Új Nógrád, 1990. november (1. évfolyam, 179-204. szám)

1990-11-21 / 196. szám

1990. NOVEMBER 21.. SZERDA TÁRSADALOM HEPUHU 5 : Pálinkafőzők Kutasón A kutasói szeszfőzdé­ben megkezdődött a pálin­kafőzési szezon. A kör­nyék településeiről gaz­dálkodók ide szállítják a nyáron, illetve ősszel le­hullott és összegyűjtött gyümölcsöket, hogy a főzde rézüstjein lepáro­lódva - a technológiai fo­lyamat végén - vékony su­gárban csordogálva kerül­jön az edényekbe a ven­dégmarasztaló házi pálin­^a* Fotó: Mikuska ESZI Sokba kerül a szegénység Névtelen segítők A címben szereplő szó önma­gában is sokat mondó, de így, csupa nagybetűvel az Egyesített Szociális Intézményeket takarja. Salgótarjánban e mögött három­féle tevékenység bújik meg. Egyfelől a négy helyen - össze­sen 110 férőhellyel - működő idősek klubja. Másik, a 25 hivatá­sos és 140 tiszteletdíjas, társa­dalmi aktívát foglalkoztató és je­lenleg 534 rászorulót ellátó házi­gondozó szolgálat. Harmadik, a szám szerint is legtöbb, pontosan 690 személyt érintő szociális ét­keztetés. Míg a bölcsődékben városi vi­szonylatban alig 25 százalékos a kihasználtság, addig általában is elmondható az ESZI mindhárom tevékenységi formájára, hogy ná­luk ez 100 százalékos. Sőt az idősek klubjában esetenként e fölé is emelkedik. Talán szomorú tényként kell kezelnünk, az igény ezt jóval meghaladja. Sorban ál­lás van a bejutásért. A várakozók helyzete, állapota, rászorultsága addig is rohamosan romlik. Mennyi magára maradt, tehe­tetlen, mások segítségét igénylő embertársunk él közöttünk, azt leginkább ezen szolgálat dolgozói látják, tudják. A több, mint fél­ezer házigondozott élete külön- külön is kész regény. És nem csak idősek vannak köztük. Salgótar­jánban két gondozási központ látja el a város északi, illetve déli részében lakó, magatehetetlen embereket. A házigondozó szol­gálat tevékenységi körébe a segít­ségre szorulók gondozásán túl a lakótelepen élő idősek helyzeté­nek figyelemmel kísérése is bele tartozik. Itt valóban csak olyanok dolgózhatnak, akik természetük­nél fogva is a szó nemes értelmé­ben szolgálatnak tekintik hivatá­sukat. A házigondozó szolgálat tagjai hölgyek, akik munkájuk során megannyi veszélynek vannak ki­téve. Ha új dolgozó jelentkezik, mielőtt aláírná a szerződést, egy nap próbaidőt ajánlanak számá­ra. Magukkal viszik, ne csak hall­ja, lássa is mi lesz a teendője. A másik vízválasztó a munkával töl­tött két hónap. Ha valaki ezek után is marad, valóban szívből csinálja, hisz a kétezer forintos tiszteletdíj mindent megmagya­ráz. A jól összeszokott gárda nyolcvan' százaléka egészségügyi szakképesítéssel rendelkezik, mi­ként ezt Szlovacsek Gyulánétól, az ESZI vezetőjétől megtudtam. Ő például 1973-tól ápolónőként dolgozott a kórházban, majd ’77- től ezt a tevékenységet tekinti hivatásának. Gondjaik persze csőstül vannak, hisz a gondozás megszűnésének egyetlen oka szo­kott lenni: a halál! Havonta 622 710 forintba kerül a városnak a 690 személy étkezte­tése, pontosabban a napi egyszeri ebéd. Vannak, akik teljesen in­gyen kapják a hét öt napján az ebédet, hisz olyan kevés a nyug­díjuk. Legtöbben az alsó három kategóriába tartoznak, ahol már az előbb említett nulla, öt és ki­lenc forint a napi és ebédenkénti térítési díj. Száztíz személy sajnos abba a kategóriába tartozik, akik ingyen kosztra kényszerülnek. A Kővár étteremből 326-an vi­szik el naponta a szociális étkeze- tetésre szorulók közül az ebédjü­ket. A Salgótarjáni Kohászati Üzemekből 130-an, Zagyvaró­nán 57-en, Somlyó-bányatelepen 24-en, Róna-bányatelepen 23- an, Rónafaluban 31-en, Somos­kőújfalun 56-an, Somoskőn 33- an, Salgóbányán pedig 10-en ré­szesülnek a kedvezményes étkez­tetésből. Kérdés persze: mit esz­nek, és hogyan táplálkoznak azok, akiknek már ebből se jut? Mi lesz a munka nélkül maradot­takkal? Az éhes szájnak és gyo­mornak nehéz parancsolni, főleg nem lehet magyarázatokkal jólla­katni! Sánta János Nemzetellenes monstrumok A salgótarjáni pipis-hegyi ügyhöz csak annyit szeret­nék hozzáfűzni, hogy szeret­ném már, ha végre egy ak­kori igazi partizán őszintén megírná ténykedésüket, me­lyet például városunk felsza­badításáért tettek. Aztán ha akadna olyan volt antifasisz­ta, aki be tudná bizonyítani - akár egyenként is - hány zsidót mentettek meg a né­met táborokba való elhurco­lástól. Élnek-e - vagy éltek-e - akkor olyanok, akik ezt önzetlenül, minden egyéni érdeket kizárva tették? A szovjet emlékmű feste- getése is napirendre került, mint spray-vel fújogatók prédája. A város középüle­teinek és magánlakóházaink falai tele vannak fújkálva ot­romba felírásokkal. Érde­kes módon erről kevesebb szót ejtenek a nagy emlék­műbarátok. Tudom nem azonos tett a kettő! Ám biz­tos vagyok benne, hogy ná­lunk is legalább olyan szere­tettel és kegyelettel ápolnánk a felszabadítók emlékműve­it, mint azt az osztrákok te­szik, ha tőlünk is szépen ki­vonultak volna akkor, ami­kor tőlük. A többi nemzeti­ségek temetőit és emlékmű­veit soha senki nem gyalázta meg hazánkban, főleg olya­nok, akik a felszabadítá­sunkban akkor részt vettek, mert azon nemzetiségek élet­ben maradt katonái utána elhagyták hazánkat. Persze ez nem lenne indok a városunkban lévő szovjet emlékmű meggyalázására. Viszont illene már bevallani, hogy pontosan azok gyaláz­ták meg'a felszabadításun­kért elesett szovjet katonák emlékét, akik ezt a monstru­mot annak idején ezen a té­ren emelték. 1956. december 8-án itt részeg pufajkások 131 ártatlan embert - köztük gyerekeket - gyilkoltak le és több százat tettek nyomorék­ká. Ebben akkor akár aktí­van, akár passzívan, de tankjaik jelenlétével részt vettek a Moszkva irányította szovjet katonák is. Ezek már nem a hitleri fasizmus ellen, hanem egy nép szabadság- harca ellen nyújtottak segít­séget. A legyilkoltak emléke sok száz salgótarjáni család lel­kében ott él 1956 óta pedig a Vásártéren nekik csak 1989- ben tudtunk egy csekély em­léktáblát állítani. Természetesen nem vé­deni kívánom az emlékmű­vek gyalázóit, de meg kell érteni azon emberek lelki sé­rüléseit, akik látják, hogy idegen és nemzetellenes monstrumok állnak még azokon a helyeken, ahol nemzetünk nagyjainak és szabadságunkért elesett ár­tatlan halottainknak kellene emléket állítani. Mező Sándor Salgótarján Utoljára a szobrokról Emlékparkot a hősöknek Salgótarjánban, a megyeháza melletti Lenin téren lévő monumentális emlékmű ma már egyre több indulatot hoz a felszínre. Felállítására a szomorú emlékmű 1956. december 8-i salgótarjáni sortüzet követően, 1970-ben került sor. De marad-e? Ha igen, hol? Esetleg végleg eltűnik a történelem süllyesztőjében? Ezek a kérdések manapság sokakat foglalkoztatnak. Időköz­ben az emlékművet többször is meggyalázták. A választási csatározásokban - és azóta is - követelték lebontását, áthelye­zését. Terítékre került az önkormányzati testület első munka­ülésén is, ahol pro és kontra vélemények, javaslatok hangzottak el. Az SZDSZ például felajánlotta, segítséget nyújt a lebontás­ban. Az „1956. december 8.” emlékmű-alapítvány képviselője az új gondolatokat kifejező alkotás megépítését sürgette. „Nem a tárgyakon kell bosszút állni” - hangoztatta egy MDF-képvise- lő. Az MSZMP részéről többen aggodalmukat fejezték ki a durva, és kellően el nem ítélhető szobor- (emlékmű-) döntö­gető módszerrel szemben. Ugyancsak ezen párthoz tartozó képviselő tanácsolta, kérjék ki ebben a kérdésben a városlakók véleményét. Lehetne a Lenin tér emlékpark, mint például Solymáron, ahol békésen megférnek egymás mellett a külön­böző nemzetiségű felszabadító hős katonák. A bontás helyett néhány nemzet állami címerét kellene az emlékműre felhelyez­ni . Pontosan azokét, akik részt vettek Magyarország felszabadí­tásában. „Dicsőség a felszabadító hősöknek” feliratú emlékmű, így kiegészítve a fasizmus leverésében részt vett államok címereivel akár örök időkig emlékeztethetne történelmünk eme szakaszára. Az említett téren pedig van elegendő hely, hogy oda ugyancsak méltó emlékművet emelhessenek az ’56-os salgótarjáni szomorú és fájdalmas emlékű sortűz felejthetetlen áldozatainak. Sánta Legyen, de ne ilyen! A november 12-én megjelent ROMBOLÓ KÉZ levélíróival egyetértek, és nem is. Először is: mitől „partizán” ez a szobor? Talán jó lenne erre magyaráza­tot kapni. Bizony kifejezéste­len: egy obeliszk is különb lehe­tett volna, már csak azért is, mert nem támadna senkinek olyan elképzelése, hogy „csak egy lépés hiányzik” a szaka­dékba jutáshoz. Ez az emlékmű igenis azt su­gallja, mint amit Munkácsy Mi­hály egyik híres festménye: az „Ásító inas” láttán ásításra kényszerül a szemlélő. Azonkívül ennek a szobor­nak az anyagát is szerencsétle­nül választották meg: nagyon csúnya, ezüstös csillogású. Szerintem nem azért kellene elmozdítani, mert „partizán”, haViem a „látványa” miatt. Igenis a partizánoknak legyen emlékműve, de ne ilyen. Bécsben valóban gyönyörű szobrok láthatók, és a szovjet emlékművek is szépek, mint ahogy Pesten a Gellért-hegyen lévő emlékművet sem jut eszébe senkinek eltávolítani, mert az is szép. Remélem észrevételemmel a Magyar Ellenállók és Antifa­siszták Szövetségének Nógrád Megyei Elnöksége is egyetért, mert ez a mementó nem méltó a partizánok emlékéhez. Sz.I. salgótarjáni lakos Megemlékezés a múlt árnyékában? Megdöbbenve és értetlenül fogadtuk a salgótarjáni önkor­mányzati testület állásfoglalását, mivel elutasította Kun Zsuzsa SZDSZ-képviselő indítványát, amely a Lenin téren álló szovjet emlékmű december 8-a előtti eltávolítására vonatkozott. Mi is tiszteljük azoknak a szovjet katonáknak az emlékét, akik 1945-ben Salgótarjánban vesztették életüket, és ezért egy kegye­leti hely a városi temetőben meg is illeti az elesetteket. De a (még) 95 A romboló kéz” válasza ...Cselekedetem egyik oka, hogy a közismert összefonódás, a pártokba való beépülés révén sikerült engem, a pártállam-ka­pitalizmus megrögzött ellensé­gét négy szavazat hiányában ki­ejteni a városi képviselő-testü­letből. (Vagyis cikkírónkat nem választották meg helyi ön- kormányzati képviselőnek. - A szerk.) Megfosztottak így attól a lehetőségtől, hogy törvényes keretek közt segítsem eltün­tetni egy véres múltú, gazdasá­gilag, erkölcsileg végérvénye­sen megbukott, szovjet mintára épült hatalom jelképeit (ame­lyek a Szovjetunióban is leom- lóban vannak.) így azt - mint a diktatúra sokat szenvedett áldozata -,sok más meghurcolttal egyetértve, állampolgári jogon kíséreltem meg eltüntetni, hivatkozással a „teljes rendszerváltásnak” ne­vezett hatalomátmentő „kis moszkvai” kabát-, és jelvény­váltásra, a város régi nyomorte­lepeinek, őslakosainak semmi- bevételére. Mindezek ellenére természe­tesnek tartottam volna az em­lékmű jelenlétét... Ha az a vi­lágháborúban egy célért har­coló szövetséges katonák és ár­tatlanul elesett civilek emlék­műve lenne erre emlékeztető felirattal, figyelmeztetve az ér­telmetlen vérontásra. Ha nem azon a helyen állna, ahol 1956. december 8-án ha­lomra lőtték a provokatív mó­don elrettentő leszámolási cél­lal odacsalt tömeget. Pártpa­rancsra! Szovjet katonai támo­gatással! Feltételezem, hogy a bírá­lóim tudják, cselekedeteim eléggé feszült légkörben negy­ven év súlyos terheinek robba­násszerű növekedése közben feszültségokozók lehetnek. Az emberek követendő példát lát­nak benne, követelve a szaka­dékba vezető út okainak részle­tes feltárását, okozóinak meg­nevezését. Tudják és mondják is a Kele- mennék, a Mucsi Lajosok, hogy az az „emlékmű” (amely kit erre, kit arra emlékeztet) már nem csak az én és a velem szemben álló pártkáderréteg ügye, hanem sokaké. Mint aho­gyan a „taxis sztrájk” is figye­lemre méltó gyorsasággal or­szágos népi megmozdulássá vált. Azon „egyszerű” ok miatt, hogy mint minden áremelést, a benzin árának terhét is, végső fokon, a bérből és fizetésből „élők”, a kiszolgáltatott vásár­lók fizetik meg. E rövid földi élet jogtalan, értelmetlen tönkretételét, a kísérletezgeté­seket egyre türelmetlenebbül fogadják el a tömegek. Ugyanis a PÁRT volt az, aki felvilágosí­totta a népet: csak egyszer élünk: nincs túlvilági élet. A PÁRT sokszor arctalan, névte­len káderei, igyekeztek is szí­nessé, tartalmassá tenni e sivár földi életet, a javakat habzsol­va, a terheket lerázva. Egy pártvallás papjaként vizet pré­dikálva, bort ittak. Valahol itt bukott el a nép­megváltó nagy eszme! S ezért nem én és a hozzám hasonló kukacoskodó, izgága alakok a felelősek. Jecsmenik Andor Lenin téren álló szovjet emlékmű a félelem emlékműve, hiszen azoknak is állíttatták a konszolidációt hirdető kádári reakció városi helytartói, akik az 1956-os forradalmat követő megtorlás egyik legtragikusabb eseményénél, a december 8-i tömegmészár­lás alatt a tüntetőkkel szemben állva, fegyverrel a kézben segédkeztek a kommunista diktatúra visszaállításában. Ebből a kőtömbből a megfélemlítés és a túlerő demonstrálásának szán­déka sugárzik. Ez az emlékmű a múlt bűneinek szimbóluma is, és azért volt az utóbbi hónapokban a múlttal való leszámolás egyik céltáblája. Jecsmenik Andor tettének módszerével nem értünk egyet, de megértjük a forradalom meghurcolt, élő áldozatának indulatait, és tudjuk, hogy nagyon sokan éreznek hozzá hasonlóan. Ha Göncz Árpád köztársasági elnök elfogadja polgármeste­rünk meghívását, s vendégünk lesz december 8-án, zárkatársai­val együtt látni fogja azt az emlékművet, amelyről jobb lett volna múltidőben beszélni. S, bár építészszemmel nézve, biztosan csúnya lenne a tér, a park addig, amíg a 131 áldozat emlékére készített szobor a helyére nem kerül, de talán ma nem ez a legfontosabb szempont. Fontosabb az, hogy a december 8-i megemlékezés méltóságát és fényét ne árnyékolja be a gyilkosok és a terror emlékműve. Ercsényi Ferenc, Kaszás Erika, Kazinczi István, Skoda Róbert

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom