Új Nógrád, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-05 / 4. szám

1991. JANUÁR 5.. SZOMBAT

MAGAZIN

[2EPHEÜ 9

„Nógrádszakál zárt világ...”

KENYÉRTÖRÉS

Miklós jön, lóg keze, lába, az arca megnyúlott, az egész fiú olyan, akár egy elrajzolt, suta kérdőjel. Az ajtót elfelejti becsukni, és rázuhan az első útjába kerülő székre. Fáradt, és kiábrándult. Egész héten állás után járt, és sehol semmi. Az ötödik évfolyamra jár Keszthelyen, jó lenne már tudni, hol kezdhetné az életét diplomaosztás után. Bár eddig sem volt könnyű: az édesapja nyugdíjas, az anyja kisfizetésű adminisztrátor, aki örökös rettegésben él, nyugdíj előtt két évvel még mindig elküldhetik. Miklós az egyetemi évek alatt önmagát tartotta el: munkát vállalt a Balaton-parti villákban, füvet nyírt, építkezéseken dolgozott, s a pénzt, amit keresett megosztotta most másodéves tanító- képzős húgával.

Segíteni kellene.

Vállalkozni, de miből?

Másnap reggel kezembe ve— szem a telefonkönyvet, s elhatározom: addig nem kelek föl a készülék mellől, amíg ennek a fiúnak állást nem találok. A téeszelnök kínosan nevet, s nekem szegezi a kérdést: komolyan gondolom-e, hogy állást találok éppen most bármelyik téeszben? Hiú ábránd. A saját fiát nem tudta elhelyezni, agrár üzemmérnökként fizikai munkát vállalt egy ipari üzemben. A téeszekből még azoktól is igyekeznek megszabadulni, akik most ott dolgoznak, hisz sot a vezető, az improduktív ember. Ragaszkodnak az állásukhoz, mint kutya a csonthoz.

— Talán valami jó tanácsot adhatna, — hova, kihez forduljak a srác állásügyében.

— Sehova ne menjen — figyelmeztet. Azzal, hogy mi lesz a végzős, diplomás fiatalokkal most senkinek sincs ideje törődni. De nem is érdekel ez senkit, pedig tudhatnánk, hogy igen sok szülőnek rengeteg pénzébe és energiájába kerül, míg egy, vagy két gyerekének diplomát ad a kezébe, s hogy az egyetemi, főiskolai oktatás igen sok pénzébe kerül az államnak is. Próbáljon meg a gyerek vállalkozni.

— Vállalkozni? Egy olyan diák, aki egy sportszatyorral költözködik haza a kollégiumból?

— Hát persze! — vágja rá határozottan —. Most vállalkozni kell, nincs más kiút. Pirítson szo- tyolát, főzzön meg húsz cső kukoricát tegye vödörbe, és álljon ki vele az utcára. Kicsivel kell kezdeni, aztán szép lassan összerakosgatja a pénzét, gyarapszik, hisz a pénz pénzt fial. így aztán mindig többre vállalkozhat. Még egy dolgot lehet tenni: haveri alapon fölveszi valamelyik téesz, állami gazdaság vagy magángazdálkodó, csak azért, hogy legalább a gyakorlata meglegyen.

Haveri alapon? Hol van már a haverság, a barátság, a cimbora- ság? Emberek között emberség nincs, megértés sincs, pénz van, és üzlet, és nincs tovább.

Hajt a kíváncsiság. Előveszem a Heti Világgazdaság hirdetési rovatát, vajon kik keresnek állást? „Kereskedelemben jártas, angol, arab, perzsa, török, azerbajdzsán nyelven beszélő, magyar állampolgárságú agrárszakember kedvező feltételek mellett állást változtatna” — olvasom a hirdetést az augusztus 25-i számban. Vajon hol tanulhatott meg perzsául? És mire megy ma valaki Magyarországon, ha tárgyalóképes azerbajdzsánul? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy itt ez a szorgalmas, igyekvő fiú, aki úgy érzi, hogy nem kell senkinek, én meg tehetetlenül nézem a vergődését.

Miből lesz neki, és több száz társának kenyere? S vajon emiatt lesz-e, s mikor kenyértörés?

Az ötletgép! — kapok a fejemhez. Hogy miért nem jutott eszembe hamarabb Asztalos Antal, a Szekszárdi Mezőgazdasági Kombinát vezérigazgatója? „Csak le kell nyúlni, és felvenni az ötleteit, s ebből meg lehet élni” — hallottam róla épp a napokban.

Igen, találtak egy átmeneti megoldást, csak keressem Mihályi Lászlót, a személyzetist.

Segíteni: muszáj

— A kombinát gyakornoki állást hirdetett meg a munkaközvetítőn keresztül — ismerteti a helyzetet Mihályi László. A pályázatot elküldtük a Gödöllői Agrártudományi Egyetem gépészmérnöki karára. Három Kaposváron végzett állattenyésztőnek és egy kertész üzemmérnöknek tettünk még ajánlatot. A játékszabályok értelmében be kell jelentkeznie a fiatalnak a munkaközvetítőnél, ahol jelzi, hogy nem tudott elhelyezkedni, s egy hónap elteltével már szerződést is köthetünk. Egyelőre egy kertész üzemmérnökkel, és egy agrár gépész mérnökkel kötöttünk szerződést. Azért kell ezt az utat ilyen bonyolult módon végigjárni, mert a kezdő szakember bérét, amely hatnyolcezer forint havonta a munka- közvetítő fizeti, a cég csupán a közterheket állja. Kajmádon napi két, vagy öt forintért meglehetősen jó lakást tudunk adni, és így nem kell az albérletet fizetni. A gyakornokoknak tulajdonképpen mindent kell csinálniuk: a kertész ha kell metszi a szőlőt, az agrárgépész pedig felül a kombájnra. A gyakornok munkáját a konzulense felügyeli, elküldi minden munkaterületre. Kéri Attila gépészmérnök Nógrádszakálból érkezett hozzánk, már aratott napraforgót, gépeket szerelt. Előtte persze a műszaki igazgatóval Tóth Andrással körbejárta a gazdaságot, ismerkedett a gazdasággal, az emberekkel. Módjuk nyílik így a fiatal kollégáknak, hogy a gyakorlatban megismerjék a szakmát, a tervezést, és a vezetést. A szerződés hat hónapra szól, de háromszor meg lehet újítani. Az épkézláb, igyekvő fiatalember másfél év alatt tökéletesen elsajátíthatja a szakmát.

— Dehát miért, miféle humánus szempontból segíti a kezdő szakembereket a kombinát?

— Egy állami vállalatnak kötelessége, hogy segítsen abban, hogy gyakorlatot szerezzenek a kezdő szakemberek. Nálunk mindig is voltak gyakornokok, s közülük igen sok jó szakember itt is maradt a cégnél. Mi úgy érezzük: kutyakötelességünk, hogy ha másban nem is, de a gyakorlati idő megszerzésében segítsünk a fiataloknak.

Kéri Attila, igen, igen, ő az én emberem.

Attila — Nógrádszakálból

Kajmándon gyönyörű a felújított kastély, a még friss parkban szökőkút csobog. A műhelyben nem botlik el az ember félredobott alkatrészben, nem csúszik el olajfolton, tiszták a gépek, a falak. A fiatal mérnök urat keressük, aki éppen egy MTZ traktort javít. Jókedvű, és mosolygós, — a fene se gondolta volna, hisz az otthonától több száz kilométerre vetette a sorsa.

— Hogyan került Szekszárdra?

— Nem volt sehol nekem megfelelő állás, ezért a diplomaosztás után egy héttel visszamentem Gödöllőre, és akkor láttam, hogy a kombinát gépészmérnököt keres.

— A szülőfaluja közelében semmilyen állás nem mutatkozott?

— Pest környékén szerettem volna elhelyezkedni, mert ott úgy gondoltam több a lehetőség. Gödöllőn is lett aztán helyem, csak rengeteget kellett volna a lakásért fizetni. Otthon Nógrádszakál igencsak zárt világ, s nehezen lehet onnan kitömi. A szüleim pedig ott élnek, édesanyám könyvelő, édesapám pedig öntödében mintakészítő.

— Szóval a vállalkozás, mondjuk erő- és munkagépekkel bérmunkát vállalni, gépeket bérbe adni — ez eszébe sem juthatott.

—A! Ilyen lehetőségem nekem nincsen. Miből? Ehhez tőke kellene. Én pedig a zsebemben egy diplomával, a kezemben egy bőrönddel indultam el az életbe. Nincs szükség a téeszekben most diplomás emberekre, talán csak néhány istenhátamögötti helyen.

— Mi lett az évfolyamtársaival?

—Néhányan külföldre mentek, sokan szerződéssel dolgoznak, van aki számítógépes cégnél, vagy kft.-nél helyezkedett el.

— Milyennek találja a munkáját?

— A műszaki igazgatóhelyettessel abban egyeztünk meg, hogy a kombájnosoknál beugróm, ha valaki lebetegszik felülök a gépre. Azt még nem tudom, hogy kukoricát tudok-e aratni, de napraforgót már kombájnoltam. Nem ördön- gősen nehéz munka, csak nagyon kell figyelni. Az az érzésem, hogy túlságosan sok olyan dolgot tanítottak meg nekünk az egyetemen, ami a valóságban nem létezik. Aztán most, hogy-a műhelyesek között vagyok, megtanultam azt is, hogy mit szabad, és mit nem szabad tennem, ha esetleg vezető leszek.

— Hogyan képzeli el az életét a jövőben?

— Lehet, hogy otthon Szé- csényben, a szakközépiskolában tanítok már a jövő évtől, de tudom, hogy Boglárlellén is van tanári állás. Nem tudni, mi lesz. A nagynéném most volt itthon Kanadából, én meg tudok egy keveset angolul. Hívott, s ha engedélyeznék, egy bizonyos ideig kinn is maradnék. Hat hónapig itt leszek, az biztos. Hogy azután mi lesz? Nem tudom, fogalmam sincs.

Attila keze olajos, hát csuklóból fog kezet. Még derűs, még vidám. S ha moziba megy Szekszárdra, a film után hazagyalogol Kajmádra.

Rózsi néni — Hollywoodból

Ülünk a vonaton, velerh'szem- ben egy idős néni, aki állandóan a táskájában motoszkál. Az egyik kezében ovális tükör, a másikban hol krém, hol púder, hol kis ceru- zácskák. Dunaújvárosnál már dáma lett a néniből, aki nem más, mint Rózsi néni, aki Floridából, pontosabban Hollywoodból jött rokonokat látogatni. Mi az, ami itt Magyarországon nagyon feltűnő jelenség Amerikához képest? — faggatom az útitársamat. Két dolog — mondja frissen és kapásból. Először is, nagy a drágaság, másodszor pedig nem dolgoznak a fiatalok. Amerikában még a milliomosgyerekek is télen havat lapátolnak, ősszel levelet sepernek, nyáron meg pincérek. Itt meg akárhova megyek, az egyik gyerek a pamlagon heverészik, a másik ül a fotelben, és naphosszat a videót nézi. Mire jó ez? — kérdi íveltre festett szemöldökét fölhúzva a hollywoodi látogató.

Nézem a cipőm orrát, s csak ennyit mondok: Amerika messze van.

D. Varga Márta

Együttérző segítség

A moszkvai Mindenszentek teplomban 1987 áprilisában tartották meg az első jótékonycélú akciót, új életre keltve az egyház egyik legfontosabb rendeltetését, a szegények és betegek istápolását.

— Először a hívőkhöz fordultunk, hogy önkéntes adományaikkal segítsék jó szándékú ügyünket —, mondja Borisz Kugyinkin, az egyház- közösség vezetője.

A templom anyagi tartalékaiból és a hívők újabb hozzájárulásaiból több tízezer rubel gyűlt össze a csernobili katasztrófa, majd az Örményországban, Baskíriában, Tádzsikisztánban bekövetkezett drámai események áldozatainak, hoz- -zátartozóinak segélyezésére. Rendszeresen sokezer rubelt utalnak át a békealapnak, a gyermekalapnak, ezenkívül ruhákat, élelmiszert, gyógyszert gyűjtenek a rászorulóknak.

Anatolij atya, a Mindenszentek templom plébánosa elmondta, hogy a templom hagyományai közé tartozik az önkéntes kórházi kedvesnő- vér-szolgálat, ami most ismét újjászületőben van. Nagyon nehéz munka ez: takarítanak,

mosnak, ellátják a betegeket, etetik, mosdatják a rászorulókat, felolvasnak, vagy egyszerűen lelki támaszt nyújtanak nekik... Az egyházközösség a szülői szeretettől megfosztott gyerekek neveléséről is gondoskodik.

ANYASÁGI KERESET

Kalifornia egyik kórházának szülészetén fekszik, alszik, sír, eszik egy néhány hónapos haha, aki—minta sorolt emberi tünetek igazolják — átlaghéhi. És mégsem az. Christopher Michael ahhan különbözik a társaitól, hogy szüleinek száma három. íme a történet. Mark és Crispina Calvert házasságát nem koronázta gyermekáldás. Orvosi tanácsra a mesterséges megtermékenyítés látszott célravezetőnek. így tehát a női ivarsejtet a fétfi ivarsejttel lombikban megtermékenyítették. Aztán talál- takegy29 éves,,béranyát”. Anna Johnson 10 ezer dollárért vállalta, hogy kihordja a magzatot. Az üzlet megköttetett. A baj akkor kezdődött, amikor a pótanya — az igazi anyák ősi jogán — elnevezte gyermekét. így tehát Matthew megszületett. A Calvert családnak viszont Christopher született, minthogy magukénak tartották az anyaságot és az apaságot egyaránt. A kórház szerint a legjobb, ha üresen hagyják az anyakönyvi kivonat megfelelő rovatát. Döntsön a bíróság. De természetesen nem a névadásban, hanem, hogy kié a gyermek. A két fél ügyvédei munkához láttak. A Calvert szülők érve súlyos:,, A gyerek génjei bennünket igazolnak."

Johnson mama a szülés kínjain-szépségén kívül ennél nem kevésbé súlyos adut tart a kezében. Lévén a Cheroke indiántörzs leszármazottja, az Egyesült Államok indiánvédelmi törvényei szerint, ennek megfelelően kell a gyermekét is anyakönyvezni. (A törvényt azért hozták annak idején, hogy ne lehessen a kisbabákat eladni.)

A bíróságra tehát nem kis feladat vár. Azt kell eldönteni, hogy etikai vagy jogi szempontokat részesítsenek előnyben. Hogy a genetikai bizonyíték az erősebb, vagy az anyaméhben töltött 9 hónap.

Kék telefon az olasz gyerekekért

Olaszországban néhány éve működik a gyerekek ellen elkövetett visszaélések bejelentésére szolgáló úgynevezett kék telefon, amelyet eddig többnyire felnőttek vettek igénybe, elmondva a tudomásukra jutott eseteket. Most megújult a szolgálat, miután Gianni Morandi, a neves slágerénekes vállalta társaival finanszírozását. Ez azt jelenti, hogy az ország bármely részéből hívó félnek, természetesen lakásból is, mindössze egy tantusz árába kerül bármilyen hosszúságú beszélger tés.

Ebből úgy látszik, bátorságot kaptak a közvetlen érdekeltek is, nem kell többet attól félniük, hogy csacsogásuk súlyos terhet jelent a háztartási költségekben, amiért esetleg még büntetés, vagy testi fenyítés is jár. Érdekes módon azonban az új szolgálat fölhívói kiskorúak zöme, nem pofonokra vagy rossz bánásmódra panaszkodik, hanem mindenféle kisebb- nagyobb napi problémával, iskolai kérdésekkel, házi feladat megoldásával, tanácskéréssel fordul a vonal másik végén válaszoló pszichológushoz, szociológushoz, vagy önkéntes vállalkozóhoz. Halló, halló, a gyerekek kék telefonja beszél? — szólalt meg például néhány nappal ezelőtt egy vékony hangocska. Francónak hívnak, 9 éves vagyok, és nehéz megoldandó problémám van. És elkezdi mondani, mi van akkor, ha a földműves ennyi meg ennyi földet vesz, amelynek négyzetmétere ennyibe kerül, mennyit fizet az egészért. A válaszoló Paola fiatal pszichológusnő, miután nehezen elfojtotta mosolyát, megmagyarázta a kis Francónak, hogy a kék telefonközpont a gyerekek másfajta problémáival, nem házi feladataik megoldásával foglalkozik.

Az új telefonszolgálat központja Bolognában van, és 14 éven aluliak vehetik igénybe. December első napjaitól működik, és reggel 8-től este 8-ig egyfolytában csöngenek a készülékek. A gyerekújságok és a televízió hirdetése megtette a magáét, és a gyerekek mindent el akarnak mesélni a láthatatlan hallgatónak. Veszekedésüket testvérükkel, az iskolában ért sérelmet, igazságtalan osztályzatot, a szüleikkel való párbeszéd nehézségeit, lázadásukat a babysitter ellen, aki nem akar játszani, és így tovább. A gyerekek felfedezték a kommunikáció lehetőségét, amire legtöbbjüknek otthon nincs alkalma. Ha másért nem, mert a szülők dolgoznak, és nem érnek rá. Vannak, persze, tragiku- sabb esetek is, amikor a szülők nem időhiány miatt zárkóznak el gyermekeik problémáinak meghallgatása elől, hanem, mert egyszerűen nem érdekli őket, azt gondolva, hogy etetésükkel, öltöztetésükkel és iskolába küldésükkel megtették kötelességüket.

Gyakran egyedül otthon lévő, unatkozó, magányos gyerekek telefonálnak, mert nincs kivel beszélniük, és ha apró csacsiságo- kat is mesélnek, a pszichológusok azonnal megérzik a háttérben nem is nagyon rejtőző szomorú helyzetet.

Az új szolgálat sikere újabb központok felállítását sürgeti, mert a bolognai nem tudja egyedül •* kielégíteni az olasz gyerekek közlésvágyát.

f