Új Nógrád, 1991. április (2. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-17 / 89. szám
4 luzznun LÁTÓHATÁR 1991. ÁPRILIS 17., SZERDA Nemzeti parkok Az Országgyűlés elfogadta Tóth Albert József (MDF) képviselő határozati javaslatát az Alföld környezetvédelmi, tájvédelmi, tájhasznosítási feladatairól. A jelentős természetvédelmi határozatról a képviselő az MTI munkatársának elmondta: a meglévő két alföldi nemzeti parkon kívül a határozat értelmében létrehozzák a Körös—Maros vidéki parkot is. Kiemelt védelmet biztosít majd a kormányzat a Bodrogköz és a Szatmár—Beregi-síknak. Átértékelő tanulmány készül a határozat alapján a Kiskörei-víztározó és térségének fejlesztésére. Országos tűzvédelmi vetélkedő Idén második alkalommal rendezik az országos versenyt, amelyet az Országos Tűzoltó-parancsnokság, valamint a Közoktatási és Művelődési Minisztérium hirdetett meg. Megyénkben 20 általános iskola felső tagozatosai, és két középiskola jelezte szándékát időben a vetélkedőn való részvételre. Tizennégy középiskolának küldték el a felhívást, de csak a salgótarjáni Koós Károly Építőipari és Műszaki Szakközépiskola, és a bátonyterenyei Váci Mihály Gimnázium élt a lehetőséggel. Mindkét iskola csoportjai bejutottak a megyei döntőbe, az általános iskolák közül pedig a következők: a drégelypalánki, a diósje- női, a nógrádi, a káliói iskolák, Salgótarjánból a Budapesti úti, és a Beszterce-lakótelepi általános iskolák. A megyei döntőt április 20-án, szombaton rendezik a salgótarjáni Strand Hotelban, délelőtt 11 órától. Az itt legjobb eredményt elérő csapatok vesznek majd részt az országos döntőn. Munkanélküli-segély szövetkezeti tagoknak is A Kiskunsági Mezőgazdasági Termelők Szövetségének a közbenjárására ezentúl a munkanélkülivé vált szövetkezeti tagok is jogosultak munkanélküli-járulékra. A rászorulók—ha az egyéb feltételeknek megfelelnek — visszamenőleg március 15-étől kapják a pénzt. A szövetkezeti tagokat sújtó hátrányos megkülönböztetés miatt a Kiskunsági Mezőgazdasági Szövetség—karöltve a hasonló problémával küszködő ipari szövetkezetek érdekképviseletével — szót emelt. Kérésükre a Munkaügyi Minisztérium a vitatott törvényi értelmezést pontosította. Minden út... külföldre vezet? Úgy látszik, még nem mindenki jut útlevélhez a Szovjetunióban. Mi mással magyarázható, hogy olyan szokatlan vállalkozásokról is lehet olvasni a szovjet sajtóban, mint például a Moszkva környéki Sztanyiszlav Donszkov esete? Ramenszkoje város lakosa először Vlagyivosztokba ment repülőgéppel, majd — gondolván, hogy vasúton mégsem fogják el olyan könnyen —, gyalogosan indult el a vasúti talpfákon Kína felé. A határnál mégis feltartóztatták, hiszen már azóta figyelték, hogy „sétálni” indult. Egy másik ügyeskedő a Ma- szaszima Maru japán hajón rejtőzött el a gyapotbálák alatt. A tengerhajózás gyakorlatában is egyre gyakrabban előforduló szökések — legutóbb hat matróz Amerikába „vett más irányt” — arra figyelmeztetnek, hogy így, vagy úgy, de külföldre igyekeznek a szovjet állampolgárok. Angol nyelvű színház Budapesten A Merlin Színház, Budapest legújabb, s egyben első angol nyelvű teátruma nyitotta meg kapuit április 10-én. A városháza egyik épületében helyet kapott színház egyik legfontosabb célkitűzése, hogy a nyári — turista —- idényben magyar színdarabokat mutasson be angolul. A Merlin egyben művészeti központ, ahol működik jazzklub, színiiskola, nyelvi laboratórium, kiállítóterem, könyvesbolt, vendéglő. A BULI Érettségi találkozónk után pár héttel egyik osztálytársnőnk házibulit rendezett. No, nem a hatvanas évekből való rock’n’roll- lázas, hangos, zenés-táncos bulit, hanem olyan „kicsit öreges” szolid partit. A magnón halkan szólt a zene, már nem is emlékszem, mi, olyan jelentéktelen, aláfestő jellegű volt. A háziasszony kitett magáért: svédasztalán mindent megtaláltunk, ami szem-szájnak ingere. Most meg tudtuk tárgyalni azt és főleg azokat, akik nem voltak jelen, ami önmagában csúnya dolog, de az, hogy bevallottan tettük, enyhíti némiképpen a „bűnt”. Egy-két óra múlva kifejezetten jól szórakoztam azon, hogy mennyire elkülönül két táborra a jelenlévők kis csapata, méghozzá nemek szerint. Nem hittem volna, ha nem hallgatom végig a saját fülemmel, hogy igenis vannak férfitémák és női témák. Ez nem zárja ki azt, hogy női témához férfi csatlakozzon, vagy fordítva, de ez nem történt meg sem ott, akkor, sem máskor, máshol, amikor felfedeztem hasonlót. íme a „bizonyíték”: „Tudtátok, hogy Lilla terhes? Nem? Pedig már négy hónapos!” „A gazdasági helyzet ma hobbiszinten van, az itt a legnagyobb gond...” „... a fiam a nagyobb, a lányom a kisebb... és olyan kedves, amikor a kicsi odaadja a játékát neki...” „... nem szabad elítélni őket, mert szerintem igenis Nobel-díjat érdemelnének...” „... félek attól, hogy anyósom elkényezteti... mindig körülötte ugrál és mindent megad, amit a gyerek kiejt a száján. Én nem teszem vele, de akkor tőlem el fog hidegülni? Mit csináljak?” „... a vezető emberei nem közgazdászok, hanem pedagógusok és jogászok...” „... augusztusra várom. Hogy mi lesz a neve? Réka. Kár, hogy aférjem selypít...” „Kezdettől fogva ebben a posztban volt. O nem szélkakas...” „... pedig eldugott helyen nyaraltunk, mégis ismerős házaspár lakott a közelünkben.” És így tovább a végtelenségig. Gera Éva Görkorcsolya és felelősség Megjelent a mátraterenyei Szurdok Egy újsághírben szerepel a következő mondat: „A balesetért kizárólag a gyerekek hibáztathatok, hiszen a görkorcsolya nem jármű, így semmi keresnivalója az úttesten.” Sajnos, nem szól a fáma a srácok életkoráról? Hat-, tíz-, tizennégy, esetleg tizenhat évesek lehettek? Majdnem mindegy. Gyerekekről van szó, akik nem, vagy csak korlátozott mértékben felelnek tetteikért. Akkor is, ha vagányságukat ép bőrrel ússzak meg, s akkor is, ha egy életen át viselik balgaságuk nyomait. Akkor hát ki is viseli a felelősséget? Ugyanez az újságcikk tájékoztat: a baleset színhelyének közelében a fiatalok lefelé nemritkán 60— 80 kilométeres sebességgel cikáznak a gépkocsik között. Felfelé meg a buszokkal húzatják magukat. Szerényen felteszem a következő kérdéseket? Vajon nem kellene ezekre a gyerekekre rászólni? Vállalva a veszélyt, hogy a gyerekek visszabeszélnek. Tovább kérdezek: Nem kellene szólni a szülőknek? Főleg, ha ismerik őket. Vagy beszólni az iskolába? Vajon sose jár arra rendőrautó? S ha nem jár, nem lehetne tenni azért, hogy járjon? Mert a görkorcsolya tényleg nem jármű. Sőt a gördeszka sem! I. F. A Szurdok című, havi megjelenésre tervezett helyi krónikát Homokterenyén és Jánosaknán kapták kézbe a részfalugyűléseken megjelent érdeklődők. A világoszöld papíron négy oldalon készült közéleti krónikát György István, az általános művelődési központ igazgatója szerkesztette. Kiadója a Demokrata Koalíció mátraterenyei szervezete, amely a próbaszám megjelentetésével kapcsolatos valamennyi költséget — a párt országos választmánya támogatását is igénybe véve — magára vállalta. A Szurdok indító oldalán olvasható Beköszöntő a nyílt, demokratikus politizálás eszközeként, az önkormányzati és közéleti információk hordozójaként, a helyi és családi hírek és hirdetések köz- lőjeként vállalja fel a település közösségének szervezését. A lap közhírré teszi a február 24-i önkormáiTyzati választás eredményeit, a képviselő-testület első ülésén eldöntött személyi kérdésekről informál, bemutatja a jegyzővé kinevezett Ispán Andor életútját. Mátranovák lakosságához szól a „Ne váljunk el haraggal!” című képviselő-testületi levél, amely egymás kölcsönös megbecsülésére, tiszteletére hív fel. A Szurdokban olvashatunk Nádújfalu legidősebb lakosáról, a 92 esztendős Bakos Dezsőnéről. Végezetül olyan információhoz jutunk, mely el is döntötte a Szurdok sorsát. Mátraterenye önkormányzata — elfogadva a Demokrata Koalíció helyi szervezetének kezdeményezését — anyagi támogatást nyújt a lap havonkénti megjelentetéséhez. wwmmmmmmmmmmmMmmmmmmmmmmmmmmmxmmmmmmmmmmmmmmms JEAN MARAIS: Történetek az életemből 3. Az első siker — hideg zuhany Év végén kivettek a Saint-Nico- las-ból. Sohasem mertem bevallani, hogy megváltoztattam a véleményemet és szeretnék továbbtanulni. Tizenhat éves voltam. Kenyérkereset után kellett néznem. „Méghogy színész! Majd meglátjuk, ha anyád hazajött!” Először egy kis rádiókészítő műhelyébe adtak be, segédnek. Utána a Pathé-cég chatou-i gyárában helyeztek el. Egész álló nap mágneseket kellett osztályoznom, ez volt a munkám. A keresetemet a nagynénémnek adtam, a túlórák bérét kivéve: ez lett a zsebpénzem. Ezt az összeget a közeli golfpályán igyekeztem felduzzasztani: „caddy” voltam, vagyis hurcoltam az ütőket a játékosok után. Eléggé megalázó érzés volt elfogadnom a borravalót, de hát tizenöt-húsz frankot is kaptam ilyenkor. Tehát lenyeltem a gőgömet (ezt a gyengeségemet egyébként még korántsem győztem le akkoriban). A gyárat nem szerettem. Nénikém egyszer így szólt hozzám: „Filmszínész akarsz lenni; feste- getsz is. Találtam egy neked való helyet: állj be segédnek a vésinet-i fényképészhez.” Fotográfusként előhívást, nagyítást, retusálási végeztem. Az volt a szerencsém, hogy a főnököm szeretett festeni. Nagyon rosszul festett ugyan, mégis tanultam tőle egyet-mást, hasznos trükköket. Hazatért anyám. Közte és fivérem között meglehetősen kínos jelenet játszódott le. Felszólította a bátyámat, hogy soha többé ne tegye be a lábát a házba. Én viszont azt hittem, hogy anyám hazatérésével minden megváltozik majd. Egyáltalán nem így történt. Nagyon helyénvalónak találta, hogy elsajátítsam a fényképészmesterséget, keresett is nekem egy új helyet, Henri Manuelnél, az „elmosódott művészfotó” bajnoknál. Rosalie sem akarta tehát, hogy színész legyek. — „Majd később meglátjuk, hogy még mindig .»csepűrágó« akarsz-e lenni.” Henri Manuel műterme a Fau- bourg-Montmartre utcában lakott, ezért vonattal jártam dolgozni, a chatou-i vasútállomásból. Gyalog mentem végig a Provence utcán a Saint-Lazare pályaudvartól a Faubourg-Montmartre utcáig.. Reggel és este. Már négy lány iránt rajongtam, de mind az idáig csak platonikus érzelmeket tápláltam. Másféléket is meg kellett ízlelnem. A Provence utcán végig lányok álldogáltak, s le-le- szólították a járókelőket: „Jössz, drága?” Valamelyik este megfogadtam, hogy elmegyek az elsővel, aki leszólít. Nos, elég rosszul látok, különösen távolra. Anyá- mék korábban elvittek egy szemorvoshoz, aki szemüveget rendelt nekem. Először az iskolában viseltem. Általános röhögést váltott ki. Az eredmény: sohasem vettem föl többé. Asztigmatikus rövidlátó vagyok. Ki tudja: osztálytársaim vad röhögése talán szerencsésen hatott későbbi pályafutásomra. Pápaszemmel az orromon talán egészen más ember vált volna belőlem... Szóval, rosszul láttam. „Gyere, drága.” Követem a lányt. Sántít. Nem merek eloldalogni. Amikor a szobában észreveszem, hogy kancsalít, már késő menekülni. Henri Manuelnek külön sajtószolgálata volt. Főleg itt foglalkoztattak: szérianagyításokat végeztem, majd pedig a szárítást; ez utóbbit egy nagy, forgó henger segítségével, amelyre két vászoncsík tekeredett: közéjük helyeztem el a másolatokat. A vashengert belülről gázláng hevítette. Minden második vasárnap munkanap volt. Ilyenkor én érkeztem elsőnek. Először áram alá helyeztem a gépet, majd megnyitottam a gázcsapot és gyufával meggyújtottam a lángot, fél testtel a gép belsejébe nyomakodva az oldalába vágott háromszög alakú nyíláson. Ezt gyorsan kellett csinálni, mert az említett nyílás hamar átfordult a henger öntöttvas tengelytartó rúdjának másik oldalára. Ahelyett, hogy először meggyújtottam volna a gázt, majd beindítottam volna a gépet, ostoba módon az ellenkezőjét tettem. Egy ízben a gáz nem gyulladt meg azonnal; tovább próbálkozom, és amikor visszahúzódnék, már beszorultam az öntöttvas rúd és a vasháromszög közé. A gép lassan levágja a fejemet! Gyermekkori bálványom, Pearl White mindig megúszta ezt a halálnemet. A műhelyben még senki, de senki rajtam kívül. A háromszög már a nyakamat fűrészeli. Lehetetlen! Nem akarok ilyen ostobán meghalni! Valakinek jönnie kell... S valóban: az igazgató épp idejében érkezik, kikapcsolja az áramot; a gép megáll, de engem nem tudnak kiszabadítani. Szét kellett szerelni a szárítót. Azt mondják, szerencsém volt. Lehet, hogy éppen ettől a naptól kezdve kezdtem számítani a szerencsémre? Emiatt a majdnem baleset miatt behívattak Henri Manuel irodájába. Rokonszenv alakult ki köztem és a titkára, André G... között, aki tíz évvel volt idősebb nálam. Persze hamarosan bevallottam neki a szenvedélyemet: a színházat és a mozit. Munkára biztatott, kiválasztott néhány klasszikus szerepet, hogy tanuljam meg, és javasolta, hogy jelentkezzem meghallgatásra a Maubel konzervatóriumban, amelynek Dórival volt az igazgatója. Ez idő tájt Alfred de Vigny Chatterton-jával foglalkoztam. A főhős személyisége nagyon lelkesített. Elhatároztam, hogy elmegyek meghallgatásra. Tizennyolc éves voltam és azt hittem, csak rám vár a színház. Mivel nem akadt senki, aki végszavakat adott volna, egy hosszú monológot választottam ki a szövegből. A meghallgatáson teljesen magával ragadott a fékevesztett lelkesedés. Úgy éreztem, én vagyok Chatterton. Kéjelegtem a fájdalomban, zokogtam, akár kö- lyökkoromban a kályhazugolyban és azt hittem, felséges alakítást nyújtok. „Felséges voltál”, mondtam magamban a jelenet végén. Mikor magamhoz tértem ebből a hipnotikus állapotból, nagy csönd vett körül. „Nem mondhat egyebet, mint hogy csodálatos voltam”, gondoltam. Dórival hangja rögvest magamhoz térített. — Kezeltesse magát ki barátom, hiszen maga teljesen hisztérikus. Dórival véleményét alátámasztotta a hallgatóság kitörő kacaja. Olyan volt, mint egy hideg zuhany. Soha többé nem tettem be a lábam erre a tanfolyamra. Mindazonáltal örökké hálás leszek ennek az embernek, amiért egyetlen mondatával megnyitotta előttem a fejlődés kapuit. (Következik: Az ember, akit csodálok)
