Új Nógrád, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-02 / 1. szám
1991. JANUAR 2.. SZERDA RÉTSÁG ÉS KÖRZETE 5 ;Az al^ópetényi bolt (még) megvan Tibeti kultúra Alsópetényben A művész helyett művei beszélnek A vagyonvédelemhez hozzátartozna az is, hogy ha már külön őrrel nem ügyelhetnek értékeikre, legalább valami kerítésféle körülvenné a megőrzésre szánt értékeket. Jelen esetben a göngyöleget. A képen látható üzlet mellől ugyanis már emeltek el üres üvegeket tartalmazó ládákat, mégpedig szép számmal! Hogy ezt mikor teszik meg újra, az kizárólag attól függ, mikor kerülnek pénzszűkébe a korábbi látogatók, vagy az újak. Mert ez bekövetkezik, az szinte biztos! A lényeg, hogy legutolsó hírünk szerint a bolt még megvan. Alsópetényben is... Kevés embert lehetne találni kicsiny hazánkban, aki beszél tibeti nyelven. Sőt, mi több, egyben lelkes híve is, a nálunk kissé egzotikus kultúrának, ráadásul művelője is egyben, művészetében zömmel a buddhista törekvésű kultúra van jelen. Bár Nóg- rád az ország második legkisebb megyéje, mégis rendelkezik ilyen „csodával”. A halk szavú fiatal művész, Lengyel Zoltán alsópetényi otthonában mindez együtt található, mely lakás középeurópai halandók számára meglehetősen misztikusnak hat. Mintha a csodák, mesék birodalmába érkeztünk volna... A helyiségekben található ikonok, falfestmények, saját készítésű szobrocskák jelzik: gazdájuk nem gyömöszölhető be a kultúra megszokott skatulyáinak egyikébe sem. — Hogy veszi valaki a fejébe, hogy egy ilyen távoli nép kultúrájával foglalkozzon? — Pontosan úgy, mintha más kultúrával tenné mindezt. Valahogy mindig vonzódtam a hazánkban kissé szokatlan kultúrához, s mivel az ELTE kelet-ázsiai szakán belül B szakként lehetett foglalkozni Belső-Azsiával, hát én belevágtam, esti tagozaton. — Talán nem lepi meg a kérdésem: meglehet ebből egyáltalán élni? Vagy ezenkívül foglalkozik mással is? — Természetesen. Eredetileg dekoratőr vagyok, bár a művészet háttérbe szorította ezt a foglalatosságomat. Fényesen élni egyikből sem lehet, de az embernek örömet okoz, ha azt csinálhatja, amihez kedve, érzéke van. Ez nálam szerencsés találkozás. — Kinél tanult, s van-e tudomása arról hányán kötelezték el magukat e távoli nép művészete iránt? —.Térjék doktor úrnál volt szerencsém tanulni, aki elég nagy szaktekintély ezen a területen. 1985- től 88-ig tanultam nála néhány társammal. Hát mit mondjak nem voltunk népes csoport. Összesen, ha háromszázan vagyunk ilyen „csodabogarak”. Már van olyan közösség is Magyarországon, — 1989 szeptemberétől működik — mely terjeszti a tibeti népi kultúrát. — És mindezt milyen eredménnyel? — Hát nem eredménytelenül, ezt a dalai láma 1990 tavaszán külön is méltatta, amikor Magyarországon járt. Még tibeti tanítót is küldött nekünk. — Akkor ön már látott tibeti embert. Valóban hasonlítanak a kínaiakra? — Nem, ez alapvető tévhit. Talán meglepi válaszom, de inkább szegedi kún parasztra hasonlít az átlag tibeti ember. Érzésvilágukat azonban szinte össze sem lehet hasonlítani egyetlen európai népével sem. Értékrendjük is teljesen eltérő a mienktől. Lengyel Zoltán nem túl bőbeszédű ember. Bár ez a művészek nagyrészéről elmondható. Szinte harapófogóval kell belőle kihúzni a szavakat, s mintegy mellékesen árulja el, hogy feleségével Györgyi asszonnyal együtt kaposvári származásúak. Budapesten dolgoztak, de mivel ott lassan megfizethetetlen a megélhetés kerestek a fővárostól nem túl távol, egy kicsiny falucskát, ahol házat vettek. Alsópetényben csak kezdetben néztek furcsa szemmel rájuk, mára teljesen befogadták a házaspárt és kislányukat Dianát. Csak akkor válik közlékenyebbé a családfő, amikor saját keze munkáit: az ikonokat, szobrokat, festményeket mutatja nekünk, melyek annyira hozzánőttek szívéhez, hogy szinte fáj bármelyik darabtól is megválni. Noha nem fűz nagy reményeket ahhoz, hogy személyesen is eljusson Tibetbe, művei láttán ez szinte felesleges is, hiszen egész otthona szinte egy miniatűr Tibet. Balázs József Fotó: Mikuska István Kegyetlen karácsony, kazánrobbanással Mindenkinek akadnak egész életre szóló kellemes karácsonyi emlékei. Ez az ünnep a szeretet legteljesebb megnyilvánulásairól írja be magát az emberek memóriájába. A rétsági temetkezési vállalat vezetőjének Zagyvái Gyulának azonban 1990 karácsonya mástól lesz emlékezetes élete végéig. Mint mindenki más, a szentestét követően békésen ünnepelte otthon a karácsonyt, s arra gondolt: az új esztendőben talán már beköltözhet abba a házba Romhá- nybatt, melyet már régóta építgetett, s nem állt messze a befejezéstől. Am ekkor szomorú hírrel keresték fel leendő romhányi szomszédai. Zagvvai Gyula lakását siratja Lengyel Zoltán kedvenc alkotásával Romok — robbanás után A kisgazda esete az autóbusszal Az épülő háztól kőhajításnyira lévő Kölcsey úton december 25- én óriási robbanás zajára lett figyelmes Kerék Károly és Lihi Miklós családja. Lakásaik ablaktáblái megremegtek, s ahogy kipillantottak ablakaikon, a szemközt álló, még nevesincs utcában lévő házból füstöt láttak felszállni. A kazán robbant fel... A robbanás zaja messzire hallatszott, s a következményei is messzire kihatnak. Egyelőre megmagyarázhatatlan ugyanis, mi idézte elő a detonációt. A Kiskun- lacházán gyártott TOTYA S—30 kazán égésterében egyaránt bekövetkezhetett a baj, amely garanciális kazán műszaki hibájából, esetleg emberi gondatlanságból, de nem zárható ki egyelőre teljes bizonyossággal az sem, hogy esetleg a tatai brikettbe került valamilyen idegen anyag. Egy biztos csak: az anyagi kár jóval meghaladja a 100 ezer forintot, (talán a 300 ezret is elérheti), s hogy Zagyvái Gyula mikor költözhet a majdani 2-es számú lakótelep legszélső házába arra jósok sem tudnának választ adni jelenleg. A megrepedt fal, a darabokra tépett kazán, s áfáiból mindenütt elhajolva kifelé mereaező csövek egy időre úgyis maradnak. Várják a tüzeléstechnikai vállalat, a kazángyártó cég és a tűzoltóság valamint a biztosító szakembereit, Zagyvái Gyula pedig a boldog új esztendőt. A tavalyinál legalábbis sokkal boldogabbat... A filmekben megszokottaktól jelentősen különböző buszeltérí- tési kísérletnek lehettek tanúi mindazok, akik 1990. december 12-én, 22 órakor a munkásokat szállító autóbuszon tartózkodtak Rétságon. Csurja István üveges magánkisiparos, a helyi kisgazdapárt titkára nehezen boldogult a földprogrammal, annak helyi megvalósításával. Maga sem tudta, a pártja által felvállalt feladatoknak miként tehet eleget helyi szinten, s emiatt egyre elkeseredettebb lett. Kilá- tástalansága növekedett... Talán idegességének, szorongáEz a fegyver nem fegyver sának tudható be, hogy a jelzett napon késő este emberre veszélytelen fegyveralkatrészeket szegezett a gépkocsivezetőnek, aki a sötétben komolyabban is vehette volna a helyzetet. Csurja „menjünk a Parlament elé!” — kiáltást hallatott, de az autóbusz csak a helyi rendőrségig ment vele. A rendőrök aznap valahogy nem voltak kíváncsiak az Országházra... Azt azonnal megállapították, hogy ami Csurja Istvánnál van, az nem fegyver, legfeljebb hasonlít rá. A kisgazda ügyében a fentiek figyelembevételével folyik tovább a nyomozás. A bűnöző nem ismer ünnepet Amíg az emberek a karácsony és a szilveszter jegyében boldogan ünnepeltek Rétságon és környékén, addig a bűnözök mindenáron való lopás reményében igencsak aktivizálták magukat. Úgy tűnik különösen a szívükre vették mindazt, amit a miniszterek a nehezedő élet- körülményekkel kapcsolatban emlegettek 1991-re. Legénden, Gáspár Mária nyugdíjas tanárnőt „csak” pénzétől fosztották meg eddig ismeretlen tettesek ünnep előtt. Drégelypalánkon Csókás Istvánná rosszabbul járt. December 22-én ugyancsak hívatlan látogatók keresték fel, és két névre szóló takarékbetétkönyvét vitték el, melyben 170 ezer forintját őrizte. De megszabadították arany nyakláncától is, s hogy nehogy azonnal panaszt tehessen, a biztonság kedvéért meg is kötözték a hölgyet, akire csak 36 óra múltán találtak rá meglehetősen leromlott egészségi állapotban. A szeretet ünnepén a balassagyarmati kórház sebészetén dolgozók kedvességét „élvezhette” csak.
