Új Nógrád, 1990. augusztus (1. évfolyam, 102-127. szám)

1990-08-11 / 111. szám

1990. AUGUSZTUS 11.. SZOMBAT

7

izEFnnu

Aggódunk és ellentmondunk

Ha vasá rnap reggel, akkor jóízű rádiózás — mondogatják ismerőseim. Véleményüket én is osztom. Az ebédké- szités megszokott, biztonságérzetet adó műveletei és a közvetlen hangú, korai hangos újság kellemes percekkel ajándékoznak meg.

A közreadott, nemegyszer drámái erejű olvasói vélemények, vallomások, a közeli múltban gyökerező oldódást kereső félelmekről lebbentik fel a fátylai. Erre mondja, mondhatja sok-sok rádióhallgató: jó. hogy van ilyen, mert a nyilvánosság felbecsülhetetlen értékű dolgokra képes. még akkor is, ha nem kevés az olyan bíráló, együttérző és háborgó, aki neve közlésének mellőzését kéri.

Érző és értő fülekre, italát a keserűségtől elcsukló hang, a „végre beszélhetek" felszabadultsáaa.

Legutóbb ugyanebben a műsorban a jegyzetíró adta elő intelmeit arról, hogy közlendőinkben ne csupán az arnyas oldal kapjon helyei. Szenteljünk minél több időt és teret a napfényesnek is. Mert van ilyen, csak észre kell vétetni Meg kell mutatni, hogy egy egész nép önbizalomhiánya ne ölthessen kóros méreteket. .

Egy aggódó adott hangot meggyőző kérésének, apellálva az egymás iránti felelősségre, emlékeztetve pesszimizmusra való hajlamunkra es levetkőzendő újabban sokat emlegetett rossz kedvünkre.

Igen — jegyeztem meg gyorsan magamban — par hete éppen erről vitáztak szenvedélyesen egy későt tévéadásban kormányzópárti képviselők és nagy napilapjaink főszerkesztői. Mármint hogy: sajnos a toliforgatók sem látják a jót és a szépet. S hozza gondoltam: pesszimizmusra mindig talál okot. aki keres. A jegyzetíró figyelmeztetése azonban nagyon is helyén való. időszerű és elnapolhatatlan.

Figyeltem tovább a műsort. A következő percekben ismét egy olvasói levél tartalmát ismerhettük meg. Előadóművészi tolmácsolás ban ebben egy ismeretlen számolt be megalázó keserűségéről, sérelmeiről, hangulatairól.

Mit mondjak? Kissé kizökkentem a jóízű radióhallgatás- ból. Nem a sorrendiség, hanem a következetlenség miatt. Hiszen az imént hangzott el a legjobb szándékú figyelmeztetés egy ország füle hallatara. S néhány percre rá — akar egy kiadós pofon. — elcsattant az ennek fittyet hányó felolvasás. Mind a kettő feltehetően okulásunkra, de valójában az ellentmondások listájának gyarapítására.

M. J.

Krimi... krimi... krimi...

F. HELLER:

KÉT TÁSKA PÉNZ

Sötét este volt. Martin ennek ellenére sebesen száguldott az eső áztatta autóúton. A rádió, az ötórai hírekben ismertette a rablásról szóló jelentést: ..A lövöldözésben a két tettes közül az eSVÍk valószínűleg megsebesült.

Azonban így is sikerült elmenekülniük..." Vajon Inge hallgatta-e a rádiót?

A mellette ülő térti abbahagyta a nyöszörgést, teste lassan az ajtónak dőlt. Martin szitkozódni kezdett, levette lábát a gázról és megrázta Wolígangot. Az már

nem mozdult. Tehát már

nincs ok a sietségre, letért

hát az autópályáról. Meg

kell szabadulnia a hullától. Már csak azért sem viheti magával, mert Inge nagyon kedvelte Wolígangot.

Egy faluhoz ért. Ilyen időben érthető, hogy nincs az utcán senki. A kocsma előtt rendőrautó állt, nyilván véletlen a dolog. Nagyot sóhajtott. Letért egy mellékút- ra és addig ment, amíg a falu fényeit el nem takarta egy kis erdő. Az első tisztásnál megállt. Az út mellett árok húzódott. Kinyitotta a kocsiajtót, a kibukó élettelen testet az árokhoz vonszolta, majd betaszította az árok oldalában lévő betoncsőbe.

Visszafelé jutott eszébe először, hogv már a zsákmányon sem kell osztoznia. A rádió szerint is legalább negyedmillió márkára rúg a zsákmány.

A rendőrautó már nem volt a kocsma előtt. Ráfor- dult az autóútra, még 20 kilométer és otthon lesz. Az óra szerint háromnegyed hat. ..Legkésőbb hatkor megjövünk. ha nem jön közbe semmi" — mondta Ingének délután. Wolfgang ezt le is kopogta az asztalon, a sors azonban ellene fordult. De csak ellene. A hátsó ablakon lőttek be. a golyó az üléstámlát átszakítva fúródott Wolfgang hátába. Az én hátamban is lehetne, gondolta és majdnem túlhajtott a leágazást jelző tábla mellett.

Észrevette, hogy kissé mögötte jött egy rendőrautó. A lámpa végre zöldre váltott, jobbra fordult. A visszapil- iantó tükörben látta, hogy a rendőrautó is jobbra jelez. A következő lámpánál végre elveszítette.

Elhagyta a kisváros utolsó házait, néhápv kilométer volt már a tanyáig, melyet három hónappal ezelőtt veitek bérbe. Az út rossz volt, de ezzel most nem törődött. Észrevette, hogy egy magányos autó követi. A sebességmérő a 140-nél ugrált, mégis úgy érezte, egyre közelebb kerül hozzá. Ismét eleredt az eső.

Egv kanyarban hirtelen elvakította a felbukkanó kocsi reflektorfénye. Ösztönösen becsukta a szemét és egvszercsak ott volt előtte valami sötét, amit már nem tudott kikerülni. Tompa puffanás. érezte, hogy a kocsit is ütés érte. Néhány méterrel távolabb megállt és a visszapillantóba nézett. A másik autó is állt és a fényszórói egy kerékpár összegörbült roncsait és egy mozdulatlan testet világítottak meg. Gyorsan továbbhajtott. Nem kockáztathat. A kerékpárosnak nyilván nem volt stopiámpája, tehát nem az. ő hibája.

A tanya ablakai világosak voltak, még az udvari lámpa is égett. Két rövidet dudált, aztán kiszállt.

— Inge!

A hűtőszekrényen szólt a táskarádió, az asztalon egy levél Inge írásával: „Mindent hallottam a rádióban. Hozok valamit gyorsan a patikából. Azonnal itt vagyok."

Visszarohant az udvarra. A kerékpár nem volt a helyén. Rádöbbent, hogy a lány vagy két hete szólt, hogy javítsa meg a stoplámpát. ..

Amikor be akart szállni a kocsiba, kék fényt látott, s azt hogy a kocsi gyorsan közeledik. Ügy döntött, hogy megvárja.

Ülök a tejaszon a napernyő alatt és lassan kortyolgatom a hűlő kávét, meg a unicu- mot. Ez. az egyetlen ital. amitől nem lehet berúgni. Állítólag a tojáslikőrtől se, de nekem már sikerült. Nem sokán üldögélünk. A kényelmesnek tűnő fonott székek valójában igen kényelmetlenek és rengeteg a darázs. Az egyik éppen a kockacukromat rágcsálja: már egész. takaros lyukat fúrt bele. Ha jön egy másik darázs, azt elkergeti a cukrunk közeléből. Olykor kedvem támad, hogy jól kupán vágjam a kiskanállal, de a fehér kocka számomra teljesen érdektelen. Csak a pimaszság bosszant.

Ahogy az árnyék rávetődik a csészére, a darázs arrébb robben. Égő vörös hajkorona hajlik az asztal fölé, valósz.ínűtlenül fehér arc, benne két fűzőid szem. azután, hogy oldalt lép, meglibben előttem a semmi anyagból készült, áttetsző fehér ruha. alatta a két sötét mellbimbó, majd lejjebb a hosszú, karcsú lábak. A múltkor már láttam. amikor levonult a partra, s az üdülő kishíján oldalára dőlt. mert mindenki az erkélyre nyomakodott. hogy annyival is közelebbről láthassa.

— Leülhetünk? Látom egyedül van! — A keskeny ajkak közül formásán jönnek elő a szavak.

Nem mondhatom, hogy nem vagyok egyedül, a darázs elszállt.

— Persze — mondom és fölállok, ahogy illik.

Bemutatkozik, azután elém tol egy igen-igen öregasz- szonvt.

— A dédanyám.

— Isten áldja meg fiacskám, jó erővel, egészséggel, nagyon sok boldogsággal — szorongatja a kezem. Olyan erő van a száraz, ráncos- kezekben, hogy alig bírom kiszabadítani a sajátomat.

Leülnek. A fehér aligruha azonnal felcsúszik a combtőig és közelről is megállapíthatom, hogy semmi kivetnivaló sincs a lábakban. A mami esetében nem kell az. esetleges látványtól tartani. Földig ét'ő otthonkában ücsörög, miközben még mindig nem tudom, minek köszönhetem a szerencsét. Azután rájövök.

— Egy Quee.n Elizabethet innék — csusszan kj a formás ajkakon.

Nem vagyok éppen rosz- szul eleresztve pénz dolgában. de világéletemben megnéztem, mibe ölöm azt. Azután a hosszú unalmas estére és éjszakára gondolva úgy vélem ennyi befektetést érdemes megkockáztatni. A dédi biztos limonádét iszik.

— Nekem meg egy Steffl sört — így a mami.

Az. éjszakához fűzött reményeim kezdenek szétfosz- lani. A felszolgáló után nézek, de se híre, se hamva. Megyek a pulthoz» föltelepszem á bárszékre.

— Egy Queen Elizabethet kérek.

— Unicumra? — csodálkoznak a pult másik oldalán.

— Nem nekem lesz.

— Ja, az más. Jéggel.

szódával ?

— Annak a hölgynek viszem — intek a terasz felé a fejemmel.

— Melindának? — kérdi. Azután mindjárt válaszol is. — ö sok jéggel, issza.

— És egy Steffl sört is kérek.

A jégkockák halkan csilingelnek a whiskyben, a hűtőbő' kivett sört rögtön befútta a pára.

— Jól választott — mondja a mixernő. — Sók férfi bolondul utána. Legyen nyugodt, a dédi nagyot hall.

— Lehet — mondom, bár nem vagyok orr-, fül- és gégeszakorvos, de az éjszaka, mintha reménytelibbnek

látszana.

— Menjen nyugodtan, üljön le. majd kiviszem kacsul! cinkosan. ■— Ügy elegánsabb.

Mire visszaérek az asztalhoz. a fehér aligruha, ha lehet, még följebb csúszott. A karcsú ujjak között háromcentisre nőtt a Pali Mail hamuja. A mami bóbiskol, csak a tálca koppanása riasztja föl. Töltök a sörből.

— Egészségünkre — mondja a vörös hajú.

— Isten áldjon minket — szól a dédi.

— Egészségünkre — teszem fel a pontot az j betűre.

A zöld fények csak úgy vilióznak a szemében. Hátradől a széken, a fehér karokat összekulcsolja a nyakán. A fehér aligruhá" ból mintha ki akarna robbanni a két sötét bimbó. Fölteszi a napszemüvegem és grimaszokat vág.

— Milyen vagyok? — kérdi és fintordg.

— Csúf — mondom, mert tényleg az. A szögletes szemüveg mintha szétdarabolná a szabályos arcocskát. — Ez nem női szemüveg.

Durcás képet vág, mint akinek elrontották a játékát. Belekortyol a whis- kybe. szájába vesz egy jégkockát, és megkérdi:

— Nem megyünk le a partra napozni?

— De. Lemehetünk.

A mami bóbiskol a sör mellett, arra sem ébred fel, hogy fizetek, de nem is vártam. A köpenyen nincs zseb, az aligruhán még kevésbé. Persze lehet, hogy folyószámlájuk van. A vízpartig alig száz méter. Egy méterrel megy előttem. A tökéletes lábakon csak a

fonott szék nyomait lehet hibának vélni, a karcsú csípő, a keskeny vállak, a dús vörös haj csodálatos. Leül a pokrócra, lábait maga alá húzza és egyetlen mozdulattal lekapja az aligruhát. Mintha két körtére két meggyet tett volna valaiki. Elégedetten nézi, hogy nye,- lek egyet és hanyatt vágja magát, amiről a keblek tudomást sem veszneik. Nem lapulnak el, nem folynak szét. Két körtén, két meggy, habfehér tejszínhabbal körítve. A parton jövő-menők elismerő pilllantással adakoznak a látványnak.

— Hé! Nem jössz focizni? — kiabál ki az egyik ismerős a kerítésen. Azután, hogy jobban lásson, föl is kapaszkodik rá. — Apám! Ez igen. Megértelek — füity- tyent egyet elisme(rően.

Már öten lógnak a kerítésen és sziszegnek, én meg lassan feltápászko* dom és megkérdezem:

— Hol a bőr?

— Melletted te agyalá* gyult.

Lenézek. A zöld szemek nyiladoznak.

— Hová mész?

— Focizni.

— Jól meggondoltad? —

a felháborodástól szikrákat szórnak a szemok. '

— öt óra. Mindennek megvan a maga ideje. Ez á focié.

— Hát tudod mit.. — megakad benne a hang.

Három perc múlva berúgom az első gólt Azután még kettőt. Egy idő után mi kapunk kettőt, mert el- bambultam.

— Még mindig ott jár az esze a dudák körül — kiabál át az ellenféltől valaki. Amikor el akar menni mellettem a labdával, szelíden összerúgom a lábait. Akkorát esik, mint ide Badacsony.

— Tudod miért kaptad?

— Sejtem — tapogatja lehorzsolt térdét.

Minden porcikám sajog a zuhany alatt. Fáj a bokám, a térdem és izomlázam van. Végigvágom magam az

ágyon és elszundítok. Amikor este fölébredek, elballagok a presszóba és fölülök a bárszékre. Nem megy egykönnyen, de sikerül. A fekete hajú mixernő úgy néz rám, minit aki rémeket lát.

— Nem jött össze? — — súgja áthajolva a pulton.

— Nem — ingatom a fejem.

— Sajnálom — dől még közelebb és megcsap fekete hajának illata. Most látom. hogy milyen csinos arca van és okos, mosolygó fekete szeme. Gyorsan döntök.

— Mikor végez?

— Fél óra múlva — a haja már majdnem az arcomhoz ér.

— Megvárhatom? — belecsókolok a hajába.

— Nr.m érdemes. Ott, annál az asztalnál ül a férjem.

— Aha — mondom bambán és hátrahúzódom.

— Van ez így — és látszik rajta, hogy őszintén sajnálkozik. — Magukon férfiakon az ördög sem igazodik el.

— Hát nem. Kaphatok

egy sört?

— Azt igen — és rámkacsint.

— Haragszik?

— Nem. Nyár van...

Megtanulhat szőni is

Amikor forog az idegen Hollókőn, igen sok érdekességgel találkozik, nézelődhet kedvére. Amellett, hogy az utcán jártá- ban'keltében gyönyörködik a palóc házakban.

ügyes emberek még szerveznek is bőven látnivalókat. A postamúzeum, a tájház, a fafaragómester és egyéb különlegességek mellett még szőni is megtanulhat, ha van kedve hozzá.

Ispán Dániel idegenvezető a ,,gazdája” a szövőháznak. A régi szövőszékek mutatják, milyen eszközökkel dolgoztak valamikor az asszonyok, lányok. Akinek kedve van,

lete,epedhet a szek< - meilé, és a gyakorlatba! ismerheti meg, miként ké szülnek az abroszok, szót tesek.

Jönnek is az idegenek szépecskén; nem ritka a hollandok, a németek, osztrákok, franciák csoportja. Sok az idegen rendszámú kocsi, ottjár- tunkkor egy indiaival is találkoztunk. Az idegenvezető meséli, hogy a külországokban jóformán jobban ismerik Hollókőt, a világörökség részét, mint mi, magyarok. Ezt bizonyítja a következő eset. amely elgondolkodtató. Az egyik külföldi turista Budapesten. a pályaudvaron érdeklődött, hogyan is tudna eljutni Hollókőre. Az információban el is igazították, egyenesen Hollóházára. Ha nincs ott egy németül beszélő fiatalember, a turista ki tudja mikor jutott volna el a csodálatos palóc faluba.- CS -R -__________________________________/

Hollókői utcakép — turisták kai

^

_____________________________________

V

olt egyszer egy nyár