Új Nógrád, 1991. április (2. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-20 / 92. szám
4 ZZS7ZZHU LÁTÓHATÁR 1991. ÁPRILIS 20., SZOMBAT A KÖR KÖZEPÉN ÁLLOK SZÍNHÁZI«) ESTÉK A kísértetek nem fizetnek kapupénzt Az előadás végi tapsrend szerint minden szereplő a szekrényből bújik elő s, így ha csak másodpercekre is, de megtapasztalja az ódon bútordarab foglyainak sorsát. Heltai Jenő Naftalin című bohózatának sztorija ugyanis arra épül, hogy a leleplezéstől félő szeretők — hol egy délceg szépjelenet a darabból. fiú, hol egy teltkarcsú amazon — a ruhák között találnak hosszabb- rövidebb idejű menedéket. A történet egy pesti bérlakás szalonjában játszódik, amely titkos légyottok valóságos és remélt helyszíne. Idejár hűvösvölgyi villájából a háziasszony barátjával találkozni, de itt szeretne kellemes pásztorórákat tölteni az „er- kölcsiség” nevében szövetkező férj, illetve az após is. Természetesen keresztezik egymás útját, ráadásul egy kacér özvegyasszony nem kevésbé ledér leányaival betelepszik az üresnek vélt lakásba, s kísértetnek öltözve űzik ki onnan az „idegeneket”. Akciójukhoz a házmester asszisztál, nem minden érdek nélkül. A meghiúsult találkák, a félreértett szituációk kavalkádja bővérű humorforrásnak bizonyul. A legemlékezetesebb jelenet annak eldöntése körül zajlik, hogy végül is kit, vagy kiket, nőt avagy férfit zártak e a szekrénybe, hisz a szemtanúk joggal emlékeznek másként. A végére — mint lenni szokott — minden kiderül, s a darab hősei is rájönnek arra, amit a néző az első percektől kezdve tud. A francia bohózatok stílusában írott vígjáték nem igazán jelentős még a szerző életműve szempontjából sem: egy ujjgyakorlatnak fogható fel évekkel A néma levente előtt. Ugyanakkor már érvényesülnek benne Heltai színműírói tudásának, kompozíciós készségének, színpadi ismeretének, nyelvi szellemességének jelei. Önmaga műfaján belül nem igénytelen művet tűzött hát műsorára a Népszínház — mai nevén a Budapesti Kamaraszínház — és — megint csak saját színvonalához, lehetőségeihez képest — korrekten oldotta is meg a színre állítás feladatát. Ez utóbbi megjegyzés azért fontos, mert a kiélezett mulatságos helyzetek, a kacagtató konfliktusok könnyen vezethetnének ripacskodáshoz, de legalábbis olcsó fogásokhoz, eltúlzott játékmódhoz. Hogy nem így történt, az mindenekelőtt Seregi Péter rendező érdeme, aki vendégként instruálta a társulatot. A visszafogott, ízléses komédiázásban jó partnernek bizonyultak a színészek is, akik így együtt érdemlik ki a dicséretet, s nem azért, mert viszonylag sokan vannak, hanem mindenekelőtt azért, mert nincs lényeges különbség sem szerepük nagyságrendje, sem alakításuk nívója között. Név szerint említendő viszont Juhász Katalin aki — ugyancsak meghívottként — a „békebeli” díszleteket és a találó jelmezeket tervezte. A Budapesti Kamaraszínház vendégszereplése ismét nem okozott csalódást. A Naftalin megfelelt a kikapcsolódás, a kellemes időtöltés kritériumának. És vajon lehet e mást várni egy eleve szórakoztatónak szánt darabtól, előadástól?! — csongrády — e^Muzív (Folytatás a: I. oldalról) — Helló, István! Hogy vagytok? —- Koszi szépen, jól. — Itthon nem kis meglepetést okoztatok váratlan és gyors távozásotokkal. Természetesen, ahogy az már csak ilyenkor lenni szokott, ,,jól értesült körök’ ’ tudni vélik döntésetek okát. Mégpedig bizonyos nézeteltéréseket és összezördüléseket emlegetnek Pata- ky Attila és ti közietek... — Hadd szögezzek le egy valamit azonnal: egyáltalán nem azért jöttünk el az Eddából, mert bármiféle harag vagy bosszú lett volna bennünk. .Éppen ezért semmi gondunk nincs Pataky Attilával és a zenekarral. Gabi és én is nagyon kellemesen emlékezünk vissza az együtt töltött időszakra, csak most úgy éreztük, tovább kell lépnünk. Még akkor is, ha ez minden valószínűség szerint nehezebb lesz, mint ami eddig volt. — A szóbeszéd szerint, utolsó közös munkátokért, a májusban megjelenő új Edda lemezért Pataky Attila kétmillió forintot vett fel, a ti száz-száz Levelet kaptam egy fiatal lánytól, aki — akár hiszik, akár nem—arrakért, hogy „csináljak neki egy fiút”- Nem válaszoltam. Egyébként sohasem válaszoltam. Anyámat ez bosszantotta, ezért aztán ő írogatott helyettem. Ezt később is folytatta... Az Örök visszatérés után napi háromszáz levelet kaptam. Ez óriási munkát adott Rosalie-nak. Én viszont örültem, hogy elfoglalja magát valamivel. Legalább nem kellett aggódnom miatta... Utánozta az írásomat, a nevek szerint csoportosította a leveleimet, felírta az elküldött fényképeket, nehogy ugyanaz a személy kétszer is kapjon. Nem tudom, hogy képzelik az emberek, hogy maguk a színészek válaszolnak a leveleikre. Biztosan mindegyikük azt hiszi, hogy csak ő írt... A fiatal lánynak, aki fiút akart, nem válaszolt senki. Egyik éjjel lefekvés előtt majdnem hajnal i két óra volt már—, Moulou- kot sétáltattam a rakparton, vagyis a Général-Koenig bulváron. Az egyik pádon összefonódott pár ült. Tapintatosan elfordítottam a fejemet és folytattam a sétát. Lépteket hallok magam mögött: sarkon fordulok: már csak a férfi ül a pádon, a nő ott áll előttem. ezretekkel szemben. Sokak szerint ezért is távoztatok... / — ...ki terjeszti ezt az információt? — Mindössze pletyka... — Nem tudom mennyi pénzt kapott Attila. Egyébként sem ismertem soha azokat az összegeket, amiket kapott. Az tény, hogy többet keresett, mint mi, de hogy a hányszorosát, arról fogalmam sincs. —7 Akkor végül is, miért távoztatok a bandából? — Egészen egyszerűen azért, mert kaptunk egy lehetőséget, hogy saját lábunkra álljunk, és kipróbáljuk az elképzeléseinket. — Titok a tartózkodási helyetek? — Egyáltalán nem. Kanadában, egészen pontosan Torontóban vagyunk, itt bérelünk egy lakást. — Ketten vagytok? — Nem. Gábor testvérével érkeztünk, s két magyar származású sráccal hoztuk létre a zenekart. — Milyen zenét játszotok? — Három gitár és dob felállásban muzsikálunk. — Milyen stílusban? — Természetesen rockzene, de hirtelenjében nem is tudom — Megkapta a levelemet? — Miféle levelet? — Valami nagyon különlegeset kértem magától. — Egy fiút? — hibáztam rá ösztönösen. — Igen. — Kisasszony, először is hon- nét tudhatnám, hogy képes vagyok-e inkább fiút, mint lányt „csinálni”? Meg aztán van egy olyan érzésem, hogy a pádon ott ül valaki, aki nagyon szívesen vállalkozna rá. — O a testvérem. — Nézze, komikusnak érzem magam, mindketten azok vagyunk. — Jó éjt, kisasszony. Továbbmegyek, ő a nyomomban. Lemegyek a rakparti lépcsőn. Lejön utánam. Kinyitom az ajtót, de amikor bezárnám magam mögött, az ajtónyílásba dugja a lábát. — Annyira utál engem? — kérdi. — Nem utálom magát. Csak nem ismerem. Ott várt rám minden szombaton, akármilyen későn is mentem haza. Végül nem bírtam tovább. Egyik nap így szóltam hozzá: — Hallgasson ide, gondolkoztam az ajánlatán. Lehet szó a mihez hasonlítani. Azt kell mondanom, a Dark Side zenekarhoz hasonlít a legjobban, ugyanis ez a nevünk... — Milyen lehetőséget láttok az érvényesülésre? — Mint itt, az amerikai kontinensen bárki másnak. — Tehát gyakorlatilag egy az ezerhez...? ,—Ó, nem! Minden zenekarnak meglehetősen nagy esélye van, hogy jó eredményeket érjen el, ami természetesen nem azonos azzal, amit erről Magyarországon gondolnak. Vagyis, hogy egy Zenekarnak csak az jelenti a jó lehetőséget, ha holnaptól világsztár. Itt nagyon sok olyan zenekar van, amely nem akkora sztár, mint mondjuk Michael Jackson, hanem becsületesen dolgozó, sokat játszó együttes, akik nagyságrendben, mind erkölcsileg, mind anyagilag a többszörösét kapják, mint az odahaza dolgozó bandák. —A menedzselésetek megoldott már? — Persze. Mindennap stúdióban vagyunk, a hét végén elkészül az első két dalunk. — István! Nős ember vagy, gyermeked is van. Hogyan tartod a kapcsolatot velük? dologról. Megkapja, amit kér: egy kémcsőben. — És ez így tényleg lehetséges? — Persze. Menjen el egy orvoshoz és beszélje meg vele a teendőket. Aztán állok rendelkezésére. Többénem láttam. De térjünk vissza arra, hogy az Andromaque-ot készültem színpadra állítani. Párizs különleges látványt nyújtott: a kerékpártaxikon cifra kalapot viselő hölgyek suhantak. Volt tüllfátylas kalap madárral, szalagokkal ékesített kalap. Miniatűr szobrocskák voltak ezek a női fejek. Jean ebben rossz előjelet látott. — Gondolj csak XIV. Lajos udvarának frizuráira. Férfiak nemigen mertek fölszállni ezekre a kocsikra, amelyeket egy vagy két férfi hajtott. Én néha felültettem Mouloukot és mellette kerekeztem a biciklimen. A nyakamba venni ugyanis roppant fárasztó volt, noha gyakran megtettem. Erre mondta Cécile Soréi: „A kis Marais megint kitalált valamit, hogy reklámozza magát.” Moulouknak nagy sikere volt. Egyik nap csöngetnek. Ajtót nyitok. Nagyon szép fiatal lány áll a küszöbön. — Hetente kétszer beszélünk telefonon, s úgy néz ki, hogy most már rövid időn belül kijönnek utánam. — Búcsúzóul még annyit: állítólag az új Edda-lemezen fantasztikusát játszottál, úgyhogy nincs könnyű helyzetben az utódod. Úgymond gitáros legyen a talpán, aki ezt utánad csinálja... — Annak nagyon örülök, hogy ezt így tartják, de biztos vagyok benne, hogy van ifyen zenész, nem is egy Magyarországon. — Információink szerint a Pokolgép gitárosát igazolta le Pataky... — Ismerem a srácot. Játszani nem láttam, de hallottam, hogy nagyon ügyes. Egyébként nagyon örülök ennek a hírnek, hiszen ezek szerint rendben van az Edda és nekünk igazán nem az volt a célunk, hogy lerobbanjon a zenekar. így most tényleg örülök. —Akkor már nem marad más hátra, mint megköszönjem a beszélgetést és sok sikert kívánjak! — Köszönjük szépen, és üdvözöljük az Új Nógrád olvasóit! — Mit kíván kisasszony? — Szeretném megsimogatni Mouloukot. Hívom Mouloukot. Megsimogatja és engem pillantásra sem méltatva távozik. Akkor is magammal vittem, ha metrón utaztam, pedig akkoriban ez még tilos volt. De Mou- louk nem akármilyen kutya volt. Mikor egy metrólejárathoz értünk, a hátsó lábára állt: hogy begöngyölhessem a kabátomba, mielőtt a hónom alá venném. A metrón magától bebújt az ülés alá, én meg úgy tettem, mintha semmi közöm sem lenne hozzá. A metrón különös légkör uralkodott. A kocsik mindig zsúfolásig tömve voltak. Egy kövér hölgy álldogál és megvető tekintettel méregeti az ülő férfiakat. Ott ül három német. Egyikük feláll és int neki, hogy foglaljon helyet; mond valamit németül, amit senki sem ért. Rendkívül udvariasnak látszik. A kövér hölgy felpofozza. Mindannyian olyan zöldek leszünk a rémülettől, akár a németek egyenruhája. Mi fog történni ezzel a hölggyel? A másik két német feláll és csatlakozik társához; türelmetlenül várják, hogy a következő államásnál nyíljék az ajtó. Nemhogy leszállnak: szinte menekülnek. A hölgy méltóságteljesen helyet foglal. — Mi történt? — tudakoljuk tőle. — Az, hogy tudok németül. Azt mondta: rakd le a segged, vén tehén. (Következik: Örvényben) Akarja Ön korszerűen berendezni az üzletét, butikját, irodáját és raktárait? Ha igen, akkor keresse fel a COLOR—MOZAIK Kft. mintaboltját, ahol megrendelheti a kft. által gyártott és forgalmazott polcokat, polcrendszereket, pultokat, állványokat és egyéb berendezéseket. I Néhány referenciánk: — SKÁLA ÁRUHÁZAK, B.-pest, vidék, — KERC,ÉNT ÁRUHÁZ, Kerecsené, — VÍZIVÁROSI Kft. Budapest, Fő utca 92. (üzletközpontja), — PÉK—KÉP ABC Salgótarján, Micsurin u. 31., —- BAUMARK Kft. Balassagyarmat (üzlethelyiség). A Salgótarján, Rákóczi u. 238. sz. alatti mintaboltunk a hét minden munkanapján (hétfőtől péntekig) 8—16 h-ig várja kedves vásárlóinkat. Telefon: 17-934, vagy 14-039. Telefax: 32/13-136. Telex: 229361. (1096/SZ) Fotó: Gyurián (Szilágyi Norbert) JEAN MARAIS: Történetek az életemből 6. Napi háromszáz levél
