Új Nógrád, 1991. május (2. évfolyam, 101-126. szám)

1991-05-21 / 117. szám

/.'M-77-T-7 9 1991 MÁJUS 21., KEDD /220 ARANYKEZŰ ANITA... Lövei Anitánakhíwiék, 19 éves, Bátonyterenyén (Kisterenyén), az Erzsébet út 2. szám alatt lakik szüleivel és katona férjével. A mind népszerűbb természetes gyógymódok közé tartozó reflexológiát műveli. Három hónappal ezelőtt, praktizálásának első hetei­ben, megszólaltattuk lapunkban. A napokban ismét felkerestük. A gyógyszalonnak berendezett konyhában olajok, krémek és gyógynövények kellemes illatke­veréke fogadta a látogatókat. Támlás kisszéken ült a törékeny termetű, szemüveges fiatalasz- szony, s a vele szemben karos­székben helyet foglaló néni talpát masszírozta. A páciens szívesen beszélt, ám lefényképezni nem hagyta magát, s a nevét is eltitkol­ta. Mit szólnának hozzá a falube­liek, ha kitudódna, őkelme ter­mészetgyógyászhoz jár?! — Magas vérnyomás, hólyag­hurut, fejfájás és térdfájás gyö­tört, amikor az Új Nógrád cikke alapján felkerestem Anitát — kezdte a 73 éves szuhai asszony. — Kezdetben nagyon fájt a keze­lés, mintha tűvel szurkálták volna a talpam. Idővel csökkent a fájda­lom, s most már egészen jól bírom a masszírozást. — Ez a gyógyulás biztos jele— nyugtatta meg Anita, miközben apró kezeivel szünet nélkül nyom­kodta, paskolta a vendég jobb lá­bának talpát, lábfejét, lábszárát. — Valóban — ismerte el a néni­ké. — A vérnyomásom lement kétszázról százhatvanra. Az örö­kös pisilési kényszerem meg­szűnt. A fejem sem fáj már. Jobb térdemben a hasogatás elmúlt, igaz, a bal olykor még sajog. Egyszóval: lassacskán valameny- nyi nyavalyámból kilábalok. Azt mondom én: aranykeze van Ani­tának! Az ifjú természetgyógyásznő csendesen hallgatta a dicséretet. „Készen vagyunk” — mondta a jobb lábra, majd a bal lábat vette kezelésbe. A masszírozás után olyan olívaolajjal kenegette be a még érzékeny térdet, melyben orbáncot és körömvirágot ázta­tott. Mint megtudtam, a huszonket­tedik kezelésnél tartottak. Anita szerint még el kell jönni vagy tíz­szer, s utána már a bal térd sem fog fájni. — Eljövök én kedveském, már hogyne jönnék. Csak gyógyuljak meg! — felelte rá az asszony, s mosolyogva tekintett jótevőjére. Szétnéztem a helyiségben. A polcokon tubusokban krémek, üvegcsékben olajok, tasakokban gyógynövények sorakoztak. A sarokba állított asztalon könyvek hevertek. — Jutalomként szoktam adni azoknak, akik kibírtak huszonegy kezelést — jegyezte meg Anita. — Mert valóban fájdalmas a beteg szervekhez kapcsolódó idegpon­tokon összegyűlt salakanyagok szétmasszírozása. Sokan képtele­nek elviselni a szúró fájdalmat, s nem jönnek többé. Az asszonyok bátrabbak és kitartóbbak, mint a férfiak. — Én „A betlehemi csillagok” és „A megszentelt élet” című könyveket kaptam ajándékba — kívánkozott ki a néniből, s még hozzátette: — mindkettőt elkez­dem olvasni. Nyílt az ajtó, újabb vendég ér­kezett. Mint kiderült, özvegy Pili- nyi Józsefné úgyszintén szuhai, sőt a karosszékben ülő asszony testvére. 68 éves húg korántsem tartott tőle, hogy a falu szájára kerül. — Mi volt a panaszom? — ismételte meg a kérdést, majd sokatmondóan legyintett: — Magas volt a vérnyomásom, szúrt a derekam. Bal lábamon három ujjam is fájt, közülük kettő ka- romszerűen meggörbült. Minden lépésnél hasogatott a lábam. Most meg kutya bajom. A húszévesek­kel sem cserélnék! — nevetett jóízűen. — Pilinyi néninek ezután már csak kontrollra kell visszajárnia — közölte Anita, mire széles mosoly terült el a vidám asszony arcán, s lelkendezve mondta: •-* Bármennyit dolgozhatok, semmim nem fáj. Három napig krumplit, kukoricát ültettünk, meg sem kottyant. Most is dolog­ból jöttem... ' A reflexológus eközben befe­jezte a másik asszony kezelését, aki helyet cserélt a testvérével. A második páciens hasonlóképpen huszonkettedszer kereste fel aranykezű Anita gyógyszalonját. — Hetente háromszor jöttünk — intett fejkendős fejével a nővé­re felé. — Ezután azonban már egyedül fogsz járni. No, legfel­jebb elkísérlek — váltott hangot —, hogy lássam a mi drága Ani­tánkat. A beállt csendet kihasználva, arról kérdeztem Anitát, hogy mennyi betege van? — Egyre több — válaszolta. — Számuk negyvenhez közelít. Volt olyan napom, hogy huszonnégy kezelést végeztem, vagyis hu­szonnégyszer harminc percig, te­hát tizenkét órán át masszíroztam. Kezd sok lenni a gyógyítómunka, de nincs szívem elküldeni a bajuk­kal hozzám fordulókat. Naptárjában gondosan felje­gyezte, ki, milyen betegségekkel kereste fel. Ugyancsak megörökí­ti a gyógyulás folyamatát. így naprakész a „leltár”. — Sokan fordulnak hozzám gerincbántalmakkal, idegrend­szeri problémákkal, ízületi ártal­makkal — sorolta. — Gyakran jönnek allergiában, cukorbeteg­ségben szenvedők. Prosztatabán- talmakkal, csontritkulással, med­dőséggel is kezelek embereket. Bármilyen betegség gyógyítható, ám okvetlenül szükség van a beteg akarására, közreműködésére. Hinni kell abban, hogy meggyó­gyulhat! Két hónapja jár hozzá egy kazá- ri asszony, akit epilepsziára kezel. Azt megelőzően hetenként és har­mincpercen át kínozta a roham. Egy hónap után kéthetenként jött elő és öt percig tartott ez a kínzó érzés. Legutóbb négyhete volt egyperces rohama. Egy másik asszony cukorbeteg­séggel fordult hozzá. Gyógyteát kap, miként minden beteg, leállít­tatta az inzulin adagolását, mérsé­kelte a húsfogyasztását. Látva, a javulást, a körzeti orvos biztatta, járjon csak tovább a „konkuren­ciához”. Ám Anita szerint elő­rébb tartana a gyógyulásban, ha a káros dohányzást is elhagyná. Salgótarjánból egy olyan lány a paciense, akinek görbe volt a háta. A kezelések eredményeként ma már szinte egyenes derékkal jár. Nagy szerencséje, hogy még fia­tal, mert az ifjú szervezet köny- nyebben úrrá lesz a rendellenessé­geken, a betegségeken. — Sajnos, egyre többen szen­vednek hazánkban szervi bajok­ban. Számuk csökkenthető volna a szellem, a lélek és a test harmó­niájának megteremtésével — fo­galmazta meg hitvallását a fiatal természetgyógyásznő, akinek a szavait érdemes megszívlelni. Elbúcsúztunk. A kapuból visz- szafordulva vettem észre a ház be­járata melletti táblát, melyen ez olvasható: „A kezelés ingyenes.” Igen, Lövei Anita valóban segí­teni akar az embereken! Kolaj László Fotó: Gyurkó Péter Anita elhivatottságot érez a reflexológia iránt. RABVALLOMÁSOK „Több fülem van mint fogam” Két évtized rács mögött Börtön, fegyház. Büntetés-végrehajtási intézetek. Hideg reme­gés fut végig rajtunk, libabőrös lesz a karunk, vagy éppen semmi­lyen hatást sem váltanak ki belőlünk ezek a szavak. Nem vagyunk egyformák. Zárt világ. Más szabályok, más levegő. Semmi máshoz nem hasonlítható élet. Filmekből, könyvekből ismerjük. Azt hisszük, nem lehet rá felkészülni. Igaz, minek? Ki akar bekerülni? Napról napra növekszik a bűnözés. Az elítéltek lassan megtöltik az intézeteket. Kik ők? Milyen az életük? Hogyan gondolkodnak? Mi van a rács mögött? Sorozatunkban megyénk büntetés-végrehajtási intézetének, a Balassagyarmati Fegyház és Börtön elítéltjei közül nyilatkoznak la­punknak. Elmondják véleményüket, tapasztalataikat, életüket, s mindazt, ami a szívüket nyomja. Kiss Ferenc jelenség. Az ilyen emberre szokták mondani: ha nem lenne, ki kellene találni. Fantasz­tikus előadásmódja, hihetetlen sztorijai miatt valódi élmény vele beszélgetni. Néhány perc alatt be­lelendül, s ezután már kérdezni sem kell őt. Másodpercnyi szünet nélkül mesél, mesél és csak mesél. — Eddig több mint húsz évet lehúztam már a sitten — kezdi mondandóját az ötvenesztendős budapesti férfi. — Legelőször huszonkét évesen kerültem a rács mögé, valami egészen fantaszti­kus dolog miatt. Leszereltem a katonaságtól, s a dunaújvárosi vasmű igazgatójának lányával leruccantunk Siófokra. Nyár, sze­relem, azt hiszem nem kell részle­teznem a dolgokat. Három nap után azonban sajnálatos módon elfogyott az összes pénzünk, így elindultunk hazafelé, hiszen zöld szilván mégsem élhettünk. Akko­riban érett ugyanis a szilva, így az volt a legolcsóbb „étel”. Szóval mentünk volna haza, mikor az egyik kacsalábon forgó villánál egy asszonyka festette, vagy in­kább festegette a kerítést. Mivel jómagam szobafestő-mázoló va­gyok, megkérdeztem, a hölgytől, hogy melyik évszázadban kívánja befejezni a munkát. Olyan tempó­ban és szakmai hozzáértéssel csi­nálta, hogy ha nem vállalom fel a munkát, még ma is festi a kerítést. Kétezer forintért felvállaltam, s nem akármilyen szerencse ért emellett: a kerti kamráját odaadta nekünk a ház úrnője. így ott lak­hattunk a barátnőmmel, persze, hogy nem mentünk haza. Három hétig voltunk itt—szip­pant mélyet cigarettájából beszél­gető partnerem. — Mit mondjak, jól éreztük magunkat, dúlt a love. Igaz, hogy közben, — mivel azért már akkoriban sem volt olcsó az élet —, pénzt kellett „csinál­nom”, így apránként eladogattuk a barátnőm aranyékszereit. Már-már el is felejtettem a nya­ralást, meg a csajt is, mikor a laká­somon keresett egy úriember. A dunaújvárosi vasmű igazgatója. Nem volt különösebben ideges, csak úgy ordított, hogy majdnem megrepedt a plafon a szobában. Nem fogja elhinni, hogy miért: a lánya ékszerei miatt. Azt ordítot­ta, hogy ez családi ékszer, így az­tán a föld alól is szerezzem vissza őket. Hát, mit mondjak, egy kissé meglepődtem, a dolgok szerint ugyanis a drágalátos leányzó egy kicsit érdekesen adhatta elő a tör­ténteket apucikájának. Az öreg adott húszezer forintot, hogy vá­sároljam vissza az ékszereket. Mondanom sem kell, tudtam, hogy azokat az életben nem talá­lom meg. így aztán, ugyan lemen­tem Siófokra a pincérgyerekhez, aki megvásárolta azokat, de nem értem el többet, minthogy majd­nem megvert. Tudtam, hogy ne­kem már mindegy,'így aztán elit­tam a pénzt. No, kérem, a bíróság csalás címén nyolc hónapot sózott a nyakamba. Kiss Ferenc nem rejti véka alá véleményét a társadalomról sem: — Kérem szépen, ez egy olyan korrupt rendszer, hogy az már nem akármi. Itt a legnagyobb bűnözők nem azok, akik itt van­nak a börtönben. Bár azt is meg­mondom őszintén, hogy akik rács mögött vannak, azoknak a kilenc­ven százaléka szerintem nem bűnöző, hanem csak megtévedt kisember. Az én szótáramban ugyanis a bűnöző: a gyilkos és a fiatal lánykák megrontója, az erő­szakos nemi közösülő. Ezek nem mások, mint büdös patkány spio- nok, ezért őket a börtönlakók is kiközösítik maguk közül. Én an­nak, aki előre megfontolt szán­dékkal megöl valakit a pénzéért, felnégyeltetném, karóba húznám, szétcincálnám! Mert lopja, vagy vegye el a pénzét, az frankó. De az emberölés... — Nézze, én nem csak azért mert pesti gyerek vagyok, de iga­zán tudom, hogy mi folyik ebben az országban, — folytatja magya­rázatát Kiss. — A pesti rendőrka­pitányságokon olyan dolgok men­nek végbe, amit sokan el sem hin- * nének. Nézzen rám, kinyitom a számat: több fülem van már, mint fogam! De nem ám csak úgy ki­hullottak maguktól! Kiverték a rendőrök az előzetes fogvatartá- som alatt! Mást ne is mondjak, egyszer például az egyik rendőr azt mondta, hogy üljek fel az asz­talra. Nem akartam megtenni, de rámparancsolt. Aztán amikor ő kiment a szobából, .meghagyta, hogy le ne merjek szállni az asz­talról. Néhány másodperc múlva bejött egy kollégája, meglátta, hogy hol ülök, és zutty, olyan po­font adott, hogy beestem a sarok­ba. Na kérem szépen, ezek ők! — Úgyhogy az egész országot nyugodtan be lehetne keríteni, mint egy börtönt, hiszen az embe­rek hatvan százaléka törvényte­lenségekből él — állítja Kiss Fe­renc. Magáról is részletesen vall, a „Bizsu” becenévre hallgató el­itéit. —Nem tartom magam bűnö­zőnek, egyszerűen rossz helyre születtem. Az én specialitásom a betörés. Tutihelyekre mentem, egymillió forint alatt sehova se törtem be. De azért mindig hagy­tam a helyszínen pénzt, hogy a hónapot még kihúzzák az érintet­tek. Régen például az egyik lakás­ból elvittem egymillió-hétszáz­ezer forintot, de az asztalon hagy­tam hetvenezret, ugyanis láttam, hogy három gyerekágy van a la­kásban. Kérdésemre, miszerint betöré­seinek hány százalékát derítette fel a rendőrség, nevetve válaszol Kiss Ferenc: — Nagyon-nagyon kevés dolgot bizonyítottak rám, hiába ültem le több mint két évti­zedet! Úgyhogy tudja mit mondok én? Röhögök mindenkin! A bör­tön nem egy nagy dolog a szá­momra, és semmit nem sajnálok. Megérte minden, mert ahogyan én 1982-től ’85-ig éltem, úgy a walsi herceg sem él. Egyébként azt is megmondom, miért vannak tele a börtönök. Aki innen kikerül, szin­te esélye sincs a jó életre, amit mindenki szeretne. Nagyon nehéz elhelyezkedni odakint priusszal. Mert hogyan megy ez? Saját pél­dámat mondom, igaz, hogy már jó néhány évvel ezelőtt történt. Bementem egy munkahelyre, megtudták, hogy szobafestő va­gyok, majd elájultak a gyönyör­től, hellyel kínáltak és kávéval, azt mondták, hogy én vagyok az ő emberük. Amikor azonban bele­néztek a személyigazolványom­ba, s megkérdezték: ember, hol volt maga négy évig? Mondtam, hogy a szeretetházban. Micsoda —, kérdezték csodálkozva. Azt feleltem nekik: kivontak a forga­lomból, mert rongáltam a tájképet az utcán. No, erre a válasz minde­nütt, bármelyik munkahelyen is voltam, ugyanaz volt: ó, ember, nézzen be a jövő hónapban! És ez így van a legtöbb szabadlábra' ke­rült esetében. így aztán milyen megoldás marad? Az éhenhalás, vagy az akcióbalépés. *** Búcsúzáskor megemlítem ri­portalanyomnak, irigylésre méltó előadói képességét. Kiss Ferenc azonnal válaszol rá:— Nézze, engem mindenütt imád­nak az emberek. Ha éppen sza­badlábon vagyok, s bemegyek egy szórakozóhelyre, biztos, hogy nem kell fizetnem, hiszen néhány perc után már minden­ki körülöttem áll, és engem hallgat. Bevágok vagy két fél konyakot, s ilyenkor tudja hogy van az: olyanokat mondok, hogy majd megzabálnak. A többség nem bírja fetrengés nélkül végighallgatni sztori­jaimat. Hát van miről mesél­nem. Szilágyi Norbert EMBEREK —ESETEK

Next

/
Oldalképek
Tartalom