban”, a gazdasági életben, hirdetésekben pedig fölöslegesen alkalmazott idegen szavak használata. Vannak persze — egyesek által — bocsánatosabb bűnnek tűnő „nyelvjárásaink” is. Az ember hinné, hogy iskoláinkban újabban nem tanítják a felszólító, állító, kijelentő, feltételes stb. módú szó- használatot, mert egyre növekszik a suk-sükölők amúgy is népes tábora. Meghökkentő, milyen gyakran hallunk hadaró beszédet, helytelenül használt ba-be, ban- ben határozókat még úgynevezett „tanult’ ’ emberektől, de még képviselőktől, politikusoktól is. Évtizedekkel ezelőtt voltak „jóakaróink”, akik az akkori használatú magyar nyelvet mek- mek (kecskenyelv-nek tartották, mert hogy szavainkban, mondatainkban túl sok e betűt használtunk. Ilyen „kecskenyelvű” hagyományőrzők sajnos ma is találhatók a fontoskodva beszélők, egyes rádió- és tévériporterek, műsorvezetők között is. Ezek el nem mulasztanák — szellemesnek vélt — mondókáikat ismétlődő és idegesítő e...e...e...-zéssel, Ö...Ö...Ö...-zéssel megszakítani. Vélné az ember, hogy ők nem csak olvasni, hanem beszélni sem tanultak meg folyamatosan. Ám náluk sem a folyamatos beszédre való kóros képtelenségről van szó, hanem annak a látszatnak keltéséről, mintha túltengene bennük a gondolatgazdagság, keresnék a legmegfelelőbb szavakat, de mindebből mások csak a nyögésüket észlelik. A rossz „példa” pedig ragadós. Hallottam már ennek hatására így beszélni tanulókat, sőt óvodásokat is. Véletlen, de tavaly a magyar nyelv hetének rendezvényei és az akkori választási „hadjárat” időben nem estek távol egymástól. Ennek is betudható tán, hogy a szép magyar beszédre törekvő — csendesen szerény — igyekezet hangja sokakhoz nem juthatott el. Túlharsogták a választók megnyerésére törő, — sok esetben idegen szavaktól és kifejezésektől hemzsegő — beszédek, nyilatkozatok. A közérthetőség, a tömegek által is felfogható és értelemezhető magyar beszéd „került apadióra” akkor, amikor az olvasó, a néző, a hallgató szinte beleszédült a folyton hangoztatott és alkalmazott olyan szavakba, mint (többek között) a populáció, szituáció, tolerancia, voks, kvázipárt, koncepció, dereguláció, preambuKik voltak a boszorkányok? Kik voltak a boszorkányok? Akik a kereszténnyé vált Magyar- országon az új vallással merészen szembehelyezkedve is tovább őrizték a pogány magyarság szokásait, hiedelmeit. A hívők csakhamar rájuk fogták, hogy az ördöggel cimboráinak. Fantasztikus rémhistóriákat aggattak rájuk, és megindultak ellenük a boszorkányperek. Nálunk tömeges boszorkányégetés csak kétszer volt: Szegeden kilenc személyt égettek el 1728-ban, Debrecenben pedig hármat 1738-ban. Boszorkánynak tartott vénasszonyok — bármily hihetetlennek hangzik — ma is akadnak, bár jómagam csak egyet ismerek, a Nógrád megyei Bálnában. És most elmondok egy boszorkánytörténetet, melyet Mihály István csordástól gyűjtöttem Vizsláson. Nagyon kérem tekintsék annak, ami valójában: népmesének. Volt egy falusi kovács, aki a parasztoknak dolgozgatott. Két inasa, az istálóban aludt a tehenek mellett. Amikor a kovácshoz szegődtek, egyformán jó húsban voltak, azonos módon dolgoztak, mégis kezdtek nagyon különbözni egymástól. Az egyik csak egyre fogyott, fogyott. Mondta is neki a cimborája: — Mi van veled, beteg vagy? Szemlátomást apadsz. — Majd megtudnád, ha az én helyemen feküdnél! — No, csak ennyi a baj? Akkor cseréljünk! Feküdj be a falhoz, én meg kimegyek a szélre. A kovácsnak a felesége boszorkány volt. Éjfél felé belopakodott az istállóba, a szélen fekvő legénynek a nyakába vetette a kötőféket és Tokajba lovagolt rajta a boszorkányok találkozójára. Amikor a kastély elé értek, kikötötte a legényt egy fához, a többi boszorkány meg körbevette. — Ej de fajin lóra tettél szert, hé! A kovács felesége nem szólt rá semmit, bement a kastélyba. A lóvá változtatott legény meg ad- dig-addig dörgölőzött a fához, hogy ledörgölte a kötőféket a fejéről, és véle a varázslatot is. Mindjárt jobban érezte magát, hát odalopakodott az ablakhoz. Hát a temérdek boszorkány a nagyteremben járta a táncot, ivott, énekelt. Felismerte köztük a kovács feleségét. — No, ha kibabráltál velem, majd kibabrálok én is veled, gondolta magában a legény. Összenyalábolta a boszorkányok seprűit, elvitte távolabb a fal tövébe. Aztán fogta a kantárt, felkapaszkodott az ajtó fölé. Mikor aztán egyet ütött az óra, jöttek kifelé a boszorkányok. Keresték a seprűket, de nem lelték. Mikor pedig a kovács felesége jött volna kifelé, annak szépen a nyakába hajította a kötőféket, s bárhogy nyerített, nyihogott, rápattant a hátára, elnyargalt vele hazáig. Az udvarról bekiáltott a mesternek: — Mester úr, keljen fel! — Minek? — Hoztam egy lovat vasaltatni. Nagy nehezen felkelt a kovács, s megvasalta a lovat. Reggel hármasban dolgozgatlum, plurális, alternatív, monetáris, restrikciós, reprivatizációs, strukturális, koncepciós, konszenzusos stb. stb. meghatározások. Az azóta eltelt egy év alatt a gazdasági életünkben, hirdetésekben a „magyar” nyelv szókincse űjabb szavakkal bővült, divatos lett a menedzser, marketing, holding, sopping, dizájn, só, pip-só, sok egyéb mellett. Voltak, vannak erre persze megfelelő magyar szavak és meghatározások is. Ám sokan úgy gondolják, hogy mondókájuk így „előkelőbb”, tudományosabb, „európaibb”. Aki nem érti, vegye elő az idegen szavak és kifejezések szótárát. Az e...e...e...-zők, ö...ö...ö.„- zők „csak’ ’ kerékbe törik a folyamatos magyar beszédet; a ködösí- tők (mondjuk meg, de csak a vájt- fülűek értsék), az idegen szavakat sokszor és fölöslegesen használók pedig időnként cserben is hagyják... Valahol olvastam, hogy Mitte- rand, a Francia Köztársaság elnöke a közelmúltban az ottani rádiókban és televíziókban sokszor játszott (rengeteg) angol nyelvű sláger hallatán így „méltatlankodott”: „...Ez itt Franciaország!...” Idén ismét megrendezték nálunk a magyar nyelv hetét... Tán annak érdekében is, hogy egyszer majd mi is elmondhassuk: Ez itt Magyarország! Habonyi Zoltán Felújítják Móricz Zsigmond házát Tiszacsécsén felújítják Móricz Zsigmond szülőházát, ugyanis kiderült, hogy a kis vályogház hátsó fala úgy elgyengült, hogy az épület teljes pusztulásával fenyegetett. Most téglafallal erősítik meg ezt a jelentős irodalmi emlékhelyet. Fotó: Oláh Tibor tak a műhelyben. Várták, hogy kiszól az asszony, hívja őket früstökölni. De az asszony nem szólt, csak nem szólt. — Eredj már, nézd meg, mi van a feleségemmel, mért nem szól! — így a kovács a sovány inasának. Térül-fordul a legény, mondja a gazdájának: — Mester úr, a gazdasszony odabenn fekszik. — Micsoda? Beküldi a kovács a másik legényt, aki megpatkoltatta véle a feleségét. — Mester úr, fekszik az asz- szony, de még úgy be van takarózva! A kovácsnak erre a fejébe szállt a vér, benyit a házába. — Asszony, mi bajod van? Mért nem csináltál früstököt? Az bizony meg sem mukkant, csak pislogott a dunna alól. A legény meg a gazdája mellett som- fordált. Lekapta a dunnát az öregasszonyról. — Ide nézzen, mester úr, kit patkóit az éjjel? A kovács resteilte a dolgot, leszedte a vasat a felesége kezéről- lábáról, és rámordult: — Na, tűnj el, többet ne lássalak! S az asszony el is ment szó nélkül. Nagy Zoltán Nagy idők — „kis” ügyek
