Új Nógrád, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-28 / 50. szám

r CSÜTÖRTÖKI # Munká&gifülés Február 13-án annyi hó esett le a földre, akár térdig is járhattunk benne, és a rá­dióból is arról kaptunk tájé­koztatást, hogy útjaink nagy része járhatatlan. Az elmúlt napokban tudo­másunkra jutott, hogy az Óz­di Kohászati üzemekből új­ra több száz munkás elbo­csátására készülnek. Nagyon sokunkban erős volt az elha­tározás, hogy mindenképpen ki ke,II fejezni együttérzésün­ket azokkal az emberekkel, akiket már most készülnek olyan helyzetbe juttatni, ami­lyenben talán holnapután mi is kerülhetünk. Közel 150-en figyelemmel vártuk az időjárás alakulását az MSZMP salgótarjáni szék­háza előtt. Féltünk, hogy nem mernek majd vállalkoz­ni a különbuszok vezetői az ózdi útra, amely köztudottan tele van szerpentines kanya­rokkal. Egy zsúfolásig megtelt busz végül is elindult, amelyre ne­kem is sikerült feljutnom. Sajnos sokan lemaradásra kényszerültek. Én ugyan nem vagyok egyik pártnak sem a tagja, soha nem is voltam, de mivel a vömnek és a só­goromnak éppen a napokban mutattak kiutat munkahelyé­ről, úgy határoztam, hogy csatlakozom azokhoz, akik hasonló cipőben járnak. Hi­szen itt Nógrád megyében is sorra csökkentik az üzemek­ben a létszámot, és külde­nek el olyan dolgozókat, akik 15-20 éve ugyanazon a mun­kahelyen dolgoznak, * vagy ami még rosszabb, akik nem tudják, hogy holnap vagy holnapután nyomják kezükbe a munkakönyvüket. Minden baj nélkül érkez­tünk meg Ózdra. Ekkor már több különbusz ott állt a mű­velődési ház előtt, ezek hoz­ták Heves és Borsod megye városaiból, falvaibái az em­bereket. A tanácskozóterem zsúfolásig megtelt, sokan az előtérbe szorultak. Voltak itt párttagok, pártonkívüliek, fia­talok, idősek egyaránt. Nyolc-kilenc száz ember hallgatta Nyirő Sándornak, az MSZMP KB elnökének előadását. Nem kellett ke­resnie a szavakat, ő nem „hi­vatalból” ismerte a borsodi embereket, hiszen maga is itt dolgozott Miskolcon, laka­tosként. Elmondotta, hogy Magyarországon a munka- nélküliek száma további nö­vekedése várható. Egyre töb­ben jutnak a létminimum szintjére. Az, hogy nyitott fülekre ta­lált mondanivalója, mi sem bizonyítja jobban, minthogy a felszólalni kívánók sorban álltak a mikrofon előtt. Csu­pán az akadályozott meg több felszólalót szándékában, hogy hosszú út állt előttük visszafelé is, és még az éj­szaka beállta előtt haza kel­lett érniük a buszoknak. A felszólalások mind lé­nyegre törőek voltak, a mun­kanélküliség, a létbizonyta­lanságból való kiútkeresés állt mondanivalójuk közép­pontjában. Egy fiatal felszó­laló megkérdezte, vajon mi­ért nincs itt most a tv, miért nem lehet látni egyetlen új­ságírót sem a teremben? Mennyivel mozgékonyabb pél dóul a tv is, amikor arról közvetít, hogy 2—3 földfogla­ló, törvénysértően karót ver le a földbe, mezsgyéket ala­kít ki önkényesen. De a saj­tó is napról napra hasonló esetekről számol be, mintha ez lenne a fő szenzáció. Szeretnénk hinni, hogy nemcsak a tömeges demonst­ráció, de a legilletékeseb­bek józan megfontolása is elejét veszi olyan tragédiák­nak, mely újra több becsü­letes embert taszít a nyomor szintjére, vagy kényszeríti arra, hogy az arcpirító mun­kanélküli-segélyt felvegye. Egy elfogulatlan résztvevő Életveszélyes a sziráki evangélikus templom Szülőfalujának evangélikus templomáért aggódó ol­vasónk levelét rövidített formában közöljük. Aki ismer, tudja rólam, hogy ritkán ragadok tollat, akkor sem önös, hanem szigorúan közérdekből, és leg­gyakrabban műemlékért aggódva. Most sem tagadom meg önmagamat. Mint mindenkinek, nekem is a szívemhez nőtt egy település, amely esetemben szülőfalum, Szirák. Noha már közel két évtizede elköltöztem onnan, ma is ezer­nyi szál köt oda. A község sorsát, műemlékeinek ál­lagát most is ismerem. Az ott élőknek nem újság az a megállapításom, hogy a jelenleg legrosszabb állapot­ban lévő műemlék a napjainkra életveszélyessé vált evangélikus templom. Nos, ez a szép műemlék, bár erősen dacol az enyé­szettel, pusztulófélben van. A legfőbb, legsürgősebb tennivaló az életveszély elhárítása. A templom megmentése nem lehet csak kimondottan a szirákiak ügye, annál inkább sem, mivel az ottani kis evangélikus egyház és a helyi önkormányzat kép­telen lenne a körülbelül húszmillió forintos helyreál­lítási költség előteremtésére. Országos összefogásra van szükség, vallási és feleke­zeti megkülönböztetés nélkül e templom megmentése érdekében! Amikor ezt kérem, nem feledkezem meg arról, hogy a gróf Telekiek mennyit áldoztak tudomá­nyos és egyházi célokra a haza oltárán. Aki ma a templom megmentésére áldoz, az a Wattay Borbála, Róth Johanna, Tóth Tamás és a Telekiek emlékének is áldoz. Különösen felhívnám a templom megmentése érdekében az MTA és az egykori filiák, Egyházasden- geleg, Kisbágyon, Szarvasgede, Jobbágyi, Gsécse, Erdő- tarcsa, Kökényes és Heréd figyelmét az adakozásra. De biztos vagyok benne, hogy a szirákiak mindenkitől köszönettel elfogadják a helyreállításhoz nyújtott tá­mogatást. Természetesen nem ártana, ha a műemlék- védelem is a zsebébe nyúlna, ha már eddig nem tette. Laukó László Rétság, November 7. Itp. 15. Szerkesztőségi postánk az utóbbi időben, örvendete­sen megszaporodott. Egyéni panaszok, javaslatok mel­lett, sokan azért ragadnak tollat, hogy véleményt nyilvánítsanak közéletünk, társadalompolitikánk idő­szerű kérdéseiről. Leveleink növekvő száma késztet arra bennünket, hogy azokat a megszokottnál bővebb terjedelemben ismertessük. Tesszük ezt akkor is, ha tudjuk, hogy az egyéni hangvétel nem mindenki véleményével egyezik. Kapacitásukat fordítsák a kezdésükben lévő épületekre Egy kicsit megkésve reagálok a Bátonyterenyei Vá­rosgazdálkodási Vállalat igazgatójának az Üj Nógrád- ban 1991. január 14-én megjelent nyilatkozatára. Ügy gondolom azonban, hogy a téma egyáltalán nem veszí­tett aktualitásából. A fönt említett újság „Kíváncsiskodó” rovatában többek között a következőket nyilatkozta az igazgató, melyet szó szerint idézek: „Mindezeken túlmenően felajánljuk szabad munka­erő-kapacitásunkat az intézményeknek, üzemeltetést és karbantartást vállalunk.” Ügy gondolom, bérlőtársaimmal együtt jogosan vár­juk el, hogy szabad kapacitásuk felhasználását a ke­zelésükben lévő épületek, lakások karbantartására for­dítsák, mert megítélésünk szerint volna mit javítani és felújítani rajtuk. Nem akarok tételes és hosszú felsorolást tartani, csupán néhány dolgot említek. Az épületek külső vakolata omladozik, az alagsor (pince) szigetelése nem megfelelő, a nyílászárók a pincétől a tetőig nem jók — ezek minősége takarékossági szem­pontból is fontos lenne —, a járdák minősége egyene­sen balesetveszélyes stb. Tekintettel arra, hogy a Me­ző Imre úton lakom, így a példákat is onnan hoztam. Azt hiszem, jogosan várjuk el az üzemeltetés, kar­bantartás színvonalasabb elvégzését, mert úgy érez­zük. hogy a hosszú éveken keresztül becsületesen fi­zetett lakbérekből semmit nem kapunk vissza a bér­leményeken keresztül. Csupán megemlítem, hogy az elmúlt 10—11 év alatt épületünkön — amióta a részleges felújítás megtör­tént — csak a lépcsőházi ajtót cserélték ki és a kábel- tv-t vezették be. Ezen sorokat azért írtam le, hogy az információ- áramlás és a tájékoztatás 'hitelesebb és többirányú le­gyen. Ezen levelet tájékoztatás céljából megküldöm a vá­rosi polgármesteri hivatalnak is. Szeberényi Antal Bátonyterenye, Mező Imre út 13. Kártérítés, jóvátétel — de kitől? Az utóbbi időben már csak mosolyogni tudtam egy-egy olyan' hír hallatán, hogy ilyen és amolyan dol­gokra kérnek pénzt a már pénztelen állampolgároktól. Aztán háborogni kezdtem, amikor utcára vonult köve­telni a pedagógus, a taxis, majd leállt a mozdonyveze­tő. Most egyáltalán nem a jogosságot vitatom egyet­len esetben sem, hanem a dolgok érthetetlenségét. A legjobban azonban a Politikai Foglyok Qrszágos Szövetsége (POFOSZ) kong­resszusán elhangzott köve­telési javaslat háborított fel, melyben: „ . . . minden bör­tönben töltött hónap után 11 ezer forint jóvátételt fi­zessenek. .. ” De hát uraim, meglett, felnőtt emberek, akik azért harcoltunk és harcolunk, hogy végre ne gyerekként kezeljenek bennünket, ak­kor most miért ez a telje­sen gyerekségre valló köve­telés? Kártérítéseket és jó­vátételeket követel már szinte az ország lakosságá­nak a fele. Kitől követe­li? A másik felétől? Ki fizessen? A ma szüle­tett csecsemő? Az óvodás? A kisiskolás és a diák? Az iskolát végzett, de elhe­lyezkedni nem tudó fiatal? A munkanélküli? Vagy ta­lán mi. több mint kétmillió kisnyugdíjas, akik belerok­kantunk a munkába, jnég- sem tudunk emberhez mél­tóan élni? Vajon, mi az el­múlt ötven évben — ter­mészetesen beleszámítva a háborús éveket is — nem éltünk börtönben? Ki tudja azt megállapítani, hogy ki­nek a testét és lelkét sa­nyargatta meg jobbár^ a múlt? Ki tudja, hogy a rácsok melyik oldalán vol­tak többen rabságban, vé­gezve gályarabmunkát? Nem és NEM! Ez így nem mehet tovább! A követelés oldalán már eltörik a mér­leg nyelve. Természetesen a termőföld kérdése egé­szen más dolog, mert azt azoknak kell adni, akik a leghatékonyabban megmű­velik. De milyen anyagi kárté­rítést kapjon, akinek az ávósok nem verték ki a fogát és az oroszok sem hajtották el málenkij ro­botra? Aki csak bányász­ként szívta a port megrok­kanásáig? Aki üveggyári munkásként lehelte ki tü­dejét, vagy munkásnőként lett visszeres a lába? Aki tisztességes magyar pedagó­gusként tette tönkre ide­geit? Aki 6—8 gyereket ne­velt fel és dolgoznia kel­lett a pártoskodás helyett? Kitől követeljek én jóvá­tételt, aki a gépkocsiveze­tés mostoha körülményei miatt rokkantam meg 49 éves koromban, és ma a kisnyugdíjasok kétmilliós táborához tartozom.. Attól az unokámtól követeljek jó­vátételt, aki az idén végzi el a szakmunkásiskolát és már tudja, hogy munka és fizetés nélkül kell elkezde­nie a bizonytalan „felnőtt"- életet? Ne követeljünk már egy­mástól semmit igen tisztelt és megbecsült POFOSZ- urak. Adjuk meg egymás­nak az erkölcsi elégtételt, ■ mert nehéz lenne eldönte­ni, hogy egy több évtize­des megszállás alatt (a né­metet is beleértve) kik szenvedtek többet, mivel a rácsnak és drótkerítésnek két oldala van. Mező Sándor rokkantnyugdíjas Fuvaros maffia Salgótarjánban ? Felháborító, ami szénügy­ben a salgótarjáni TÜZÉP- telepen folyik. Az, hogy ke­vés a szén, nyilván nem az itteni telep vezetőjén múlik. De az már, gondolom, igen, ahogyan a szén értékesítését végzik. Ha valami hiánycikk, annak beszerzésénél nyilván sorban állás van. Ez érthető. De könyörgöm, ne a vállal­kozó fuvaros gépkocsija áll­jon sorba, hanem a vevő. így nem az jut szénhez, akinek a legnagyobb szüksége lenne rá, hanem akinek ügyes (ne- tqlán ügyeskedő?) fuvaros ismerőse van. Már többször próbálkoz­tam a szén beszerzésével, de hiába, mert nincs fuvaros ismerősöm. Amikor még nem tudtam, hogy a szén értéke­sítése milyen rafinált módon történik. Körülbelül három hete reggel 6 órakor odaáll- tam a TÜZÉP bejáratához, 2—3 ember állt csak előttem — szén volt — gondoltam ma­gamban, milyen jókor jöt­tem, most biztos szénhez ju­tok. Teherkocsik is álltak ott bőven, így — gondoltam — a szállítás is megy majd köny- nyen. Igaz, hogy a teherau­tók nagy Vésze sofőr nélkül állt ott, főleg, akik elöl áll­tak. Akkor ért a meglepetés, amikor kinyitották a TÜZÉP- irodát és az irodai dolgozók közölték, hogy csak akkor le­het szénre befizetni, ha már a kocsira fel van rakva a szén. Szerezzünk fuvarost — oktatták ki a TÜZÉP-es iro­disták a „tudatlanokat". A sok teherkocsi-tulajdonosból — aki kocsijánál volt - senki sem vállalt már fuvart. Az egyik azzal „biztatott”, hogy esetleg március végén vagy április elején lesz szabad. Felháborodva jöttem el, azóta már a maradék sze­nünk is elfogyott. Egy hete hideg lakásba megy haza a két gyermekem, hősugárzóval melegítjük fel valamennyire az egyik szobát. Egyedülálló vagyok, tehetetlenségemben már sokszor a sírás fojtogat. Attól félek, hogy a lakásban lefagynak majd a csapok- és a radiátorok. Könyörgöm, te­gyenek valamit a TÜZÉP ilyen módon történő szénértékesi- tése ellen! Mert úgy néz ki, itt Salgótarjánban valóságos fuvarosmaffia uralkodik. (Nem állítom, csak kérde­zem: talán szövetkezve a TÜZÉP-vezetőkkel?) Mért nem a vevőnek kell sorba állnia, miért a GÉPKOCSIKNAK? Egy olvasójuk (Elnézést a névtelenségért, de félek a TÜZÉP-dolgozók és a fuvarosok retorziójától.) Mintha semmi sem tör­tént volna, mintha váll­rándítással ki lehetne tö­rölni á múltat, a hibás, gonosz cselekedetek sorát, az igazak üldözését, s az ebből fakadó nemzetron­tást. Mert, ugye. az ember nemcsak önmagáért fele­lős, hanem azokért is, aki­ket magatartásával, vonz­erejével a rossz útra vitt. A szentírásban ez áll: „Saul még mindig lihegett a dühtől, és halállal fe­nyegette az Űr tanítványa­it. Elment a Főpaphoz és arra kérte, adjon neki ajánlólevelet a damaszku­szi zsinagógához, hogy ha talál ott férfiakat és nő­ket, akik ezt a tanítást kö­vetik, megkötözve, Jeru­Megifiink a damaszkuszi úton zsálembe hurcolhassa őket...” Térjünk vissza a da­maszkuszi útra. Mert Saul. azaz Pál megtérése nem ment máról holnapra. Az Űr megbüntette és három évig vezekelt a sivatag­ban. A damaszkuszi úthoz nem csak a „pálfordulás”, hanem a bűnbánót is hoa- zá tartozott. És napjainkban? Ja kérem, „az élet nem habos torta” — mondta Vi­rág elvtárs Józsinak a gát­őrnek. Meg ugye a nem­zetközi helyzet is fokozó­dik. Mert már senki sem tréfál. Az állattenyésztők sem, de a tejtermelők sem. A hűtőház vezetője is szét­tárja előttünk a kezét: „nincs hely, kérem.” Kun­cog az áfész-átvevő is, hát nincs pénz, emberek, ad­ják olcsóbban, vagy egyék meg. A pénzügyi hivata­losság sem várakozik, nincs kedve viccelni ve­lünk. A polgármesterek sem tréfálkoznak, inkább lemondanak a nehéz gon­dok láttán. S a rémhírterjesztők?! * Mihelyt egy kis nyuga­lom volna, azonnal akad egy hivatalos úr, aki doku­mentumokat ad közre, név­sort olvas, aztán- eltűnik a botránykavarta ködben. Dagad a botrány, terjed a rémhír. Ne mondjuk már, hogy ez a véletlen műve! De miért nem merjük magvallani: becsaptak, el­hittünk sok mindent, de most már tisztán látunk. Fordítottunk a köpönye­gen, rátérünk egy igaz útra, s így azonos kategó­riába kerülünk azokkal,' akiket nem lehetett min­denben megtéveszteni. Dobrocsi Pálné OLVASÓINK ÍRJAK

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom