Új Nógrád, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-25 / 47. szám

4 LÁTÓHATÁR 1991. FEBRUÁR 25., HÉTFŐ Ne féljünk a dinoszauruszoktól! Ufó-glasznoszttyal az elhallgatás ellen Interjú Hargitai Károly íróval Mit tegyünk akkor, ha éjfél után felriadva azt tapasztaljuk, hogy kis zöld emberkék állják körül ágyunkat, majd rémült sikoltozá­sunk következtében kísértet módjára átlebbennek az ablaküvegen? Vagy, ha késő este egy elhagyott mellékúton hirtelen szemkáprázta­tó fénysugár vágódik a lábunk elé, s valami ellenállhatatlan erő vonz bennünket egy különös szerkezet felé? Nos, ijedtségre semmi okunk, hiszen csak ufólények vetették ki ránk hálójukat, tőlük pedig nincs mitől tartanunk. Legalábbis így vélekedik Hargitai Károly, a hazai ufókutatás ismert szakértője, aki meglepő módon korábban maga sem hitt abban, hogy az azonosítatlan repülő tárgyakat földön kívüli lények irányítják. Majd eljött 1980. szeptember kilencediké. — Este nyolc óra körül egy ha­talmas gömböt pillantottam meg budai házam erkélyéről — eleve­nítette fel a maradandó nyomot hagyó emléket Hargitai Károly. — A barnásvörös színű alakzat hangtalanul repült, majd derék­szögben jobbra fordult. Ugyanezt tette az a másik két gömb is, amely valamivel később bukkant fel az égen. Mindez nyilvánvalóvá tette számomra, hogy nem földi erede­tű objektumokat láttam. Ettől az időponttól kezdődően foglalko­zom komolyan az ufójelenség­gel. — Ön gyakorta hivatkozik arra a közel negyven évvel ezelőtti bejelentésre, amelyben hivatalo­san is elismerték az ufók létét. — Ez kétségkívül igaz. Wa­shingtonban, 1952. július 25-én éjszaka tizenkét ufó jelent meg a Fehér Ház és a Capitolium felett, s ennek következtében mozgósítot­ták az amerikai légierőt. A bekö­vetkező tűzharcban az egyik ufó megsérült, egy darab le is tört be­lőle, ezt később meg is vizsgálták. Két nappal később az Egyesült Államok magas rangú tisztje hi­vatalosan is elismerte a történte­ket. — Mégis, az azóta eltelt időre sokkal inkább a tagadás és az el­hallgatás a jellemző. Miért tabuté­ma még ma is sokak számára az ufójelenség? — Erre a kérdésre sokrétű vá­lasz adható. Bizonyára sokan tar­tanak a pánikhangulattól, ami tör­vényszerűen bekövetkezne, ha elismernék a földön kívüli lények létezését. Ugyanakkor az sem vi­tás, hogy az ufonauták léte meg­kérdőjelezi egész civilizációnk értelmét, bebizonyosodna, hogy ötezer éve tévúton járunk. — Egyáltalán milyen lények ezek az ufonauták? — Akikről legtöbbször szó esik, azok dinoszauruszok, tehát rendkívül fejlett gyíkok. Földün­kön ezek az őshüllők több mint százmillió évvel ezelőtt rejtélyes módon kihaltak, s ezzel megszűnt annak a lehetősége, hogy az evo­lúció rendjének megfelelően ér­telmes lényekké váljanak. Más bolygókon viszont ez megtörtént. Persze, mindez nem jelenti azt, hogy másutt esetleg ne alakultak volna ki más formák. — Barátságosak, avagy barát­ságtalanok velünk szemben ezek a „dínók”? — Valószínűleg olyan magas tudati és intelligenciaszint jel­lemzi őket, hogy esetükben nincs értelme érzelmi vonatkozásokról beszélni. Az biztos, hogy nem mészárolják le az embereket, nem ölik le az állatokat, s nem irtják ki a növényvilágot. Ez a tevékeny­ség egy másik értelmes lényre jel­lemző... — Vajon miért érdekes szá­mukra a Föld, mit adhatunk nekik mi emberek? — Ezt nagyon sokan szeretnék tudni. Ha meg akartak volna ben­nünket semmisíteni, azt már ré­gen megtehették volna. Én azt hiszem, hogy egyrészt tanulmá­nyoznak bennünket, méghozzá természettudományos precizitás­sal, másrészt figyelik, hogy mi történik a bolygónkkal. Mivel növényevők, nem mellékes szá­mukra a földi növényvilág. Az sem kizárt, hogy szaporítóanya­gokat visznek nőktől és férfiaktól egyaránt, saját fajuk felfrissítése céljából. — Véleménye szerint szándé­kukban áll megállítani azt az ön­pusztítást, amit az ember visz végbe a Földön? — Lehetséges, de ugyanígy az ellenkezője is elképzelhető. Hi­szen ha elpusztítjuk önmagunkat, legfeljebb távoznak tőlünk, egy lakott bolygóval odébb. — Hargitai Károly számos könyvet írt az ufórejtélyről. Adat­gyűjtései, kutatásai alapján mi­ként vélekedik: közel jutott a titok megoldásához? — Egyelőre még csak része vagyok ennek a jelenségnek, azaz az ufó-glasznoszty folyamatának. Az csak a bevezetőben említett véletlennek köszönhető, hogy engem az emberek jobban megis­mertek. mint más ufókutatókat. Eddig ebben a témakörben négy könyvem jelent meg, most jön az ötödik, de a tárgya hadd legyen meglepetés. Szeri Árpád POPSAROK Stevie Salas a mai rock két ter­mékenyítő irányzatának kereszte­ződésében áll, minden bizonnyal az eljövendő évek egyik'meghatá- rozó figurája lehetne (lesz?). Egyértelmű — ez zenéjéből jól kitűnik —, hogy a heavy metal megújítása mellett van: azt a színt, hangzást, technikát képviseli, melyet heavy funknak, vagy funk- metalnak nevezhetnénk. A feke­ték már sok-sok év óta lényegében könnyed, gazdagon díszítő zenei gondolkodását és előadásmódját beledolgozza a fehérek robajos, és a nevével találóan jelzett és jel­lemzett nehéz muzsikájába. Két kultúrát házasít össze — s talán a legkiválóbban ő ezen tendencia még nem túl népes táborában — két kultúra házasságának gyü­mölcse, hiszen* édesanyja mexi­kói, apja pedig indián. A másik termékenyítő irányzat a húsz év után feléledt, felélesztett Jimi Hendrix-kultusz. Érdekes Salas állásfoglalása a dologban, mert bár ő tudja a legki­válóbban az új Hendrix-követők és tanítványok közül azt a muzsi­kát — ha úgy tetszik — reprodu­kálni, amely a nagy Voodoo Gye­reket 1968-ban a drogok felrepítő hatása mellett az egekbe, a sikerek gyönyörű paradicsomába emelte, mégis: tagadja, hogy Jimi Hend­rix a mestere. Hogy is Jehetne az, mikor két éve ha hallgatja, s egyébként is csak egyetlen lemeze van tőle. Nem, nem mondja —, de ha már a formáló hatásokra ki­DÍSZTÁVIRAT Cöccének Bárnába! 17. születésnapod alkalmából sok örömet, boldogságot kíván. Apuci. / Az Ernst-gyüjtemény önarcképei 1912-ben nyitotta meg a közön­ség számára magángyűjteményét a máig nevét viselő múzeumban Emst Lajos, aki, műgyűjtőként és kiállításszervezőként beírta nevét a magyar művelődéstörténetbe. Emst Lajos egy személyben volt a hagyományok és az új törekvések támogatója. Azt a szerepet töltötte be a képzőművészetben, mint a Nyugat folyóirat az irodalomban — vélekedik egy mai méltatója. Rá is emlékezik a Budapest Galéria legújabb kiállítása, amely Önarcképek Emst Lajos gyűjtésé­ből címet viseli. És 120 művé­szarcképet mutat be a 19. és 20. századi festőktől. Emst Lajos mindenekelőtt a magyar történeti, művelődéstör­téneti és képzőművészeti értékek iránt érdeklődött. A jó szemű, biztos ízlésű gyűjtő mindenféle magyar vonatkozású emlékre „vevő” volt, de különösen magyar történelmi festményekben és mű­vészarcképekben volt gazdag a gyűjteménye. Saját maga számára csak magyar vonatkozású anya­got vásárolt, miközben múzeumá­ban szívesen állította ki a barbizo- ni festők, Manet, Renoir, Degas, Cezanne, Rodin műveit. És neki köszönhető, hogy számos magán­gyűjtő ekkor, az ő kiállításairól és az ő rábeszélésére vásárolt a ma már felbecsülhetetlen értékű al­kotásokból. Akkor még viszony­lag olcsón hozzá lehetett jutni ilyen képekhez! Jelentős szerepet vállalt abban is, hogy ismeretlen festőket, szob­rászokat kiállításokkal vezessen be a művészeti életbe. Lázár Béla közreműködésével több mint 300 kiállítást rendezett 1937-ben be­következett haláláig. E tárlatok­kal és aukciókkal meghatározó szerepet játszottak a kor művésze­ti életében, a közönség képzőmű­vészeti kultúrájának kialakításá­ban. Emlékkiállítással tiszteleg­tek Csontváry, Rippl-Rónai és Derkovics zsenijének. Bemutat­ták Munkácsy, Székely Bertalan, Mészöly Géza, Paál László ké­peit. Az általa szervezett kiállítá­son ismerte meg a közönség Szi- nyei Merse Pál, Ferenczy Károly, Iványi Grünwald Béla, a nagybá­nyaiak, a MIÉNK művészcsoport munkásságát. Kiállításain, gyűjteményében csak a minőségét méltányolta. Halála után hat és fél ezer műtár­gyat hagyott hátra. Gyűjteményét — még életében — 1912. és ’32. között az Emst-múzeumban őriz­ték, majd a művek egy része letét­ként a Szépművészeti és a Nemze­ti Múzeumot gazdagította. Emst Lajos gyűjteménye a magyar művészarcképekből, önarcképekből, karikatúrákból, a 17. századtól az 1930-as évekig terjedt, és mintegy 800 darabból állt. A kollekció egy részét az a dr. Virág Péter vásárolta meg, aki a mostani kiállításra kölcsönözte a kisméretű, ám annál jelentősebb képeket. Ritka alkalom ennyi művész­portrét együtt látni, és ritka alka­lom egy híres magángyűjtemény legjavát egy kiállítás keretében megismerhetni. Kár lenne elmu­lasztani a március 5-ig kínálkozó alkalmat. (kádár) A Stevie Salas színkód váncsi a világ, hát Eddie van Ha­len neve szóba jöhet. No, és Van Halen ugyan kinek köszönhet nem is keveset?! Úgy bizony: a Voo­doo Chile-nak, a Sámángyerek­nek, a lélekgyönyörködtetés (pszikedelia) nagy fekete varázs­lójának, kinek ereiben szintén folyt némi indián vér —•: Jimi Hendrixnek, akit Van Halenből meglehet ösztönösen, de nagysze­rűen kiérzett és megfogott. A Jimi Hendrix Experience háromtagú volt. Ugyancsak há­romtagú a Stevie Salas Colorcode (színkód): gitár, basszus, dob. Salas bejárta Kaliforniát, hol itt, hol ott bukkant fel és játszott hosszabb-rövidebb ideig külön­böző zenekarokban, 1985-ben pedig Los Angelesbe ment abban a hiszemben és reményben, hogy zenészi ambícióit ott maradékta­lanul kiélheti, tehetségét minden további nélkül kamatoztathatja. Igen ám, csakhogy ez nem ment máról holnapra, s előbb a nélkülö­zés idejét is át kellett vészelnie. Egy éjszakát például épp egy stú­dió garázsában meghúzódva akart eltölteni, amely stúdióban — mit ad isten? — nem más mint George Clinton funk nagymester készítet­te felvételeit. A véletlen még azt is úgy hozta, hogy Clinton rátalált a nyugovóra térő Stevie-re, akinek szeméből persze rögtön elszállt az álom, és mihelyt tehette, bemutat­ta tudását a hangszerén. A mester­nek tetszett, amit hallott, zeneka­rába fogadta a fiatalembert, sőt később kollégája Bootsie Collins figyelmébe ajánlotta, aki egyene­sen belebolondult Salas játékába. Hát csoda, hogy a funky az egyik fő erőssége ennek a muzsikusnak? És hogy a kép egy fokkal teljesebb lehessen, meg kell említeni, Was not Was-zal is dolgozott. Feltehetőleg azért is, hogy mi­nél többen lássák, hallják és meg­ismerjék a Colorcode-ot, elvállal­ta, hogy Joe Satriani előzenekara lesz egy amerikai koncertkörúton. Nem volt veszélytelen vállalko­zás ez, ha belegondol az ember, hisz Satriani közönségének nem kis része lelkes aspiránsokból, hozzáértőkből, zenészekből áll, akik így vesznek gitárórákat a „tanár” úrtól, így járnak hozzá továbbképzésre. Végül azonban úgy alakult, hogy — legalábbis a zenei oldalt és nem a virtuozitást tekintve — Satriani vezethette volna be a Colorcode műsorát. A Stevie Salas Colorcode eddig egy nagylemezt adott ki. Az Island cégnél, 1990-ben, külön cím nélkül. Amit felvettek rá, jó, kellőképp tömör, lendületes zene, és még a legigényesebb kritikusok szerint is — meg van benne az az erő, és főként szabadság, felsza- badultság, ami a legjobb triók já­tékát, stílusát és hangzását mindig is jellemezte s kell, hogy jelle­mezze. A színkód egyelőre abban ugyancsak páratlan, hogy egy­szersmind nagyszerű rockmuzsi­kát és igen jól táncolható zenét is játszik. Vass Imre Zsebnaptár Gyermekpártiak Indiánkönyv írására készül valaki Pesten. A nevére nem emlék­szem, a tervről a rádióban hallottam: az örök idealisták gyűjteménye lesz, ha elkészül az első nagy magyar indiánkönyv. Csupa olyan mai felnőtt szerepel benne, aki valamikor indián volt (abban a gyerekes értelemben), és máig megmaradt indiánnak-gyereknek, hiába hullott ki közben a haja. A felnőtt indiángyereket az különbözteti meg a felnőttől, hogy hisz az ember-ember-természet-világ megbonthatat­lan egységében és ezt a hitet át is akarja adni örökké, valahol, valakiknek, lehetőleg mai gyerekeknek. Ezt nevezik a bölcs felnőttek kiscserkészi hitnek. Ülünk hárman a kék órába hajló délutánon a salgótarjáni bánya- múzeum igazgatói irodájában. Jelen vannak: Kicsiny Miklós, Antal András keramikus és e sorok írója. Arról beszélünk, hogy az első (második, harmadik?) döbbenet után, amikor úgyszólván minden „lebontódott” körülöttünk, az is, ami jó volt és az is, ami nem — szóval, hogy most egyre többen vagyunk megint, akiknek hiányzanak a gyerekek!, a fiatalok, hiányzik a közös munka, a csapatszellem, persze nem a csapatzászló és nem a seregszemle. Nem feltétlenül. Egyre többen lehetünk (vagyunk is hitünk szerint), akik gyermek­pártiként — indiánként—újra elkezdik számba venni a lehetősége­ket. Nem figyelve a zordon figyelmeztetésekre, hogy nincs pénz, meg hogy bezárnak a művelődési házak. Most jön el az ideje újra, úgy tűnik eme optimistáknak, az indián- időknek. Mit lehet tudni? Alapítványt, pályázatot nyerni, szerezni. Lehet kérni, csak az a fontos, hogy mire és az, hogy ki kéri, és persze az is, hogy Honnan. S ha már ez együtt van, miként itt megesik a Bátonyterenye Barátinak Köre környékén —, akkor mi a további teendő, ha nem tudunk vagy nem akarunk belenyugodni néhány do­logba. A cselekvésképtelen helyzetbe, a tehetséges gyerekek végér­vényes elvesztésébe, a fiatalok tömeges videovilágba szűkülésébe. A terv zseniálisan egyszerű. Létre kell hozni egy alkalmas bázison (például Kisterenyén, a kastélyban vagy a bányász művelődési ház­ban vagy bárhol) azt a felnőtt kart, amelyik együttesen kidolgozza egy folyamatos ,,tábor" tervét és működésének technikáját. Tizennyolc idealista elég. Ez a tizennyolc (ami persze elvi szám) eddig is arról volt ismert, hogy gyérekpárti, neveléspárti, átadó-beoltó típus. Sok­kal több van ilyen, mint a pártharcokba keseredettek gondolnák. Először a legszűkebb környezetben kell kezdeni, a kastély vagy mű­velődési ház környékén megtalálni azokat a gyerekeket, akik a vers, a zene, a rajz, a tánc, a játszás, a színpad közelébe vonhatók. Mindez ingyenes is lehet, azért van az alapítvány (ha már van). Később kisebb-nagyobb körből újra meríthet az optimisták kara és újabb optimisták is érkezhetnek. Megyei, regionális gyermekművészeti szemle, bemutatósorozat a vége. És kezdődik élőiről. Szolnokon Mathias Rex Tehetségpártoló Társaság alakult. Ott is vannak indiá­nok. (T. Pataki) Gulácsy Lajos: Önarckép

Next

/
Oldalképek
Tartalom