Új Nógrád, 1990. július (1. évfolyam, 76-101. szám)

1990-07-11 / 84. szám

1990. JÚLIUS 11.. SZERDA LUZFUnU 5 „Ördögből angyal lehetnél”? A régi sláger nem kérdezi, fel­tételként szabja. Ilyen feltételt szeretett volna illetékes elvtárs ahhoz, hogy en­f edélyezze községe történetének önyvbeli kiadását. Manapság nagy divat a köpönyeg másik ol­dalát viselni. Azt is sokan idézik napjainkban „nagy a tolongás a damaszkuszi úton”. Ez azonban nem egészen új dolog. Ezelőtt negyven évvel is voltak Saulok, de voltak, akik csak köpenyt for­dítottak, s hitték: ezt mindenki szó nélkül tűri. Akkor sem feled­ték az emberek, de tűrni kellett. Aki pedig nem ismerte őket? Az bizony ráfizethetett. Erről szól az alábbi igaz mese. Egyszer volt, hol nem volt, élt valahol egy család, akit forgandó szerencséje idevetett messze földről, erre a hegyes-völgyes nógrádi tájra. Szemüknek szo­katlan, de nagyon szép volt a táj, furcsa-érdekes a beszéde, gyö­nyörű a népviselete a falunak. Megragadta őket a nekik isme­retlen, először látott palóc falu. Mivel pedig a férj nagyon szere­tett a régi dolgok után kutatni, a feleség meg írogatni vágyott, el­határozták: megúják újonnan szerzett hazájuk-falujuk történe­tét. Megindult a munka. A megyei levéltárba jártak hónapokig ku­tatni. Nyáron hárman dolgoztak, gimnazista lányukkal együtt, re­ménykedve, tervezve a jövendő­beli helytörténeti könyvet. A csa­ládfő - foglalkozásánál fogva ­sok emberrel beszélhetett, meg­ismerte a falut. Kikérdezte őket népszokásaikról, még a népme­séket is feljegyezte; elbeszélge­tett a legidősebb emberekkel, akiknek emlékezete a legrégibb eseményeket rögzítette. Háborús élményeikből kirajzolódott a község legújabb kori történelme is előttük. Nem kevés ellentmon­dásból kellett az igazságot kihá­mozni . Ám végül sikerült. Úgy gondolták: nem bántanak meg senkit, hiszen az áskálódó hango­kat nem vették figyelembe. De ki tud mindenkinek kedvére tenni? Gyűlt otthon halomba a sok jegyzet, nem volt könnyű rendet teremteni közöttük, téma szerint fejezetekké formálni azokat. Ta­nácsadójuk, segítőjük egy, a falu­ból elszármazott tanár lelkesen biztatta az asszonyt, aki még nem kapott állást: ér ez annyit, mintha dolgozni menne! Lesz ennek haszna, a könyv sok pénzt jelent­het! Vett hát írógépet is, hogy gon­dozott legyen a kézirat, nyomda­kész. Fotókat készített minden témához a falu érdekességeiről és jelesebb helyeiről, népviseleté­ről. Felkutatták községük neve­zetes embereit, költőket, régi ta­nítókat; tőlük is kaptak anyagot (vers, kotta, dal stb.) és róluk is írtak. Végül - mint a világ teremté­sekor - a nagy káoszból összeállt a mű és rend lett. Elkészült a helytörténet kézirata. Evek mun­kája, elmondhatatlan sok vita után számos szakértői véleményt tartalmazott. De ki gondolta volna koráb­ban, hogy nem fogadja tárt ka­rokkal és tárt szívvel a megdicsért falu? Hiába volt az elsők között két évtizede egy megyei pályáza­ton - ennél tovább nem haladt az ügye. A nagy gonddal és munká­val megírt történet nem kellett a falu „gazdáinak”. Miért? Mert nem került az őt megillető helyre az, akitől füg­gött a könyv kiadása. Azért, mert az őt ismerő emberek elmondták róla: akkor már más színű mez­ben játszott, mint 45 előtt? Arról csak ő tehet. Aki történelmet ír, nem adhat neki másik mezt, még ha személyén áll vagy bukik a mű kiadása. Pedig a lakosságot nagyon ér­dekelte a történet, sokan elkér­ték azóta, felhasználták iskolai dolgozathoz, diplomamunkához, újságba írott cikkekhez, ki tudja még mi mindenhez! A szerzők már nem is törődtek vele. Végül - látva, hogyan megy tönkre, hull szét - azt mondták: elég volt, többé nem kapja meg senki! Mi a mese tanulsága? Ne írjon falutörténetet, aki nem a saját falujáról ír, aki nem ismeri az embereket, sőt, azt sem tudja, milyen ott a széljárás, ki a község „mindenhatója”. így ugyanis könnyen előfordulhat: kárba vész minden munkája... C.E. Az éhség nagy úr Hatvanon nyújtják a tányért Romhányban Már hatvanan élnek rendsze­resen a szociális étkeztetés le­hetőségével Romhányban és társközségeiben. Ez a létszám a kívülállónak semmit sem mond. A romhányiaknak vi­szont igen. Ok tudják, hogy évekkel ezelőtt még négyen- öten fogyasztották napról napra az ingyenes ebédet. Nem mintha akkor nem szorultak volna többen erre a kedvez­ményre, ám az emberek szé- gyellték bevallani, hogy a napi betevő nem mindig van meg. Ma is szégyellik. Az éhség azonban nagy úr. 1986-tól évente tíz-tizenöt fővel gyara­podott az étkeztetésben részt vevők létszáma. Pedig az ebéd már nem mindenkinek ingye­nes. A nyugdíj mértéke szerint állapították meg a térítés össze­gét. Aki „beáll a sorba”, a hét minden munkanapján kap me­leg ebédet. (A hét végén nem főznek az ellátó üzemi konvhá- ban). Oly kor vette kezdetét ha­zánkban, amelyben már nem „sikk” letagadni, hogy szegé­nyek is vannak, éhezők is elő­fordulnak. A népjólét nem ha­zugságokkal emelhető, hanem az ország gazdasági és erkölcsi fejlődését elősegítő reális prog­rammal, s annak megvalósítá­sával. Az utóbbi - az erkölcsi - követelmény sem véletlenül szerepel itt. Hiszen - például - éhező idősek nemcsak a folyto­nos áremelések miatt vannak. Hanem azért is, mert önhibá­jukból vagy anélkül kirekesz­tődtek családból, nem szívesen vállalják őket, mint „nyűgöt”. Tapasztalatai erről kinek-kinek lehetnek, a tanulságok is egyé­nileg, s egyedi esetekből kiin­dulva szűrhetők le - nemcsak Romhány környékén. K. Gy. Kenyeret és ...posadát! Havannában a lakással nem rendelkező fiatalok egy munkás napi átlagbére árán néhány óráig boldogok lehetnek a posa- dában, azaz a szerelem házá­ban. Nem kell a bejutáshoz semmilyen igazolvány, és nem vezetnek nyilvántartást sem a párocskákról. A kétmilliós fő­városban 120 ezer lakás hiány­zik, a szálloda csupán a turisták­nak megengedhető luxus. A há­rom évtizede tartó amerikai gazdasági blokádnak „köszön­hető”, hogy a gépkocsi álom marad a kubaiak számára, hiány van mosógépből, tv-ből. Ezzel a tudattal még el lehet éldegélni valahogy, na de a posada, az azért jobban kell a honpolgá­roknak. Ezt bizonyítja az is, hogy a fiatalok a diákgyűlése­ken nem lakások, hanem újabb posadák építését követelik. 1959-ben adták át az első ilyen jellegű létesítményt. A „roha­mos fejlődés” eredményeként 1990-re talán az ágyrajárás már biztosított lesz a kubai fiatalok­nak... Nyílt levéltitok „S ha százszor is becsapnak... Akkor se mondom, hogy nem érdemes hinni az emberben.” (Garai Gábor) A körlevelek általában sema­tikusak, de egyáltalán: ma a le­velek rosszkedvűek. Rosszked­vűek, mert feltárnak, vissza­nyúlnak, csúsztatnak, felhábo­rodnak, lelepleznek, megaláz­nak, bemártanak és hazudnak. Természetesen nem a meghitt, érzelemmeleg sorokra gondo­lok. hanem azokra, amelyek nyilvánosak, nem őrzik a levél­titkot s az újságok szívesen vál­lalják közlésüket. Azért szere­tem a nyílt leveleket, mert írói szándékból a mögöttes érdek ki­villan. Időnként úgy tűnik ál­igazságosztó világunkban, hogy ma ezek jelentik a demokráciát kereső társadalom patakköveit. A levél, amely írásra készte­tett egészen más. Sorait olvasva kizökkentem a médiastressz adok-kapok nyilvánosságából. Valami furcsa melegséget érez­tem, valamiféle borzongó simo- gatást, mellyel nem kényeztet bennünket mostanság a világ. A szóban forgó levél hivata­los, iktatószámmal ellátott. Alá­írója: dr. Ponyi Béla, a megyei gyermek- és ifjúságvédő intézet igazgatója. íme: „Egy körlevelet továbbítunk Önöknek, melyet a Népjóléti Minisztérium 7. Sz. Leányne­velő Intézet igazgatójától kap­tunk. E körlevélben egy szo­morú ügyben fordultak kéréssel hozzánk. CRAIG SHER- GOLD egy hétéves agy tumor­ban szenvedő angol kisfiú, aki az orvostudomány jelenlegi esz­közeivel csak rövid ideig tart­ható életben. A kisfiú kívánsá­ga, hogy bekerüljön a GU1N- NES Rekordok könyvébe, mint aki a legtöbb jobbulást kívánó képeslapot kapta a világon. Kérjük, hogy Önök is segítse­nek a kisfiú vágyának teljesülé­sében és küldjenek részére egy képeslapot az alábbi címre: CRAIG SHERGOLD 36. SALBY ROAD CARSHAL- TON SURRAY SNEILD ENGLAND. Egyúttal kérjük, hogy a kisfiú kérését, vágyát továbbítsák más intézmények­nek, valamint próbálják az ügy­nek megnyerni kollégáikat, nö­vendékeiket, ismerőseiket". Eddig a levél. Az életösztön körlevele az összeráncolt hom- lokú világnak. Szeretném meg­simogatni CRAIG SHER­GOLD angol kisfiú fejét, mert „utolsó" kívánsága üzenet is: „egymást szeressük már - ne csak magunkat”. Jobbulást, gyógyulj meg kicsi CRAIG! Demus Iván A város szélén az Austria Center épülete ^MÜjLJL Egy esztendővel ezelőtt naponta kocsikonvojok várakoztak a magyar-osztrák határátkelőkön. Olykor fél napokat is várakozniuk kellett a kirándulni vágyóknak, hogy „atugorja- nak” a szögesdróton és kedvenc városuk, Bécs felé vegyék az irányt. Mindez a régmúlt. Az új - a lakosságot érintő - vámsza­bályok mind-mind befolyá­solják, hogy csökkent a ma­gyar turistaforgalom Ausztria felé. Kinek kell ma már a Mariahilsfer-Strasse, vagy a Mexicoplatz? Sietős bécsiek A Hegyeshalom határállo­más felé vezető út egészen Tatabányától viszont igen forgalmas és szinte életveszé­lyes. Főként a nyugati rend­számú és típusú "személygép­kocsik szlalomoznak úgy, mint a vidámparki minigo- kartozó fiúk... Csakhát a fő­út, az nem játék! Azonban megfelelő összpontosítással, esetleg némi szerencsével is eljut az ember a határállomá­sig. Tavaly ilyenkor a „jó” ma­gyar turista még a különféle helyekre dugdosta a feketén szerzett dollárokat és márkát, hogy majd a vámellenőrzés­kor csupán jópofáskodnia kelljen: hát hogy lenne nála a megengedettnél több? nézik az útlevelet, pontosab­ban azonosítják az utazót és a kék könyvben lévő fényké­pet. Aztán gurulhat tovább a gépkocsi, a korábbi" eszten­dőkben oly rettegettnek ítélt vámellenőrzéshez. Utóbbi olyan, mint a nyu­gati országok határátkelőhe­lyein szokott lenni. Azaz a vámos csupán szúrópróba­szerűen állít meg olykor-oly­kor egy-egy kocsit, igaz azt sem molesztálja sokáig. A többség ellenben terefere nélkül hajthat tovább! Nincs is ebben az ellenőrzési mód­szerben semmi különös, ha­csak nem az, amikor a ma­gyar utas belegondol: amikor kocsisorok álldogáltak a ha­táron, aprólékosan vizsgáltak a szolgálattevők, most meg, a gyér forgalomban „áthajtják” az embert a túloldalra. A túloldal, azaz az osztrák ellenőrzőpont a régi időket idézi. Itt aztán abszolút nem kérdezik az Ausztriába igyekvő hazánkfiát, merre is vezét útja? Néha előbújik sündisznóállásából egy-egy osztrák vámos, de azonnal to- vábbot int. Ha pedig senki emberfia nem áll a határso­rompónál, akkor „biccentés nélkül” is szabad a továbbha­ladás. A Hegyeshalomtól Bécs felé vezető út forgalomban és veszélyében tükörképe a ha­tárátkelőhelyig tartó magyar szakasznak! Itt is vigyázni kell A befelé irányuló forgalom a korábbi esztendőkhöz viszo­nyítva kisebb ugyan, Bécs felől bizony sorokban robog­nak a szebbnél-jobb gépko­csik. Útközben van idő nézelő­désre. Ám az ember hiába keresi a hatalmas, magyar fel­iratú transzparenseket, a vá­sárlási csábításokat, alig talál belőlük. Az is meglepő, hogy néhány közismert magyar bolt ajtaján csak a lakatot pillantja meg az utazó. Bezárt a bazár. Az okokat nem kell sokáig kutatni. A magyar valutaren­delkezések szigorításával alaposan csökkent bevásárló- turizmusunk, így a kereske­dők sem látták értelmét, hogy a ritka vendégek kedvéért milliós nagyságrendű készle­teket tároljanak esetleg hosz- szú évekig. Miközben pedig a magyar turista menet közben nézelő­dik, szinte észre sem veszi, hogy egy világvárosba érke­zik: Bécsben nagy a forga­lom, a magyar invázió nélkül is zajlik az élet. folytatjuk) V.I.­Napjainkra sok minden megváltozott. Kocsisort hi­ába is keresnénk a határon, egyszerűen nincs. A szolgála­tot teljesítő kiskatonák ha­nyag eleganciával, de figyel­mesen, pillanatok alatt meg­Az utcákon nagy a forgalom Bécs magyarok nélkül (I.) Eltűntek a transzparensek

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom