Új Nógrád, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-08 / 6. szám
4 tinnnnu LÁTÓHATÁR 1991. JANUAR 8., KEDD ^VVélemény Haláli történetek az életről Ötvenöt esztendővel, tucatnyi kötettel, megszámlálhatatlan publikációval — köztük színpadra került drámákkal — a háta mögött mutatkozott be az Új nyitott könyv „lapjain” a debreceni illetékességű Tóth-Máthé Miklós. Novelláinak „tévéfilmesített" változata közel annyit tett ismertsége érdekében, mint egész eddigi munkássága. Számos pályatársához hasonlóan, ő is különös sorsú író, hisz színészi diplomával it zsebében, évtizedes színházi pályafutás után sodródott a szellemi szabadfoglalkozásúak táborába. 1971 óta van jelen a magyar irodalomban, de a nagy nyilvánosság előtt most, ezzel a szerepléssel debütált igazán. írásai alapos életismeretről tanúskodnak. jó szemű megfigyelőre vallanak. Előszeretettel jelenít meg mai, úgynevezett köznapi embereket, a környező valóságból ellesett szituációkat, viszonylatokat. Hősei azonban valamiben mégiscsak különböznek a nem létező átlagtól, mint ahogyan a — néhány találó tollvonással felvázolt — konfliktushelyzetek is jobbára eltúlozva, valamilyen csattanóra kihegyezve oldódnak meg nála. Eszközrendszerében egyaránt használja a realista, részletező ábrázolásmódot, s az abszurdba hajló iróniát. E sajátosságokat jól példázza a tévében megelevenedett négy novellája is. Valamennyi a saját nemüktől is elidegenedett emberekről szól, akik az élet furcsa fintorai következtében kerülnek tragikomikus helyzetekbe. Kedvenc — és sajnos, egyre aktuálisabb — témája a generációk, a különböző nemzedékek egymáshoz való rossz viszonya, az öregek, az elesettek kiszolgáltatottsága. Összeszoruló torokkal lehet csak nézni, amint az unoka kényelme, a műholdról televíziózó család komfortja érdekében a kivén- hedt fotellel együtt utcára teszik a „hasznavehetetlen” nagymamát is. (Lomtalanítás.) Hiába az ébredező lel- kiismeret-furdalás, a fiatalokat semmi sem menti az embertelenség vádja alól. Egy másik nagyszülő is hasonló traumát kénytelen megélni, azzal a különbséggel, hogy ő legalább kikerül az utcára, s mint gyengén látó, élvezheti a járókelők segítségét, legalább vadidegenekkel kibeszélgetheti magát.. (A fehér bot.) Másféle alávetettség rabjai élnek a lakása minden négyzetcentiméterét áruba bocsátó uzsorás főbérlő házában. (Befőttek.) Nem csoda, hogy az első adandó alkalommal, a gátlásokat felszabadító szeszmámorban a házsártos asszonyság legféltettebb kincsét, az akkurátusán kezelt spájzot verik szét. A hiszékenység és a hirtelen támadt szerelmi vágy áldozata lesz az a férfi, akit forrónadrágos hajnali látogatója kirabol. (Haláli történet.) Mihály fi Sándor rendezése atmosz- férateremtően láttatja Tóth-Máthé Miklós keser-édes világát, érzékelteti fanyar humorát, szatirikus hajlamát. A szereplők ismert, de viszonylag keveset foglalkoztatott színészek (Hollay Kálmán, Peremartoni Krisztina, Rák Kati, Szirtes Ági stb.) közül kerültek ki, akik igyekeztek jól élni az adódott lehetőséggel. A rendező érdeme, hogy ismét foglalkoztatta az éltes korú Patkós Irmát, a mai magyar színművészet nagy értékét, aki megejtően formálta meg a támaszra szoruló, emberi szóra éhes öregasszonyt. E bizarr történetek nyilván nem tetszenek mindenkinek egyformán, de jó néhány — a groteszk iránt fogékony — nézőt minden bizonnyal arra inspirálnak, hogy az író eredeti műveit is kézbe vegyék. S vajon nem ez-e az Új nyitott könyv-sorozat egyik legfontosabb küldetése?! — csongrády — Koós János és a magyar nóta Egy kicsit meglepett, amikor Koós János tavaly megjelent új lemezén és kazettáján magyar nótákat énekelt. — Csak nem lett hűtlen a tánczenéhez? — - kérdeztem tőle. — Szó sincs róla! Én ma is táncdal- énekcs vagyok. De az az igazság, hogy mindig is szívesen nótáztam. Olykor már a tévében is énekeltem magyar nótát. — Mégis, miért a lemez, a kazetta? — Régi tervem volt egy magyamó- ta-lemez. Most adódott a lehetőség. A Média Kiadó keresett meg az ötlettel. Kész anyagot tettek elém. Én meg nem tudtam nemet mondani. Igaz, kedvet is éreztem hozzá. így aztán rekordgyorsasággal, két nap alatt állt össze a felvétel. Tizennyolc nótát énekelt lemezre ifjú Sánta Ferenc és cigányzenekara kíséretével. Olyanokat, mint a címadó Nem tudok én megjavulni, józan ember lenni kezdetűt, aztán betyárdalokat, erdélyi nótákat. Beszélgetésünk alatt halkan szólt a zene. Természetesen a magyamóta- kaz^ttáról. — Úgy érzem, szívesen énekelte ezeket a dalokat. És valahogy sajátos módon, nem úgy, ahogy a klasszikus magyamóta-énekesek szólaltatják meg a dalokat. — Jól hallja! Valóban nem a kitaposott utat jártam. Nem hagyományos módon énekeltem. Nem a szép hangzásra törekedtem, hanem a szívből jö.vő, átélt dalolásra. S igaz, hogy eddig ismeretlen oldalamról mutatkoztam be, de azért ez az énekes is én vagyok. Megszólaltattam kedvenc dalaimat — a Születtem a Kiskunságon, a Százados úr levelem van, a Józanságra nagy bennem az akarat kezdetűt. Az a véleményem, magyar nótákat csak az tud jól énekelni, aki átéli, magáévá teszi a gondolatot, amelyet e dalok hordoznak. Ezek a szövegek mind nagy történeteket mondanak el — olykor mély drámákat, sorstragédiákat — életről, halálról, szerelemről, szülőkről, hűtlen kedvesről. katonaságról. Máskor könnyedebb hangot ütnek meg, de mindig az élet apróbb, nagyobb gondjaival foglalkoznak. — A dalok jó része borról, mulatozásról szól. Nem gondolja, hogy azonosítják majd a mulatós Koós Jánossal? V'iii tacaünm. muLMiit is N/ívcsen mulatok magyar nóta és persze jó bor mellett. Apám is mulatós ember volt. Ma is emlékszem, amikor felemelte a poharat, mindig azt mondta. Isten áldja meg. aki kitalálta (a bort). Tőle tanultam a magyar nótákat. S ha meghallok valahol hat-hét cigányt játszani, nehezeitire esik, hogy ne énekeljek velük. — És mi lesz a tánczenével, a népszerű Koós-dalokkal? — Természetesen folytatom. Most is sűrűn fellépünk országszerte a feleségemmel, Dékány Saroltával. Gyakran kapunk külföldi meghívást is, legközelebb tavasszal Ausztráliába készülünk. K. M. Tárgyilagos, hiteles beszámolót! Tisztelt névtelen aggódó! „Zsákutcába hajtott a képviselőtestület?” címmel az Új Nógrád január 4-i száma közli az Ön névtelen levelét. Elsősorban arra válaszolok, ami minket hetünket, és ezen belül személy szerint engem is érint, nevezetesen arra, amit a nyugodt erőtől (MDF) kér számon. ,,... már vitázni sem tud.” Mi nem vitatkozni, hanem a város közös ügyeiben a helyes döntések érdekében felelős véleményt nyilvánítani és érvelni akarunk, és ezt is tesszük. Öncélú vitát mi soha nem kezdeményezünk és ilyenben nem szívesen veszünk részt. „... Nyelvészkedni annál inkább.” Meggyőződésem, hogy nyelvünk szabatos használata mindenkitől elvárható, aki nyilvánosság előtt szól, így a képviselő-testületi tagoktól is. De úgy vélem, itt másról van szó. Önnek nem tetszik — hadd vegyem ezt magamra —, ha szót emelek egyes jogi fogalmak helyes használata érdekében. Ez pedig pont a „profizmust” segíti, amit Ön az egész testülettől kér számon. Egyáltalán nincs kudarcélményünk, sőt sikerélményünk van. Amennyiben nem csak az „úton-útfé- len beszélik” kétes forrásra alapozná véleményét, úgy azt is tudnia kellene, hogy eddigi rövid működésünk során több fontos gazdasági kérdés bizottsági munkájába vettünk részt, melyet a testület elfogadott, sőt az Ön által egyedüli szakértőinek minősített hatos csapat is megszavazott. Végezetül pár rövid megjegyzés. Negyven éve tudom, hogy a közigazgatás szakma, és ezen ismereteim birtokában végzem képviselői munkámat. A polgármestert — mint ez köztudott — nem egyedül a levelében legnagyobb pártnak nevezett párt adta, hanem megválasztása éppen a hatos csapat szavazatán múlott. Cirkuszt és gyomorrontást emlegető írásából az derül ki, felületi jelensémsmBi geket célzatosan és a hatok javára elfogultan köt csokorba, és nosztalgiával gondol arra a testületre, mely évtizedeken keresztül csak eszköz és egyszerű szavazógép volt. Abból, hogy Ön „hallani” és „beszélik” alapon névtelenül a nyilvánosság elé tárja véleményét, arra lehet következtetni, hogy profinak tartja magát. Ebben az esetben pedig ismernie kellene a demokratikusan működő önkormányzatiság lényegét. Végül nagyon sajnálom, hogy a szerkesztőség, mely táviratilag üdvözölte a megalakuló városi önkormányzatot, eddig hiteles, tárgyilagos beszámolót még nem közölt a testület munkájáról. Inkább helyt ad olyan névtelen levélnek, mely meglehetősen demagóg stílusban azt sugallja, hogy a huszonhét tagú testületből, a hatfős csapat kivételével, csaknem mindenki alkalmatlan. Az írás önmagát minősíti. Úgy gondolom a közvélemény nem ezt várja az ÚJ NÓGRÁD-tól. Véleményemhez én a nevem is adom. Dr. Várkonyi József Salgótarján képviselő-testületének tagja Csúfság és figyelmesség Mátramindszent. A váratlanul tavasziasra váltott délidőben gyorsan enged a fagy. Most látszik, milyen kedves a bátorító napfény: ajtók nyílnak, s. a kis mátrai falu utcáin feltűnő alakók lassítják le lépteiket. A percek mintha együtt tétováznának a bolt mellett- ráérősen ácsorgó bácsikával, a kutyát sétáltató!!) férfival, aki — napfény ide vagy oda — lehajt egy kupica lélekmelegítőt a falatozó pultjánál. S lám, a tévé, a video, a magnó mellől kisorakoznak a fényre a vakációzó gyerekek is. Lustán ácsorognak a kul- túrház ajtajánál, élvezik az édes semmittevést, amíg meg nem jelenik egy nagyobb fiú légpuskával. Persze, egyszeriben ő lesz a sztár. Mozgásba lendül a kis csapat, lövések csattannak... . A szemközti buszváró falán figyelmeztető tábla kissé szokatlan felirattal: ,.A vadászati szezon idején — szeptember 31 -tői január 31-igaz erdőben járni tilos és életveszélyes!” — Ez a körültekintő figyelmesség a helyi vadásztársaságot dicsérj. Csak ne látszana innen pár méterre az a jókora ütéssel megcsúfolt, csupa repedés barázdálta árva telefon- fülke... Régi falusi sírkövek Idegen tájon barangolva szívesen merülünk el a látvány szépségében. Ismeretlen városban, faluban felkeressük a jeles történelmi helyeket, kedvünket leljük a műemlékekben, a népi építészet és iparművészet gyérülő alkotásaiban. Vannak azonban a településeknek olyan, azokhoz szervesen hozzátartozó részei, amelyek kiesnek az országgal ismerkedők érdeklődési köréből, holott bízvást állítjuk, megérdemelnék a figyelmet. Ezek a falvak, városok múltját kiegészítő temetők. Mert, bármilyen szokatlanul hangzik, ezek tárgyi emlékeikkel mégiscsak hozzátartoznak a települések történetéhez. Nem véletlenül igyekeznek az utódállamok a történelmi Magyarország elcsatolt részein tudatosan megsemmisíteni az ősi magyar sírkerteket, átfaragni a sírköveket, mint — hogy csak egyet említsünk — Kolozsvár Házsongárdi temetőjében, hiszen emlékek nélkül népeknek híre csak árnyék. A magyarság kezdetben kopjafát állított halottai sírhalma fölé. A XVI— temetők nemesi és polgári sírjait jelölik. Ezek példája nyomán terjedt el a paraszti sírkőfaragás. Szegényebb vidéken kezdetben házilag készítették az alig megmunkált, egyszerű kő síremlékeket. Különösen a kőfaragásban panált katolikus változatai is vannak, mint Balfon 1730-ból és Káván 1770- ből. A tehetősebbek, igényesebbek hamarosan hivatásos kőfaragókra bízták hálóztaik sírhalma fölé állítandó A Balatunfuredhez tartozó Balatonaracs református temetőjében különböző sírkőtípusok 1859-, 1861- és 1873-ból. Fiatalon elhunyt balatonfüredi színésznők feküsznek alattuk. A XIX. szazad első felének jellegzetes kő, illetve vörösmárvány síremlékei a monori református temetőből XVII. századi refomáció-ellenrefor- máció idején a protestánsok megmaradtak az ősi szokásnál,-ellenben a katolikusok, megkülönböztetésül fa-, majd kőkeresztet kezdtek sírjelként alkalmazni. A kőből faragott sírkeresztek fennmaradt legrégebbi emlékei a XVIII. századi falusi és* mezővárosi raszti hagyományokkal bíró vidékeken, mint a Balaton-felvidéken, Zemplénben, Borsodban találhatók leginkább nem sírkőfaragó iparossal készíttetett, egyszerűbb megmunkálású sírkövek. Ide sorolhatók a leginkább ismert szív alakú sírjelek Balatonudva- riból, amelyeknek kereszttel kombifejfák készítését, amelyek XIX. századi példányai barokk, rokokó, majd klasszicista díszítményt kaptak, s idővel beleépítették a keresztet obeliszk- be, oszlopba, felül félkörívvel vagy háromszöggel (timpanonnal) lezárt, domborított omamentikájú téglatestbe. A legöregebb nyilvántartott sírkő a baranyai Nagycsányon áll (vagy állt még az ötvenes években): 1651-ben faragták. A többi jóval később készült, így Nagykőrösön 1753-ban, Karancs- keszin 1770-ben, Mezőtúron 1780- ban, Lövőn 1786-ban, s ez egy kirurgusé, Fertőszentmiklóson 1787-ben, 1790-ben és Felsőbüki Nagy Fáié 1799-ben. 1792-ből Galgahévízen, 1793-ból Perbálon található síremlék. A XIX. századból már jóval több és művészi értékű sírkő maradt ránk, mint például Tállyán Lavotta János zeneszerző érdekes sírköve 1831-ből, Dugonics Andrásné 1847-ből Szegeden, Katona Józsefé 1861-ből Kecskeméten és még sorolhatnánk. Mindmegannyi históriai és műtörténeti érték, s megérdemelnék a nagyobb figyelmet, ; gondoskodást, amíg nem késő! Dr. Csonkaréti Károly
