Új Nógrád, 1990. szeptember (1. évfolyam, 128-152. szám)
1990-09-18 / 142. szám
4 tmnzmj 1990. SZEPTEMBER 18., KEDD Vélemény Mestersége: színész Szilágyi Tibor / ‘DISZ‘TWl‘KA‘1 Rács Andráskát Diánánknak! Név9 születésnapján szívnapod alkalmából foből köszönti: Édesanya, gadd szívből jövő Mariannka, Mama és jókívánságainkat: Papa. Édesanya, Édesapa ___) é s testvéred —1 • 1 E tekintélyes múltú sorozat Lgtöbb adását láttam, így ko- i. .obi élmények is befolyásolják éleményemet. Kedvelem a színészeket emberközelből, „irányított” önvallomások által láttató portréfilmeket. Tanulságosak, egyszersmind érdekesek, szóra- koztatóak, s ez bizony felettébb komoly érdemük a nem kifejezetten tévészerű, amolyan „ötszemközt” típusú beszélgetéseknek. Általában kellemesen csalódtam: a színművészek zöméről kiderült, hogy betanult szöveg nélkül is tudnak szabatosan beszélni, van önálló gondolatuk, mondandójuk a szakmáról, sőt a világ egyéb dolgairól is. Néha kifejezetten magvas eszmefuttatások hangzottak el „ars poetica” címén, de megfogalmazódtak kiforrott politikai hitvallások, nézetrendszerek is. Jócskán adódott persze fordított eset is, amikor némely kedvencemmel éppen illúziórombolónak bizonyult a „közeli” ismerkedés. Az évek során az is feltűnt, hogy egy-egy bemutatkozás sikere nemcsak a megkérdezettek személyiségétől, hanem a kérdeKözvélemény-kutatás szerint a francia televízió egyik műsorvezetője népszerűségben megelőzte számos, verhetetlennek hitt kollégáját. Sylvaine Thobois, úgy is mondhatni, rétegműsort vezet: testi fogyatékosoknak készít programot az egyes csatornán. Thobois asszony szőke, szép és béna. Története forgatókönyvbe kívánkozik. Butikban dolgozott, egyedül nevelve három gyermekét. 1978 decemberében egy autós ámokfutó elütötte a járdán. A mentők szövegére ma is emlékszik: „Semmit sem tehetünk érte. zőktöl is függött. Különböző riporteri fogásokkal, módszerekkel közelítettek a színészek leikéhez. Volt, aki szinte rejtőzködve faggatózott, s hagyta, hogy a főszereplő hosszú monológjai uralják a képernyőt. Mások - a pergő ritmusú dialógusok hívei - sokat tudakozódva próbálkoztak minél összetettebb képet rajzolni riportalanyaikról. Az utóbbiak sorába tartozik Vinkó József is, aki a sorozat legutóbbi adásában Szilágyi Tiborral beszélgetett. Sajnos ezúttal túlságosan előtérbe tolakodott - az adásidő mintegy felében őt mutatta a kamera -, s úgy tűnt, mintha állandó közbeszólásaival - az egyébként valóban alapos - felkészültségét kívánná bizonygatni. Mindezért persze a rendező - Török Ilona - is alaposan okolható. Szilágyi mindenesetre türelmesen válaszolgatott s a rövidre szabdalt keretek között is sikerült megjelenítenie egyéni arculatát: Lényegében visszaigazolta, hitelesítette azokat a jelzőket - rendszerető, pontos, naprakész, profi stb. -, melyekkel Vinkó illette. Megbénult.” Az orvosok közölték vele, hogy nyaktól lefelé örökre béna marad. Klinikák sora következett. Hat év után úgy döntött, megkísérli a kinti életet. „Amikor először egyedül maradtam a tolókocsiban, pánikba estem. Mi lesz velem? Az első hetek rettenetesek voltak. Elhatároztam, hogy öngyilkos leszek, nincs értelme tovább kínlódni! Kivetem magam az erkélyről. Aztán láttam, hogy az erkély pereme több, mint egy méter magasan van. És ahhoz, hogy kizuhanjak, előbb talpra kell állnom. Ha Markáns, férfias külleme, kiérlelt világszemléletet tükröző határozottsága, kiegyensúlyozott mentalitása, érces hanghordozása azt is magyarázza, hogy alkalmasint miért neveztetik nagyképűnek. Ugyanakkor soha nincs körülötte botrány, alkatától idegen a színészi hivatást misztifikáló mindenféle hókuszpókusz. A munkában és a civil életben egyaránt maximalista, mindenben a legjobbat szeretné teljesíteni, elérni. Kedveli a csendet, a harmonikus környezetet. De - mint kiderült - abszolút realista is. Tudja, tapasztalja, hogy a rendszerváltás átmenetisége egyáltalán nem kedvez a kultúrának, a művészeteknek, s most közel sem élveznek olyan támogatást, mint a diktatúrákban, vagy a polgárságra alapozó jóléti társadalmakban. így a magyar színjátszás kétszázadik évében arra is fel van készülve, hogy kevesebb megbízatást kap, az eddigieknél kisebb fajsúlyú feladatokhoz jut, sőt még az sem érné teljesen váratlanul, ha pályát kellene módosítania. Csak remélhetjük - vele együtt hogy egy Szilágyi-formátumú színész a következőkben is abból és annak élhet, amit igazán tud. Nem lehetünk sem olyan szegények, sem olyan gazdagok, hogy másként történjen. (csongrády) pedig sikerül talpra állnom, megnyertem az első csatát, és akkor miért végezzek magammal?! Rettenetesen dühít, amikor azt hallom: Milyen szép nő, és tolókocsiban kell élnie... Miért, a csúnyák számára ez nem kegyetlenség? Bízom az emberekben. Bármilyen különös, csupán az orvosokba vetett bizalmam ingott meg, akik azt mondják, hogy sohasem fogok járni. Én tudom, hogy ez nem lehet igaz; talpra fogok állni!” A műsorának címe is ezt sugallja: „Az élet erősebb.” Férfiak előnyben Amerikai reklámszakértők szerint a televíziós reklámok közül nagyobb sikerük volt azoknak a bejátszásoknak, amelyeken férfihang hívta fel a figyelmet egy-egy tárgyra, készülékre, vásárlási lehetőségre. A közelmúltban egy reklámcég kísérlettel bizonyította be ennek az ellenkezőjét. Ezerhatszáz véletlenül kiválasztott nézőnek ugyanarról a témáról két filmet mutattak be. Az első reklám szövegét férfi, a másodikét hölgy olvasta. Kiderült, hogy a nézők többségének a hölgy „szövege” tetszett jobban. Néhai költő barátaim emlegették csúfolódva, hogy „a kritikus nem verset olvas, hanem (vers-) kötetet”, s ezért nem érti a „verset”. Picinyke igazság van is ebben, mert ha látni akarjuk a fától az erdőt, akkor egy ismeretlen költő (esetünkben Lehoczki Károly) kötetét a legjobb egyszerre elolvasni, mintegy regényt. Az így kirajzolódó és megrajzolható kép sommás lesz - ezt nem szeretik a költők! -, de a kritikus tévedése nemcsak őt magát jellemzi, hanem elemzése tárgyát is, s magát a kort is, amelyben íródott. Mindezzel persze nem akarom - hiszen nem is tudom - elhárítani Lehoczki Károly rosszkedvét, bizalmatlanságát „a” kritikával szemben, amelyre néhány epés megjegyzéséből, félsorából következtetek. Tudom, a jóindulatát se nyerem meg azzal, ha egyetértek a rosszkedvével. A vers primer műfaj, a kritika secunder. Egyfajta „fordítói tevékenység", mert értelmez, a minőségileg megfogalmazott élményt ülteti át értekező prózára. Ez pedig lényegesen kopá- rabb, egyszerűsítőbb, bőbeszédűbb, mint maga a vers. Nézzünk példát! Ha azt mondom, hogy Lehoczki Károly rosszkedvű, a világgal és önmagával is elégedetlen középkorú férfi, akkor ezt nem lehet(ne) leírni egy házassághirdetésben. Legfeljebb árnyalni tehet, s elmondani, hogy ez a sokat megélt ember magányos, kedveli az iróniát, öniróniát. Ez teszi csúfondárossá, olykor afo- risztikussá, mint Simonyi Imrét. Nyelvi, kifejezőereje nem a költői képekben van, hanem a következetesen végigvitt logikai játékban, bukfencben. Ez az erős maszkulin jelleg inkább elrejti, mintsem Magam tükrében megmutatja az érzelmeket. Ady Ugarán vagyunk, ahol a költő „káromkodik vagy fütyürészik”. Van ebben egy adag gőg, sértettség is, a mit mondjak még nektek, úgyis hiába beszélek keserűsége. Mintha mi sem változott volna a Tisza mentén az elmúlt két évtizedben. Maradt a malomalja, a fokos, a durva kezek, azaz a homok, a kisszerű körülmények, kapcsolatok. Ugyanakkor Lehoczki Károlyból hiányzik Ady forradalmi dühe. Úgy beszél, mint a sértett kamasz, akit becsaptak, akitől elvették a távlatot, a jövőt. Hiszen tudjuk! Ezen a tájon - ezért alacsonyabb az átlagéletkor, mint pl. Ausztriában-arat az infarktus, erős a suicid indulat: „Már nem hiszek én a versben / Nem hiszek én már semmiben” / Kiülnék a világ tetejére / egyszerre legyint és átkozódik. De ez csak az egyik vetület, mondhatnák a felszín, amely az empátiát, a nemesebb, a benső ént kívánja leplezni, takarni. A kötetindító Ének című versben egy tanyán tengődő öregasszony, szociográfiai hitelű életképe. Az, amelyről Lakatos Vince írt, készítette megrázó erejű dokumentum- filmjét egy évtizede. Lázadás és lázítás is van ebben az életképben, önmagán túlmutató. Micsoda ország az, ahol a magány, a kiszolgáltatottság öngyilkosságba hajszolja az öregembert, mert magánya megalázó és abszurd? A címlapon két férfiarc néz farkasszemet: egy fekete és egy fehér. Telitalálat, mint Lehoczki helyzetjelentései, megfogalmazásai a létezés(é)ről. Fekete és fehér. Színnek kevés, kontúrnak elegenAz élet erősebb l/a osztály: alsó sor (balról jobbra) Kállai Nikoletta, Kovács Hajnalka, Radics Lívia, Bangó Éva, Bplog Katalin, Malik Zsuzsanna, felső sor: Tóth Tibor, Fctre Szabolcs, Bangó Ádám, Alapi Ferenc, Seres Zoltán, Lángi Zoltán, Krutek Péter, tanárok: Jancsó Józsefné osztályfőnök és Jancsó Istvánné napközis nevelő. Holnapi számunkban a Dejtári Általános Iskoláról olvashatnak. Jobbágyi Általános Iskola A Jobbágyi Általános Iskola alsó-felső tagozatában 13 osztályban 276 diák tanul, 24 tanár irányításával. Az iskola legrégebbi épülete 1908-ban épült, a másik épület 1952-ben, míg az emeletes iskolarészt 1974-ben adták át rendeltetésének. Az igazgató Nógrády Andorné, helyettese Bedő Józsefné. Az iskolában szinte csak helybeliek tanulnak, mindössze néhány gyerek jár a szomszédos Szarvas- gede községből. Az idén két első osztály indult, 15, illetve 16 fővel. 1/1» osztály: alsó sor (balról jobbra) Tóth Éva, Murányi Zsuzsanna, Bari Margit, Rác Tímea, Nagy Franciska, Angyal Erika, Lévai Mónika, felső sor: Patai Gergő, Tompor István, Csorba Zoltán, Baranyi Krisztián, Tari Kornél, Nagy György Sándor, Kaszáp Géza, tanárok: Frankáné Szakka Elvira osztályfőnök és Jancsó Istvánné napközis nevelő.
